Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (30. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
I9T0. augusztus 53 RET.rr-MAGYARongTíe 9 ©Mai Kalló István: SZÓ ÉS TETT Konsztantyin Pausztovszkif: FORGÁCSVIRÁGOK ! Nesztelenül nyílt az igazgató irodájának ajtaja. — Megjött Král elvtárs. Benkő Péter felnézett papírjaiból. Hatalmas íróasztala roskadt a felhalmozott iratoktól. A tervezetek, grafikonok, körlevelek, a mappák és dossziék mögül ideges pillantást vetett titkárnőjére. — Na, végre! Jöjjön be! Král belépett. Sovány, csontos arcán feszült a bőr, deresedé borosta ütötte, át; a szeme fáradtan, tompán csillogott. Az igazgató végigmérte. — Üljön le... Král sóhajtva ereszkedett az egyik fotelba. — Parancsoljon, igazgató elvtárs. — Iszik egy kávét? Král legyintett: — Mi haszna?!,.. Ittam már eleget... — Hát akkor, nézzük... — szólt Benkő. s levett egy iratgyűjtőt a papírhalom tetejéről. — Hogy állunk a KL 70-es motorral? Látom a jelentéséből, erősen le vannak maradva... — Erősen — bólintott Král. — Ma szerda van. Remélem tudja, hogy az angol átvevők pénteken jönnek?! — Tudom. De sajnos, hiába jönnek...! — Hogy?! — Utaltam már erre a tegnap benyújtott dekád jelentésemben. Gondolom, olvasta... Ütött-kopott határidő- naplójából négyrét hajtott ívet vett elő. Térdén hajtogatta szét. — Tekintve, hogy az igazgató elvtárs 32. számú utasítása nyomán végrehajtott munkaerő-átcsoportosítás — olvasta — a motorüzem szakmunkáslétszámának 14 százalékát elvitte, kérdésessé vált havi tervünk teljesíthetősége. összehajtogatta a másolatot és visszafektette a határidőnapló lapja közé. Csat. tant a kemény kartonfedél, ahogy akkurátusán reácsapta. — Jól és pontosan tud fogalmazni, Král elvtárs. Hol tanult? — A Tavaszmező utcában. — Üzemszervezést ott nem tanítottak... — Nem. — Ez meglátszik magán. Itt a jó üzemvezetőre van szükség, Král elvtárs, jó stilisztára esetleg az Új írásnál. Král elmosolyodott. Megigazította nyakkendőjét, s ültében meghajolt az igazgató felé. — Köszönöm az elismerést — mondta. — Jólesik. Tudja: a nyelvi készlettel való tervszerű gazdálkodás jelenti a stílust, igazgató elvtárs... — Mit akar ezzel mondani, Král? — Csupán azt, hogy a jó gyárvezetőt meg az anyaggal és a munkaerővel való tervszerű gazdálkodás jelenti. — Hallja, Král elvtárs! Ügyeljen, mit mond!... — Az immaginista stílust például nem szeretem. Kap- | kodó... — mondta elgondolkodva Král. — Elég! — emelte fel hangját az igazgató. — Ne példálózzon itt nekem!... Szakmunkásait pedig azért vittem el, mert a gépüzemben van rájuk szükség! — És nálam nincs? — ugrott fel Král. — A motorban talán zabot hegyeztek?!. Itt a KL 70-es. kivel csináltassam meg? A segédmunkásaimmal?! — Üljön lé, Král elvtárs! — csitította az igazgató. — Gyújtsunk rá! — nyújtotta felé a cigarettás kazettát. — Pipaszó mellett könnyebb a gondolkodás... Tüzet is adott. Král mohón szippantgatott, de egyre csak fejét rázta. — Adok túlórát, amennyi kell.. — mondta Benkő. Král a hamutartóban apró kúpokat kotort össze cigarettája végével. — Dolgozóinak célprémiumot... Král nem szólt. — Maga is kap ezer forintot, Král elvtárs... Král elnyomta a csikket. — Ezerötszázat!.. — Ez nem alku kérdése, igazgató elvtárs — szólalt meg végre halkan —, ne pénzt adjon, hanem embert! Akkor meglesz... — Embert?! Honnan a pokolból?! — Ha nem vette volna el tizenkét szerelőmet, nem kérnék. — Ne fújja megint a régi nótát, Král! A gépüzemnek nagyobb szüksége van rájuk, mint magának... — Ezt nem tudhatom... De javasolnám, hogy a KL 70-est akkor csináltassa meg a gépüzemmel. Az igazgató az asztalra csapott. — Ne beszéljen bolondokat, Král! — nyelt egyet. — És ne akarjon engem szánt- szándékkal feldühíteni!... — É-én...? — húzta Král a a szót. — Már megbocsásson, igazgató elvtárs... — Na, végre kezdjük egymást megérteni... — csillapodott Benkő. — Feszítsék meg az erejüket. Král elvtárs. Pénteken 11-kor itt lesznek az angol mérnökök; a KL 70-est át kell adnunk... Král a plafont bámulta. — Képtelenség... — mondta— Meg kell csinálni, Král elvtárs! — vágta rá nyomban a másik. — így kívánják az érdekeink. A vállalaté is... meg a népgazdaságé is... — Képtelenség... — Meg kell csinálni! — pattogtak a szavak. — Be kell tartanunk a határidőt, ha a fene fenét eszik is! — Igazgató elvtárs! — mondta Král. — ön jól tudja. hogy én nem az a típus vagyok, aki megijed a nehézségektől. Naponta 15—16 órát vagyok bent, megfeszítem minden erőmet. Látja: holtfáradt vagyok, de állom a sarat, hogy rendben menjenek a dolgok. Ám, ami képtelenség, az képtelenség. A KL 70 átadását már elpuskáztuk. Az igazgató gondolataiba mélyedve hallgatott; kínosan hosszúra nyúlt a csend. — Ide figyeljen, Král! — szólalt meg aztán. — Ahogy adásra el lehet készíteni, csakhogy maga a szerelői áthelyezést most az elúsztatással akarja megbosszulni... Hát, jó... Nem, ne szóljon közbe!... Ha megcsinálják, megadom, amit ígértem; ha nem. maga bánja meg...! Fegyelmi biztosi jogaimmal élve munkamegtagadásért 1000 forint prémiumelvonással büntetem. Megértett? Král sápadtan állt fel.-T- Jó, rendben van. Büntessen. Megteheti... De a KL 70 akkor sem lesz kész. Nem az én hibámból — a magáéból! Az átcsoportosítással lehetetlenné tett bennünket. — Ne vádaskodjon. Král! Végezze a munkáját. — Végezzem... — nevetett fel Král keserűen. — Egyelőre nem végzek semmit; ahogy tudja, holnap reggel utazom üdülésre. Sajnálom, hogy pont most büntet meg, de hát, legfeljebb ezer forinttal kevesebbet iszom el. Minden jót, igazgató elvtárs! Felállt és kiment. A pár- nás ajtó nesztelenül csukódott mögötte. Az igazgató nagyot fújt és fáradtan vetette a támlának a hátát. Hosszan bámulta a zárt ajtót, aztán csengetett titkárnőjének. — Hozasson a büféből tíz szendvicset, Klárika! Bent maradok éjszakára... Még egy üveg sört is kérek! — kiáltotta utána. Hajnalig égett a villany az igazgató irodájában. Számolt, grafikonokat húzott, jelentések és feljegyzéHa irodalmi foglalatosságaimra gondolok, gyakran vetődik fel bennem a kérdés: mikor kezdődött? És hogyan kezdődik az efféle általában? Mi kényszerít rá első ízben, hogy tollat ragadjunk és él?ti|nk végéig el se eresz. szük? Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor is kezdődött. Az íróság, mint lelkiállapot, nyilvánvalóan sokkal hamarabb alakul ki az emberben, mintsem valóban elkezdi a papírost piszkítani. Nagyon fiatalon, talán még a gyermekkorban alakul ki. Gyermekkorunkban, ifjúságunkban másnak látjuk a világot, mint érett szemmel. Gyermekkorunkban perzse- lőbb a nap, sűrűbb a fű, bőségesebb a zápor, kékebb az ég, izgalmasan érdekes minden ember, akivel találkozunk. A gyerek bizonyos mértékig titokzatos lényt lát minden felnőttben, legyen az gyaluforgács illatú szerszámokkal felfegyverzett ács, vagy botahikus, aki tudja, miért zöld a fű. Az életnek, a környező világnak ez a poétikus érzékelése a legnagyobb adomány, amely gyermekkorunkból megmaradhat. Ha valaki hosszú, józan esztendők során nem veszíti el ezt az adományt, akkor költő, vagy író lesz belőle. A kettő között végeredményben kevés a különbség. Az életet mindig újnak látni: ez az a termékeny talaj, amelyből a művészet sarjad. Gimnazista koromban természetesen én is verset írtam, olyan tömegével, hogy egy hónap alatt tele lett velük egy vastag iskolai jegyzetfüzet. A versek rosszak voltak, dagályosak, cikomyásaik, de nekem akkoriban meglehetősen tetszettek. Rég elfelejtettem őket, már csak egyes versszakokra emlékszem belőlük. Ilyesfélékre: Szedjünk virágot, lám, her- vadtan lekonyul Halk eső permetez a földre S amott, hol füstös-biboro- san alkonyul, Sárguló lombnak hull özönje. De ez még semmi. Minél többet írtam, annál jobban telezsúfoltam többé-kevésbé értelmetlen ..szépségekkel”: Szádimért epedek, és opálként csillog a bánat Lassan elém terülő, hosszú napok lapjain... Hogy miért csillog a bánat opálként, ezt sem akkor, sem most nem tudtam volna megmagyarázni. Elragadott a szavak csengése. Az érzelemmel nem is törődtem. A legtöbb verset a tengerről írtam. Pedig akkor még jóformán nem is ismertem. Nem volt ez meghatározott tenger, sem a Fekete-, sem a Balti-, sem a Földközi- —, hanem amolyan ünnepi „általános” tenger. Egyesített magában minden színt, minden túlzást, minden féktelen romantikát — de hiányoztak tájáról az élő emberek, kívül volt az időn és a valódi földrajzi téren. Akkoriban ez a túlzott regényesség övezte szememben az egész földgolyót, akárcsak valami sűrű légkör. Tajtékos, vidám tenger volt, szárnyas gályák, vakmerő tengerészek szülőhazája. Partján smaragdként égtek a világítótornyok. A kikötőkben forráshoz hasonlatosan pezsgett a gondtalan élet. Soha nem látott szépségű barna bőrű nők égtek, szerzői akaratomnál fogva, kegyetlen szenvedélyek katlanában... Az esztendők múlásával verseim valamit vesztettek dagályosságúkból. Lassan kisek garmadáját nézte át, gyártási naplókat lapozott végig: a KL 70 útját követte az öntvények le- öntésétől, a gyártás minden egyes fázisán keresztül, napokra bontottan, egészen a leendő átadás pillanatáig. Három órakor már égett a szeme az álmosságtól, de csak akikor tolta félre a papírokat, mikor teljesen elkészült. Akkor megette maradék szendvicseit, megitta a sört, aztán ledőlt a heverő- re. A takarítónő ébresztette fel. Megmosta arcát és fél órára lesétált az üzembe. Nyolckor behívta a titkárnőjét: — Klárika! 11 órakor adjanak fel egy táviratot! Diktálom: Král János Mátraíü- red. Gyopár üdülő. Kellemes üdülést! Költségeire 500 forintot kiutaltattam. Postán megy. Benkő ig. ...Kész? Köszönöm, Klárika... ElmeA novoszibirszki Opera margitszigeti bemutatójából: L. Gersunova és J. Jasuhin, Csajkovszkij: A hattyúk tava című balettjében. látom a KL 70-est át- hét... Régészeti szenzáció: Hatalmas gepida temető a Dunántúlon A felszabadulás utáni időszak egyik legjelentősebb régészeti felfedezését tették a Pécsi Janus Pannonius Múzeum tudományos munkatár. sai: dr. Kiss Attila és K. Zoffmann Zsuzsanna régészek. Sátorhely közelében — a Duna völgyében — feltárták a Kárpát-medence eddig ismert legnagyobb gepida temetőjét. Egy nagy építkezés vezette nyomra a régészeket. A Bólyi Állami Gazdaság óriási sertéskombinátot építtet a sátorhelyi kerületben és a földmunkagépek hozták felszínre az első csontmaradványokat. A mohácsi honismereti kör tagjai állandóan a helyszínen tartózkodtak, abban reménykedve, hogy a munkálatok közben az 1526-os nagy csata emlékeire bukkannak. A feltevések szerint ugyanig Sátorhely környékén zajlott le a döntő ütközet a magyar és a török hadak között. Amikor tehát régi csontok kerültek elő a földből, nyomban értesítették a pécsi régészeket. A megtalált sír azonban lósír volt és benne kora avjtr kori lószerszámokat találtak'. Eleinte avartemetőt sejtettek a területen, amiből eddig körülbelül negyvenet tártak már fel Baranya megyében. Az ásatás azonban csakhamar érdekes fordulatot vett. A továbbiak során feltárt sírok leletanyaga kétségbe- vonhatatlanul germán eredetre vallott. A régészek megállapították. hogy a VI. század végén és a VII. század elején gepidák temetkeztek ide. Amikor — 1400 évvel ezelőtt — a Közép-Ázsiából érkezett avarok elfoglalták a Kárpát- xedence térségeit, az Alföl- dün gepidák, a Dunántúlon longobardok éltek. A harcias avar törzsek leigázták a gepidákat, a longobárdokat pedig elűzték és maguk foglalták el a területet, A sátorhelyi ásatás tehát háromszorosan is régészeti szenzációnak számít. Először is mindeddig nem találtak gepida sírokat a Dunántúlon, amiből a szakemberek arra következtettek, hogy nem is voltak településeik itt. Másodszor: ez a legnagyobb gepida temető a Kárpát-medencében, eddig már 330 sírt tártak fel. Harmadszor: a sírok gazdagsága — a fegyverek, valamint az aranyból, ezüstből, bronzból és rézből készült ékszerek sokasága — arra vall, hogy ezek a dunántúli gepidák nem rabszolgái, hanem szövetségesei voltak az avaroknak. A régészek az eddig feltárt 90 méter hosszú és 40 méter széles temetőterület sírjaiban gazdag leletanyagra tettek szert: fegyverekre, kerámiákra. ékszerekre, ruházati tárgyakra. A meghúzott kutatóárkok arra vallanak, hogy ez csupán egy része a nagy gepida temetőnek, amely körülbelül ezer sírt foglal magába. Dr. Kiss Attila feltevése szerint a gepidák a Mursa (Eszék) és Aquincum (Óbuda) közötti római hadiút mentén települtek, talán annak figyelését, őrszolgálatát látták él. szellőződött belőlük az egzotikum. De valljuk meg: a gyermekkor és az ifjúság nem lehet meg egzotikum nélkül, akár a trópusok, akár a polgárháború legyen is az egzotikum forrása. Az egzotikum adja meg az életnek azt a rendkívüli színezetet, amelyre a fiatal és érzékeny léleknek elv nagy szüksége van. Diderotnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a művészet feladata: megtalálni a rendkívülit a mindennapiban, és a mindennapit a rendkívüliben. Ma sem bánom, hogy gyermekkoromban annyira hatalmába kerített az egzotikum varázsa. Ki az, aki gyermekkorában nem ostromolt ódon várakat, nem szenvedett hajótörést foszlánnyá szakadt vitorlákkal a Magellan-szoros partjainál, vagy Novaja- Zemljánál, nem robogott az Uralon túli sztyeppén Csapá- jevvel, nem kereste a kincset, melyet Stevensom olyan ügyesen rejtett el a titkos szigeten, nem hallotta a zászlók suhogását a borodinói csatában és nem kalandozott Mauglival Hindosztán dzsungeleiben? Sok időt töltök falun, olyankor figyelem a kolhozbeli gyerekek játékait. Mindig van bennük egzotikum: hol tutajon kalandozzák be az óceánt (a kevésbé hangzatos „Borjas” névre hallgató kis tavat), hol a világűrbe repülnek, hol rejtélyes világrészekbe tesznek felfedező utat. A szomszéd gyerekek, például ismeretlen országot fedeztek fel. Elnevezték „Ópe- renciá”-nak. Csupaöböl tavacska volt ez, amelyet anv- nyira benőtt a sás, hogy csak a kellős közepén csillogott egy tüköradarabka víz. Az egzotikum, persze, nem egyik napról a másikra 11- ‘ lant el tudatomból. Sokáig megmaradt a nyoma, mint ahogy megmarad a kertekben az orgona nehéz illata. Még a jól ismert, sőt megunt Ki- jevet is átalakította számomra. Napnyugták aranya Ián. golt kertjeiben. A Dnyeperen túl villámok cikáztak a sötétben. ügy rémlett. ismeretlen, nyirkos és fenyegető ország terül ott el, futó lombsusogással teli ország. A tavasz piros pettyes, sárga vadgesztenyeszirmokkal szórta tele a várost. Annyi volt a virágszirom, hogy esőzéskor kicsiny gátak képződtek belőle, melyek megakadályozták az esővíz lefolyását és némelyik utcát kicsiny tóvá változtatták. Eső után pedig úgy fénylett az ég Kijev fölött, mint a kristálykupola. Váratlan erővel tolultak emlékezetembe a költő szavai: Már a tavasz bűvös hatalma lángol Homlokán a csillagoknak. Milyen jó vagy. E hivságos világon Boldogságomat te hoztad Ehhez a korszakhoz kapcsolódik első szerelmem emléke, az a csodálatos állapit, amikor majdnem minden fiatal lányt szépnek láttam. Utcán, p>arkban, villamoson elém tűnő minden leányos jelenség — szemérmes, de figyelő pillantás, üde haj illata, fogak villanása félig nyílt ajkak mögül, karcsú térd a szél lebbentette szoknyácska alatt, hideg ujjak érintése — mindez azt ígérte, hogy előbb, vagy utóbb engem is elér az első szerelem. Erről szentül meg voltam győződve. Hinni akartam és ezért hitterp. Minden ilyen találkozásból érthetetlen mélabú fakadt. így, versfaragásban és megfoghatatlanul hullámzó izgalmakban telt el szegényes és voltaképpien eléggé keserves ifjúságom. A versírást hamarosan abbahagytam. Beláttam, hogy amit csinálok, hamis — olyan, mint a szépen festett gyaluforgácsból készült virág, vagy mint az aranyfüst. Vers helyett aztán megírtam első elbeszélésemet. Fordította: Szőllősy Klára
