Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-26 / 174. szám

mo. JŰÖus 80. KELET-MAG YARORSZ AtS — VASÁRNAPI MELLÉKLET 9. o!«M Bajor Nagy Ernő: Példaképek — tanulságok FECSKE EBBEN AZ ESETBEN nem a mi kedves madarunkat jelenti. Fecske Jenő egy iskolai közvéleménykutató íven fordult elő, mellette a megjelölés: az Édesapám. S az ív kitöltője felelt pedig e névvel arra a kérdésre: „Ki a példaképed, akihez hason­lóvá szeretnél válni?" Harmincegy tizennégy esztendős kislegény töltötte ki az íveket — a kérdések megszövegezője, a válaszok rend- szerezője egy diák volt, amolyan amatőr ri­porter, az osztály tanulója. Ilyen kérdések is előfordultak az íven: kedvenc zeneszerződ?, kedvenc íród?, kedvenc sportembered?, ked­venc színészed? Berkesi, Pele (sok íven Al­bert Flórián), Mikulski (de jó néhány íven Latinovits Zoltán, vagy csak a Tenkes kapi­tánya) szerepeltek a népszerűségi rangsorok élén. A színész, a sportfenomén, a beat- sztár izgatja a tizennégy éves embernek va­ló képzeletét — nálunk éppúgy, akárcsak Bécs, Szófia, vagy San Francisco iskoláinak udvarain. De a példaképek után érdeklődő kérdé­sekre nem egy gyermek felelt az édesapja, vagy az édesanyja nevével. Volt, aki Barnard professzorhoz szeretne hasonlóvá lenni, van aki Gagarinhoz. Egy fiú a Holdat járt Neil Armstrong nevét írta be. Ketten a helyi iro­dalmi színpad vezetőjét, aki már a tv-ben is szerepelt. Volt, aki Ludas Matyit tekinti pél­daképének „mert ő háromszor visszavert, ha igaztalanul bántották”. Valaki a község tsz- ének gépészét ajándékozta meg rajongásával, mert „ő mindig kitalál valamit, amivel a tsz-nek használ, ő meg az újításból tornyos házat épített”. Megrökönyödésre alkalmat adó választ mindössze két gyermek vetett papír­ra. Az egyik ezt: „Az én példám Gubacsi Ferenc bátyám, ő negyvennyolcezret nyert a lottón, nem is dolgozik egy éve”. A másik ha­sonló válasz: „Én Onassishoz szeretnék hason­lítani, aki szegény liftesfiú létére (jaj, mikor volt az!? — a szerk. megjegyzése) feleségül vette az elesett elnök özvegyét”. ENGEM CSODÁLATBA EJT, hogy fa­lusi gyerekek milyen bámulni valóan jó ösz­tönnel választják szét azt, amit mi újságírók évtizedek óta minduntalan összekeverünk. Ne tagadjuk, azt hittük: sikerül olyan közgondolkodást kialakítanunk, amelyben az ország legjobb traktorosainak, az újítás mes­tereinek a nevét jobban ismerik majd a mil­liók, mint a legnevesebb slágerénekesét, vagy a magyar labdarúgó-válogatott kapitá­nyáét. Eredt ez az óhajtásunk abból a helyes alapgondolatból, hogy társadalmunk a mun­ka társadalma. A munkát becsüljük meg, ha a legjobl dolgozók neve lesz a legismertebb név az szágban, — így válnak a legkülön­bek pél céppé. így aztán sikeresen összekevertük az is­mertség és a megbecsültség fogalmait. Nem gondoltuk végig következetesen, hogy a szí­nész, aki évente három-négy új darabban alakít főszerepet, akit havonta új filmben lá­tunk, aki hetente szerepel a rádióban, mind­untalan új és színes beszédtémát kínál az érdeklődőknek. Hogyan táplálja hasonló szen­zációkkal a személye iránti érdeklődést az a traktoros, aki „mindössze” évről évre kitű­nően dolgozik, de tevékenysége nélkülözi a drámai fordulatokat? (Igaz, annak idején egyeseket mesterségesen kiugrasztottak, mint Muszka Imrét és néhány társát, de az 1000 százalékos teljesítmények sem voltak a végle­tekig fokozhatok, s a végén az lett a szenzá­ció, hogy nem hallottuk teljesítőik addig so­kat emlegetett nevét.) Azt mondanák az eddigiek, hogy a tánc­dal és a munka mérkőzéséből a táncdal ke­rült ki győztesen?... Szó sincs róla! Ilyen mérkőzés a valóságban sohasem volt. Mint ahogy a sasok és a mélytengeri halak sem mérik össze tudásukat. Egyszerűen az tör­tént, hogy sok minden a helyére került. Köz­ismert tény, hogy fiatalok százezrei rajonga­nak például az Omega együttesért. Ám ezeknek a fiataloknak csak elenyésző töredé­ke szeretne az együttes tagjává lenni. És aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ezer Omega-hívő közül legföllebb ha egy akad, aki példaképének tekinti Lauxot, a dobost, vagy Benkőt, a trombitást. Ha példaképet keres a fiatal — fölmérések tucatjai valla­nak erről — az élet fontosabb területeinek szereplői közül szemeli ki a maga emberét. És ha úgy cselekszik, mint Fecske Jenő kis­fia, akkor a mindennapi munkában, gondok­ban is helytállni képes emberség példája előtt tiszteleg. LEMONDÁS VOLNA EZ a színes egyéni­ségű hősökről? Nevetséges! Melyik beatcsillag élete volt olyan érdekes és hősi, mint az em­bereknek új szívet adó Barnard professzoré, vagy a világűr Kolumbusáé, Gagariné volt? Korunk — egyebei? között — azért gyö­nyörű, mert tömegével mutatja föl az alko­tó hősiességnek olyan példáit, amelyekhez Ha­sonlókért azelőtt a régi századokba kellett visszafordulniok a példaképet kereső fiata­loknak. Kortársaink sokasága nőtt szinte mi­tológiai méretű nagysággá, s a tömegkom­munikációs eszközök rögtön gondoskodnak is arról, hogy teljesítményeikről az egész világ tudjon. És jól van ez így, mert az emberiség legmerészebb álmainak megvalósításához egyszerre van szükség fegyelmezett, okos szorgalommal dolgozó embermilliókra — és titánokra, akik a kollektív alkotásnak utat törnek a mindennapok sűrűjébe. Hogy a leg­divatosabb példánál maradjak: százezrek munkája, leleménye, tapasztalata testesül meg egy óriás repülőgépben, amely egy kisebb falu lakosságának megfelelő utastömeget szállít egyik világrészből a másikba. De kell az ELSŐ pilóta is, aki kimondja: „Bízom a konstrukcióban, kész vagyok repülni vele”. SOK MINDENBEN TÉVEDTÜNK az idők folyamán. Olykor úgy tűnt, hogy az események alakulása megfricskáz bennünket, mondván — lassabban az álmokkal. De az az álmunk, hogy a munkának, a dolgos élet­nek, a közösség jó szolgálatának becsülete le­gyen végre — ez az álmunk teljesült. Lehet ugyan, hogy Aradszky Lászlót, Dunai III-at, vagy egyik-másik jazzdobost többen ismerik név szerint, mint a penicillin föltalálój át, az Erzsébet-híd tervezőjét, vagy az idei sikeres árvízvédelem legfőbb irányí­tóját. De ez nem jelenti, hogy társadalmunk ne tudná, mi a különbség a divat, a szóra­kozás és népünk alapvető érdekei között. Ezt mondja számomra a Fecske Jenőre eső val­lomásszámba menő „szavazat”, amely arra késztet engem is, hogy tisztelettel meghajol­jak teljesítménye előtt. Mert ki tagadhatja meg tiszteletét olyan embertől, aki tizen­négy év naponta megújuló vizsgái után is példakép maradt egy olyan fiatal számár.a, aki naponta hall a látványos hősiesség vi­lágraszóló megnyilvánulásairól! Mensáros-est sátorban Vásárosnamény bizonyít: nyáron is lehet gazdag művészi program „Sata” — ahogy Vásáros- naményban hívják Sánta Miklóst — talán még focista korából örökölte a becenevet. Népszerű ember a beregi „fő­városban” Ez nem csak az egykori kiváló sportolónak szól, hanem a 34 éves, de „veteránnak” számító nép­művelőnek is, akiről azt tart­ják; mindig kitalálja a kö­zönség kívánságát, mindig meglepi valami érdekes, iz­galmas dologgal a tisztelt „publikumot”. Hogy a valóság egy járási művelődési házban — új ne­vén művelődési központ — mennyivel prózaibb, s belül­ről nem mindig izgalmas, ar­ról Sánta Miklós olyan ter­mészetesen beszél, mintha ez lenne a dolgok rendje. Évek óta aligha hallotta bárki is panaszkodni akár a szűkös anyagi, költségvetési rubri­kákra, akár a közönség ér­dektelenségére, vagy éppen a népművelői munka árnyolda­laira. Most sem tagadja meg önmagát, mert amikor az ke­rül szóba, hogy esetenként betervezi a ráfizetést — leg­utóbb három előadásra tízezer forintot — majdhogynem örömmel zárja a mondatot: Mélyszántás művészettel — Megérte, mert olyan élményben volt része a kö­zönségnek, amit hosszú ideig nem felejt el. Mondanunk sem kell, hogy nem a könnyű — zenés, ope­rett — műfajokról van szó, hanem a komolyabb művészi ízlésnevelésről. Történetesen arról, hogy elviszik Vásáros- naményba a Kodály-kórust, a Pécsi Balettot, az Állami Né­pi Együttest, a Szakadék cí­mű Darvas-drámát... És ehhez hasonlókat. A művelődési ház vállalta a ráfizetést, vagy a kis bevételt, mert Sánta Mik- lósék tudták, el kell kezdeni egyszer a „mélyszántást” is. — Vajon, ha ezt nem csi­náljuk, ott lehetett volna-e a gyermekkórusunk a debrece­ni nemzetközi kórusfesztivá­lon? — kérdezi inkább ön­magától, mint tőlünk. A ran­fyL SS" íTmény előtt Gu­lyás Pál karnagy, a híre« d_ebreceni Kodály-kórus v£e gattaJmLNaT®nyban’ s haíJ- auk‘S énekeseket. S feszt"’in^bef.-fka^rus­renc Kossuth-díjas zeneszer' zo értékelte a beregi gyere kék tehetségét: „Ilyen szépen kán" ht 1 rermekhangokat rit­dSéretet megérdemlik a karnagyunkat,3 VUdgi^lstvant behívták katonának.8 Szívesen adtunk volna egy szép han? borban. Rászorulnák a fiata­lok a szórakozásra. Keményen dolgoznak és úgy láttuk, ké­vés a művelődési, szórakozá­si alkalom. A népdalénekese­ket visszük el a táborba, Si­mon Józsefnét, Dobos Évát Bónizs Editet és a többieket. Formabonlás, új farfalom Egyszuszra, pontok nélkül mondja sánta Miklós, hisz alig nehány perce érkezett vissza a tivadari építőtábor­ai, s már kint szeretne len- ni újra az öntevékeny együt­tesével. Olyan felfogású népműve­lő, aki nyáron sem ismer uborkaszezont, igyekszik meg­találni az évszakok által kí­nált lehetőségeket. Az ő öt­lete volt tavaly, tavalyelőtt nyáron, hogy sátrakat állítsa­nak fel a község egyes pont­jain. Rövidfilmeket vetítettek kivittek a televíziót, pezsgés­be hozták a járási székhely és a környező kisközségek la­kosságát. Az idén valószínű ez nem fog sikerülni. Az üres ,e.®k’ aho1 a sátor állott, építkezési területté vált. Más helyet kell keresni... — Nem akarunk mi forma­bontók lenni, de arra szük­ség van, hogy felkeltsük az érdeklődést. így hoztuk le a Kollo pantomimegyüttest, a Mensáros-estet... jó a kap TuÍuráf 32 NDK budaPesti kulturális intézetével. Tőlük kánelet> kÍáIIÍtáSÍ anyagokat kapunk díjtalanul. Nemcsak plakáttal, hang­szóróval „toboroznak”. El­mennek az üzemekbe, min­denüvé, ahonnan munkásokat várhatnak. Közönséget. Egye­lőre recsegő, madzaggal kötö­zött székekkel, de már papí­ron van az új művelődési ház képe, ahol a rég melengetett álmok is megvalósulhatnak. De addig, a kopott, szűkös, örökké toldozásra, foltozás­ra szoruló — egykori vas­bolt — épületében kell fogad­ni az érkező közönséget. — Amatőrfilmes és archív­filmes klubot szeretnénk ala­kítani — folytatja. Még nem tudjuk a formáját, lehet, hogy a MOKÉP-pel közösen. De el kér' iük ezt is, az érdeklődés, a kedv nem hiányzik. Helyi ismeret — lél siker A tőmondatok persze nem vallanak a rengeteg járkáláa- ról, kilincselésről, s a még üres költségvetési rubrikák­ról sem, amelyek majd * filmes klubot eltartják. De baj nem lehet, évek óta több ezer forintos nyereség­gel zárják a népművelési évet. Hogy olykor más ki­adások miatt napok múlva tudnak önmaguknak fizetni havi bért?! Ilyen is volt. De mindig kigazdálkodtak, anél­kül, hogy olcsó szórakozást, giccset kényszerültek volna adni a közönségnek... _ Nagy előnye, hogy szin­te mindenkiről tudja, mi ér­dekli, mivel lehet megfogni. Aki az imént köszönt neki, tudja, nem szereti az irodal­mat. A másik viszont él-hal a zenéért. — Ez a tsz-elnök — mond­ja — nem fog elküldeni, ha egy jó színházi előadás miatt keresem. Sőt venni fog a tag­ságnak is jegyet... Kitalálja az emberek kí­vánságát? Ismeri őket, együtt él velük jó tizenöt éve. Tisz­teli az embereket, rajong ér­tük. Bár egyetlen szóval nem mondta ezt — hivatásának él, másutt el sem tudja képzelni magát. De őt sem, akik isme­rik. Egy láthatatlan karmes­teri pálcával jár-kél, de pó­diuma sohasem magas; as utca, a tér, a munkahely, ahol emberek élnek, dolgoznak. Páll Géz* állt meg előtte. Szép volt a szőre, s igazi szomorú ku­tyaszeme. Korompai kol­básszal kínálta, a kutya meg­ette. Korompai felkelt és immár ketten indultak to­vább. Egy órát bandukoltak ígv, némán, de mégsem szótlanul, mert azért mére­gették egymást. ismerked­tek. A kék turistajelzés útján haladtak. A kutya megállt. s mintha ezzel a megállás­sal jelezni akarta volna, hogy az ő útja másfelé ve­zet. Korompai elköszönt tőle, egészen úgy. mint ahogyan az egyik vándor a másiktól, de a kutya kettőt vakkan- tott. ami kétségtelenül hívo­gató szó volt, mintha mond­ta volna: arra gyere, amerre én, s ne félj, jó helyre visz­lek. Egymásba botlott ismét tekintetük és Korompainak eszébe jutott az a régi Bod­ri kutya odahaza a faluban, áld — nem véletlenül, mondjuk így — úgy tudott nézni, hogy tekintetének hí­vogató sugara átível két és fél évtizeden Korompai ak­kor 11 éves volt és most 36 éves. Bodri pedig akármilyen ag­gastyánkor ért is el. életének 14. évében megboldogult, mint akármelyik kivénhedt kedves rokon. Hát ez a kutya, ez is cso­datevő volt, mint minden, ami beletartozik az idillbe. És mindez Korompait men­ten valami jóra és szépre csábította, és nem is gondolt arra, a hatalomra, amellyel odahaza rendelkezik, s ami­től emberek 20—50—1000 fo­rint pénzbírságot is fizethet­nek. A kutya az ösvényre tért, amely megőrizte a szekér nyomát éppúgy, mint a lá­bakét. a kis lábakat, és a nagy lábakat, amikből Ko­rompai megtudta, hogy ez a kutya nem tévedt el a Bükk erdei közt. nem bolondítot­ták meg a fák egyformasá­gukkal. tudja, merre van az a hely. amelyre úgy mond­ják: otthon. Hiszen éppen ez az idill lényege! A varázslat? Von­zódni az új ismeretlenhez, amely nem lehet más, csak jó, mert az idill lényege, hogy jóvá és széppé vará­zsol mindent, elhódítja a képzelet alattomos ördögeit, megbékíti az embert önma­gával. vagy legalább eltolja azt a nagy viadalt, amelyet az ember önmagával vív. Történetünkben minden idillikus. Ki csodálkoznék hát azon a festői házacs­kán. amely magányosan áll a bükkös közepén, s csak a beavatott tudja, hogy fél órányira van tőle egy ismert fürdőhely. S jött az ember, meg az asszony és a háztól balra úira feltűnt a kanyar­gó patak. Leírnánk szívesen a fo­gadtatást. a meleg sza­vakat. És egyszerre olyan idillikus volna minden. mintha egy anzixlapot kül­denénk, amelynek kerítoi feladata van. Meg az kell. hogy egy szép lány is legyen a házban, és Korompai meg- tessék ennek a lánynak. No meg viszont, s az éj leple alatt a horkolások közben a kutya őrző álmának fedezéke alatt kibomlik a váratlan szerelem, amely nem vár jegygyűrűkre, misére, mert türelmetlen és semmire sem vár. Mire is várna?! Csend van, a csillagok megteszik a magukét, s a holdban is van annyi idill, hogy csak fél karéjjal világítja meg a hegy oldalán sorakozó glédás fenyőket. Egyszóval minden van, ami az idillhez kell. Uramisten, de giccsessé tu­dod tenni a világot, de jaj annak, aki tagadná a giccs realitását, a lányok tüzét. a fiatal emberek könnyen éleszthető vágyát, az erdők varázslatos illatát, a magány hirtelen bomlását, a szerel­met, a csókot, a telhetetlen- séget. és mindazt, amit az ifjúság magában hord. Hát mi itt az igaz? Az idill, amely valóság, vagy a valóság, amely a fantáziátla­nok számára csupán csak ócska giccs. s csak a képze­let égi mása? Óh, barátaim, ha láttátok volna Korompait, amint a házi kenyeret olyan mohón ette, mint gyerekkorában és ahogyan a mákos tésztát el­képesztő mennyiségben fo­gyasztotta. s ahogy kibújt belőle vérbő természetének telhetetlensége, amelyet csak táplál talc az éjszaka varázs­latos fényei, hangjai! Óh, mennyire szeretném úgy befejezni történetemet, hogy Korompait, s az ifjú le­ányt csakugyan lehevertetem a pázsitra, s oly boldoggá te­gyem őket, írói adottságom­nál fogva, amennyire csak képes vagyok, ha nem lép közbe történetünkbe egy váratlan fordulat, amely nem engedi az idillt tökéle­tes egésszé kerekedni, amely nem engedi az író örömét sem kiteljesedni, mert akár­milyenek a mi vágyaink, úgy látszik, ezek az erdei manók mégsem képviselik Ámor fi­nomságait, még nála is százszor találékonyabbak. Korsós úr — így hívták a ház gazdáját — a rengeteg mákos tészta elfogyasztása után így szólt Korompaihoz: — Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy kegyedet házunkban üdvözölhetjük és meg kell mondanom, hogy igazán csodának tartom, hogy ez az öreg, rideg kutya, aki már annyi embert elmart a háztól, önt ebbe a magá­nyos viskóba vezérelte, ami­ben égi jelt kellene látnom, ha egyált?>1ában volna hajla­mom az efféle égi jelek kellő értékeléséhez. Hanem, ha már így vaevunk, megkér­dezném öntől, tud-e lóru- mozni ? — Tudok — mondta Ko­rompai és alighogy kimond­ta e szót, érezte, hogy ezzel az őszinte vallomással szét­törte az idill varázsát. Igen, a lány is határozot­tan elszomorodott, talán csak az anyában támadtak bizalmi érzések férje tervei iránt, és szófogadóan elkö­szöntek a vendégtől, midőn Korsós azt mondta: — Lehet ám kettesben is lórumoznd, méghozzá pompá­san, de az asszony és a lá­nyom már álmosak és nem veszi rossz néven, ha aludni küldöm. Az asztalra újabb és újabb bor került, már nadrágtartó­ig vetkeztek. Korsós félel­metes játékosnak bizonyult. Előbb csak éjfélt ütött az óra, aztán ment a maga út­ján tovább hangosan ke­tyegve, a lórumot a 21-esre váltották. Korsós előtt tor- nyosodott a pénz. Korompai- ról folyt a víz. Mintha az idill verejtékké változott vol­na, akármit csinált — sem­mi sem sikerült. Ha 20-nál megállt. Korsósnak 21-e volt. Már a tárgyakra került sor. S akkor Korompai hol­mi ősi babonás szöveget mormolt, amely az átok és áldás szavaiból fonódott ösz- sze. Gyanút fogtak. Negyed­három volt. Korsós azt mondta: — Maga csal. Az ellenőr tudta, hogy csal, de nem volt mit tenni, mert nem engedte kicsúszni a nyaralás örömeit a keze közül. Ügyesen, okosan csalt. Azt mondta: — És, ha csalok. Jobban csalok, mint maga. Ennyi az egész. Az asztal felborult. Az asszony és a leány elő­bu.itak. De a két férfi úgy áílt szemben egymással, mint akik közül az egyik végez a másikkal. A többi részlet. A lényeg: hajnalodott, s a haj­nal jöttével, a természet mindent a maga rendjén hajtott végre. Megélénkül­tek a madarak, a szellő sza­bályosan suhogott, mintha költögette volna az erdőt, a hegyeket és a három ember mély. közép és magas han­gon üvöltötte Korompai után: — Ez a csaló... csaló... Az erdő hangos volt ettől a szótól. Korompai zsebre gyűrte a pénzt, pontosan annyit, amennyivel ideérke­zett, elindult visszafelé az ösvényen. A kutya szomorú­an követte. Elkísérte a kék turistajelzésig és még egy­szer felnézett rá. Szeretet és elnézés volt a szemében. Talán valamiféle bocsánat­kérés is, aztán vakkantott egyet, mintha azt kérdezte volna: — Idill, hát ilyen az idill esen a világon?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents