Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-01 / 257. szám
¥0 öMaí PTKTFT M/\nrA'RO’RS7A<5 — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970. november !. Juan Bosch: A SZÖKEVÉNY* Kulturális jegyzetek ' - ■■■ » . "■ ■ ■ . Nézőpont és t Szabad idő — gondokkal kedők. De azt hinnünk kell, napi tapasztalatok, tények summázzák: a kétkezi dolgozók korántsem tudnak olyan légkört, tanulási . feltételeket teremteni gyermekeik továbbtanulására, mint az értelmiségi és alkalmazott szülők. Nem is beszélve a tehetséges gyermeket elkallódú.sra ítélő szülői szemléletről, a minél előbb keresővé nevelésről, a praktikus hasznot látó, de a gyermek személyes boldogságát mellékesen kezelő pályaválasztási gyakorlatról. Vajon a társadalomnak és az egyénnek jo-e az, ha átlag, vagy átlagon aluli képességű gyerekek kerülnek a középes felsőoktatási intézményekbe, elfoglalva azok helyét, akik valóban tehetségesek, de már az általános iskolában megpecsételődik a továbbtanulásuk sorsa. Magukra ma- radnak. S értük azok a pedagógusok tehetnek sokat, akik a napi igen megterhelő és nem is mindig megbecsült erőfeszítéseik közepette is érzik, hogy emberi kötelességük mellé állni azoknak a gyerekeknek, akiket elkallódás fenyeget. tudja függetleníteni magát a rádióhallgatástól, tévénézéstől, a lap- és folyóiratolvasástól, könyvolvasástól. S erre a célszerűen megszervezett időtöltésre kapnak jelenleg kevés ötletet, segítséget az erra hivatott művelődési intézményektől. Ezt ma még a „statisztikai” szemlélet is gátolja, a népművelők egy rész* csak azt tartja közművelődésnek, ami a művelődési ház, könyvtár, stb. falai között zajlik. Nagyon jó az, ha a szabad idős szokásokhoz alakítják a rendezvényeket, rugalmas programokat készítenek, a művelődési intézmények szándékosan alapoznak a megnövekedett szabad időre. De a szabad idő értelmes, hasznos és kulturált eltöltés« sok tekintetben kívül esik a művelődési intézményeken, más tényezők is befolyásolják, A különféle felmérések tanulsága szerint főként az ingázóknál — s ez Szabolcsban eleven gond —, a mezőgazda- sági népességnél és a dolgozd nőknél a legrosszabb a szabad idő „mérleg.” Egyre nagyobb, de végtér« is kellemes a gond, amiben a népművelők is osztozkodhatnak. Páll Géza Sötét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom el-elnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szs'/isz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megöletni. mf:or még nem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fekete Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. És most nem jut eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Atkozott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje utol. Feltétlenül haza kell érnie. Látni kívánja apját. meg akarja nyugtatni; aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Morito, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapaszkodik a szakadék meredek oldalán, és sáros farkával a farát csapkodva beüget- az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mintegy kidőlt fa koronája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, hogy leugorjon lováról, és elrikkattlsa magát;, de csak megsimogatta Morito- sörényét. És hirtelen úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna I homokos föld lova alatt, Csakhamar föleszmélt, füttyentett. Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívet. érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ö ellenben csupa izom volt. És magas termetű is. Egy szót sem szóltak. Karon fogva mentek be a hazba, és Morito ott maradt, a füvet harapdálla. Időnként meg-megremegett a bőre. A fiú a függőágyra telepedett nemezkalapját a sarokba Jobta, és lecsatolta pisztolyát. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztán felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mint kátrányzuhatag; és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek. szabályosak. — Éhes .vagy, ugye Juan? Mit készítsek? — Semmit, apám. Majd holnap. A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen.. Megszöktünk. Hallgatott égy darabig, állá* tenyerébe támasztotta. * Juan Bosch dominikai (közép-amerikai) író. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra "alatt ösz- széfognak' bennünket. Az .öreg arcén széles mosoly villant. Mintha jóleső, hús szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. — Azám... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fáj-; dalmában —. csapja ki legelni a Moritót. Szegény állat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból panaszos bőgés ütötte meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika; aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sötét. * Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöne megsúgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolverét, és láb- Ujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomályban megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. Az asztalosműhelyben enyv, forgács, kence illategyvelege szállong — odakint fagyos őszi szél rohangál. Botkó Feri — száznyolcvanas termetű pelyhes állú fiatalember, zöld kötényben taszigálja a gyalut, társadalmi munkában rendbe hozza a KISZ-nek a pingpongasztalt. Kint acsarog a kutya, s hamarosan benyomul a műhelybe a községi kézbesítő, szidja a hivatalból vitézkedő ebet. S mérgesen mondja^ — Hé, öcsém! Menj a tanácsülésre, hivat az elnök! Botkó taszít még néhányat — komoly fiatalemberként viselkedik. Tétován megsimítja az asztal sarkát, egy örvényes görcsnél, cigarettára gyúit kínália a kézbesítőt, de egyúttal félrehúzza a bokáig érő forgácsból, a műhely másik felébe, a mozdonyként brummogó kályha mellé. — Ott a kultúrotthon igazgatója is? A borostás képű sovány öregember mogorván bólirit, — Itt vannak, apgm . ,— szólt szárazon: És hozzáfűzte: '— Menjen ki,i és * mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg élsápadt. Pupillája összeszűkült, gombostűfejnyi- vé zsugorodott, metszőn éles pillantást vetett a fiára. Zajtalanul odalépett hozzá, és tompa hangon, szó t >lva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé. .. Juan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja őt az apja? Vak dühvei markolta meg a piszto- lyát, szinte összelapította tenyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Aztán szilárd léptekkel az útra nyíló ajtóhoz ment és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: — A fiam itt van, és megadja magát, ha megesküsztök, .hogy együtt lőttük le bennünket. Ezzel összefűzte mellen a karját, és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. gémberedett ökleit melengeti, mjnt a makk ász. — A lepedők miatt? Az öreg vállat rándít — őrzi a hivatalos titkot, de azért hunyorít egyet. — Megkapjátok most. a magatokét... már beszélik a faluban! Botkó elsápad, de ezt a homályban nem lehet látni. — Pista bátyám, maga mindent meghall... Mit beszélnek a dologról? — Öblögetnek az öregasz- szonyok, öcsém, hogy ti._ orgiát, vagy mi a gutát rendeztetek a kultúrotthonban vasárnap. — Hát még? — Mit tudom én. Lassan odafagy a kezük • az artézi kútra, topognak a hidegben, Szélsőségesek a példák, melyeket idézünk, ,nem jellemzőek, mégis érdemes eltöprengeni egy kicsit, a fizikai dolgozók tehetséges, továbbtanulásra érdemes gyermekeiről szólva az egyik pedagógus azt mondta: „Eltelt 25 ■ év, azóta á fizikái dolgozók is lehetőséget kaptak, hogy egyenlő eséllyel küldjék tanulni a gyermekeiket,” Egy másik így vélekedett: „Állandóan ők vannak a napirenden. Segítsük őket a továbbtanulásban, vagyis arra serkentenek, hogy neveljek konkurrenciát a saját gyermekeimnek...” Még említhetnénk néhány nem éppen végiggondolt, elhamarkodott véleményt, amely azt erősítené, hogy nem minden tantestületben megfelelő a nézőpont a kétkezi dolgozók gyermekeinek tanulási gondozását illetően. Márpedig a szubjektív tényező. a pedagógus meggyőző- déses, érzelmi erővel is átitatott mindennapos igyekezete nélkül nehezen mozdul el a holtpontról a probléma. Nem plusz elfoglaltságot kíván ez a pedagógustól, hanem azt a lelkiismereti többde azért csárálnak, mint a kányák. Az igazgató azelőtt csak a villanyért vádaskodott, meg hogy eltépték a függönyt, szék törött, vagy mi... te azt megcsináltad. — A lepedőről mit mondott a tanács előtt a kultúrotthon igazgatója? No, Pista bátyám... — Vigyázhattatok volna, öcsém... A tanácselnök az igazgató ellenére adta nektek a kultúrotthont, most aztán... Vasárnap orgiáztatok, azt mondja az igazgató, benézett utánatok, aztán megtalálta a mozlvetítésre hasz. nált két fehér lepedőt, a kulisszák mögé gyűrve véresen.. Azonnal híre ment a faluban, hogy a mai Ifjúság, mármint ti... bicskáztatok tán, ölletet, amely nélkül általában •s^m végezhető megnyugtatóan a nevelő tevékenység. Egyetlen adat nem győz meg senkit árból, hogy a fizikái dolgdzók gyermekeinek átgondolt — és a tanítási óráktól ' a ‘ családlátogatásig terjedő, soha be nem fejezhető tanulmányi segítése nemcsak személyes erkölcsi követelmény, hanem a legteljesebb társadalmi igazsággal is egyezik. Az adat: az általános Iskolát végzett munkás-paraszt gyermekek közül csak minden negyedik jelentkezik középiskolába. A fennmaradó, 25 százalékot kitevő értelmiségi és egyéb foglalkozású szülők gyermekeinek pedig kétharmada tanul tovább a különböző középiskolákban. Ez a fordított „arányosság” önmagában is érzékelteti, aligha lehet nyugodt a leikig ismeretünk, amíg a társadalom nagy többségét kitevő fizikai dolgozók gyermekeinek mindössze 25 százaléka „célozza” meg a középiskolát. Nem hinnénk, hogy kevésbé lennének tehetségesek, mint az értelmiségi és egyéb családi körülmények között nevelsási, háztartási munkák a szabad szombaton tetőznek. Vagyis: nem indult meg, mint ahogy egyesek várták a roham a művelődési intézmények — könyvtárak, múzeumok, képtárak, hangverseny- termek, mozik stb — ellen. Ha csak a statisztikát nézzük, nem lettek többen a „strigulákkal” kimutatható művelődök. S ezt sokan igen lehan- golónak tartják. Kiknek higgyünk, azoknak, akik odabízzák a szabad idő eltöltését a dolgozókra, akik majdcsak találnak valami — viszonylag hasznos — időtöltést. Vagy azoknak, akik mindenáron be akarják tömöríteni a szabad idős embereket valamelyik közös művelődési intézmény falai közé? Talán mindkét végletre érdemes odafigyelni, a túlzásokat lehámozva a közművelődés irányítói, szervezői hasznos támpontokat kaphatnak. Illúzió lenne, ha a művelődés munkásai meg akarnák szabni a szabad idő eltöltésének mindenkire érvényes, óramű pontosságú menetrendjét. Ilyen aligha létezik. Természetes, hogy a munkaidőn túl mindenkinek joga van hódolni a hobbysának, barkácsolni, kikapcsolódni, kirándulni. De a legotthonülőbb ember sem téték egymást?.,. Az igazgató maga mondta a vénasszonyoknak a kútnál... No hát, a többit te tudod, öcsém. Botkó Feri sápadtan cigarettázott, — Köszönöm, Pista bácsi.. az ifjúság nevében. *— No hát aztán a tanácselnök, kemény ember, a mai vb. ülésre hivatta az igazgatót, az meg elfutott azonnal a véres lepedőkért, követelte, hogy titeket tiltsanak ki a kultúrotthonból. De közben eltűntek a lepedők! Az elnök elküldött érted, fiam... Így áll az ügyetek, hát vigyázz! No, én semmit se szóltam... A kézbesítő elment. Botkó Feri ledobta a zöld kötényt, gondosan elzárta a dobkályhát, s lódult kifelé nagy igyekezettel. •k A tanácsterembe ünnepi kabátban lépett be Botkó. kezében degesz aktatáska, szíjas, nagy készség. A tanácstagok éppen a kultúrotthon ősz igazgatóját hallgatták! — az nyugdíjas tanár, nemrégen költözött a faluba és tiszteletdiiért elvállalta a kultúrosságot, de az ifjúsággal háborúban van. Kooasg feje tetejére lökte föl szemű, vegét, és szigorúan hunyorog, amint Botkó belép, hirtelen belészakad a méltatlankodáa. — ...ilyen a mai ifjúság, kérem, megmondtam én előre! Az elnök — negyvenes, szíjas, bajúszos ember, int a fiúnak. — Gyere közelebb Botkó_J Hová lettek azok a véres lepedők? A sarokban ott ül a körzeti rendőr, erre előrehajol ő is. Botkó nyel egyet, azt mondja határozottan. Fordította: Váratly László ÜDVÖZLET PÉCSRŐL Szilágyi Sándor rajza, Nagyar Szentiványi Kálmán: Csokoládés torta Szellemes megállapítás hangzott el az egyik közművelődési megbeszélésen a szabad időről. A felszólaló azt mondta, két esetben okoz gondot a megnövekedett szabad idő, amikor van, és amikor nincs... Szabolcsban is érvényes a gyorsuló időként emlegetett probléma, hisz több mint 22 ezer munkás, alkalmazott dolgozik rövidített munkahéttel. Vajon, valóban több ideje lett a dolgozó embernek? — kérdezhetjük azokkal együtt, akik a művelődés oldaláról megközelítve a dolgot különféle felmérésekkel, vizsgálódásokkal igyekeznek tiszta képet nyerni a szabad időről. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a növekvő szabad idővel arányosan emelkedik a művelődök, önművelődők grafikonja. Tudjuk, hogy a szabad szombat — mint ezt a vajai kísérletek is sejtetik — a legkevésbé jár mindig pihenéssel. Házi és háztáji munkák, barkácsolás, fusizás, félállások elfoglaltságai töltik ki a dolgozó ölébe hullott órákat. Megfelelő arányokban még ez nem lenne túl nagy baj. Azzal is számolni kell, — különösen a dolgozó nőknél -- hogy a hétköznap elaprózott takarítási, mo- -----— '■ -- — ■ ■" 1
