Kelet-Magyarország, 1971. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-10 / 8. szám

«. oldal

KBI.FT MAGYARORfsrÄC? — VASÁRNAPI MELLÉKLET

1971. Január 18.

Mjrgaret Halsey:

Fogadás nyolckor

Nagybánya, Párizs, Szentendre — Ifjú, gazdag múlt S’ker : negyedik kiadás

A Ccrvmo Kiadó újdonságai

E

gy könyvkiadó, aki együtt járt Oxford ban Henryvel, meghívott magához tegnap estére, így hát kivasaltattuk estélyi ruháinkat, es vidáman, kellemes előérzetekkeü telve elindultunk. Am ez a hangulatunk nem tartott sokáig. Vendéglátónk kedvesen üdvözölt bennünket, és megmutatta, hogy hol hagyhatjuk a kabátokat. Amikor levetkőztünk, bekísért egy kisebb hallfélébe, s miközben én éppen fogalmaztam magamban a mondatot, hogy milyen kedves tőle, hogy meghívott bennünket, — hirtelen eltűnt, egyszeriben nyoma veszett. Én pislogtam, Henry pedig azt mondta: „Majd figyelmeztess, hogy megkérdezzem tőle, hogyan csinálja.”

Sorsunkra hagyva úgy döntöttünk, hogy legjobb lesz, ha összeszedjük magunkat, és egy kis felfedező utat teszünk. Három magas, tágas szoba sorakozott egymás mellett, valamennyi abban az elegáns, kissé súlyos, tizennyolcadik századi modorban berendezve, amelyet az angolok any- nyira szeretnek. A szobákban jól táplált, jól kimosdaíott, jól fésült férfiak és néhány hölgy álldogált, akik ugyan sikkesebbek voltak, mint az Exeter-i matrónák, de ezzel együtt is úgy festettek, mintha pusztán csínytevésből ruhát cseréltek volna egymással. Mint ez várható volt, az egész társaságban egyetlen ismerősünk sem akadt.

befejeztük rövid kőrútunkat, megálltunk a szoba egyik sarkában, szomorúan, csalódottan és olyan fölöslegesnek érezve magunkat, mint a paszomány dísz egy gőzmozdonyon. Az emberek kis és nagy csoportokba verődtek, vidáman csevegtek, és láthatóan mindannyian igen jól ismerték egymást. De a házigazdánkat sehol sem találtuk.

— Most mH csináljunk? — kérdeztem.

Henry bánatosan mosolygott

— Van nálad valami fehér, — fordult hozzám, — amit felhúzhatnánk egy árbocra?

Az egyik vendég megindult felénk, s kissé ügyetlenül három pohár italt hozott. Én akaratlanul is elmosolyodtam, mert az italt végigcsöpögte üte a csuklóján, és arc- kifejezéséből ítélve, a lé be- csorgott a ruhája ujján is. De amikor felpillantva, elkapta a mosolyomat, sajnálkozó helytelenítéssel nézett végig

rajtam, ami akkor lett volna helyénvaló, ha az utcán próbálom leszólítani, majd súlyos léptekkel továbbment.

V

égignéztem a férfiak és nők szorosra zárt csoportjain. Felötlött bennem, hogy talán nekünk kellene kezdeményezni, s hozzájuk lépve, megszólítani az embereket. De láthatóan senki sem kószált magában, és befurakodni az összetömörü’ kis csoportok egyikébe éppen olyan illetlenségnek látszott, mint felhívni a Canterbury érseket, és megkérdezni tőle, hogy van-e valami programja ma estére.

Ha embarvadászatról olvasok az újságban, mindannyiszor szánom a szegény menekülőt, de a most következő két órában inkább irigykedéssel gondoltam rá. Leültünk a köreveire, és rágyújtottunk. Arra ment egy férfi, rálépett a lábamra, és azt mondta: „Bocsánatot kérek.” Aztán a kandallóhoz léptünk, s megálltunk mellette. Ismét jött egy férfi, magas, középkorú, kedves arcú és hitetlenkedve megkérdezte, hogy mi vagyunk-e az amerikaiak. Éppen, amikor Henry kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, felvisltott egy nő, olyan hangon, mint a szélgép felső regisztere: „Hilary, drágám!” mire a férfiú bocsánatot kért, és otthagyott minket.

Újra a kerevetre telepedtünk, és dohányoztunk. Aztán a kandalló előtt álltunk, és dohányoztunk. Ezután isimét végigjártuk a szobákat, Henry bölcsen arra következtetett, hogy miután a vendégek kezében itallal teli poharak láthatók, azokat bizonyára fel is szolgálják valahol. Rövid felderítés után felfedeztünk egy kis benyílót, amely teljesen üres volt, csupán egy fehér kabátc» férfi tartózkodott benne. Hangtalanul átnyújtott nekünk két pohár pezsgő- koktélt, amit mi hangtalanul megittunk. Aztán egy újabb koktélt nyújtott felénk, azt is megittuk, majd visszatértünk a kandallóhoz.

Í

y ezdeitt úgy tűnni ne- y kém, hogy az emberek furcsa tekinteteket vetnek ránk. Harmadszor is körbejártuk a szobákat, és egy könyvespolcra bukkanva, végignéztük a címeket. A könyvek javarésze a madarakról és kertészkedésről szólt, „Ha volna bennünk annyi bátorság, mint egy hangyában .mondtam Henrynek, —’ a szoba közepére húznánk egy székit, és lekuporodnánk olvasni.” Ehelyett megint csak visszafordultunk a kerevet- hez.

Hirtelen észrevettük, hogy a házigazda felénk közeleg örültem, hogy ismét megpillanthattam hús-vér valójában, és nem ragadta el néhány sznob kísértet, akik » szellemvilág fényében akartak sütkérezni egy Oxfordot járt könyvkiadónál. De cseppet sem lassuló léptei láttán szomorúan állapítottam meg, hogy bizony, most is másfelé tart. Közben sietősen megkérdezte tőlünk, megtaláltuk-e az italokat, de mire válaszolhattunk volna, már hallótávolom kívül került.

Visszatértünk a kerevethez. Én csomókat kötöztem a zsebkendőre, és gondosan ki- kötözgetteim őket, Henry pedig egy gyufásdobozt egyen súlyozott az ujjam.

Tizennégy csomót adok valakinek — gondoltam magamban —, hogy addig idejöjjön hozzánk, és megszólítson bennünket. így hát kötöttem még tizennégy csomót, s ügyeltem rá, nehogy nagyon elsiessem a dolgot. Aztán kötöttem még kettőt, ráadásul, majd felálltam.

— Én hazamegyek — szóltam fojtottam

H

enry is felállt. Szótlanul megkerestük a kabátunkat, és az előszobában tanakodva körülnéztünk. El kellene búcsúznunk a házigazdától, ha lenne valami nyom, mely hozzá vezet. így azonban öntevékenyen kinyitottuk, majd becsaptuk magunk mögött az ajtót, s Henry néhány lépég után megje* gyezte:

— Jobb is, hogy eljöttünk. Ha tovább maradunk, még megkockáztatjuk, hogy valaki felfedi az inkognitónkat.

Fordította: Zilahi Judit

Aprily Lajos:

Négysoros

(Esküvőre)

„Maholnap őszi ködben áll a házunk”

s körül a fák is mindmeg- annyian.

S huszonöt ősz után a pesti őszben

csendben megindul s megy- megy a fiam.

(1938. október)

Művészeti, s idegen nyelvű kiadónk a Corvina a közelmúltban negyedszer adta ki azt a művet, amelynek egyszeri kelendőségét is sikerként lehetett volna elkönyvelni: A magyarországi művészet történetét. A kétkötetes, a korábbi kiadásokhoz mérten jelentősen átdolgozott, bővített, s más csoporto- sítású mű a honfoglalástól a felszabadulásig foglalja össze hazánk művészetét, tehát az építészetet éppúgy, mint a festészetet Az olvasók körében aratott siker nemcsak azt igazolja, hogy erősen hiányzott egy ilyesfajta munka hanem azt is, hogy r. művészetek iránti érdeklődés erősen megnövekedett. A Fü- lep Lajos, Dercsényi Dez-'i és Zádor Anna szerkesztette művet a közönségigény mellett az Is sikerre segítette, hogy a szerzők — akik egy- egy korszak legjobb ismerőinek számítanak — világos, tömör, közérthető csoportosításban és stílusban tárgyalják témájukat. A román, a gótika, a reneszánsz, a barokk kor emlékei, a múlt század, a századunk első lilének művészeti alkotásai nemcsak azt a tévhitet oszlatják el, hogy hazánk szegény műemlékekben, hanem azt is bizonyítják, hogy művészetünk legjobbjait mindig erős szálak kötötték a nagyvilághoz. Alkotók és alkotások regimentje vonul el az olvasó előtt, díszkutak, faszobrok, templomok képe villan fel. s míg szemlélünk közben eszmélünk is, a látvány az ismerettel köt frigyet. A mű színvonalas technikai kivitelezése az Athenaeum Nyomdát dicséri.

★

„Legsikerültebb művei az odaadás, áhitat érzését váltják ki belőlünk. Nem azzal, hogy ránk törnek, hanem.

Őszi csoda

Szemem maholnap őszi színt se lát,

sem tarkaságot fenn a hegy fokán.

De láthattam egy őszi szép csodát:

láttam októberi dédunokám.

(1987 április)

hogy kitárulkoznak előttünk' — írta Kassák Lajos arról a festőről, aki nagy. s kerülőktől sem fnentes utat tett meg Nagybányától Párizsig, majd Szentendréig, s akit ma már csak világszerte úgy hívnak, ahogy a kiadó újdonsága címlapján jelöli: Czóbel.

A hazai piktúra nagvnevű mesteréről, Czóbel Béláról aligha szükséges lelkendezve szólni: művei szerezték a rangot, alkotói pályája az elismerést. Ezért, hogy a nagy. album alakú kötet sem a méltatásra helyezi a súlyt, hanem a pálya tömör összefoglalására, a művészi fejlődés egyes szakaszaira, majd átadja a szót a képek reprodukcióinak 25 színes és hat fekete-fehér nyomatnak, beszéljenek azok, mindennél meggyőzőbben alkotójukról. Még reprodukcióként is va- rázsosan hatnak az album forgatójára Czóbel színei; a sárga sokféle változata, a kék lágysága, a vörös melegsége. Amiben a művet előállító Kossuth Nyomdának is nagy az érdeme.

★

Az örökséget féltőn gondozó kiadó nem idegenkedik az új kezdeményezések istápo- lásától sem. Ezt igazolja Aradi Nóra úttörő jelentőségű

munkájának, A szocialista képzőművészet története című műnek a rmv-Jelenteté- sg. A hazánkat es Európát tárgya szemszögéből átfogó kötet, első — tehát nrnden- képpen tiszteletre méltó — kísérlet arra, hogy összefoglalja azt az alkotói módszert; amely Brecht szavaival „feltárja az emberekben és a köztük lévő viszonyokban meglévő ellentmondásokat." A kísérlet azonban nemcsak az úttörésért érdemel elismerést, hanem azért is, mert vállalt feladatát teljesíti. Nagy anyagismerettel, rendszerező készséggel fogja kézen, s kalauzolja az olvasót a szerző; nemcsak megismertetni akarja a szocialista képzőművészet eredményeit, hanem megértetni is azokat D,aumiertől Uitz Bélán át Guttosoig. terjedelmes és rangos névsort alkotnak azok a művészek, akik munkásságát Aradi Nóra bemutatja, s elemzi, hogy végül is egy ifT jú, de már gazdag múlttal rendelkező alkotói irányzat megközelítően teljes képét állítsa elénk. A több. mint háromszáz illusztrációval — köztük sok színes nyomattal — kiegészített kötet ugyancsak a Kossuth Nyomdában készült.

<M>

Szergej Orlov:

A negyvenötös év

Európában szerte — Oroszhantól Távol és közel; a Visztulán, a VItaván Ékítve vörös katonacsillagtól —-*Vk -ts,t> , QJídissdfek.iie^y’enöt gyűaehne^yamáin . u r ?. Pk> ^e^venötos év, te hatalmas, szenti

JL ü- v • , ■ Ném követelve a gazdag szív-kötrayeit Adtak a katonák szabadságot, hitet Míg ők sírjukra vonták a föld rögeit

Évek múlnak, a rögök poriadoznaik,

Rajtuk a béke egyre erősebbé lesz.

Négyszáz éve nem volt Európának Ilyen szép, békés periódusa, mint ez.

Négyszáz éve nem volt ily tiszta az ég,

Nem sütött így a nap Vitavám, Visztulán A gyászszalagok fakók, színűk fehér Már, s fakóbb a csillag az obeliszk ormán Lüktet az élet az aszfalt betonján.

A neonfényes hajnál szerelmest köszöni Bábeli zűrzavar üdülők teraszán,

Stadiont nációk zászlóerdeje tölt.

Ez a dolgok rendje. így akarták,

Kik szabadságot vitted« vért 'áldozva A Spréig, VItaváig. Bélié legyen! — mondták Haromezőn haladva, városokat víva.

Ellent ők csak ezért pusztítottak ed!

Az idő szentesítette győzelmüket,

Meg a vérükkel áztatott hólepel.

Mely fedi sírjukat, őrzi emléküket...

Fordította: Siger Imre

A Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akik a város, pontosabban a VI. kerület felől közelítik meg. Én éveken át Innen közelítettem meg, hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül.

Ez a legrégibb kép, ez áll Az idő elején: a Hősök tere, közepén a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghaltak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a feketefehér kőkockák, a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, derekának támasztott csillagfejű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akikről később derült ki, hogy királvok, az idő elején csak vasemberek voltak. rozsdás karddal és horpadt sisakkal; a szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por.

Apám kézen fogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája alá, a várnai csatától jobbra (még a lovak is harcolta^ tátott szájjal harapták egymást, a kavargó

paták alatt bugyogós tőrök fetrengett, kezében görbe kés) vizsgálni kezdtük a falat, s hamarosan megtaláltuk a jeleket. Egymás felett sorakoztak a falon, az első nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Háttal álltam a falnak, hozzásimítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot és melléírta a dátumot. Megint nőttem néhány centit.

— A fal nem emlékszik — mondtam apámnak. — A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer.

— Miből gondolod? — érdeklődött apám.

— Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire.

— Nem baj — mondta apám. — Te meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékszünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan.

Nemrégen kivittem a fiamat a Hősök terére, a királyok alá, a falhoz. Megkerestük a

gukat, a katonaságot a város más pontján rejtették él, a Ligetben csak némi felszerelés maradt, legénység nélkül, ügyes csalétkül a repülőgépeknek.

A légitámadás után a terepszínű lövegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázók, meg a sakkozók ottmaradtak. Csendesen feküdtek a fűben és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél.

így mutatkozott be a háborús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebomlott, levetkőzte a régi arcát, önmaga csontvázára csuoa- szodott. Fa és fű maradt belőle, kő és tégla, elveszett, ami mindebből a Liget volt. Októberben a környékbeli nép leengedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű, zsíros iszapból az elhízott, lusta halakat. amelyeknek fél éve, egy éve, három éve kenyérmorzsát szórtam a hídról

gés Szüneteiben jól hallották a vadállatokat. Eleinte reggel, délben és este, az etetések idején, később már szakadatlanul szólt az üvöltése Az ágyúdörgés megmaradt, a vadállatok bőgése halkulni kezdett, majd elenyészett: a

vadállatok lassan elgyengültek, aztán éhen haltak. A legtovább a medvék bírták. A szovjet katonák már Kispesten voltak, amikor a Liget környéki nép betört az állatkertbe, húsra éhesen, a nagyvadak közűi már csak az elefántok és a medvék voltak életben. A nép a medvét vélte ízesebb falatnak: amikor a pisztollyal felfegyverzett férfiak a barlangja elé értek, Zebulon, a gyermekek kedvence, az erdélyi barnamedve két lábra állt, s mellső mancsait összetéve élelemért könyörgött a húsára éhezőktől. A mozdulat feltárta mellkasát, éppen szívébe kapta a golyót. A férfiak nem tudták kihúzni barlangjából a koplalás után is súlyos Zebulont, ezért a barlangjában nyúzták és sütötték meg. A rossz tűz felett a megpörkölt hús szaga elkeveredett a ketreceikben holtan fekvő vadállatok bűzével.

Síi kösd Mihály:

JELEK A FALON

Szürke délután történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-megcsúszva birkózott a nép a halakkal. A halak ide- oda cikáztak, a levegőbe dobták kétségbeesett testüket, kicsúsztak a bizonytalan szorításból, az emberek testükkel vetették magukat a kisiklani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, felhempe- redtek a bűzös, sűrű lében, — átható halszag lebegett a tó felett, s a hídon állva úgy éreztem, színe is van a ( levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilásszürke színe van. Az állatkert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése: esti etetés ideje volt, de az állatok ekkor már csak vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kapták meg. Amikor a háború Budapest alá érkezett, s a város körül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakóik az ágyúdörrégi jeleket; a fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg, nem tud semmiről.

A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát, a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit. Az embert nemcsak a vele történő események nevelik azzá, ami lesz; régóta sejtem, hogy a képek is, amelyek közt felemelkedik.

1944 nyarán, a nagy szőnyegbombázások idején,

ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet. Légitámadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszínű sátrak bújtak ki a fák alól, terepszínű ponyva takarta az ágyúkat meg a tankokat, csak a csövek Szúrták át az ágakat, s a kék vason megcsillant a nap. Német egységek álcázták ma