Kelet-Magyarország, 1970. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
w. mM KELET-MAGYARORSZAG ÜNNEPI MELLÉKLET 1970. december 38. Ketten éltek ők egé&z nyárnál a kis házikóban. Két arasznyi létű ember. Pinke, • még arasznyi létű gyermek, s a vén Guba, a már arasznyi létű dédapa. A ház a Saécsény-kért szélén állt gyümölcsfák, vélemények, szőlők illatos ölén, a gátkanyar tövében, nem messze a falu szélétől. Egész nap csendes volt ez a tájék, még a szél sem járta, ember is ritkán vetődött felé ilyenkor, aratás-cséplés idején. Csak a harangszó, meg a határ felől szálló cséplöbúgás kötötte össze a dolgozó világgal. Csupa zöld, csupa csend, illatozó álmodozás. valódi békevilág volt A Guba család. még a nagyapa is, kint élt ilyenkor a határban. A gépnél, az állami gazdaságban, szerteszét jel. Csak Pinke anyja szaladt haza egy-egy alko- nyattal, gyorsan megfőzött vagy két napra valót a két házőrzőnek, ottmaradt a rövid éjszakára, s hajnalban észrevétlen hagyta magára a két dologtalant. Azok voltak, legidősebb Guba Imre kilencvenhárom esztendejével. a legifjabb Guba Imre. Pinke gyerek, a maga öt tavaszával. A már nem. és a még nem. Legidősebb Guba Imre már a síri nyugalmai gyakorolta naphosszat a ház előtti gyékényszékébem. Keze ölében feküdt, a pipa szinte a torkából csüngött alá, s apró. ráncba gyűrt szürke szeme messziről nézett, a semmibe vagy tán azon is túl. A kucsma örökké a fején, homlokára csúszva, meg- ereskedett sárgás ősz bajusza mély, petyhüdt barázdáid arca meg sem mozdult, szuuzogása is olyan finom volt már, csak altkor látszott, hogy él még, ha legyet hajtott el az arcáról. A nap a kert fái fölül oldalvást sütött rá, s előtte pedig az udvar gyöpén ott tornászott Piriké gyermek a kiskutyával. Ök meg a mozgást szerették gyakorolni. Ugrált, táncolt, vakkantott kac a "aszott a két fiatal teremtés, csupasz testtel hemperegve, fejüket a földre, lábukat az égre hajigálva. Az öreg Gubának egy gondja volt: a halál. Reggel várta, este félte. Pinké- nek kettő: a kisebbik a percet. a nagyobbik a nyúl. Mikor az öreg szájából kibukott a pipa, délutáni három táján, Pinke gyermek rendesen meglógott a kutyával egyetemben, szaladtak a Körös aljára, s fürödtek. Fürdés után pedig előkerült a peceő, a príma peccö, az édesapa gyártotta szerszám, s a dugó merülését nemcsak Pinke figyelte a parton ülve, hanem a kutya is. Csak az alkony vetette haza őket, meg az éhség. Nem is annyira Pinke gyerek éhsége jött itt számításba, hanem a nyűié. A nyúl. Az ő nyula... Szent hitem volt, hogy már ismerem a nőket. Ha valaki, hát egy sofőr ezt igazán elmondhatja magáról. Legalább eddig így hittem. Azután kiderült, hogy mégse. Huszonnégy év nagy idő. Ebből nyolc már úgy telt el, no nem akarok nagyzolni, ha nem is nyolc, de legalább öt, hogy sose voltam nő nélkül. Előfordult, hogy három-négy nőci futott nálam egyszerre. Minden nap másikat vártam a kis kuckómba, ha éppen nem volt éjszakai szállításom. Az öreg kollégák, a negyven-negyvenöt évesek irigykedtek is rám, kérdezgettek, hogy bírom a tempót? Pedig ők is megtették annak idején, ami kitelt tőlük. Én mindig csak ezt feleltem a kérdésükre: beosztás kérdése az egész. És ez így igaz. Az arányos gazdálkodás a javakkal a legjobb és legkifi- ze'ödőbb. De ezt nem mindenki fogta fel. Lajos sem, vele gyakran töltöttem együtt az éjszakát a teherautó vezetőfülkéjében, vagy a ponyva alatt, merthogy az áruszállítás éjjel-nappal megszakítás nélkül folyik. Lajos igényelt a váll 'tói egy összecsukható ágyat, azon pihent, ha rászaCsurka István: ARASZNYI LÉT Mióta apja meghozta neki, csal; a nyúljál tudott törődni. Gondjával kelt, azzal feküdt. Eiz az egy darab belga nyúl, a füvet faló étvágya, szájának izgatott matatása. selymes, puha szőre kimondhatatlan boldogsággal töltölte el. Olyan hatalmas nyúlfarm vezetésére vágyott. mint ami b en Balog Gabiié bent a faluban, a Hosszfolu utcában. Nála látta. hogy harminc darab nyuiat iá birtokolhat egy gyermek, ha már nagyobbacska. Neki is lesz, neki is annyi lesz, neki még több lesz. csak egy életpárt hozna már az apja a belgának, s akkor ő mindjárt szaporítaná őket. egész nap etetné’, ízes labodát. puha paréjt, cukorrépalevelet tépne neki, kis vályút fabrikálna itatásra, s körülrakná az udvart ketreccel, Egyszer aztán, egy július végi hajnalon, bekacagott a halál a kis porta csöppnyi ablakán... A feketerigó még első hajnali örömét pikulázta az akácfa tetején, a Körös felől szálló könnyű párát finom rózsásra szőtte át a falu felett kelő nap, mikor Pinke gyermek egy szál ingben, mezítláb és hunyorogva kitopogott a pitvarajtón. Kis hasát kidüllesztve, ingét felhúzva állt meg szemben a nappal. Pislogott, félig aludt még, a rigó csúfondáros trillát fütyörészett a sürgős művelet tiszteletére, a kutya pedig azonnal ott ugrált szétvetett lába között. Aztán visszament volna még az ágyba, de a nyúl ketrece felől siralmas nyöszörgés ütötte meg a fülét, a kutya is szaladt már a nyúl laka felé, ugrált. Ugatott előtte. Pinke is odafutott azonnal. A nagy belga füle bágyadtan lógott. A nyúl beteg lett. Plnke hallgatta hörgő nyöszörgését, kinyitotta a kis ajtót, simogatta. A nyúl hagyta gyúrni magát, most nem ugrált, nem rázta a fülét, s a bajszát is lehetett birizgálni. Szótlan szorongással nézte Pinke egyetlen kincsét, aztán beiramodott a házba. Az óreg még horkolt, Pinke pedig a félhomályban az öreg fejéhez íopódzott — öregapám, öregapám — szólongatta az ágy előtt kétségbeesetten, böködni kezdte. — Mi kell fiam? — ébredt fel az öreg. — Beteg a nyúl. Az öreg nem értette azonnal, csak mikor jól megnézte a fejénél toporgó gyermeket, aitkor szólalt meg. — Nem a’. Nem szokottá’. — De beteg. Nem mozog a füle. — Majd megmozdul. Korán van még', aludjál. — De beteg a nyúl öregapám — Aludj, ha mondom — recsegett rá keményen az öreg. — Majd reggel kikúráljuk — vetette oda biztatásul. Pinke azonban nem tudott már visszatérni az ágy melegébe, kiszaladt, újra megnézte, becézgette, si mogatta a nyuiat, aztán, hogy csak nem akart éledni, leszaladt a Körös partra, s friss, harmatos füvet tépett neki a víz menti kövérjéből. A nyúl nem evett. Meg sem szagolta. Vizét adott neki a kis cserépaljbari. Azt sem fogadta el. Kétségbeesetten állt a ketrec előtt a kopasz fejű gyerek jó darabig, majd kivette a nyuiat, letette a fűre. A kiskutya odaugrott, harapdálni kezdte a nyúl kó- kadt fülét. — Ne játssz most, Pajtás. Ö próbálta megjártatni, ugráltatni, de a nyúl elfeküdt a fűben. Felnyalábolta hát, és kétségbeesetten szaladt be vele a házba, fel az ágyba is. Letette az alvó vénember mellé, s maga Is elhelyezkedett az ágyon. Dunyhája üres, felső csücskét szepesi ráhúzta az állatra. Várt, nsm mert még szólni. Árián, hogy az öreg csak nem akarta észrevenni, újra suttogná kezdett — Öregapám. — Ml kéne fiam? — Itt a nyúl! — Hun itt? — Itt az ágyban — s kihúzódott óvatosan a szélre a kis nyulász. Legidősebb Guba Imre felkönyökölt. Nézték egymást. — Maga minden jószágot meg tud gyógyítani. — A nyuiat nem. — Dehogy isnem! Nézze mán meg, mi baja. Itt van a dunyha alatt... — He? — s a gyermek egészen összegubódzott az ágy szélén. Az öreg kitakarta a nyuiat. — Beteg, de vigyed innét. Csupa bolha, — morogta az öreg, s Piriké újra magához ölelte szeretett nyulát, lassan, bűntudattal lecsúszott az ágyról, s kikullogott az udvarra. Letette az udvar közepére, s keservesen sirt szegény'. ráhárult a beteg nyúlra. Pajtás pedig nyaldosni kezdte kopasz fejét, vigasztalásként. melegen... Az öreg is felkelt aztán, s szokás szerint első gondolata veit: „Felkelhettem”. A régi falióra tiktakolását hallgatva öltözködött lassan. „Vénebb vagyok megint egy éjszakával” — ment át az agyán a megszokott tűnődés. Egyszer csak az óra megállt. „Lejárt'’ — vette észre az öreg. „Fel kéne húzni”. S amint aztán az órát birizgálta remegő kézzel, olyasmi jutott eszébe, amitől nagy fekete félelem terült remegő lelkére. „Nagyapam is így halt meg, így állt az óra előtt, húzta fel, aztán hanyatt vágódott, s vége volt” — s az Üvegajtót már ő sem tudta becsukni, mert nagyon -.-rágj on megijesztette magát ezzel az emlék széssel. Hátra- tántorult. s hiába kapott a sublót széle után, szép lassan csők lebicsaklott a földre. Földre került a két Guba Az idősebb tápaszkodot t fel előszűr, mert ő nagyon tál; ettől a helyzettől. Eddig várta a halált, most. hogy meg- legyintette, már téli tőle nagyon. Nagyon nehezen, nyöszörögve, fekvésből térdre,} térdről székre támaszkodva, j remeg, e ment ez a felállás. \ Majd kd botorkált, görnyed Inéi { is görnyed tettben a napra, be- | leült a székbe, s észre sem ! vette a gyöpön síró gyerme- j két. Délben egyikőjük sem nyúlt ételhez. Az öreg' Guba nagyon gyengének érezte magát, a vegét várta, fel sem állt e székéből. Pinke pedig csak a nyúltál bíbelődött. Minden: megpróbált már vele, betakarta, legyezhette, erőnek ere jévei megitatta, de a nvu: egyre betegebb lett. Kétség- beesetten tekingetett, dédapjára. de ő meg sem mozdult, s hiába vitte oda hozzá megint, rá sem tette a kémét. — Meg fog dögleni. fiam — mondta, s befelé hallgatózott, jár-e még a szíve. — Hozzál vizet, fiam, ihat - nák — mondta később. A gyermek töltött, neki bögrébe, s míg az öreg ivott, azt mondta: — Ügyi, ha a nyúl inna, megmaradna öregapdm. — Elpusztul, A nyúl olyan. Ha egyszer beteg, vége. Elhallgattak. Pinke visszatette a ketrecbe a nyuiat. és a kapu félé som fordáit Balog Gabri járt az eszében, hozzá akart elszökni. Segítsen, vagy adjon neki egy másik nyuiat. Legalább valami kis nyúl/Eat. ha már ennek él kell pusztulni. Az öreg észrevette, hogy szökésen töri a fejét a gyermek. — Hová mész? Pinke nem felelt, hanem leült a nyitott kapu tövében, a földre. — Ne hagyjál itten most. fiam. — S még azt is hozzá akarta termi: legyen, aM lefogja a szemem, de ezt mégsem mondta ki a gyermeknél Inkább lehunyta a szemét. Pinke leste. Hitte, elaludt. S akkor óvatosan kicsúszott a félig nyitott kapun, s usgy szaladt be a falu felé. A kutya utána. Kirepült a halál - szagú házból, mint a kismadár a fészkéből... És akkor az öreg Guba elkezdte csatáját, imádkozott Mikor aztán megalkudtak Balog Gabri val, kettesben ballagtak haza. Piriké, ölében egy kis angora nyállal, boldogan lépkedett. Otthon, a ház végében aztán át lett adva a peccö. Gabri ünnepélyesen köpött egyet áldomás helyett. — Csere-bere fogadom, többet vissza nem adom. Aztán nehogy sírjál a peccődért, kis Guba. A vém Guba pedig ezalatt végleg megadta magát. „Jól van ez pap nélkül is'’ — gondolta. Este lett, a folyó felől, hűvös pára szállt az udvarra, s felzendült a békák kórusa. A teli hold a kertek felöl hideg fényt öntött szét az esti tájon. Pinke a nyulakat; göndozua. Azt újat megetei te, a beteget simogatta. Aztán az öreg odaparancsol- ta maga mellé a gyermeket. Halkan, betegen jött belőle a remegő hang. — Ülj ide mellém, fiam. — Pinke odatelepedett a szék lába mellé a földre. — Figyelmezz a szavamra. — Éhes vagyok. Együnk, öregapám! — Én már nem eszek többet, fiam. Meghalok. — A gyermek ránézett erre. nagv fekete szemével, csodálkozva. Nem szólt, csak nézte. Hallgatott jó darabig a kéí arasznyi létű ember. Félelemmel. — Öregapám: A kis nyúlnak nem lesz baja a bet- mellett? — kérdezte aztán gyermek. — Ne azzal törődj most — rebegte az öreg, és elcsukiotí a hangja. — Nem biztos még. hogy a nagy belga megdöglik. Hátha a kicsi kigyógyítja. — S azzal felállt Pinke, a ketrechez szaladt, kiemelte a ki* nyuiat meg a beteget is, ■ odacipelte őket a székihez. leült, széttárta a lábát, s közétette az állatokat. — Nézze, övegapám, ebből is nagy nyúl lesz ám! — Mondd meg apádnak — s már alig hallhatóan suttogott a legidősebb Guba Trrr«i — {»koporsót akarok. Mostanában nádból is csinálnák, de nekem az nem jó. Tiszteljenek meg fakoporsóval. ..— Megmondom — értett» meg a gyermek a súlyos szavaikat, s aztán rögvest a beteg nyúlra gondolt, hogy ha az elpusztul, nem kell neki koporsó... Hosszan hallgatott aztán » két arasznyi létű ember. * az öreg Guba szép csendesen elaludt a székben — örökre. Halott szeme most is nyugodtan nézett a semmi éjszakába . Pinke nem bírta aztán sokáig a hallgatást, az éhség i* kínozta, visszatette hát a nvu- lakat a ketrecbe, vizet öntött még nekik a k;s cserépbe éa mikor meglátta, hogy a boriig belga nyúl feje benn marad ; vízben, felkiáltott: — Elpusztult a belga! Hallgatott, nézte egy darabig, nem mert hozzányúlni. — A kicsi még harapj a fülét, ö A KIS TANCSI kadt az álmosság. Kábultan veszélyes a kormánykerék — mondogatta — s ebben igazat is adtam neki. Igen ám, de a legtöbbször megosztotta az ágyát egy hölgyikével, akit az úton szedett fel. Úgy, hogy szédültebben ült vissza a volánhoz, mint ahogy felkelt mellőle. Olykor társául osztottak be, hogy felváltva vezessünk. így azután kitanulhattam a módszerét. Ahogy hátunk mögött maradt Pest, már járt a szeme, akár a sasnak. A reflektor se cserkészte jobban az utat, mint az ő tekintete. A legtöbbször talált is valakit. Csudálatos lelőhely az országút. Hazulról elkódorgott csirkétől, negyvenéves, férje elől futó öreglányig mindenféle változat előfordult. Egyszer ájult lány feküdt keresztben az aszfalton. Azt dadogta, amikor végre lelket vertünk belé, hogy egy ürge kidobta a kocsijából, mert nem engedte, hogy a szoknyája alá nyulkáljon. A kollégám mindjárt a gondjaiba vette. Hátravitte a ponyva alá, engem meg a volánhoz ültetett. „Csak meg ne haljon itt nekünk, mert akkor jól nézünk ki” — gondoltam. „Rendőrség, vallatás, jegyzőkönyv, idézés — csupa időpazarlás”. Reggel, azután csak tátottám a számat, milyen fürgén mászik ki a lány a ponyva alól, a faluja szélén, ahová elszállítottuk. Lajos csak röhögött, amikor kiköptem, milyen aggodalom motoszkált bennem. Igaz, akkor még csak tizennyolc éves, kezdő pilóta voltam, négy évvel fiatalabb őnála. Imponált nekem ez a Lajos, de azért az ilyesmiben mégsem utánoztam. Kezdetben azért mégis, de néhányszor megtörtént, hogy a felszedett/nőci ellopta a pénzemet, vagy az áruból emelt el ezt, azt, ha olyasfélét fuvaroztunk. Lajos se úszta meg szárazon. Egyik éjszakai védencétől gyereket, a másiktól valami nyavalyát kapott. Az utóbbiból hamarosan kigyógyította az üzemi orvos, de a srácért még most is fizeti a tartásdijat. Pedig már nős és törvényes gyereke is van vagy három. Annak idején mennyire hencegett, amikor kipréselte a vállalatból az összecsukható, vagyis inkább szétnyitható ötszázforintos ágyat! Nem érte meg, azt mondom. Tiszta ráfizetés volt, csak ő ezt nem fogta fel ésszel. Én, hogy okoskodtam és öregedtem, már ritkábban álltám meg kocsival. Bihari Klára: Sok nőci mellett robogtam el érzéketlenül, aki stopp miatt lengette a karját. Már mesziről megsaccoltam, mennyit érnek. Mondhatom az már igazán príma minőség volt, aki miatt én lefékeztem és vállaltam a mindenféle kockázatot. Vagy pedig olyan kis rendes, aki semmi egyebet nem akar?, mint néhány kilométerrel odább jutni, hogy ne koptassa a lábát, meg a cipőjét. Az /.yeneket téved heteti énül felismertem és ők is tudták, hogy megbízhatnak bennem. Ezeknek mindig meg is álltam, így kívánta a becsület. Tói el leheteti velük beszél- .etnl, viccelődni, tiszta szórakozás volt az egész, meg tisz fa ingyen tanulás. Az ilyenektől tudtam meg. mi a relativitás, meg az atomfiz ka, meg az izéelmélet. a reve éppen most nem jut szembe. Szóval azt hittem, kiismer tein én már a nők minden rendű-rangú fajtáját. De éppen abban éri az embert meglepetés, amiben nem is sejti. Megyek a kocsimmal a hármas országúton. Négy tonna terhelés, nem csekélység, méghozzá kényes áru. Hat órája ültem már a volánnál. Éppen azon járt az eszem, hogy leállók valamelyik szélesebb útpadkán és végigíekszem az ülésen, amikor kiabálást hallok. Nem is kiáltozás volt az, hanem olyan szívszaggató sikitozás. hogy megállt bennem az ütő. Közelebb robogok a hanghoz, a fényszóró elém önti a világosságot. Hát látom, hogy balkéz felől az árokban, a ritkós fák mögött ketten mozognak. Egy vékony lány birkózott egy széles vállú, behe- mót alakkal. Annak a klassz motorbiciklije meg ott feküdt az árok lejtőjén. Egyből megállapítottam, hogy alig használt és nagy szakértelemmel gondozzák. A sikoltozás nagyon valódi volt, de azért nem hamarkodíani el a dolgot. Hátha a haverok ott rejtőzködnek a bokrok közt és a lány csalétek, hogy ellopják a kocsimat. Egyszer már beugrottam ilyennek, mondhatom, jól megraktak, a rendőrj árőr mentett meg. De ezúttal nem észleltem semmi gyanúsat. Leszálltam és elordítottam magamat: Gyere Lajos, ruházzuk meg a pacákot! Mondhatom, ideje volt, mert a kis nő már nagyon csúnya helyzetbe került. A szélesvállú, aki azt hitte, hogv ketten hajtunk rá, meg azután akkor vette észre, hogy rávilágítanál!, odahagyta a lányt és a motorját kezdte felhúzkodni az országúira. Akkor láttam, hogy olyan idősebb, harminc- egv-harminckét éves forma, de igen jóképű férfi és csak úgy gőzölög a mindenféle izgalomtól. Amíg a motorját berúgta, megmutattam neki az öklömét és elég vastag szitkok t vágtam a fejéhez. Egy szót se szólt vissza. Meg se nézte, hogy ott ván-e mögöttem Lajos. Az volt - a gondja, hogy indulhasson mielőbb, meg hogy az arcát dugdos.sa. Pedig kárbament a nagy igyekezete, mert addig már jól megnéztem magamnak. Hogyha majd egyszer * szunyogh Ferenc: Kőfejtőben \
