Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
Vasárnapi melléklet Ami nem szorulhat háttérbe Aki sokat foglalkozik az emberek ügyes-bajos dolgaival. betekintést nyer az emberi kapcsolatok szövevényébe. Ezek tanulmányozása közben észrevehető, hogy az utóbbi időben kissé háttérbe szorult az önkritika. Sokan és sok helyütt úgy tesznek, mintha egyáltalán nem is léteznék ilyesmi. Kezd szinte közhiedelemmé válni: tulajdonképpen csak a bírálat az a közéleti ténykedés, amelyhez bátorság kell. Különösen ahhoz a bírálathoz kell merészség — állapítják meg sokan —, amely a fölöttesek munkájára vonatkozik. Vajon, ha az önkritikához semmiféle bátorságra nincs szükség, akkor miért találkozunk olyan ritkán az őszinte, nem felszínes, hanem alapos, mélyreható önbirálattal? Kár volna elhallgatni: saját hibáinkat meglátni, nyíltan bevallani és legyőzni azokat, ez sem egészen könnyű dolog. Persze, nem a tessék-lássék formális önbírálatra gondolunk. Mert az ilyen nem sokat ér. Mi lehet az önkritika gyengülésének oka? Nemrég e témáról beszélgetve egy üzemvezető elmondta: szakmai megbeszélésen feltárta munkájának azokat a gyenge oldalait, melyen tán ha nem szól róluk, időtlen időkig rejtve maradtak volna, ö azonban úgy érezte, jó ha nem titkolja ezeket, mert különben nehéz lesz munkahelyén, javítani bizonyos félrecsúszott dolgokon. Őszintesége meglepte az embereket, s felszólalása korántsem váltott ki egyöntetű elismerést. Akadtak — méghozzá a barátai közül — akik valósággal rátámadtak: — Elment az eszed, hogy magad hány tor gatod fel hibáidat? Hosszú vita következett, s barátunk ma is kételkedik abban, hogy sikerült munkatársait meggyőznie módszere helyességéről. Vannak olyanok, akik miközben elismerésre méltó nyíltsággal és tárgyilagossággal ismertetik kollégáik mulasztásait, magukról így beszélnek: — Lehet, persze, hogy én sem vagyok mentes ezektől a hibáktól, de azt majd mondja el más. Az ilyen emberek azt gondolják, helyénvaló és célravezető valami olyanféle munkamegosztás, amely kijelöli: mindenki segítse a környezetében dolgozó embereket észrevételeivel, tanácsaival, figyelmeztetésevei, s ha ö is ezt kapja tőlük cseribe, akkor mindén • rendben van, ennek hasznát látja az egész közösség. Ha így gondolják, nem gondolják rosszul. Csak elfeledkeznek ártól, hogy jó, ha az ember mindig elsősorban önmagából indul ki, minden rendcsinálást azzal kezd, hogy elöljáróban jól megnézi a saját házatáját. Ezt nem helyettesítheti egymagában semmiféle „kívülről” várt vagy kapott segítség, a legőszintébb, legsegitökészebb baráti szó sem. Aki érzi a közösségre háruló tennivalók horderejét, ne vegye félvállról saját kötelezettségeit, mert számonkérési jogának alapja mindenekelőtt a maga személyes példamutatása. Nemcsak ellenzői, nemcsak a '„lebeszélők”, a ..kívülről” várók nehezítik az önkritikát. Azok is, akik úgy gyakorolják, hogy másokat elriasztanak tőle. Ezek az ónmarcangoló, fejükre hamut szóró, saját hibájukat eltúlozó apró mulasztásokért mérhetetlen bűnbánatot tanúsító emberek nem rokonszenvesek. Szavuk nem hangzik őszintén, ravaszkodásnak hat — nem ritkán az is és visszatetszést szül. Joggal feltételezhető róluk, hogy azért vallanak, mint a vízfolyás, mert tudják: jelentéktelen ügyeiket senki sem veszi komolyan. Jó pontot akarnak szerezni, miközben ártalmas dolgot művelnek: lejáratják az igazi, erkölcsileg értékes önkritikát. Azok sem tesznek jó szolgálatot a demokratikus, nyílt légkört erősítő önkritikus szellemnek, akik nem ellenzik ugyan, de rosszul fogadják. Ilyen is előfordul. Valaki nyíltan megmondja hol és miben hibázott. Ahelyett, hogy őszinteségéért elismeréssel lennének iránta, azt mondják: „Mennyi lehet még a füle mögött, ha ennyit jószántából, kérdezés nélkül bevall? Világos, hogy akinek egyenességéért munkatársai, felettesei ilyennel fizetnek, az máskor hétszer is meggondolja, ne a hallgatást válassza-e. Tévedne, aki ilyen és hasonló tapasztalatok alapján végül is olyan leegyszerűsítő következtetésre jutna, hogy az önkritikus magatartás egyedüli bizonyítéka, rászánja-e magát valaki időről időre egy hatáskeltő nyilvános ..gyónásra”. Nem a nyilvánosság előtti kitárulkozás a lényeges, hanem a tartalom, a cél, az eredmény. Elképzelhető, hogy valaki idegenkedik a közszerepléstől, nem kenyere az ékesszólás, ám magában annál jobban leméri, hogy miként teheti jóvá, ha korábban elvétett valamit. Az igazi önkritika, akár szavakban jut kifejezésre, akár hangtalan elhatározásban: a szigorúság önmagunkhoz, kötelességeink teljesítésének ellenőrzése önmagunk részéről az eredmények, számonkérése és az elégedetlenség, ha amit csinálunk nem jó vagy nem elég jó. A jobbra törekvés nemcsak a közösség iránt kötelességünk. Önmagunknak tartozunk ezzel, hiszen mindenki úgy válik különbbé, mint volt, ha maga emeli fokról fokra az önmaga elé állított követelmények mércéjét. Most fontos időszak következik a párt életében. A kongresszust előkészítő taggyűlések során sok ember munkáját megnézik Nagyon fontos, hogy e tanácskozásokon is egészítse ki az elhangzó kritikai megjegyzéseket önkritika. A kommunistáknak tudniuk kell: ezek összetartozó dolgok, csak együtt érvényesülhetnek és vezethetnek eredményre. S ha azt akarjuk, hogy e módszerek terjedjenek, jótékonyan éreztessék hatásukat társadalmunkban, akkor ezúttal is, ebben is, a kommunisták közösségeinek kell jó példával elöljárniuk. orosz Szilárd Csapolás az óriási víztartályból. Pillanatkép a nyírbátori Alkotmány útról. Elek Emil felvétel».' VÍZ Víztorony.. Ránéz az ember, s eszébe juttatja, hogy valamikor két kannával a. kezében azon töprengett, melyik kútra menjen, hol kap jó vizet. Amióta megvan a víztorony, s a hozzátartozó vízvezeték, nem kell messzire menni a jó vízért. Egyeseknek pedig — akik többet tudtak áldozni — elég a konyhában megnyitni a csapot, hogy folyjon a jó hideg ívóvíz. Könnyen beletanulunk a jóba, a vezetékes víz áldásába. Pedig Nyírbátorban nem egyszer, s nem kétszer sóhajtottunk fel: ..Csak kiássák az árkokat az utcán, turkálják a földet, aztán ki tudja, mikor lesz ebből víz. A hozzájárulást viszont 10 évig fizetjük.1’ Most ismét csatatérre ha- s colit a bátori Szabadság tér. Egy másik „furkálás” folyik, a szennyvízelvezető gyűjtőcsatorna építése. Emiatt is bosszankodnak néhányan. s egészen biztos, hogy elaé- szülte után ennek is örülni lógnak igen sokan. A kettő, a vízvezeték és a csatornaépítés együtt jár, de — csak az elmúlt évek nyírbátori eredményein elgondolkodva —■ sorolhatnánk tovább, hogy mi minden jár még együtt. Mint kisgyerekek, az emeletes házakat számolgattuk. A két kezünk elég volt rá. Más. „igazi” városban jái t társaink elmondták, ők nem egy és nem két emeletes házat láttak, de sokat, sokemeleteseket. Mi csak ennyiben mértük le, hogy mi kell egy városhoz. Folytathatnám a felsorolást tovább, mert már tudom, hogy nem csak a házak teszik a várost. Víz és csatorna, az országban a7. elsők között megépült szövetkezeti áruház, a 8 tantermes gimnázium, amely már kicsi lett, s helyette 12 tantermes másik épül. a reneszánszát élő hajdani Bóni gyártelep amelyik a hazai növényolaj ipar egyik bázisa lett. A felsorolás nem teljes, és nem is lehet az. Az iparosodás is csak egyik alapja lehet a városiasodásnak, mint ahogy a többi, városokra jellemző tulajdonság is csak egy-egy ismérv, de nem kizáró feltétel, hogy egy település város legyen. A világméretű változásokban. a megindult urbanizációs folyamatban Nyírbátor is „beállt a sorba”. Ma még község, holnap — ami talán ezt az évet jelenti — már nagyközség, s holnapután — remélhetőleg még a hetvenes évek elején — már igazi város lehet a több száz évés múlttal rendelkező, egykor hajdúvárosi szabadalmakat felmutató Nyírbátor. * A városi cím persze még nem minden. Lakóinak ts városiassá kell lenniük, értve ezen a megnövekedett kulturális érdeklődést, a nagyobb közéleti tenniakarást, hogy tovább gyarapítsák lakóhelyüket az anvagi javakban és a szellemi értékekben egyaránt. Lányi Bolond