Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-07 / 184. szám
5 o1Wa! ffErrr-frAGYARORSTAG 19V0 augusztus i. Külpolitikai széljegyzet: Az Avenue Kiéberen a helyzet változatlan Hirosima szemtanúi Az üvegszilánk emlékeztet... Naponta új meg új és jelentős eseményeket sodor magával a rohanó idő, ugyanakkor sűrűn jelennek meg emlékezések is a közelmúlt történéseinek hátteréről., Ezek nemcsak történeti szempontból érdekesek, de erősebb fényt vetnek napjaink eseményáradatára is. Most például szenzációt keltett Louis Heren, a londoni Times New York-i tudósítójának minap Amerikában megjelent könyve. Címe: Nincs éltetés, nincs búcsú Különösen azt a részt emelik ki politikai csemegeként a könyv méltatói, amelyben Heren megírja: Johnson elnök gyűlölte Wilson brit miniszterélnököt. És miért? Mert a munkáspárti kormány csak szavakban, katonailag azonban nem támogatta Washington vietnami agresszióját, holott az USA akkori elnöke brit katonai segítséget is elvárt volna. Egy másik, nem kis port felvert emlékezés: John Kennedy elnök egyik egykori bizalmasa most hozta napvilágra, hogy Kennedy 1965-ig minden amerikai katonát vissza akart vonni Vietnamból, ezt az elhatározott szándékát bizalmas konferenciákon leszögezte. S mi történt? Kennedyt csaknem hét esztendeje megRóma. (MTI): Sarágat köztársasági elnök csütörtökön délután háróm órakor fogadta a Quirinale- palotában Emilio Colombot, a kormányalakítási tárgyalásokkal megbízott keresztény- demokrata politikust. Colombo bejelentette, hogy kész megalakítani az új kormányt, s egyúttal bemutatta a köztársasági elnöknek az új kabinet listáját. Saragat válaszképpen hivatalosan is kinevezte öt a négypárti középbal kormány miniszterelnökének. Ez Olaszország háború utáni 32. kormánya, egyben a 10. középbal kormány. Colombo kabinetjében tizenhat tárcát kaptak a kereszténydemokraták, hatot a szocialisták, négyet a szociáldemokraták és egyet a regyilkolták, Johnson követte, majd Nixon, igen sok ígéret elhangzott már az amerikai katonák visszavonásáról, s mégis: még mindig több százezer jenki egyenruhás tartózkodik Vietnamban. Hát vajon a párizsi tárgyalóasztalnál fokozza-e béke-erőfeszítéseit az Egyesült Államok? Nos, éppen csütörtökön tartotta meg „szűz- beszédét" az Avenue Kiéberen lévő tárgyalóteremben az amerikai delegáció új vezetője, David Bruce. Az MTI párizsi tudósítója széf int: „Az új tárgyaló megjelenése, felszólalásából ítélve, semmi újat nem hozott. Bruce gyakorlatilag csak megismételte és összefoglalta azt, amit elődei az elmúlt 18 hónap alatt lezajlott 77 ülésen elmondtak.” De a Figaro című burzsoá párizsi lap is azt írja: „Nehéz elképzelni, hogy az új vezető megérkezése a Kiéber sugárútra fellendítheti a tárgyalásokat. Hacsak — fűzi hozzá alap — Nixon n<-m adott korábbi, elsősorban Saigonnak szánt nyilvános kijelentéseitől eltérő, titkos instrukciókat Bruce-nak. Egyelőre ennék nem látszott jele Párizsban, a Vietnammal foglalkozó értekezlet 78. tárgyalási napján. publikánusok, a szociáldemokraták eggyel növelték minisztériumaik számát. Az előző kabinethez képest az egyetlen jelentősebb változás, hogy a kincstárügyi minisztériumot, amelynek élén Colombo állt, a kereszténydemokrata Mario Ferrari Aggradi, korábbi tárca nélküli miniszter kapta. A háború utáni 32. Olasz kormány miniszterelnöke: Emilio Colombo (keresztény- demokrata). A főbb tárcáj? megoszlása: Miniszterelnök-helyettes: Francesco de Martino (szocialista) Külügyminiszter: Aldo Moro (kereszténydemokrata). Eelügy miniszter: Franco Restivo (keresztény- demokrata). Hadügyminiszter: Mario Tanassi (szociáldemokrata). Földművelés- ügyi miniszter. Italo Vig- lianesi (szocialista). Külkereskedelmi miniszter: Mario Zagari (szocialista). MOSZKVA Andrej Gromiko szovjet és Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter csütörtökön délután újabb megbeszélésre ült össze, ★ A Kremlben folytatódtak a szovjet—iraki tárgyalások. A felek folytatták a kétoldalú kapcsolatok kérdéseinek, valamint a kölcsönös érdeklődésre számot tartó időszerű nemzetközi problémák vitáját. BECS Nyikolaj Patolicsev szovjet külkereskedelmi miniszter, aki a szovjet—osztrák hosszú lejáratú (1971—1975) árucsere-forgalmi és fizetési egyezmény aláírása céljából hivatalos látogatáson Bées- ben tartózkodott, csütörtökön visszautazott a szovjet fővárosba. LONDON Lord Carrington angol hadügyminiszter, aki csütörtökön tért haza távol-keleti utazásából, kijelentette, hogy Nagy-Britannia jelenléte a világ e térségében a jövőben „szerény, de hasznos” lesz. A hadügyminiszter nem volt hajlandó többet mondani azokról a kormánytervekről, melyek Nagy-Britannia Szueztől keletre levő tartózkodására vonatkoznak. GENF A genfi lészefélési értekezlet csütörtöki ülésért — nyugati hírügynökségek jelentése szerint — Ion Datcou román küldött terjedelmes beszédet mondött. Ezt követően Csehszlovákia képvisé- lő.ie munkaokmányt terjesztett az értekezlet elé a vegyi és biológiai . fégyverek ellenőrzéséről. ■■■“ .nso&as..--- .uaogo- HYANNIS PORT Massachusetts állam (UÉA) egyik körzetében a fiatatkó- rúak bírósága csütörtökön megkezdte a kábitószerfo- gyasztássai vádolt ifjabb Robert Kennedy és ifjabb R. Sargent Shriver kihallgatását. A két 16 éves fiú a szülők — Ethel Kennedy, illetve R. Sargent Shriver volt párizsi nagykövet és neje kíséretében szenzációira ihász újságírók sorfala közt lépett be a bíróság épületébe. A kis csoport élén Edward Kennedy szenátor haladt, érthetően rossz hangulatban, hiszen e* az eset sem öregbíti majd a Kennedy családnak a Kopechne-ügv által amúgy is kissé megtépázott jó hírét. (KITA TERUKO BESZÁMOLÓJA) 3. A hirösimai városháza szociális osztályának irodája, ahol én dolgoztam, a déli szárnyon, a földszinten volt. A szobában az osztályvezetőn Kataoka úron kívül csak öt tisEtviselőnő tartózkodott, a férfiak délelőttre felmentést kaptak, mivel előző éjjel légelhárítási ügyeletét teljesítettek. A bomba egy kilométernyire tőlünk hullott le, a robbanás akkor ért bennünket, amikor a reggeli üdvözlések után éppen asztalhoz ültünk. Vakító fény cikázott át az égen, aztán hatalmas dörgés hallatszott. Az asztal alá akartam bújni, de akkor már elért a légnyomás: betörte az ablakot, kitépte az ajtókat, elsodorta a szekrényeket és ar. asztalt is, velem együtt. ★ A néma csend mélyéből jövő szólítgatás ébresztett fel halotti álmomból. „Hiszen még élek”. Megpróbáltam felállni, de lábaim és csípőm nem engedelmeskedtek akaratomnak. Egy sötét szobában hevertem. Egymás nevét szólítgattuk és bátorítgattuk egymást. Kúsztam, rhásztám tapogatózva az összetört asztalok, szekrények között, míg végre kijutótt.am a folyosóra,. Ott valamivel világosabb volt. Munkatársnőim arcából patakzott a vér. Hát én? Mezítláb vagyok, karjaim véresek, szörnyű fájdalom fejemben és hátamban. Istenem! Már semmi sem segít! Hirtelen minden erőm elszállt és összeestem. — Légy erős! — bátorítottak kolleganőim, de nem bírtam felállni. Meg kell tennem, —gondoltam, hiszen kénytelenek lennének itthagyni, összeszedtem maradék erőmet és feltápászkodtam. De elindulni már nem bírtam. Akkor vettem észre, hogy osztályvezetőnk nincs közöttünk. Scólitgattuk, a sötét szoba felé fordulva. Semmi válasz. A folyósón a statisztikai osztály vezetője sietett félénk: — Induljanak a segélyhelyre ! — Osztályvezetőnk valószínűleg a szobában maradt, mentse meg! Bement, majd kis idő múlva visszatért: — Nincs többé! Mindenki siessen a segélyhelyre! Közben a folyosó, ahol tartózkodtunk, pokollá változott. összeégett testű emberek nyögtek a fájdalomtól. Szörnyű volt együtt lenni velük. De a gyöngeségtől nem bírtam onnan elmenni. És ismét összeestem. Az épületet lángtenger vette körül. Iszonyatos látvány volt a lángokon át gázoló, égett testű emberek tömege. Egyiknek a hátáról úgy lógott a bőr cafattVian, mintha ronggyá szaggatott inget viselne. Senki sem viselné el ezt a látványt! Bal kezem tövén kifreccsent a vér. Kétségbesettén kerestem valamit, amivel elszoríthatnám. Végre találtam a padlón egy piszkos törölközőt, azzal tekertem be a csuklómat. Mikor megláttam a karomba fúródott üvegszilánkokat ismét a rosscúllét környékezett. Hirtelen kiáltást hallottam: Ég az épület! Felnéztem. A hivatali helyiségekből lángnyelvek csaplak ki. Félmeztelen erhberek rohantak fel s alá. Én is fel akartam állni. Most sem sikerült. Nincs menekülés. Itt kell elpusztulnom. Teljes reménytelenségemben villámcsapásként eszembe jutott gyermekem. Vajon ő megmenekült? Ez a gondolat új erőt adott. Juss ki innen, ahogy bírsz! És sikerült kivergődnöm a belső udvarra. Már minden hivatali szoba lángólt. Minden óldalról vörös tűzcísóvák, mintha áz eget akarnák rrieg- gyújtahi. Kétségbeesetten kúsztam egy dob alakú víztartály felé. Belekapa ckod- tam szegélyébe, de már nem volt erőm, hogy fejemmel elérjem a vizet. Talán htég meghalni sem vólt már erőm... Találtam egy légvédelmi fejkendőt, fejemre tettem. Talán éz óv. A2tán kiáltásokat hallottam: — Meneküljetek a körcsarnok helyén lévő tóba! A közcsarnok a városháza északi Oldalán állt, de tűzvé- szélyessége miatt lebontották. Helyén kis tó. kelétkezétt. Igen, én is oda megyek. És ingadozva elindultam. Három munkatársnőmmel találkoztam. Akkor már kialakult bennem végleges elhatározásom: végzek magammal! ★ A tó Olyan volt, m.nt egy pocsolya. Tele menekülőkkel. Valaki még a biciklijét is magával vitte. Én is belemásztam. Végre egy kis nyugalom. De csak pár pillanatig tartott. Hirtelen ciklon süvített el felettünk és valamennyiünket a tóba nyomott. A2tán még egyszer! Már biztos voltam benne, hogy ott fulladok meg, a sárban. Megpróbáltam kimászni a partra, de visszazuhantam. Három barátnőm hívott: menjek velük a Hirosima! Vöröskeresztbe. Nem volt hcczá erőm. Elbúcsúztunk: ők elmentek, én pedig nem tudtam többé visszatartani könnyeimet. A tó körül . Ijélykérő, jajgató, nyögő emberek tömege, anyjukért kiáltózó gyermekek. Igen, ez valóban a földi pokol. Ekkorra már teljesen elvesztettem jútan ítélőképességemet. Szörnyű szomjúság gyötört, őrületes szorongás fogott él. — Legyetek bátrak és erősek! Halljátok? Ti, valameny- nyien! — odafordultam, ahonnan ezek a bátorító szavak jöttek. Tokurtaga úr volt, a főpénztáros. — Kita asszony! Térjen magáhcc! — Elővett egy mandariászelétet és a számba tette. — Könyörgöm, adjon még egy szeletet! — Ö adott még egyet és én akkor azt hittem, hogy ő az isten. Öh, bárcsak itt maradhatna mellettem! De tovasietétt, hangját mind messzebbről hallottam. + Esteledett. Síázegyhéhány sebesült töltötte éjszakáját a tó partján, a szabad ég alátt. Mindéhki fájdalmasan nyögött. Ha valaki néma volt, azt jelentetté, hogy már halott. A fűre feküdtem. Kinyújt-' va kezemet megérintettem a csípőmét. Valami megseúrt; egy üvegszilánk. Akkóra lehetett mint a hüvelykujjam. Cseppet sem fájt. Talán a belső feszültség miatt. A város vörös lángtengerben úszott, az ég olyan‘világos volt, mint nappal időnként forró fuvallatot éreztem az arcomon. Istenem! Mi lehet a gyermekemmel? Hogy vannak szeretteim? Moccanni sem bírtam. Csak sírni. ★ Másnap reggel a mehtő- lielyre vittek. Azok közül, akikkel együtt töltöttük az éjszakát a tó partján, kevesen kerültek élve ac ambulanciára. Legtöbbjük, vagy belefulladt a tó mocsarába, vagy égett teste ott merevedett mozdulatlanná a fűvön. Következik: Az atombomba gyújtópontja alatt. Fordította: dr. Szerdahelyi István, K^egaSakuH az olasz kormány Tekele. tét j. Gerencsér Miklós: — Lassabban, rohadt dögök!... — szitkozódott mögöttük a csendőr őrmester. Sunyin hátrakémlelt Strahlendorf. — Szeretnék segíteni magán. De nincsenek papírjai. Mit tehetnék?... — Mielőtt elfogtak, a We- nesz Jenő úton laktam — suttogta a lány, s hangját átszínezte a reménykedés. — Vannak ott értékeim. Vigyen oda, nem fogja megbánni. — A címet kérem — sürgette a báró. — Azt nem lehet. Csak együtt mehetünk oda. kiértek a Dunakapu térre Csípős szél fújt a folyó felől. Valahol Révfaluban kutya ugatott. Strahlendorf ideges lett. Felesége, Tóth Veronika örökké szidalmazta, hogy mekkora mamlasz, nem ért a vagyonszerzéshez, alig visz neki néha-néha egy kis ékszert, holott a többi nyilas mohón harácsol. Mitévő legyen? Rá kellene beszélni Dobrait, kísérjék el a lányt a Wenesz Jenő útra. A részeg őrmester úgysem emlékezne később a történtekre. Megállította a nőt. Dobrai utolérte őket. — Rohadt állatok... mi vagyok én?... — és óriási ökle váratlanul a báró képébe zuhant. Mire felocsúdott Strahlendorf, az őrmester már az iparvágány talpfáin vonszolta a lányt. Annyira megrémült a báró az ütéstől, hogy nem is merészelt Dobrai után sietni. Messziről nézte, hogyan dulakodik áldozatával a csendőr. Téglából épített mellvéd húzódott az iparvágány mellett, s ahol nyílás szakította meg a mellvédet, ott lecibálta a csendőr a lányt az alsó rakpartra. Különös módon a nő nem kiabált segítségért. Némán rugdalózott, próbálta magát kitépni a részegen is bivalyerős őrmester karmaiból. Strahlendorf hirtelen elhatározással leszaladt a rakpartra, ahol kavicsdombok láncolata magasodott és elhagyott uszályok sötétlettek a vi zen. Lej j ebb, az elevátorház épületóriása felé daruállvány acélszerkezete nyújtózott a parton. Külső szélére rá lehetett járni, mint egy hajóhidra, de a belső széle alatt a folyó mélysége örvénylett. Úgy gondolta a báró, eloszlatja Dobrai neheztelését, ha a kedve szerint beszél. — Legyen esze, kisasszony! Vehemens férfi az őrmester úr, nem szabad bőszíteni! A vézna nő kimeríthetetlen szívóssággal védekezett. Dobrai nem bírt vele, így hát leütötte. Megragadta és elvonszolta egy kavicsdomb mögé. Magára maradva ünnepélyesen ac égre nézett Strahlendorf. Istenhez fohászkodott, arra kérte, nehogy tudomást szerezzen felesége az esetről, mert a féltékeny asz- szony hűtlenséggel gyanúsítaná, pedig ő nem akart egyebet, mint kivégezni a nőt. A többihez neki semmi köze. — Szakállas! Hozcám! — hangzott a kavicsdomb mögül az őrmester parancsa. Hanyatt-homlok engedelmeskedett. A domb mögé szaladva meglátta a szakadt ruhájával bajlódó lányt, aki csúnya hangon szipogott, két- rét görnyedve remegett, majd távolabb támolygott, hogy ne a két férfi szeme láttára takargassa be mezteleh ágyékát. — Bújj már bele a nagykabátodba! — mordult rá az őrmester. Kccben észrevétlenül intett a bárónak, hogy adja át a gumibotját. Strahlendorf ugyancsak észrevétlenül, de annál buzgóbb készséggel csempészte Dobrai kezébe az ütleget. Háttal állt a lány. Aléltan bújtatta karját a kabát ujjába. Ekkor sújtott le rá teljes erővel a gumibot. Úgy omlott össze, mintha semmi sem lett volna a nagykabátban. Arca a kavicsra esett, fekete haja szétterült. Dobrai megint lesújtott rá a gumibottal, majd a báróra mordult: — Dobd a Dunába! Strahlendorf fölnyalábolta az ájult lányt, ölben vitte a daruállványra. Ott erősen összemarkolta a kabát két szárnyát, meglóbálta a testet, hogy kellő lendülettel vethesse az örvények közé. A csob- banás helyét gyorsan betakarták a hullámok. Kccben elmúlt Dobrai részegsége. Tohonyán járkált a parton, megtalálta a lány egyik cipőjét, ezt is a folyóba dobta. Visszaadta a bárónak a gumibotot. — Senkinek egy szót se, megértetted? — Őrmester úr, becsületszavamat adom... — El is váron). Nékem csak így kell a nő. Ha ellenkezik. Most jól érzem magam. — Hála istennek, őrmester úr... Megint ugatott a kutya odaát Révfaluban. Dobrai ellenségesen hallgatózott, gyanakvón fürkészte a környéket. — Leléphetsz. Majd én jelentem Weinhoffernek a parancs végrehajtását. Alig fordított hátat az őrmesternek a szakállas báró, rettegés rohanta meg. Félt egyedül a sötétben. Az utóbbi hetekben, amikor kivégcése- ket irányított és maga is rendszeresen gyilkolt, visszalopakodtak idegzetébe régi szorongásai. Egyszer kamasz korában, egyszer pedig felnőtt fejjel kísérelt meg öngyilkosságot. Mindkétszer felakasztotta magát, de először leszakadt vele a fogas, másodszor pedig az utolsó pillanatban vágták le a kötélről. Amilyen váratlanul Euhant az önkéntelen kétségbeesés periódusaiba, épp olyan váratlanul lendült át a féktelen önbizalom állapotába. S mivel élénken emlékezett súlyos depresszióira, rettegett a rettegés lehetőségétől is. Mintha kergették volna, futólépésben loholt irodája felé a kihalt városon át. De mihelyt a Kisfaludy utcába ért, s meglátta posztóló fegyvereseit, magára öltötte a marcona szigorúságot. Irodájában a késő esti órák ellenére virágzott a borzalmak ügyvitele. Nők, férfiak, öregek, fiatalok várakoztak halálos csendben a Wittman Mór üzletéből átalakított hivatalban. Mindannyiukat razzián fogták el a báró emberei. Tóth Veronika irgalmat-1 lan gőggel ült az asztal mögött. Szívta a cigarettát a hosszú nádszipkából, sárgára szőkített haja nagyvilági pompával tornyosult rózsaszínűre sminkelt arca fölé. Mindenáron fiatalnak akart látszani, csak a tokája lé- bernyegével nem tudott mit kezdeni. Mögötte, az üzletből a hajdani bádogosműhelybe nyíló ajtóban párt- szolgálatosok lebzseltek, közöttük a nyomorék Forradá- sos Kováccsal. Tóth Veronika kihallgatást vezetett. Az asztal, amely mögött ült, a szörnyűség émelyítő giccsei- vel volt ellátva. Koponya vigyorgott a fekete posztóval takart asztalon, a koponya egyik oldalán feszület, másik oldalán kiterített nyilas karszalag. Az asszony mögött a falon, szemben a bejárati ajtóval öles betűk ordítottak a plakátról — „Testvér, ki ide belépsz, így köszönj: Kitartás!” (Folytatjuk)
