Kelet-Magyarország, 1970. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
1978 szeptember 58. RELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLßKEET 9. oMa? Hernádi Miklós: Nőnek ne végy virágof ba rendelt tagjaikat. Meg a kontaktüvegek, hajszínezök, szőrgyanták, mittudomén még micsodák! De a legré- misztőbb, hogy hasonlítanak egymásra. A fejük-nyakuk egy szöget zár be a törzsükkel (nemes, üreges edény), egyfajtaképpen vetik át lábukon a lábukat, egyféleképpen babrálnak egyféle öngyújtóikkal is. — Nem mintha én nem hasonlítanék száz másra, de az istenit, én mégiscsak máskép' mozdulok. Mi mégiscsak másképpen, mindnyájan másképpen mozdulunk. ök ijesztő közhelyeket sem (hogy is mondják?) átallanak kiejteni a szájúkor}, sorozatban. Miért nem mondja meg nekik valaki, mindegy, hogy ki, hogy most már: pofa be? Még én se merem. Most se merném. — Autók, autók — sáskák. Ök is sáskák. Hányszor, de hányszor hanyatlana hátra az ember, ők meg csak verik a vasat. Minimum a felük semmit se érez, csak a filmmegfogadtam!... „Semminek se örül jobban a nő, mintegy csokor virágnak. Hiszen nem az ára számít, a figyelem, a gesztus”. Ilyenkor még mélyebbre ülepszik bennem az eltökéltség, hogy virágot, azt nem! Villamoson se adom át a helyemet, ha mellém, a legfiatalabb mellé furakszik egy vénasszony, és a szatyrát tüntetőén a sódaromhoz nyomja. Tudv* kell kérni. A nők nem tudnak kérni, semmit sem tudnak. Visszaélnek vele, hogy léteznek, és a férfi, faki azért mindig felelős organizátornak hiszi magát, szégyenkezik, hogy az emberiség fele, a nők, netán hiába léteznének. Kezd velük valamit. — „Ronda férfiúi gőg. Rádismerek”. Jó, rendben van, katalizátorok a nők, serkentik az embert valamire, néha. De sohasem arra serkentik, hogy még jobban beléjük essen, nem. Mindig valami másra serkentik, valami jobbra. Inkább távolítanak maguktól, a legjobb pillanatokban. Taszítanak, mint a mágnes, legalábbis a jobb nők. Valami nagy dologra Marosits István rajza vászonról tanulja, hogy kell olvadozni. De mindig megfogják az embert. A bőgősükről nem beszélek, elcsépelt dolog. De a kellő pillanatban kiadják magukat. Teljesen. És ez az, ami úgy szorul az ember nyakára, mint a hurok. Le venni nem lehet, mert az főbenjáró sértésnek számít, vigyorogni kell, és úgy tenni, mintha cirógatna a kötél. — Mi az istent csináljak ezzel a csokorral. Hányszor lökik ki az embert. De semmire sem juthatsz, ha azt a kezdő lökést meg nem kapod tőlük. Azért zuhanok bele, hogy elszállhassak tőle, minél messzebb. — Hülye locsogás, hány ilyen filozófiát végigásít az ember a nőkről, mégsem állja meg. hogy másokat ugyanezzel ásíttasson. De mindegy, ez fontos dolog, megér néhány gondolatot, még ha az eredetiségéről eleve le is kell tenni. Most úgyse tudnék mást csinálni, legalább füstölgők egy kicsit. Itt van például ez a nő, kicsit messze van, de azért látom. Egy Opelből mászott ki, a bőrze- kés gavallérja máris gázt ad, sebességváltás közben búcsút int Ahogy a nawkönyvben. A nő nagyon jó. Férjes asz- szony lehet, azért gyalogol egy háztömböt. A kapuja előtt mégsem bontakozhat ki egy autós pali karjaiból. — Nem is házba igyekszik, adalép az úttest felől egy kiskocsihoz. Leállt taxi. Szóval így állunk? Beül, elhajt. Fel- kattintja a zöld taxilámpát. Jöhet a következő kuncsaft. Én meg ott maradok, csuklik egy nagyot a szívem. Még az „erkölcse” sem ábrándít ki. — Most egyébként semmi sem ábrándítana ki. Még egy hintalóból sem. Mi az istent csináljak? Miért kellett elhatároznom. hogy nem veszek többé nőnek virágot (nőnek virágot — nőnek virágot: reklámkínrím). És ha már elhatároztam, miért felejtettem el az egészet? Minősíthetetlen ez a szellemi henyeség. Bekerülök az éjszakai órák szétterülő idejébe. Tíz óra múlt. „Feledhetetlen színházi estékről” télnek otthonukba, vcjy egy „feledhetetlen színházi vacsorához” valamelyik étterembe a párok. A nőkön fehér kimenőkabát, denevérkabát, csuklya, stóla, boleró, azsúr. A férfiakon — ó, szörnyűség, miért nem adtok magatokra, társaim? — selyemsál. Nekem meg itt ez a csokor a kezemben. Marhaság. Ki látott már tíz óra után virágos férfit? Ezt még megke- serüli valaki. Ha legalább plasztikbomba lenne a csokorban. Itt egy virágárus pultja. Ráteszem a csokrot, lassan, még felrobban. Belerúgok a kapuba, úgy lököm ki. Az előbb majd hasraestem egy kukában. Felkaptatok a lépcsőn. A második emeleten, mint mindig, eszembe jut Hédi. Elrebegek egy cseppet sem ájtatos fohászt a nőhöz, gyermekkorom amazonjához, talán fönt vár a harmadikon. Persze, hogy nem vár senki. Még a világítás is bedöglött a harmadikon. Kulcs, kilincs, lábtörlő. Hangfogó, mindenki alszik. Lerúgom a cipőmet (mégis megúszom lúdtalp nélkül?) Húsz fekvőtámasz, negyven guggolás, nem bánom, egy cigaretta. összepakolok holnapra. Talán kibírom holnap estig. De virágot bizony isten nem veszek. Csak türelem nincs ? Egy kritikus meditációi f' sak ritkán adódik olyan piEanat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben — a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire ő két nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Néni. nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámát, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak neki, — amit máskor a kritikusnak szoktak megírni. De hát miért ez az ádáz harag, ha Kovács József tánc- dalénekes hangjáról, a Ha című angol filmről, egy Bartók-koncertről, vagy egy Pi- oasso-képről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni. A közönség talán azért mérges, mert neki más tetszik, mint a kritikusnak, tehát vagy buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyanaz a véleménye, mint a nézőnek, csak ezt nem meri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket. A m ha valaki a hosszan- kodáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szelek vitája. Szép, kihegyezett, imitt-amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző eldönthette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen ám, de itt volt egy újabb vita — a napokban a rádióban még folytatták — a Régi nyár című televízió-operettről. Most megint összékülönbözött a kritika egy része, nagya valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri, és állást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, akivel korábban egyetértett és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárláncba áll össze, s bizony, elég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút rossz fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az előbbiből.) S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak ezért sem jogos általában elfogultsággal, befolyásolhatósággal vádolni. Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. Összevissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is írni? Mondjuk, itt van a Regi nyár ami mégiscsak egyetlen tv- operett. Hiába vannak a műalkotásoknak azonos szabályai — amelyeket éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat, — ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élettapasztalat, élmény. Annyi amber. S persze, a kritikus is ember. Szóval minden hiba mindig a közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek, és kritikusok is, akik így gondolkodnak, elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani.” De hát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem, ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy filmet tizenöt éves korában remekműnek, harmincéves korában unalmasnak, negyvenévesen pocséknak, prémiumosztás után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes művészét/ nincs egységes közönség. Mégis, mi van? Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendszerint nagy tömegben reagáló közönség. Osak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Úgy látszik, nagyon kevés van belőle. rr ü reimet persze, a temp- L lomban szektáik prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy összebéküljön az össze- békíthetetlen, hogy mindig csak az maradjon, ami van. hogy megszűnjék minden változás, s ezzel megálljon a fejlődés. Csak azért, hogy a művészet kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni. Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderül, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus, vagy néző — azok sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek. Bernáth László — Nőknek én virágot nem veszek — mondtam ennen- magamnak. gondolati konstrukcióim egyikét építgetve, miközben arra is ügyeltem, hogy jobb lábam külső szegélyére lépjek, meri lúdtalpgyanús lábamon igen lazán ült a cipőm, különösen a jobbikon. A szembejövő autók reflektorai bántották a szememet (miért olvastam reggel a napon? olyan szenvedély lök a szemrontásba, mint a cigarettához), az elhal- ló kocsik piros, hátsó lámpái meg jólestek; az autók közül netán mindig az a jó, amelyik megy, nem pedig, amelyik jön? Lásd: utánafeküdni — aláfeküdni. — Nincs röhögnivalóbb, mint a férfi, akit felültettek (nem jött el a nő a találkozóra, nem találta otthon a nőt, mert nem megbeszélt időben, csak úgy he-he meglepetésként ment el hozzá) — és ott a kezében az a rohadt csokor, felszarvazása szépséges szimbólumaként (szépítene a csalódás?), odavágná a járda tövébe, de csak szorongatja, mert a kezébe állt a szorongató tartás, még odafelé menet. A kezéhez nőtt a csokor, így szoktak mondani. — Ha százszor célhoz ér Is a csokor, nem éri meg, ha csak egyszer is rajtam marad, és olyan szégyenben sétálhatok vele visszafelé, mintha kilógna valamim. Miért utálom magam, holott semmi okom rá? Gondolkozz: a mások utálatát csakis nagy-nagy önszeretettel verheted vissza. — A yirág vonzereje a nőknél, ebben majdnem biztos vagyok; valahogy ígv fest: ha értéktelen marhaságokra ennyit szán a pasas, biztos nem vágja földhöz valami drágább holmi sem. Vagy túlbeccsülném a logikájukat? És alá az ösztönös megérzéseiket? Hogy a virágban az őserdei mivoltunk alázatos elismerését látják, mert ugyebár ők adják a természetes ízt (klorofil, bibe, ozmózis — mi jut még hirtelen eszembe, már megint okos vagyok), szóval ők adják a természetes ritmust a glédá- ba teremtett nagyvárosi (és nemcsak nagyvárosi) életrendhez, és a virág megvételét távolról irányítva, manipulálva (jó szó) bennünket is megpihentetnek a széndioxidemésztő zöldfélék egészséget ígérő nyugalmában? (Lélegzet). — Ha ugyan természetesnek lehet nevezni a kikent- kifent ábrázatukat, a melltar- tók-harisnyatartók bénitásámondta Szabónak. — Nincs mit. Haragszik? — Én? A gép elindult, óvatosan, majd mind bátrabban, mint a járni tanuló beteg. Nézték, amíg el nem távolodott. — Bár a fiam lennél! — mondta Bakó, s átkarolta Szabó vállát. Lassan lépegettek. Bakó arcán látszott, hogy tartogat valamit, de nehezére esik kimondani. — Te — kezdte. aztán mégis —, a feleségére nem kellett volna szólnod. — Talán meghalt? — ijedt meg Szabó. — Nem. Isten ments! De hát Faragó Magdi a felesége. — Magdi? — Szabó legyökerezett, nem tudott mozdulni. Aztán legyintett. — Mi közöm hozzá? — Már előbb akartam mondani, de féltem. hogy akkor nem csinálod meg a gépét — vallotta meg Bakó. — Olyannak gondol? Mit tehet róla ez az ember? — Hallgatva mentek pár lépést. — Egyébként kiféle? — Vasból jött hozzánk. Addig sokat vándorolt, aztán ittragadt. Kellett. Felültek a homokfutóra, Bakó az ostorral megpöccintette a lovak hátát. — Most már bizonyos, hogy én is elmegyek a bálra — mondta Bakó. Szabó álmosan bólintott. Később, amikor lefeküdt, nem tudott elaludni. Az anyja csendesen járkált a szobában. — Maga ismeri a Magdi férjét? — kérdezte Szabó. — Azt mondják: jóravaló embe;r. — Jóravaló — dörmögte Szabó, s nem tudott mit kezdeni a szóval. Korán délután a futó eső végigpásztázott a lampionokon, a papirkoszorúkón, a szél meglazította a díszítéseket tartó kötelek feszülését. De az emberek kedvét ez sem rontotta. Alkonyaikor megszólalt a muzsika, vaskos hangok szálltak, a levegő vidámsággal telt. Amikor Szabó odaért, már táncoltak is. A bejáratnál Bakóval találkozott. — Kialudtad magad? — kérdezte Bakó. — Ahogy vesszük. Bakó borospoharat nyomott a kezébe, koccintottak, ittak. — Mond csak, hogy tetszik neked ez a megváltozott falu? — kérdezte váratlanul. Szabó értetlenül nézett rá, — Bolondozik velem? — Komolyan kérdeztem. Kíváncsi vagyok a véleményedre. — Úgy mondja, mintha idegen lennék itt! Mintha Párizsból érkeztem volna! — Na, annyira nem gondoltam De hát Miskolc is város. Az ember meg köny- nyen felejt, — Én semmit se felejtettem — mondta Szabó. — Nem is azért mentem a városba. Csak vinni akartam valamire. — És az mit jelent? — kapta fel a fejét Bakó. Szabó vállat vont, Bakó csendben azt mondta: — Szerintem annyi, hogy az ember dolgozhat, megbecsülik. Igaz, amikor te elmentél, itt is másként álltak a dolgok. — Nem is álltai? — nevetett Szabó —, porban -sárban feküdtek! Egyszerre Horváth lépett hozzájuk, megérintette Szabó karját. — — Látom, itt van. Nem ülne az asztalunkhoz? Bakó intett valamit a szemével, de Szabó nem vette észre. — Jó — mondta beleegyezéssel Horváthnak, Amikor Magdi meglátta őket együtt, elsápadt, zavartan kaparászta az asztalt. — A feleségem — mondta Horváth. Fejével Szabó felé intett. — ö az, aki megcsinálta a gépemet. Említettem a feleségemnek — mondta Szabónak. Tanácstalanul néztek egymásra. Szabóban féllobbant a merészség. — Szerbusz — mondta bátran az asszonynak. Magdi ránézett, őt is fel- fűtötte Szabó közelsége. — Szerbusz. — Talán ismerik egymást? — csodálkozott Horváth. — Együtt jártunk iskolába — mondta természetesen Szabó. Horváth a tekintetével vallatta őket. Néhány pillanatra, mintha megfagyott volna a levegő. Az asszony mereven nézte az asztalt, nem merte felemelni a fejét. Szabó is mindenfelé menedéket keresett a szemével. Horváth bort töltött. Szabónak kínálta. Ittak. — Nem táncol? — kérdezte aztán. — öreg vagyok már ahhoz — mondta Szabó. — öreg férfi nincs is — mondta Horváth. Ott termett Bakó, majd ki csattant a vidámságtól. Belekarolt Magdiba. — Vihe- tem? — nézett Horváthra, — Ha ő is akarja — mosolygott a férfi. Aztán nézte, hogyan járja a felesége. — Mit szól az asszonyhoz? — kérdezte Szabótól. — Nagyon megváltozott? — Mindnyájan megváltoztunk — mondta Szabó. — S maga? — Én talán a legtöbbet. Horváth a poharát forgatta. — Maguk összekülönböztek? Vagy talán a szülők miatt? — Szabó csodálkozó pillantására hozzátette: — Amíg éltek a szülei, nagyon tartották. Munkásember szóba sem jöhetett. Szabó szeme felvillant, tenyere ökölbe szorult, aztán kisimult. — Én már mindent elfelejtettem. — Én is vagyok úgy, hogy / csak a fontosabbakra emlékszem. De olykor még azok is kihullnak belőlem, mint a homok a rostán. — Mondja csak — nézett rá nyílt tekintettel Szabó —, sok baja van azzal a masinával? Horváthot meglepte a kérdés. Vagy fél percig hallgatott, aztán megenyhülve válaszolt. — Makrancosko. dik. — Rájöttem a fő hibájára — mondta Szabó. — Tudja, mire vigyázzon? — Magyarázatba kezdett, körmével ábrákat vésett az asztalterítőbe, Horváth figyelmesen hallgatta. Amikor Magdi és Bakó visszatért, ilyen magyarázkodásban találta őket. Horváth a feleségére nézett. — Jó volt? — Mint a ringlispil — mondta az asszony. — És ti? — A gépet javítottuk — nevetett Horváth. A zenészek egy közismert dallamöt húztak, valaki éne. kelni kezdett, s magával ragadta a többieket is. Szelíden hullámzott a sokféle hang, mint folyó a nyári szélben.
