Kelet-Magyarország, 1970. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
4. ©Ma! RELET-MAGYARORSZA« T97Ű. szeptemßer SS. CSALÁD — OTTHON Nők az egyenjogúság ellen... A címben foglalt állítás — maga az ellentmondás. Lehetséges volna, hogy hazánkban, 25 évvel a felszabadulás után akadnak nők, akik nem örülnek népi demokráciánk nagy vívmányának, a nők egyenjogúságának? Bizony, létezik ilyesmi... Hányszor halljuk egy-egy asszony szájából: „Dehogyis járnék én dolgozni, ha a férjem megkeresné, ami a családnak kell!” Meg azt: „X-nének könnyű mindig elegánsnak, ápoltnak lenni, nem jár munkába, ő úriasz- szony!” Persze, jó volna előbb megkérdezni X-nét — mielőtt irigyelni kezdjük —, hogy neki tényleg olyan köny- nvű-e „úri asszonynak” lenni, azaz minden alkalommal kikunyerálni férjétől az új ruhára, cipőre, netán kozmetikára, fodrászra valót, vagy „kiügyeskedni” a kosztpénzből, vagy becsukni a szemét, ha a férj történetesen félrelép. Mert az a régi női bölcsesség, amely csak a férjtől várja a család eltartását, azt tanítja: „Az asszonynak nagy köténye kell, hogy legyen, ami eltakar mindent”. Mindent — azt is, ha a férj veri a gyereket, vagy mulatós, hiszen az asszonynak, akit eltartanak, hallgass a neve. így volt ez régen, — ny érvünk is őrzi emlékét; a férjét „uram”-ként tisztelte az asszony, s ma is használatban van (hivatalos iratokban is!) családfő szavunk, amely alatt kizárólag a férj értendő, — tekintet nélkül arra, hogy sokhelyt a nő hozza haza a magasabb keresetet. Régen egy szegény csalódból való leány férjhezmenetele irigylésre méltó szerencsének számított; nem azért, mert rátalált a boldogságra, a néki való élettársra, — hanem azért, mert a férjhez menés volt a biztos „egzisztencia”, a jó állás, a megélhetés, amellyel megszűnt a kenyérgond, s a szülői házban egy éhes szájjal kevesebb maradt. Érdemes volna-e vajon ezt a megalázó helyzetet visszaállítani manapság bármelyikünknek, aki nem csupán abból tud megélni, hogy történetesen nőnek született, — akit esze, képzettsége, munkakészsége feljogosít arra, hogy nemiségétől függetlenül, emberként, önálló keresőként férjének nem alárendeltje, házvezetőnője és ágyasa, hanem mindenben egyenrangú társa legyen, akinek szava van a család ügyeinek irányításában. Ezt az emberi méltóságot, az egyenrangú társ szerepét és jogát valójában nem akarnák elveszíteni azok a nők sem, akik néha a régi időket, s annak életberendezését sóhajtják vissza. Csupán csak nem gondolták végig következetesen; egy nőnek a legjobb, legszeretöbb férj oldalán sem érdemes lemondania az önállóságról, a saját keresetéről, s az ezzel járó rendelkezési jogról a családban, s az otthon négy fala kedvéért lemondania végérvényesen a világról, a külvilágban végzett munkáról, társadalmi helyzetről. Különösen, ha a nő foglalkozása nem pusztán kenyérkereső robot, hanem örömet adó munka, vagy hivatás (orvosnő, tanárnő, gondozónő, stb.), melyet saját ügyének érez, kedvvel és szeretettel végez. A régi állapotot, — hogy ne kelljen munkába járni — általában azok a nők kívánják vissza, akik kenyérkereső tevékenységükben nem találnak örömet, kielégülést,. Ennek azonban nem a nők egyenjogúsága az oka, hanem éppen is a női egyenjogúság felemás -megoldása. Az, hogy törvényeink szerint a nők a férfiakkal egyenlő jogúak a munkában és a közéletben (választók és választhatók, minden munkaterületre igényt tarthatnak, egyenlő munkáért, egyenlő bér illeti meg őket, stb.) de ez az egyenjogúság a gyakorlatban sokszor csorbát szenved. Nem elég nagyarányú a nők hivatali előléptetése (vajon hány női termelőszövetkezeti elnököt, gyárigazgatót, építésvezető főmérnököt, vagy üzemi csoportvezetőt tudnánk hirtelenjében összeszámolni?), nem elég körültekintő a nők munkabeosztása, nem elég kedvező az őket körülvevő munkahelyi légkör (gondoljunk csak a nyomasztó, s a textiliparban pl. még mindig nem nélkülözhető éjszakai műszakra, vagy egyes helyeken az üzemvezetők gorombaságára, önkényeskedésére, bérezésben a tól-ig besorolásra, ahol a nőket rendszerint a legalsó bérkategóriába sorolják), — s a kenyérkereső munka után még rájuk vár a sokféle háztartási teendő, a sokat emlegetett második műszak. Ez a magyarázata, hogy némely nőtársunk küzdelmes életéért olykor a női egyenjogúságot marasztalja el általában, s nem annak hibásan, vagy rosszul megoldott vonatkozásait. Pedig negyedszáz éve kutatják-keresik nálunk állami intézkedések és társadalmi szervek útján ennek a felemás egyenjogúságnak teljesebbé tételét. Anyasági segély és családi pótlék, üzemi és tanácsi bölcsőde-óvoda, iskolás napközi segíti az anyákat abban, hogy legalább kiskorú gyermekeik mellett otthon maradhassanak, s a család mégse érezze meg annyira a keresetkiesést. Családiházépítési kölcsön, bentlakásos kollégium a diákoknak, ösztöndíjrendszer, Patyolat, belkereskedelmi kölcsönzőszolgálat próbál könnyíteni a háztartás, a családi élet jobb megszervezésében. A legutóbbi párt- és kormányhatározat — a nők helyzetét megvizsgálva — előírja (1970. május 10-i kormányhatározat) a negyedik 5 éves terv végére a nők éjszakai műszakjának megszűntetését minden iparágban, — a szabad szombat pedig máris számos területen ugyancsak a nők kettős feladatainak ellátását is megkönnyíti. A gondoskodás, törődés sokféle, de minden fajtája egy közös célt szolgál; hogy a nők egyenjogúsága necsak a törvény betűjében, de a mindennapok gyakorlatában is egyre maradéktalanabbá váljék. Az idő kereke sohasem forog visszafelé; a nők tömeges munkába állása századunk döntő jelentőségű vívmánya, s nemcsak a népi demokráciákban, hanem a kapitalista világban is. Az emberiség felét a nők alkotják; nem vonulhatnak vissza a házi tűzhely mellé, a családi otthon négy fala közé, hiszen munkájukra. részvételükre igényt tart az egész társadalom. Vállalnunk kell a kettős szerepet; a felszabadult, egyenrangú, munkálkodó ember dolgát, s az anya, a feleség szép hivatását, — egyszerre, egymás mellett. Ne a múltba nézzünk, — legyünk tudatos alkotói küzdelmes, de az elődökénél sokszorosan gazdagabb, tartalmasabb mai asszonyi- emberi életünknek. Bars Sári MAXIRUHA NÉMI MEGSZAKÍTÁSSAL... Párizs: Pierre Cardin, francia divattervező ajánlja ezt a kreációját a divathóbortokat kedvelő hölgyeknek 1970/71 őszi-téli szezonjára. A fekete gvapjúruha combközépig teljesen normálisan halad, majd egy hirtelen, bolondos ötlettel szinté kalitkába zárja viselője lábait, kivillantva a „rácsok” között a formás idomokat. A térd és a boka között a rendhagyó maxiszoknya újból folytatódik, a férfiak legnagyobb bánatára... Dr. Buga László: A SZEMÖLCS dalmasak lehetnek. A kéz szemölcsei még munkájában is akadályozhatják az embert. A szemölcs tehát azonkívül, hogy csúnya, gyakran kellemetlenséget is okozhat. „A néphit szerint a szemölcsök ragályosak”... — olvasom az egyik régi — 1897- ben megjelent — könyvben. Azóta a tudományos kutatók bebizonyították, hogy a néphit a szemölcsök esetében az igazságra tapintott, mert a szemölcs olyan bőrelváltozás, amit fertőző és életképes vírus okoz. A szemölcs ezek szerint ragályos: az egyik emberről a másikra, az egyén kezéről az arcára vándorolhat és a bőr legkülönbözőbb területeit megfertőzheti. Mi hát a tennivaló, ha valakinek a bőrén szemölcs keletkezik? — kérdezhetik joggal. Már a századforduló táján megjelent könyv sem mondja azt, amit egyesek még ma is hangoztatnak, hogy nem kell törődni vele, magától elmúlik. Ez az álláspont igen helytelen. Igaz, hogy néha önmaguktól elmúlnak a szemölcsök, de erre számítani nem lehet és nem szabad, mert még mindig tisztázatlan, hogy ilyenkor mi pusztította el a kórokozó vírust? A gyógyulást — a szemölcsöktől való megszabadulást — nem tanácsos a merő véletlenre bízni. A házi gyógyszerek — a maróanyagok, a nyersfüge,-a kutyatej leve — ma már elavultak. Ha valakinek a bőrén szemölcs keletkezik — legyen az a kézen, ahol legkevésbé zavar; vagy az arcon, ahol feltétlenül csúnyít; vagy a talpon, ahol megbicegtetheti az embert — ne kérdezősködjék, ne spekuláljon, hanem menjen azonnal orvoshoz és ha a kezelést körzeti orvosa nem vállalja — hiszen ez faluhelyen könnyen megeshet! — kerjen beutalást bőrgyógyászati szakrendelésre vagy Keressen bőrgyógyász-kozmetikus szakorvost. Hogy ebben az esetben milyen eljárást választ az orvos, az már lényegtelen. Az egyik kikaparja, a másik leégeti, a harmadik megfelelő előkészítés után lemaratja. Ismétlem: az eljárás lényegtelen, ki-ki tetszése szerint cselekszik. A lényeges az, hogy a szemölcs elmúlik, a vírus pedig tönkremegy. Ez biztos, mert ha már tovább terjedt, akkor a szemölcs a test egy másik területén kiújul. Ilyenkor a kiirtás folytatása, ismétlése, újrakezdése ajánlatos. A fiatalkori szemölcs — a verruca iuve- nilis — eltüntethető, meggyógyítható bőrelváltozás, nem szabad felesleges izgalmat okozni önmagunknak miatta. Meggyógyításuk, kiirtásuk azonban becsületbeli kötelesség, mert kórokozó vírusát könnyen átadhatjuk szeretteinknek, családtagjainknak, vagy akár a minket meleg parolával megtisztelő baráti kéznek. Ez pedig mégsem becsületes dolog. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam a fiatalkori szemölcsről, amit általában tudni szeretnének az emberek. Az öregkori szemölcsről még ennyi mondanivalóm sincs, már csak azért sem, mert azok rendszerint abban a korban tűnnek föl és főleg a homlokon, az arcon és a háton, amelyben a szépség már nem elsőrendű kérdés. De egyet még meg kell mondanom: ha a sötét színű festé- kes anyajegy — bárhogy is nevezzük — nőni kezd, vagy „begyullad”, azonnal mutassák meg szakorvosnak, mert különleges kezelést igényel. (MTI Külföldi Képszolgálat) Amikor leírom ezt a szót, „szemölcs”, annyi mondanivaló jut az eszembe, hogy órákon át sorolhatnám. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy a magyar ember szemölcsnek mond minden olyan színes, vagy bőr színű, kerek vagy alaktalan, kiemelkedő vagy lapos, szőrös vagy pi- hétlen, rövid életű vagy az egész életen át megmaradó elváltozást, rendellenességet, foltot, kiemelkedést, megvas- tagodást a bőrön, amiről nem tudja, hogy micsoda. Persze sok mindenről nem tudja és ráfogja, hogy szemölcs, szö- mörcs, szömőcs, sőt van egy olyan neve is, amit a tyúk anatómiájából vett át. Csak egy esetben tesz kivételt; ha tudja, hogy a kiemelkedő színes folt valakinek a testén születése óta megvan, akkor azt mondja: anyajegy-sze- mölcs. A szemölcs elnevezés tehát olyan láda, amibe nagyon sok minden belefér, pedig — igazság szerint — csak egyetlen bőrelváltozás nevezhető szemölcsnek: az amelyikre az orvosok azt mondják, hogy „verruca” („verruka”). A verrucának kétféle alakja van: az öregkori szemölcs, a verruca senilis és a fiatalok szemölcse, a verruca iuvenilis, amit azért hagytam legutoljára, mert ezt akarom most bemutatni. A szemölcs egyenetlen felszínű, gyulladásmentes, száraz szarutultengés, ami leggyakrabban a kézujjakon, a kézháton, a tenyéren, néha a talpon ütközik ki, de előfordulhat a hajas fejbőrön, az arcon, a homlokon is. A talpon lévő szemölcsök igen fáj99 Ahány ház, annyi szokás44 Ételérdekességek a világ minden tájáról A fecskefészekleves ? A fecskefészekről közis- mest, hogy a kínai konyhának egyik hagyományos és egyben különleges fogása. Az ehető fecskefészek a tenger közelében és mindig sziklás vidékeken található, üregekben vagy sziklafalakon, kizárólag a délkelet-ázsiai szigetvilágban. Nehogy arra gondoljunk, hogy olyan ágacskákból, pehelyből, sárból álló fészekről van szó, amilyent a mi fecskéink raknak. A sarlós fecske és az éti fecske a tengerparton gyűjti össze azokat a finom növényrostokat, algákat, amelyeket bőségesen ömlő nyálával ragaszt össze és képezi ki fészekké. Van olyan fecskefaj, amely „erősítések” nélkül, csupán nyálból állítja össze fészkét. A fecskefészekből készült leves („hivatalos” neve: ngao jen vo) egészséges és tápláló étel — mondják. Kétségtelen, hogy nagy a jódtartalma, gazdag foszfátban, és többféle vitamin található benne.-' Sokszor száraz haldarabok is felfedezhetők a főzésre előkészített fecskefészekben, amelyeket ugyancsak a szorgalmas madár épített be az egykori „lakosztályba”. A fészkek összegyűjtésekor ügyelnek rá, hogy csak a kisebb, egy évnél nem idősebb példányokat szedjék le. A fecskefészeklevesnek több receptje van, de mindegyikük ugyanazon elv alapján készül: a fészket minden esetben forrásban lévő levesbe teszik bele, miután előbb langyos vízben megduzzasztották. Az ínyencek szerint az a legízle- tesebb változat, amelynél a fészket tyúk-, sonka- és gombaleves keverékébe főzik bele. A fecskefészket nem szabad sokáig főzni, így őrzi meg egész táplálóerejét, különleges ízét. Ha házilag nem is készíthetjük el e híres különlegességet, külföldön járva ne mulasszuk el a betérést egy kínai vendéglőbe — kóstolóra. Alig hihető, hogy olyan emberek is élnek a földön, akik nemhogy félnének a sáskajárástól, de kifejezetten várják azt. A sivatagok nomádjai ezek, akik körében igen keresett élelmiszer a jól fejlett sáska. Ha sáskafelhő jelenik meg az égen, örömben törnek ki és a családok aprá- ja-nagyja gyűjtőútra indul, hogy minél több falánk állat kerülhessen a konyhára és az éléstárba. Tűzön pirítva teszik ehetővé a sáskát, amit pedig nem tudnak azon nyomban elfogyasztani, azt elpusztítva megszárítják, hogy később sütéssel-főzéssel készítsenek belőle ételt. A tevehúst ugyancsak nagy becsben tartják a sivatagok lakói. Már a régi perzsáknál is csemegeszámba ment a tevesült, nagy ünnepeiken egész tevéket tálaltak fel a díszvacsoráikon. Az ínyencek versenyeznek az állat fejéért és farkáért, a csemegék csemegéjének pedig a tevemájat tekintik, finoman felszeletelve, sóval és borssal meghintve nyersen fogyasztják. A teve lábából — a hozzáértők szerint — kiváló becsinált készíthető, de a tüzelővel ilyenkor nem szabad takarékoskodni, ugyanis 36 órán át kell főzni, vagy sütni a széles, rugalmas talppárnákat. A tevebőrből készült leves nem számít különlegességnek, de kétségtelenül tápláló; az igen szegény, sokgyermekes családok fogyasztják. Természetesen a teve púpja sem vész kárba, az szolgáltatja a zsiradékot a sivataglakók számára. Az arab országok piacain üvegszámra vásárolható egy csemege, amelyet mindaddig valóban ízletesnek talál az idegen, amíg az eredetét meg nem tudja. A gyér sivatagi növényeken tanyázó levéltet- vek édes nedve az „alapanyag”, mely ha megszárad, cukros pehely formájában gyűjthető össze. Hiába, „ahány ház, annyi szokás!”