Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

—M» «WBTKWUIMi,/W - ÜNNEPI MELLEKÉIN

firm itecwrtbw ft.

Az ünnep csak itt igazi

ősi mesterségek — híres mesterek

Ä

m+r e«r«b nap&fe

merre vetődöm, előre soha nem tudhatom. De ezt

a néhány napot az esztendő végén már hosszú idők ót® egyazon helyben töltöm eL

Egy alföldi falucskában, rokonoknál

Más időben atig-tós Jövök ide, legfölj eibb pár órára, fűtöven dégsógre, de a karácsony az biztosan itt talál. így aztán a falu életéből ralig ismerek mast, mint ezt Az ünnepet

És ezt te különös módon„ Falun — legalábbis ebben a faluban — még mindig úgy van. hogy a szobába csak este hurcolkodik be a család, nappal ott nem is fú lenek. A konyhában tanyázhat mindenki, s nékem itrt, e néhány napra „bérelt” helyein van: a konyhaablak előtt a karoslócán.

Egy keskeny ablakocska ez, de olyan szerencsés irányba tekint, hogy két utca életéit is látom és főleg az artézi kutat, ahol pedig kora regijeitől késő estig olyan a forgalom, olyan élénk, mozgalmas %z élet, mintha a be- tonkalitkával védett csövön át nem is enyhén gázállatú víz; hanem — miként Mátyás visegrádi kútjábál — bor csordogálna.

Nézem a falu ünnep előtti

nyüzsgését. Persze nem mindenki szorgoskodik. Kőszó szomszéd például rendszerint már kora délután — az ünnep előtti délutánon __

puccba vágja magát, Jd-ki- kémlel az utcára, zsebeit tapogatja, míg végül erős elhatározással felesége elé áll.

— Anyjok. Adjál nékem ®gy pár forintot. Lehet, hogy nem is kell, hozom vissza azonmód, de hát tudod...

Tudja, hogy ne tudná. Huszonegynéhány év óta. Hogy az urának ez az ünnep, még a karácsony is csak arra jó, hogy oka legyen a kocsmazásra, az ivásra. Készült is rá, a pénzt már a ruhája zsebében tartja.

Kőszó bezsebeli az 50 forintot. kilépdel a járdára, ott egy ideig tétován kémlel, aztán hirtelen nekiered. Majd csak az éjfél veti haza. Nem lesz részeg, nem is hangoskodik, inkább olyan barátkozó, engesztelő hangulatú ilyenkor, mint aki maga is hídja, gyönge ember, s gyengeségével megrontja a családi békét, még a békesség estéjén is, de hát ő már ilyen. Ilyen is marad.

Az ünnepi készülődés különben is az asszonyok munkája, gondja.

Egy másik szomszédnál látom, gyakorta egymás után viszik be az elnehezült, sárgult tollú hízott kacsákat, né- gyet-ötöt. s -vágják le, ko*bszS?A egymás wftfct Bum

nagyon szeretnek. De essen a néhány napon még isznak is. A kamasz fiú megy el a biciklivel, s haxnardsan jön is, a csomagtártón műanyag ketrecben, üveges sört csörömpölte! hazafelé nagy igyekezettel.

Finom, frissen sült kalácsok illata úszik a kerteken, udvarokon át, s a kéményekből szép, kék füst lengedez fölfelé.

Erről nincs statisztika, de egyszer utána kellene járni, megszámlálni, mennyit esznek egy ilyen ünnepen a falusi emberek. Hiszen ha hűvös, havas az idő, a hajnali csöndbe hízók visítanak belé, de aki a régi disznótorok romantikájával várja a lobogó szalmatüzekét, csalódik. Gázpalackból sziszeg a láng a „kocára”, gázzal perzselnek már régóta. S amit hinni is alig akartam, a hízó mosni való részeit nem teknőbe; mosógépbe rakják. Az emberi leleményesség határtalan.

És délután szép fehér kendővel betakart tányérokban már viszik is a kóstolót szomszédnak, ismerősnek, rokonnak.

S azután még ott a baromfi. Meg a vad, ami azért még puska és vadásziengedély nélkül is megkerül, kivált. ha nagy a hó, s nehezen röpül fel a fácán.

Az ünnep 2—3 napján át egy nagy zsíros lakoma a falu.

Az asszonyok időnként — tűzhely mellől, fazék mellől — ha sípol a kisvonat, ki- kiszaladnak a kapuba, megnézni nem jött-e valamelyik rokon. Kokon a városból, akik a hétköznapot semmiképpen nem vállalták falun, de karácsonykor rendszerint mind hazajönnek. Az ünnep csak itt igazi nékik is.

Korán sötétedik... S amint sűrűsödik az est, gyerekek jelennek meg az utcán. Valamilyen átlátszó ürüggyel átküldik őket a szülök a szomszédhoz, közeli rokonHol a még aatá. hogy jó

sokáig maradjanak oda.

Ó, tudják már ezek, még a mákszemnyi, pöttömnyi gyerek is, hogy miről van szó. De hát kell a játék. A látszatért. S egymás közt beszélgetve. mérik az időt: „Édesapa most hozta be az

állványt. Én tudom, hol tartották a szaloncukrot. Azóta az én karácsonyfám már áll. Most aggatják rá a díszeket. Na én hazamehetek.

S azt is megjátsszék, hogy nem sejtenek és nem is látnak semmit, pedig a szomszéd szobából az üvegajtón át idepislákol a gyertyafény. Tettetett nyugalommal nyitnak be a „tiszta szobába”, hogy annál nagyobb legyen a megtörtént csoda, a varázslat, az öröm.

Az is különös: a nagyvárosban, kivált a város peremén még járnak a kántálók, betlehemesek.

Itt egy se.

Szégyellnék. Mert az falusi dolog.

Da azért a szomszédok átnéznek egymáshoz, megnézni, „mit hozott a jézuska?”, dicsérik a karácsonyfát, az ajándékokat, s intelmeket mondanak a gyereknek szorgalomról, szófogadásról, főleg a jó tanulásról.

Azután vacsora és asztaltakarítás után előkerül a kártya. Még ott is, ahol televízió

van. Mert nincs az a jó ünnepi műsor, ami a kártyával vetekedni tudna. A filkózás- sal, a birgéssel, vagy a férfinépek között az ultival. Legföljebb csak akkor teszik le a kártyát, ha „Angyal” van, vagy „Vidocq”,

Villanyoltás, lefekvés után, jó későn hallom, kopog hazafelé a szomszéd. Odébb még dudolgatott. de hazafelé közeledve, elhallgat. Bűntudata van. Az egész utcában, de ezen az estén talán az egész faluban egyes-egyedül csak ő nem tartotta be a rendet.

Az ő házán kívül mindé- nőtt csönd és báláé van,

Ibrányi Tóth Béla

Zelk Zoltán:

Egy régi perc

A márvány-sűrű hófúvásban Egy izzó perc zöld lobbanása S a hirtelen fény sátorából Kilép, hl7ép egy tulipánfa.

ügy gyermekszemü asszony arca,

Egy zápor égő vitorlája,

Egy kiáltás boldog rezgése — Kinyílt, kinyílt a tulipánfa!

Tizenöt év csattog fölöttem, Egy föltámadt perc szárny - csapása,

Tizenöt tél hóviharában forog, forog egy tulipánfa.

Izzó anyag

— Nevem: Simkó István Árpád. Aki ismer. Árpádnak szólít, de István-napkor iszunk egy pohár bort a brigáddal az egészségemre. Ne tévessze meg. hogy a hajam teljesen ősz, még csak negyvenhárom éves vagyok. itt születtem. Özdon. Előhenge- rész vagyok, a finomhenger- mű egyik huszonnyolc tagú szocialista brigádjának a vezetője. Huszonhét éve dolgozom a gyárban. Édesanyám cseléd volt, apámat nem ismerem. Egyszer, azt hiszem, azért láttam. Síikkes gyerek voltam a kohónál, ami azt jelenti, hogy golyókat gyúrtam masszából, amivei elzárták a csapolónyílást. Mentem dolgozni, amikor az utcán egy idegen emberre lettem figyelmes. Pontosan olyan volt, amilyennek édesanyám mondta apámat. Mentem utána, és éreztem, hogy ez az ember az apám. Soha nem találkoztam vele. Arról sincs tudomásom, hogy engem valaha látott volna. A ani városunkban kevés a ga*

lamb. Akkor, munka után hazafelé menet, egy galambot láttam az út szélén. Fehér volt, s ahogy sütött rá a nap, szikráztak a tollai, az árnyék pedig, amit az útszéli homokra vetett, fekete volt. Azóta tudom, hogy a fehér galamb is sötét árnyékot vet, ha rásüt a nap.

— Ilyen a mi életünk is. A gond és az öröm együtt jár, szinte egymást szülik. Ebből tevődik össze a magamfajta munkásember élete. A mi kenyerünk a munka, a gyár, a hengersor. A munka sem más. mint gond és öröm. Szidjuk a zajt. ami megsüketíti az embert, a gázt, á füstöt, a port, a kormot, ami pórusainkba rakódik, a hői. amely a körülöttünk cikázó acélkígyókból árad testünkre. Szidjuk a hengersort, anv az ember munkatempó iát. egész gyári életét diktálja. Szidjuk a sokszor rakoncút» lankodó acélidomokat, s ilyenkor az ember legszívesebben tenyerével nyújtaná, igazítaná az izzó anyagot.

Ha Időnként kevesebb a kereset, szidjuk a gyárat. Mert vegyük csak számításba, hogy drága volt a gyümölcs, a zöldség, a termény, amit meg kell venni, disznót kell hizlalni, mert szalonna nélkül nem megy ez a munka. Persze, van, amikor egymást szidjuk, mert néha nehezebb emberekkel bánni, mint a géppel, az acéllal. De valamennyien jól tudjuk, hogy nem a szidás segít, hanem a munka. Szóval a mi munkánk nem szórakozás. Sok gonddal, fáradtsággal jár. De nem attól leszünk rendes emberek, hogy dolgozunk, hanem attól, hogy rendesen dolgozunk. Tudatosan, minden nap. Akkor is, hu nincs kedvünk, akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha fáj a fejünk, akkor is, ha kedvünk szerint mást csinálnánk. És, ha a munkás látja, hogy legyőzte az anyagot, az időt, és sokszor önmagát is. akkor örül. A sok gondot okozó munka végül Is örömet jelent. Tjudom. másutt könnyebben megkereshetném ezt a pénzt, de én már csak ezt szeretem. Hengerész vagyok. Nem tudok tőle szabadulni. Még akkor sém, ha

Tterítve a fa alja ajándékokkal... Karácsonyi kép ez, szánté sorolhatnám a „ma ajándékai,”: a magnetofonokat, az iparművészeti térítőkét, párnákat, s az elengedhetetlen édességet. A mi korunk „termékei”. Épp ezért illő most a hajdani meste- rekről, régi mesterségekről szót ejteni, a feldíszített fa mellett róluk mesélni.

| z.

Meg nem oly rég az ouon- ságok és a százesztsnoős emberek városában — ahogy Krúdy Gyula nevezte Óbudát —- találkoztam talán az utolsó hangj egymeíiszovel. Kitzin. ger Antallal (a lemezjátszó, magnetofon ajándékok miatt kezdem talán éppen vele a sort.) Nyugdíjba ment már rég, s vele együtt vonult nyugdíjba a kottavésés is. A fényjelekkel, kibernetikával dolgozó modem sokszorosító ipar már csak emlékszik az öreg mesterekről. 1904-ben szabadult, s első munkája egy szonáta volt. (Az utolsó felől is érdeklődtem: „Lajthának a VII. szimfóniája volt”.) Azóta! Jacobd hozzá vitte a Leányvásárt, s mikor megkérdezte a muzsikustól. milyen címet adjunk a daloknak, azt válaszolta rá a kicsi ember: amit jónak lát. így adta Tóni bácsi az egyik dalnak „Ha lennék egy lánykának édes” címet.

Bartók egy munkával kereste fel. „Nem volt hosszú, harmincoldalas csak, két- hárman csináltuk: én, Jadkó és Ebstein. Egytől tízig én, tíztől húszig Ebstein. De milyen ember volt Bartók! Észrevette, hogy felosztottuk a munkát, néni egy ember csinálta. „A tíztől húszigot újból kell csinálni — mondta —, az nem tiszta munka!”

Mit szeretne csinálni? — kérdeztem az öreget „Újból muzsikát vésni." Nem a pénz miatt, kétezren felül van a nyugdíja. De 6 már Milánóból is hazajött Óbudára, pedig erővel ott akarták tartani.

LL

Gorkij a kékfestő mesterségről — nagyapjáról — így írt: „Nagyapának, aki olyan fülsiketítőén tudott ordítozni, kékfestő műhelye volt: az udvarán nedves rongyok lógtak, kádjai telve sűrű folyadékkal, kemencéiben magasra csapott a láng: az üstökben sziszegve bugyborékolt a testékes víz, a csípős, fanyar gőz sűrű felhőikben húzódott az ajtó felé. A munkások esti tea idején vitrioltól mart, agyonégett kézzel jöttek ki a műhelyből pihenni.” Kékfestőnél, talán

lefekszem aludni. Becsukott szemmel is vörösen izzóacél^- kígyókat látok...

— Szóval, ennek a sokat szidott munkának értelme van. Mert az is öröm, ha van pénz a borítékban. Nem mindegy, hogyan él a család. Én jó tíz éve építettem családi házat. A nacvobbik lányom férjhez ment, megtoldottam ezt a házat, legyen nekik is lakásuk. Nem vagyok kőműves. tie én csináltam édesanyámnak is a házát. Hát ezzel telik el a szabad időm a gyár után. Munka, munka után. Ahogy mondják, úgy igaz: a család gond is, öröm is. Kisebbik lányom befejezte az ipari tanul ó-iskolát. s amikor első fizetését hozta haza a ruhagyárból, velem beszélte vneg, mit vegyen az. anyja névnapjára. Hét nem öröm ez?

— Amit most mondok, higgye el, nem frázis, hanem tény. A mi életünk úgy letf egyre jobb, ahogy erősödött ez a rendszer, s úgy lett gazdagabb, ahogyan gazdagodik a szocializmus. És ezért érdemes tenni, munkát, gondot vállalni. 1945 ben, árúkor beiratkoztam a pártba, keveset tudtam a világról. Csak

az utolsó magyar kékfestőnél, Jakkel Sándornál Jászapátiban jártunk.

Kék itt minden. A műhelyben kék színű a téglafal. a teknő, a hosszú, egyenes keverőbot. A festőmedence henger alakú, három és fél méter mély, csurig tele sűrű, sötét, tintaszerű folyadékkal, indigó, mészpor, vasgálic ke- vo" ' ível. Sűrű folyadékba meríti a mester a fehér vásznat: fehéret fest kékre. Az üst alá még mindennap begyújt — 75 éves —, ilyenkor fortyog a folyadék, kékes párában úszik a műhely, köd- iöltok szállnak ki az aj ón. A vásznat a mángorlóba viszi majd: külön nagy épület ez, belül minden fa, a tartófák, a fogaskerekek, az orsó, a mángorló lába, amely tele van hatalmas, sziklából hasított kődarabokkal. Ló jár körben a mángorlóban, egyhangú, monoton zajjal baktat az orsó körül, a fa gerendák között és a kövei telt láda keményre vasalja, kifényesíti a kák vásznat.

Lova már nincs, úgy fogad az öreg szomszéd az ismerősöktől: „Kétszáz forintot

fizetek érte napiára. ha dolgozik.” A vásznakkal vásárokra jár. Az egyik legjobb vásár — mondja — a gödöllői. ott az asszonyok még veszik a vásznat. „Ritkán járok azonban már vásárokra, nem bírom a 75 évemmel De azért Aszódra, Gyöngyösre, Kálkápolnára mindig el- me-Tyek.”

Mennyit keres egy vásáron? „Éppen, hogy megélünk belőle a feleségemmel és lányommal. öreg voltam, mikor nősültem, elvette az időmet a műhely."

Százhúsz éves gépekkel dolgozik. Mind kézi hajtásúak. Nagyapja kezdte még építeni a műhelyt. 1863-ban, Apja építette a műhelyhez a házat, ahol most laknak, 6 1920-ban állt' apid műhelyébe kitanulni ezt az ősi mesterséget. Tizennyolc évig élt a festékek furcsa, fejfájdítő szagában, aztán Pestre költözött. A Goldbergerben kapott munkát a festőműhelyben. A háborúban lerombolták pesti lakásukat visszajött hát Jászapátiba: a műhely akkor már ötödik esztendeje, apja halála óta üresen állít. Egyedül dolgozott. Akkor még Szol- nokom volt a legjobb vásár. Fia nincs, akire ráhagyná az öreg műhelyt, akit megtanítana a festék szeretettre. „Nincs utódom, aki folytatná a mi mesterségünket”

„Az utolsó kékfestőnél jártunk” — kezdtem e fejezetet. Egy díszes meghívó pedig éppen arra figyelmeztetett: tévedtem. Nem az „utolsó” újak születnek. Egyik kiváló iparművészünk, Body Irén tárlatára hívnak meg. Ezt az ősi mesterséget az iparművészet (köztük a divattervezők is napjainkban) feleleveéreztem, hogy nekem itt a helyem.

— Látja azt a diófát, az udvaron? Én ültettem. Emlékszem, egyszer nagy vihar volt. Ott álltam a konyha- ablaknál, s láttam, földig hajtja a szél a fiatal fát. Ahogy voltam, félmeztelen, kifutottam és megfogtam a fát. Kezemen, karomban éreztem, hogy cibálja a szél. Tudtam, mellé kellene ütnöm egy karót és hozzákötni, de féltem elengedni, akár egy percre is, mert derékban Toppantotta volna el a vihar. Aki látta, hogy az esőben fogom a fát, talán megmosoly- gott. Nem vagyunk egyformák. Nem biztos, hogy mások úgy értik az ember minden mozdulatát, cselekedetét, ahogy kell...

— S látja, a diófa felnőtt, megerősödött, önmagában is dacol a viharokkal, s termést hoz. így van ez a mi szocialista rendszerünkben is. Évről évre erősebbek vagyunk. Azt kívánom, hogy az új esztendőben tovább gyarapodjunk, gazdagodjunk, hogy az új esztendő békét, hozzon a világnak, nekünk pedig örömteli munkát, jo’bb életet.

Oravec János

níti, átvesd, átmenti. A mostani tárlat a kékfestők mintáival, technológiájával térítőkét. fali képeiket, vásznakat mutat be.

' L£A kapunak kicsit neki kellett dőlnöm. Vasikapu, több mázsa vas. De ahogy nyílik, mintha egy erdő fordulna könnyedén sarkain: vaskapu, kovácsolt vas, kikalapált vaspántjai, erdők indái, fák ágai, virágai légiesen szöknek a magasba, mintha csak a mester tussal húzta volna • meg vonalait a decemberi délután komor színű vásznára. A műkovácsot, a kapu készítőjét keresem. Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsművész — e régi mesterség új elnevezése tőle származik, tankönyveiben különös

gonddal húzza alá: kovácsművész —, rajta kívül már csak nagyon kevesen 'esznek a vassal varázslatot. 77 esztendős, munkáját a világ m;nden táián ismerik. Az angol kastélyok kandallóiban az ő tűzkutváin parázslik a fa. Amerikában az ő lámpáit

gyújtják meg est érkertével, a svájci hotelok dohányzókészletei az óbudai műhelyből kerültek ki. Kongóban a konzul vagy az utazó, az enyhülést hozó éjszakán, regényért, a ő könyvbölcsője után nyúl. És idehaza! Hány cégérét veri, himbália a szél, hány lámpás gyullad ki a régi kereskedőháziak silbako- ló oszlopain.

Árva gyerek volt, a Krisztinavárosban, nagybátyjánál, kora híres műlakatosánál, Sulzberger Józsefnél nevelkedett. Első kapuja — még mindig ép — a Pálya utca X számú bérpalotát nyitotta*: Wéber Józsefnek volt a ráverő íe inaskorában. ..Micsoda kovács volt! Előfordulj » hogy fehér glaszékesztyűbe* és cilinderben jött be. D« csodálatos fogásokra tanított. Délután, mikor az öreg átment a Színkör Kávéházb^ odaszólt nékem: fogd csaH ezt a gömb vasat! fi® kalapálni kezdte és rózsát hast«; tött belőle, kinyújtotta a szárát és azt mondta: na, ma ezt a rózsát viszem a babámnak!”

Hogy mennyire külön, máa

mesterség ez, mint az egyszerű kováesmesterség. erre mesél egy szép történetet. A városligeti jáki kápolnát » város renováltatta, a kapuját vele készíttette el. Vasvirág gok, ágak hálózzák be a vasrácsot. 1944-et írtak. Egy késő este telefon csengetett: m Pálya utcából, a régi házból keresték. Jöjjön azonnal egy íróasztal fiókját kell kinyitnia. A régi. ház tulajdonosának örököse, az akkori „mozgósítási osztály főnöke” hivatta. Gyorsan jöjjön, lakatosra van szükségem!” „Én kovácsművész vagyok!” „Szóval nem jön azonnal ? Ezt még megbánja!” SAS-behívó- val egy világ háta mögötti kis helyre, Borgoprusz nevű állomásra hívták: ott kellett egy szemétdombra vigyáznia. De jött a várostól a sürgető levél: a kaput azonnal szállítsa le, mert a jaki kápolnát maiga á polgármester akarja ünnepélyesen felavatni. Visszaírt: „A kaput nem szállíthatom, egy szemétdombot őrzök tizedmagam- mal.” A kovácsművészt le kellett szereltetni: a polgár- mesternek ünnepélyesen ki kellett nyitni a'kaput, felavatni a kápolnát.

A kastélyok, vadásztaitok, monogramos zárait leverték, a grófi emblémák lehulltak. Nyújtóé új munkát a régi mes erségnek a mi világunk? A Győri Vagongyár kultúrtermének és bölcsődéjének vasmunkáit ő . készítette, iparművészetünk története ezeket a remekeltet feljegyezte. Az Országos Széchényi Könyvtár csillárait, erkélyrácsait ő kovácsolta. A moszkvai Budapest étterem kovácsoltvas-berendezései az óbudai műhelyben készültek.

Tankönyvet írt a régi mesterségről. s az a kivárná °a: mielőtt végképp letenné a kalapácsot: utódokat. kovács- művészeket neveljem.

Kőbányai György- ». mm