Kelet-Magyarország, 1971. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
Napjaink romantikája Egyik ismerősöm panaszkodott, hogy egyre kevésbé izgatja a munkája, amit jószántából, régi vágya szerint választott, s amiben hosszú ideig sok örömet, izgalmat, sőt, romantikát talált. Egy ideje a napok túl szürkén, egyhangúan követik egymást, s már azon töpreng: egyáltalán arra a pályára való-e, ahol van, vagy elvétette az irányt Tévedés ne essék, nem „kiégett”, munkahelyi vagy családi konfliktusokkal küszködő valaki. Teljesen helyén van a „belső egyensúlya”, az idegei is épek. Mégis tart, olykor erősen tart az elszürküléstől. A hétköznapok látszólag egyformaságában úgy érzi, hiányzik valami. Nevezhetjük romantikának, belső izgalomnak, a holnap örömének, bárminek. Lehetnek időszakok, amikor az optimista és kiegyensúlyozott emberek is éreznek ilyesfélét, akár megfogalmazzák, kimondják, akár nem. Sőt éppen az önmagával és környezetével szemben igényes emberek gondja ez. A legtöbb ember nem csupán teszi a kötelességét, azt is igényli, hogy teljes emberként tegye mindezt. Vagyis, a ma emberének is szüksége van a romantikára, dolgozzon tervezőasztalnál, tanyai iskolában, traktor nyergében, vagy gyümölcsösben, bárhol. Ha nem érzi, hogy fontos, érdekes, hasznos, amit csinál, a folytan ismétlődő mozzanatokban nem éli át a mindig újat, a többet tevés izgalmát, félembernek érzi magát És ez nagyon nem jó, sem az egyénnek, sem a társadalomnak. Ám nem elég ezt fájlalni, hisz nem feledkezhetünk meg arról: nem olyan korban élünk, amikor a nagy- nagy vállalkozások romantikája sarkallná az embert. A hétköznapok kevésbé látványosak. Százak, ezrek apró munkájából, mozaikként áll össze mindaz, amit előrelépésnek, fejlődésnek, a szocializmus mind jobb megközelítésének nevezünk. Érjük be azzal, hogy nincs romantika, az élet prózaibb, szárazabb, szürkébb lett? Bizonyára érezhető, hogy a kérdésben a válasz is benne rejlik egy kicsit A mának is lehet és van is romantikája. Például, amikor frissen, tiszta fejjel indulunk az életünk értelmét jelentő munkába, s tenni akarunk. Meglehet, csak egy emberi ügyet, panaszt intézünk el, egy beteget indítunk el a gyógyulás útján, lelkiismeretesen szolgáljuk ki a tőlünk útbaigazítást is kérő vásárlót, papirosra szúrunk egy pontot, ahol kút, villanyoszlop, iskola áll majd... Az új szabolcsi gyártelepek helyét megálmodó, megtervező mérnök, az első alapkövet elhelyező munkás, vagy a'' utolsó cserepet a négyezer valahányadik árvizes ház tetejére rakó építőmunkás a mindennapok névtelen hőse. És vajon nem az-e az Aranyosapátiban, Nagyhalászban, Hodászon és másutt cigánygyerekeket betűvetésre, olvasásra megtanító pedagógus? Nincs-e romantika abban, amire az egyik szabolcsi új tsz-elnök vállalkozott, amikor át merte venni a „süllyedő” hajó kormányát? Pózolás, ígérgetés nélkül állt a tagság elé, hogy feltegye a kérdést: vegyenek-e fel hárommillió forint hitelt, és nem 00 forintot osztanak munkaegységenként, vagy húzzák meg egy kicsit a nadrágszíjat, saját erőből alapozzák meg a jövő esztendőt? Nem romantikus hősnek való ez a szerep. Több annáL Napjaink romantikája más értelmet, tartalmat, színt kapott mint a korábbi években. Nem kell gyárat, iskolát államosítani, ponyvás szekéren járni a falvakat Kollektivebb lett az élmény, amely a sikereik, a tennivalók forrása. A legparányibb változás a megye térképén — az egyes ember háza táján — természetességével takarja el előlünk a romantikát. Ez ellen, nem is muszáj lázadoznunk. De az már nem megnyugtató, ha nem tudunk, — idejétmúltnak tartjuk — lelkesedni azért, amit csinálunk. Egyáltalán nem arról van szó, hogy csodaszert találunk a sokszor egyéniségünk szerint értelmezett romantikában. Mindenki tudja, menynyivel bonyolultabbak az emberi viszonyok. Mindezek ismeretében is kitartunk amellett; a szakértelem, a kiegyensúlyozottság is kevésnek bizonyulhat, ha nem igyekszünk észrevenni, tudatosan is felfedezni az olykor apró epizódokban, élményekben rejlő életemergiát. Mert ez a tét, a belső energia megóvása. Való igaz: azok vannak kevesebben, akik nagy dolgokat vihetnék végbe, s azok vannak többen, akik szánté észrevétlenül dolgoznak, haladnak a maguk útján. De ki ébreszthetné rá a legjobban az embert munkája értékére mint a kollektíva? Egy harmincéves értelmiségi — az egyik nyíregyházi gyár konstruktőre önmagával elégedetlenkedve mondta él egy beszélgetésen, hogy már a negyedik X-be lép és még semmi érdemlegeset nem csinált. S amikor a „semmi” mögül előbukkant néhány szépen korszerűsített modem gép, — melyet az ország több gyárában használnak — s egy második díjas pályamunka is van mögötte, legjobban az „önvádló” lepődött meg. Nem is gondolta, hogy ez is valami, a nagy dolgokhoz képest. A fiatal értelmiségiek és a gyár vezetőinek kerékasztal -beszélgetése a képessegeit alábecsülő fiatalemberben elindította az egészséges önérzet önismeret megalapozását Megsokszorozta a munkakedvét, segített eloszlatni a közönyét Sokarcú napjaink romantikája, nem szűkül le csupán a munkára. A Családi együttélés, a gyenmekneve- Lés, a hobby, a hasznos társadalmi élfoglaltságok, a továbbtanulás, a magunk elé állított szigorúbb normák nind hozzátartoznak életünk tartalmasabbá, ugyanakkor romántjkusabbá válásához. P. G. Zsuzsika néni háza Két éve múlt már, hogy először jártam Zol csak Jó- zsefné botpaládi lakosnál. Ha akkor Hajdú Istvánná, a nőtanács elnöke el nem kísér, nem is találok rá. A Fő utca 22. mellett ugyanis van egy kis ösvény, két kerítés között Ezen kell lefordulni és vagy nyolcszáz méterre az utcától, egy föld sarkán, apróka kunyhóban találtunk rá. Éppen varrt kis varrógépén, szívességből a szomszédoknak, mert tejet hordanak neki. Megdöbbentő volt, amikor üdvözlésünkre felugrott és egy másfél méter magas bőr- támlású furcsa székecskére támaszkodva felénk ugrált. Zsuzsi néni ugyanis mind a két lábára béna. Négyéves korában lett az, egy gyer- mekparalízis után. Testvérei egymás után férjhez mentek, szülei meghaltak, itt maradt egyedül a kis falu alatti házban, ahonnan még ki sem tudott járni, amíg az egészségügyi miniszter ki nem utalt neki egy bénáknak való háromkerekű triciklit. Mindjárt arra használta, hogy bekarikázott rajta Fehérgyarmatra, segítséget kérni. Harminchat kilométer az út a határszéli községből a járási székhelyre. Egy napig és egy éjjel hajtotta szívósan a kerekeket, csakhogy személyesen adhassa be kérvényét: szeretne beköltözni a községbe. Jó indoka is volt a kérésre: néhány héttel azelőtt a kemencében készült kenyeret sütni. Kipattant egy szikra, meggyújtotta alatta a szalmát. Mint minden béna ember, pánikba esett, még jobban szította a tüzet. Az még magasabbra lobogott. Ha a faluból nem veszik észre a füstöt, ottég. Az erdőháti paraszti világ életének szigorú szabályai szerint az egyedül maradt Farkas Zsuzsi jó házasságot csinált, amikor örökölt kis kunyhójába fogadta a másféle módon csökkent képességű fiatalembert. De a lassanként rájuk omló százéves kis vályogházban már lehetetlenné vált a helyzetük. Vagy újat kellett volna építeniük, vagy venni egyet a községben. (Botpaládon van eladó ház, nem is egy.) Igen ám, de miből? A férj elég szorgalmasan dolgozott a szövetkezetben, de akkor voltak éppen a mérleghiányok mélypontján. Talán még a kezességüket sem fogadta volna el akkor a bank. Zsuzsi néni ügyével két év alatt sok ember foglalkozott, beleütközve a különféle akadályokba. Közéjük tartoznak a község vezetői, társadalmi aktivistái, szomszédokj Paládról elszármazottak, a járási tanács építési csoport- vezetője körülményeik szinte embertelen helyzetbe kerítették őket”), dr. Unoka József járási főorvos („...nincs a járásban még egy ilyen igényjogosult”) és még sokan. Magam egész vastag dossziét gyűjtöttem össze Zsuzsi néni ügyéről. Az igazsághoz híven meg kell mondani, hogy a megoldás már két éve útban volt, ha maga az ügyfél nem támaszt nehézségeket. Az Országos Takarékpénztár megyei igazgatója kiutalt egy hatáskörébe férő maximális összeget építési kölcsönre. Szántó Lajosné, a járási tanács szociális csoportvezetője soron kívüli segélyként egy háromezer forintnál nagyobb összeget adott Felkutattak egy rokont, aki vállalta az új ház tetőzetének költségeit. Egy másik rokon szintén hajlandónak mutatkozott a segítségre. De Zolcsák József né akkor nem akart kölcsönt felvenni. Miből fizetné vissza? —kérdezte. Ezért tartott ilyen sokáig a dolog. Ezért is. Most befejeztük. Sikerrel. Kölcsön sem kellett hozzá. A rokonok elküldték egy megfelelő összeget, a régi ház anyaga és telke is elkelt pontosan annyiért, hogy Zsuzsi néni minap megvásárolhatta a Fő utca 99. alatti jól megépített kis házat, a hozzá tartozó 900 négyszögöles kertrésszel. (Jellemző, hogy amikor megtudta, hogy a kert két részben van, a nagyobbik, ötszáz négyszögölest egy kis távoli rokonára íratta, mondván: az is megbénult a gyermekparalízisben, legyen valami kis hozománya szegénykémnek.) Be is költözött már. Vitte a .varrógépét. Az egyik községbeli segítő partner sóhajtva jegyezte meg: mennyivel egyszerűbb lett volna, ha itt is van árvíz. Én jobban örülök ennek az „árvíz nélküli” új lakásnak. . Már a szívemhez nőtt az értelmes, vidám, szapora beszédű asszony, aki úgy érzi, révbe ért. Hogy minden jó egyszerre jöjjön, a termelőszövetkezet is kezd megerősödni az új vezetés alá. A férj elszegődött kondásnak havi 1500 forintért Reggel és este, amikor az állatokat hajtják, Zsuzsi néni mindig kimegy az új ház udvaráról, segíteni a férjének. Elöl megy a pásztor — a község belterületén így kell — hátul pedig Zsuzsi néni terelgeti a lemaradókat. A triciklivel. És nem nevet ezen senki Botpaládon. Azt mondják, amikor vasárnap a jóbarátok kimentek elbontani a régi házat, csak egy kicsit kellett meglökni a falat, már dőlt is össze az egész, port verve, nagy robajjal. Zsuzsi néni sífva-nevetve nézte. És azt mondta az urának: „Nézd, fiacskám itt dől össze a régi, rossz éle- tünk.,J Gesztelyi Nagy Zoltáa A nyíregyházi Északi nagykörút elérte a régi városrészt. Felvételünk az egyik kilcncemeletes toron j’ház tetejéről készült. (Módy Elek fotója.) 00 I Ünnepi melléklet
