Kelet-Magyarország, 1970. november (30. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
Lakótársak „ ííSfF *9^ 0,^yan eml,er van még, aki a szocialista »yütteles legelemibb követelményeit sem ismeri vagy ha igen, az egyáltalán nem hatja meg. Tenni kellene mar valamit intézményesen is, hogy kevesebb legyen az ^egymásra acsarkodó, vádaskodó, egymást jelent- gető szomszéd, társbérlő, bérházi lakótárs.” Egyik felszólalásból idéztük az iméntieket. A színhely egy tanácsi összejövetel volt, amit a hivatalos nyelv tanácstagi beszámolónak nevez. Nem is az a fontos, hol hangzott el a kissé pesszimista, talán a kelleténél jobban kiélezett helyzetkép. Van azonban elgondolkodni való az együttélés napi problémáit feszegető megjegyzésen. Nem külön-külön álló magánügyekről, hanem közügyről, a szocialista együttélés erkölcsi és társadalmi problémáiról van szó. Nem mesterségesen élesztgetett, hanem valós, sok ember hangulatát, közérzetét zavaró momentumokról. Van egy sajátossága is a dolognak; az együttélés krónikus zavarai hovatovább városi — elsősorban bérházi színterekre jellemzőek. A községekben a gazdálkodás és a közösségi élet új formái kiszorítják a mezsgye- és diófapereket. Kialakulóban vannak az új, egymás érdekeit jobban tisztelő és szem előtt tartó együttélési formák. Ellenben a városi bérházakban, társasliázakban, nagyobb lakásokban, ahol a legkülönbözőbb vérmérsékletű és a legeltérőbb lakás- és élet- körülményekkel megáldott emberek kerültek közös tető alá, olykor pokollá válik az együttélés. Ez hat- ványozódik az új lakónegyedekben, ahol a faluról beköltözött lakó éppúgy megtalálható, mint a Budapestről és más városokból ide települt, fiatalok és idősebbek, hangosak és kevésbé hangosak, barkácsolók, ka- lapálók és csendet szeretők, gyermeket nevelők és magányosak, tisztaságot és rendet szeretők és trehányak, hogy ne is folytassuk... Nincs és nem is lehet másféle „iskola” a szocialista együttélés szabályainak megértetésére, elfogadására, mint a lakóközösség, a kollektíva mindennapos erőfeszítései, amelyek megzabolázhátják a kilengésre hajlamosakat. De ki kezdje el, s vajon nem jár-e 1 úgy a randalírozást, a reggelbe nyúló házibulikat, a falrengető magnózást szóvá tevő lakótárs, hogy egyedül marad, őt kiáltják ki összeférhetetlennek. Mások — ha fogcsikorgatva is — de tűrnek, nem szólnak, nem akarnak rossz szomszédságot. Sokszor erkölcsi alapot sem éreznek a szólásra, mert ők maguk sem tisztelik a lakótársak elemi igényeit. Hallottunk már olyan bérházi szomszédokról, akiket egy fal választ el .— a férjek közös vállalatnál dolgoznak — mégis évek óta köszönés nélkül mennek el egymás mellett. Nem tudnak engedni a huszonegyből, egymás nyitott ablakába rázzák a porrongyot, de mindig a másik botlását veszik csak észre. A haragosok, persze nem mindig így intézik el ügyeiket, a tettlegességre is sor kerül. A bíróság munkáját szaporítják az alapjában pitiáner, kölcsönös. megegyér* zéssel és belátással pillanatok alatt elintézhető ügyekkel. Hogyan lehetne megtanítani mindenkit, hogy tisztelje a másuk érdekeit, ne tegye lehetetlenné a pihenésre, otthoni munkálkodásra szánt órákat? Megítélésünk szerint nem létezik „lakónevelő” iskola. Nem hoztak lényeges javulást az ötvenes és hatvanas évek elején Nyíregyházán is életre keltett lakógyűlések. Egy- egy csípős megjegyzéssel, kipellengérezéssel aligha lehet megváltoztatni azt a lakót, aki nemhogy a szocialista, de az általános emberi együttélésre is fütyül. Azt vallja: „az én házam, az én várain, azt csinálok benne, amit akarok.” Az sem valószínű, hogy teljes megoldással kecsegtet, amit egyes bérházakban _ tapasztalhatunk, egymást jelentgetik a lakók a tanácsnál. a KIK-nél, minden szervnél, még a lakótárs munkahelyi vezetőjénél is. Igazságot viszont nehéz termi, mert sokszor úgy tűnik, mindenkinek igaza van. Tehát törődjünk bele, hogy „rossz” emberek mindig voltak és még jóidéig lesznek is? Tulajdonítsunk mindent a vékony, nem hangszigetelt falaknak, a zsúfoltságnak, a változatos összetételű és szokásokkal megáldott lakóknak...? Nem, ebbe nem éppen jó dolog beletörődni. Mondhatná valaki: attól, hogy valaki az átlagosnál hangosabban bömbölteti a rádiót, figyelmetlen a viráglocsoláskor és az alatta lakó ablakába kitett levesbe locsolja a koszos vizet — még lehet rendes ember, sőt erkölcsös is. Viszont figyelmetlen, tapintatlan. Mégis feltehetünk itt olyan kérdést is, vajon a fogalom igazi értelmében a mi erkölcsünk szerint él az a lakó. aki önös érdekeit, kényelmét, vagy éppen ellenszenvét a mások közérzetének, nyugalmának fel- dulásával valósítja meg? Vajon csak a munkahelyen, vagy a közéletben érvényesek a szocialista erkölcs normái, otthon — az „én váramban” — már nem? Kétségtelen, hogy a dolog neheze ezután is a lakókra, a többségre vár, akik nem sértik meg az együttélés írott és íratlan törvényeit. A zavarok „kiszűrése” -— igaz legtöbbször az idegek korbácsolása árán — az ő jól felfogott érdekük. A közös érdekek, a bérházi közvélemény fellépései kovácsoló erők a háborúskodó házakban. Van azonban néhány tennivaló intézményesen is. A házfelügyelők — és lakóbizotlsagi vezetők — feliépSse, erélye az esetek többségében békességet, megnyugvást eredményez. De az ilyenek vannak kevesebben, a többség nem arlja magát a perpatvarokba, nem gondoskodik a házirend megtartásáról, szemét, fülét eltakarja, ha perlekedést lát, h&U Kihez fordulhat hát a sérelmeivel küszködő lakó, — ha nem akar feljelentéseket irogatni, kitenni magát az összeférhetetlenséggel „hitelesített” megbélyegzésnek? Egyáltalán van szerv, amely őrködik a lau-óy jól megérdemelt nyugalmán, sorra járja a családokat, feljegyzi a panaszokat? Nincs. Nem azért mondjuk, hogy eggyel szaporítsák a hivatalok szamát Csupán megállapítottuk, hogy a jogos paaaszos- nák valamilyen fórumot kellene alkotni, erélyesen fellépni az együttélést zavaró, randalírozó, vagy épper csendes „gyilkolással” foglalatoskodó lakókkal szem'íen"lgy senki nem rövidítheti meg a másik életét, vagy legjobb esetben sem segíti hozza az ideggyogy- intézeti beutalóhoz. Pál! Géza Baráth Károly negyven éve vasas. A mester mellett sajátítja el Varga Gusztáv tanuló » vasesztergályos szakma fogásait. Elek Emil felv étele. Az apa lakatos, nem hagyta el a műhelyt soha. Szivét- lelkét- adta bele a munkába, de minden szabad idejét, vasárnapját a családdal töltötte. Kérlelték, üljön mozdonyra, de nem, ő nem ment el. Rótta az utat reggelenként a nyíregyházi fűtőházba, s várta a delet, amikor fia, Pista megérkezik az ebéddel. Bodnár Istvánnak ez okozta a legnagyobb örömet. Gyerekkori álma volt a mozdonyvezetés. Ilyenkor ismerkedett a gőzösökkel, az idősebbek egyik gépről a másikra vitték, magyaráztak neki. s amikor a lakatosvizsgát sikeresen vette, a vasúthoz jelentkezett így lelt mozdonyvezető. Huszonhatodik éve teljesít szolgálatot. Ebből 20 év a mozdonyon. Csaknem egy évtizedig szívta, nyelte a gőzmozdony szenes, füstös levegőjét állta a vihart, esőt, havat. De kitartott, tanult, ismerkedett a legújabb gépekkel, vizsgázott a Diesel - mozdony vezetéséből, s 1967 óta villanymozdony-vezető. Itt kezdte ő is a MÁV nyíregyházi fűtőházánái. ez a kiinduló és érkező állomása. Szerény ember Azt tartják róla, hogy az egyik legélesebb szemű vezető. Emlékezetében vissza peregnek a szomorúsággal, tragédiával A mozdonyvezető végződhető események. Ha nincs helyén az esze és a szíve. Különösen két ilyen eset raktározódott el benne. Ahogy meséli, úgy éli át újra és újra. Az egyik még 1954 szeptemberében történt. „Akkor még gőzmozdony- nyal jártam. Vásárosnamény- ból tehervonatot hoztam haza Nyíregyházára. Délelőtt volt. A bejárat előtt jöhettünk úgy 30—35 kilométeres sebességgel, amikor észrevettem. hogy rosszul áll a váltó.” Átcsattogott a vonat a váltón, arra a vágányra, amelyen egy benzinestartályokból összerakott vonat- szerelvény állt. Ereimben egy pillanatra megállt a vér. Gyorsan fékeztem, ellengőzt adtam, s vártam, hol áll meg a vonat Kivert a veríték.” Nyolc méterre sikerült megállni a benzinestartályok előtt. „Még rágondolni is rossz, mi történt volna, ha nem vigyázok. A vonaton 1300 tonna volt. Ha beleütközök a benzines tartályvonatba. esak 1—2 tartók- boruljon ki. a tüzesgéptőil tüzet kap, a benzin kiömlik...” Bodnár Istvánt akkor miniszteri dicséretben részesítették és 2 ezer forinttal jutalmazták. 42 éves. Eddig háromszor kapott rendkívüli előléptetést, kétszeres kiváló dolgozó, s már csak egy fizetési fokozat van. amit elérhet. „Életem a vasút Nagyon szeretem. S, hogy nyugodt vagyok, azt elsősorban a békés családi életemnek köszönhetem.” Említi a másik esetet ami nemrégiben történt. A nyolc óra öt perces személyvonatot vitte Záhonyba villamos- mozdonnyal. Átlagsebesseg 80 kilométer. Záhonyig minden rendbe. Itt a bejárati jelző ut*n van a 2-es számú váltó, amely egy csonka vágányra vezieit. Rajta lakókocsik, tehervagonok és a végén egy darukocsi. Rávezették a vonatot. A sebességmérő óra 68-at mutatott Bodnár István észrevette, hogy a váltó helytelenül áll. „Azonnal gyorsféket alkalmaztam. levettem az áramszedőt is. A személyen legalább 800 ember van. Ha nem tudom idejében megállítani a villamosmozdoaiyt, elkerülhetetlen az ütközés. Összetörik a 26 milliós mozdony is.” Gyors fékezési az utasok megriadtak, s megállt a vonat. Harminc méterre a darukocsitól. Akik ebben a pillanatban láttáit Bodnar Istvánt nem ismertek rá. „Remegett a lábam, aztán a gyomrom, megfájdult a feiern.” Bevezettem az állomásra a szerelvényt Éppen, Záhonyban tartózkodtak a MÁV vezetői. Egy hét múlva hivattál« Debrecenbe. Háromezer forint jutalmat kapott „Feleségem, amikor Záhonyból visszaérkeztem Nyíregyházára. azt mondta, hogy megérezte a veszélyt Ilyenek az asszonyok...” Ezt a szakmát szeretni kell. Amikor a vasutas szolgálatba megy. csak egy gondolat lebeghet előtte: a biztonságos vezetés, a teljes figyelem. Különösen most ősszel-téien, a ködös éjszakákon. Egy pillanatra sem lankadhat a figyelem. Veszélyes, fárasztó, ideg- feszítő munka az övé. Tálán éppen ezt szereti benne. De ahogy mondja, nem cserélné fel semmiféle más szakmával Farkas Kaimé»
