Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
#. efdal KELET-MAG YARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1970 július W Nem tartozik rájuk? Várhelyi József: Krumpli és kakaó Vékony, borzas férfi mosakodott a járdaszélen valami tejeskanna féléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de néhányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne ha- lomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonckodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, mosatlan ruhájában szinte testetlennek tűnt. Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Káráló hangon szólongatta a lurkókat, akik számtalan színárnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahányan valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba duródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és épp úgy, mint eddig, senkire ügyet se vetve belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne borzongjanak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. Az asszony a pólyással a karján úgy rendelkezett, mintha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett, arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó kotlós sem vet ügyet a körülöttük bámészkodókra. — Kakjót kérek, azzaz adjon nekünk, kakajót, mindenkinek három decit, nekünk meg fél litert, kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosszan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhitottabb tartalom. Bal karján a pó- lyást. jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a fehér köpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gondosan kefélt öregember mérgesen megrezegtet- te a bajuszát: — Szaporák ezek. mint a tengerinyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg zabáim. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szutykos-büdös pereputtyot ki kellene tiltani a városból. Annyira begőzölt az öreg, hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében mennyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asz- szony megdicsőülve osztogatta jóságát. Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgett, fakó, kékes szemei mosolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kivételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Amikor a kérin- csélő tenyerek, a visongó szájak, a követelődző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert rohadt ez az élet, azzal ver, amivel jutalmazni kellene. Az alig-mosdott borzas átvette a kosárnyi zsemlét, mindjárt ki is markolt belőle kettőt. Azért csak annyit, mert több nem fért a markába. Hatalmas kriglijével körbeintett mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordította a fejét, de ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és iszonyú fa- lásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka. a többieken átcikázva a bolt másik felébe osont. Ott egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tíz-tizenegy éves forma, különösen értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyediket. — És igen jó tanuló — mondta a fehér köpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. A tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít. — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát — Te nü leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk és kaptunk pénzt — Mennyit? — ötven forintot — Tegnap mit ettetek? — Levest meg krumplit A család már boldogan evett. Az anya a félliteres korsót a karon ülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az édes nedűt Aztán letette a kiürült korsót végigsimította hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. GYAKORI FIGURÁJA A KULTURÁLIS TANÁCSKOZÁSOKNAK. kötetlen beszélgetéseknek a „kultúraellenes” gazdasági vezető. A kulturális intézményeket egyfajta fogyasztó üzemnek tekinti, s ahol tudja, ott mellőzi a támogatásukat. Most mégsem róluk van szó, hanem ellentétpárjukról, a termelésellenes népművelőről. Mert ilyen is létezik, Törekvő, lelkiismeretes emberek is vannak köztük szép számmal. Van azonban egy krónikus hibájuk, a környezettől függetlenül dolgoznak. egy kicsit elefánt- csőn Horonyba húzódva: háttal a termelésnek. Egyikük így vélekedett: miért kellene nekem ismerni az üzem gazdasági nyűgeit, bajait. Nem rám tartozik. hanem a gazdasági vezetőkre. Másikuk így fogalmazott: nekem idegen nyelven beszélnek, ha a gazdasági mechanizmust vitatják. Nem értek hozzá, én népművelő vagyok. Egy harmadik ezt mondta: a népművelő ne avatkozzon a termelés dolgaiba, a gazdasági vezetők is hagyják dolgozni a népművelőt, akkor nem lesz semmi baj. SAJNOS, A NÉPMŰVELŐK LGY RÉSZE valamilyen üvegbúrában, a világtól elszigetelődve szeretne dolgozni. Nem lehet a más asztala. Természetesen nem kívánhatja senki, hogy úgy ismerjék a termelési mutatókat, jellemzőket a népművelők, mint a gazdasági, műszaki vezetők, vagy a község, a járás, a város irányító szerveinek tisztségviselők De a lényeges mozzanatokat, a legfontosabb gazdasági problémákat, összefüggéseket abszolút nem ismerni, egyet jelent a közéleti érdektelenséggel, ami nélkül a szükebb szakmai munka sem lehet tökéletes. Különösen nem a népművelőé, aki emberekkel foglalkozik, azokra méretezett programokat készít, tervszerűen és átgondoltan. Nem azért szükséges részt vennie az üzem. a tsz, a lakóhely közeli vagy távolabbi gazdasági életét sűrítő programok vitáin, mert át kellene vállalnia a gazdasági szakemberek felelősségéből Azért kell ismernie azt „amiből élünk”, hogy a népművelési munka hétköznapjaiban ehhez is igazodjék. AZ EGYIK NÉPMŰVELÉSI TANÁCSKOZÁSON Gombás '.Sándor; a megyei pártbizottság titkára mondta: vannak népművelők, akik viszolyognak a tennelés segítésétől. Nem nagyon hajlandók töprengeni, hogyan gyarapíthatnák a szakmai műveltséget, milyen új termelési eljárásokat. népszerűsítő programokat dolgozhatnának ki az emberi képességek jobb kibontakoztatása érdekében. Persze, itt sem arról van szó, hogy naprakész népművelési munkával, direkt módon kellene csak segíteni a termelést. A népművelésre inkább jellemző a hosszabb távú munka, sok hatással együttesen, alakítja, formálja az embereket. De ebben a tevékenységben is helye van — a sokszor háttérbe szoruló — termelési, szervezési, vagy éppen közvéleménykutató népművelési szemléletnek, mert enélkül nehéz manapság eredményesen dolgozni. Persze ez a fogalom — a termelés segítése a népművelés sajátos eszközeivel — igen széles skálát foglal magában. A népszerű, de színvonalas és színes munkásakadémiáktól a vezetéslélektani előadásokig, az izgalmas — nem pedig sablon — üzemlátogatásoktól egy-egy speciális termelési probléma tudományos igényű megismeréséig — országos szak- tekintélyekkel. De hogy az első lépéseket megtegyék — ahol ez még nem történt meg — !ó számot vetni a népművelőnek, vajon korszerű-e a viszonya a minden anyagi értéket felszínre hozó termeléshez. az ember alkotó munkájához. p. g. Vadas Józsefi Konsztantyin Georgijevics Pausztovszkij: AZ ÁLMODOZÓ Egy hónappal ezelőtt Anfisza befejezte a középiskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát válasszon. Apja, Nyikoláj Nyikitics, azt akarta, hogy Anfisza Moszkvába utazzék és iratkozzék be a Tyimirjazev mezőgazdasági akadémiára. Anfisza egészen másra gondolt, valami ködösre, de ami csalogató: színházra, utazásra. Ha könyveket olvasott, gyakran valami csodálatos országba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra és a nedves homokon ottmaradnak lábnyomai s mindegyikben kék az árnyék, mert a nap még csak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A messzeségből pedig kék hegyek látszanak. Zuhogva törnek elő belőlük a hideg vízesések, s a köveken porrá zúzzák magukat. Anfisza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtárba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új mozi mellett, egy téglából épült ház földszintjén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ablakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig rendesen feltörölték. A falon függött a látogatók részére írt szabályzat és a faliújság, amelyet színes ceruzával rajzoltak. Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. Anfisza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és a költészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágondol, a szeme is megmered. Részegen olvasta a könyveket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kertben egy lombsá torhoz hasonló sötét vadszőlőlugas- bam. — Anfisza, elrontod a szemed — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilvafáival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvassam. — Ejh, hiszen nincs is rád szükségem — mondta békít- getőan Nyikoláj Nyikitics. — Te kis bolond! Csak a szemedet kíméld. Elveszti a fényét és olyan lesz, mint valami ólompohár. De akármennyire félt Nyikoláj Nyikitics, Anfisza szeme nemcsak hogy nem veszítette el fényét az olvasástól. hanem minden érdekes könyvnél, hol könnyekkel telt meg. és ettől lett mélyebb ragyogásé, hol nevetett, hol pedig befátyoloso- dott és semmit sem látott a közelben. Mintha a messzeségbe nézett volna, mintha elhagyta volna a földet. — Ábrándozó — gondolta Nyikoláj Nyikitics —, oh, be sok bánatot kell majd lenyelnie emiatt az életben Elgondolni is szörnyű, milyen sok bánatot. Nyikoláj Nyikiticset nagyon nyugtalanította Anfisza sorsa és olykor elment tanácsot kérni Nyina Porfir- jevna Jevszejevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, minden szenti- mentalizmustól mentes hölgyhöz. Nyikoláj Nyikitics öreg kertész volt, olyan ember, aki azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés alkat. Szerette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni. És könnyelműségnek tartotta azt is, ha valaki művésznő akar lenni, és verseken és regényeken nevelődik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak. gyorsan hervadónak tűnt fel neki, mint némely virág, amely elhullik még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Néhány óra múlva már elhervadnak, belekeverednek a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű, vékony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ragadja. Befont baja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője. — Nem értem — mondta Nyikoláj Nyikitics Nyina Álljatok meg a fák előtt és kérdezzétek meg tőlük... Ha lerogytok a földre 8 úgy érzitek, hogy rátok szakadnak a felhőik, ha hosszú viták meddősége kiegyenesíti agytekervényeíteket, ha úgy érzitek, hogy nem érdemes dolgozni, tenni se önmagátokért, *e másokért, ha úgy érzitek, hogy nem érdemes élni, mert az élet is, a halál is igazságtalan — akkor álljatok meg a fák előtt és kérdezzétek meg tőlük, hogy hányszor ölelte testüket a fagy, hányszor törte le ágaikat a vihar, hányszor tikkadtak el a nyár forróságában, kérdezzétek meg tőlük, hogy hány tavaszon vajúdtak új rügyet, új virágot, és hányszor érleltek zamatos gyümölcsöt mindannyiótofenak. .1 Álljatok meg a fák előtt és kérdezzétek meg tőlük!
