Kelet-Magyarország, 1970. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-14 / 163. szám
arm. futrfm fi. KffLOT-MAOYARORSZAO S. oWé Versenyt — de milyet? mert kell a falvaknak? Egyetemisták válaszai futtában demel a kereskedelmi verseny. Ha állami vállalatok egymással, szövetkezetek állami vállalatokkal és egymással versengenek az ellátás javításában, annak feltétlent® hasznát látjuk. Sőt, a magánkereskedelem is számottevően hozzájárul bizonyos kereskedelmi ágazatok munkájának tökéletesítéséhez. SAJNOS, VANNAK OLYAN TAPASZTALATOK, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a monopolhelyzethez régebben hozzászokott vállalatok minden áron ellenzik a versenyt. Szembetűnő ez például némely élelmiszeripari vállalat, illetve tröszt és felvásárló vállalat magatartásában. A termelőszövetkezeti törvény, s néhány más jogszabály lehetővé tette a tsz-ek tevékenységi körének bővítését. Az utóbbi években el is kezdődött a folyamat, amelynek eredményeként különféle tartósító üzemeket létesítenek, üzleteket nyitnak termelő- szövetkezetek. Jöttek létre beszerzési, értékesítési, feldolgozásra alakult szövetkezeti társulások is. Az eddigi eredmények azonban még lehangolóan szerények. Hogy nem izmosabbak, ennek egyik oka az érintett — gazdaságilag már régebben megerősített, sokkal jobban felszerelt — vállalatok ellenállása, az egészséges fejlődést akadályozó fellépése. Nem lehet másnak minősíteni például azt, hogy ha valahol egy tsz vagy fogyasztási szövetkezet pékséget és kenyérboltot nyit, akkor a sütőipar csak azért is csinál ugyanott egy másikat. Ahelyett, hogy a valóban rászoruló helyeken gondoskodna a kenyérellátás megjavításáról. Előfordultak hasonló jelenségek a zöldség-gyümölcsfelvá- sárlás és a konzervipar területén, de még a fogyasztási és a mezőgazdasági szövetkezetek között is. SEMMI ÉRTELME SINCS ANNAK ÉS MEGENGEDHETETLEN, hogy szűk vállalati érdekek vélt védelmében bárki is akadályozza a helyesen értelmezett verseny kibontakozását. Mint ahogyan ártalmas a társadalomra az is, ha verseny címén valójában éppen azoknak az erőknek a gyengítésére törekszenek, amelyek előbbre vihetik a termelést, a szükségletek kielégítését. Az árnyékban is kibírhatatlan a hőség. Tűz a fiúkra a nap, ömlik a víz a mezítelen felsőtestekről. Kavarog a finom cementpor, alig látszanak az arcok. Dobálják a kocsik platójára a félmázsás papírzsákokat szünet nélkül. Megállás csak akkor van, ha kiürült két vagon, s tolatják a szerelvényt. Egv ember, száz1 mázsa A fehérvári, gyöngyösi, egri, hatvani Csepelek és Ifák, a végtelenül erős Skodák gyomra hatalmas. Száz zsákot visz el belőlük egy. És jönnek, naponta fordulnak tizenötször-hússzor. Egy fiú megáll, s egy pillanatra nézi a tenyerét. Fájhat neki, háromnegyed kettőkor, a napi műszak végén hét vagont pakolt ki a szovjet cementből a brigád. — Szokatlan — mondom egy szőke, izmos fiúnak. Megcáfol azonnal. Mondja, nem mindennapi meló, az igaz, de nem is szokatlan. Évek óta minden nyaruk így telt el, munkában. Tavaly a miskolci építőtáborban voltak, betonoztak. Harmadévesek voltak idén a nehézipari műszaki egyetemen. Gépgyártó szakos mérnökhallgatók. — A kereset? — Egy mázsa kirakása hatvan-nyolcvan fillér. Napi hatvan forintot tudunk átrakni. Kiszámíthatja a teljesítményt. Egy ember — száz mázsa, kétszáz irtózatosan nehéz zsák. Plusz harmincegy fok árnyékban. Plusz a vagonban még vagy hat. Meg lehet gyulladni, úgy érzi az ember az első pillanatban. Bornemissza Péter azt mondja, vasárnapi munkával nyolc óra alatt megkereshetnek százhúszat is. — De nem ezért jöttünk — kiáltja, mert egy pillanatra sem akarják váratni a kocsikat. — Kell a falvaknak a cement. Sajnos, nincs elég vagon, az előbb álltunk eleget! Az ország minden részéből A neveket kérdem, futtában válaszolnak, nem tudok megjegyezni csak hármat, pedig kilencen vannak ebben a brigádban. Hegedűs Pálét, Mezei Imréét, Bornemissza Péterét. — Vagyunk egy csomóan, úgy sem tudná felírni mind a kétszázat — szólnak menet közben, s megjegyzik, hogy egy nagy baj van: csúszik a zsák a kezekből, nincs rajta I fogás. — Hová valók vagytok? — Az ország minden részére. Nyíregyházára, Miskolcra, Pestre, Pécsre. — Ismertétek ezt a vidéket? — Soha nem jártunk itt. Csak térképről. Ez a brigád harmadik éve van együtt. Huszonegy-hu- szonkét esztendős izmos fiúk, de természetesen lemennek róluk is a kilók. — Ez az ötödik liter — mondja lihegve egyikük, miközben meghúzza a borosüvegből a vizet. A napi program: reggel fürdés a Tisza-parton, Ger- gelyiugornyánál, ahol az idegenforgalmat most egyedül ők jelentik. Aztán a munka. — És este? — Hol ez, hol az — pótoljuk a nappal elveszített verejtéket. — A presszóban leülünk egy pohár sör mellé. Annyi kell, lerakódik a rengeteg cement- és téglapor a nyelőcsövünkben. Egyikük elárulja, hogy azért nem megy olyan köny- nyen a vagonkirakás. Ezt nem szokták meg, betonozni sokkal könnyebb, egyszerűbb. — S ha mindig csak egyMég a tavalyi év is a próbálkozás esztendeje volt a HAFE nyíregyházi gyárában. Üj munkás- és műszaki gárdának kellett kialakulni, ösz- szekovácsolódni. S mindezt — munka közben. Az induló év, 1968. terve 78 millió forint volt. Az elmúlt évben már 82 millió forintot tett ki a termelési érték. Es most következik a tárgyilagos értékelésre legalkalmasabb időszak: 1970. első fél éve. Erre az időszakra már 74 millió forintot terveztek, s ezt teljesítették is. Időközben pedig a létszámnövekedés csak tízszázalékos volt. A sebességváltó-alkatrészt gyártó üzemrészben ez év első felére 90 ezer normaórát terveztek. A jó munka- szervezés eredményeképpen ez a szám 104 ezerre alakult. De a többi üzemrész — a galvánüzem, foretika-, az aknaajtó és a fűrészgépüzem is hasonló jó eredményekkel zárta az első fél évet. A HAFE-gyáregységek közötti munkavédelmi és újítási versenyben az idei év első felén a nyíregyháziak vitték el a pálmát: mindkét kategóriában elsők lettek az öt gyáregység között. A nyíregyházi gyárban — fajta anyag jönne. De naponta át kell váltani. Cecent, tégla, sóder. A sofőrök, akik itt állnak, s akiknek teljesítményre, fordulónként fizetnek, nem hagynak minket pihenni. Legfeljebb így munka közben, míg hat lépést mennek vissza üresen a vagonba, •zsákért. Beszélgetni is csak addig lehet. Kemény legények Kérdem, megbánták-e? — Nehogy azt higgye, hogy nagyítunk. Egy cseppet sem! Egyrészt, mert itt még soha nem voltunk, Miskolcot meg már untuk is egy kicsit. Másrészt meg? Mi is el bírjuk képzelni, mit jelenthet fedél nélkül ezeknek az embereknek. Szombaton letelt a két hét az első kétszáznak, vasárnap megérkezett a másik kétszáz fiú. Kemény legények. A munkájuk mellé letettek tizenkétezer forintot is — a cím: Szabolcs-Szatmár megyei árvízkárosultak. Porzik a cementesesák — megállás nélkül. a HAFE ban örvendetesen — „divat” lett az újítás. Ez év első felében 36 beadott újítás közül 32 kapott kedvező elbírálást. A második fél év során mintegy 93 millió forint értéket kell termelnie a gyárnak. Ennek közel 80 százaléka exportmunka. Október végén, november elején helyezik üzembe azt a francia berendezést, amely felvonósíneket állít majd elő. Kapacitása akkora, hogy a KGST összes tagállamának ilyen irányú igényét képes lesz kielégíteni. A berendezéssel, illetve az azon gyártott új termékkel tehát mintegy „egyeduralmat” kaptak a piacon. A hagyományos konveyor- gyártás mellett a jövőben úgynevezett „zárt rendszerű csőkonveyorokat” is készítenek — a megrendelésektől függő mennyiségben. A profilbővítésekkel párhuzamosan előkészítik a gyár új részlegének kialakítását, illetve az oda való települést. Az új részlegben is fontos exportmunkát fognak végezni : elektroforetikus festőúze- mi nagyberendezéseket és vasszerkezeti elemeket készítenek. («. g.> G. P. Százéves igazság ,„..A Sóstó a Nyírség oázisa... egyik gyógyhatású specialitásunk... Évek óta csak pang cs tengődik ez... A lanyha kezelés miatt eddigi jó hírnevét is napról napra veszti... Nem találni meg benne sem azt az élvezetet, sem azt a kényelmet, amely ma már úgyszólván a legprimitívebb fürdőben is megvan...” Higgyünk e sorok írójának? Sóstó nem pang és nem tengődik. Sóstónak nagyobb a hírneve, mint valaha is volt. Sóstón nagyon szép a környezet, kellemes a levegő, sok az új létesítmény, az üdülő, a hétvégi ví- kendház, s jó a fürdő vize. Az igaz, hogy a medence kevés, s egy-egy meleg nyári napon heringesdobozhoz inkább hasonlóak a meglévők, mint strandhoz, de ezt meg lehet szokni, ki lehet bírni, ez „objektív” akadály. Azután utak épültek, korszerűek és sokmilliósak. Jönnek a buszok a megyéből, más megyékből, jönnek a SZOT-beutaltak a szállodából, s jönnek a nyíregyháziak ezrével. Forgalom tehát van. Még víz is lenne. Még árusító- pavilon is van, nem is kevés. Még strandétterem és strandpressző is van. Még hirdet is. De ennivalóhoz egy forgalmas napon nem lehet jutni, a kiszolgálás bonyolult, nehézkes. Ha mégis? Várhat a sörre, az üdítőre... A tej nem ritkán savanyú, ha nem, akkor elfogyott. Kávé, kakaó nincs. Palacsinta csak igen ritkán. A tejhez péksüteményt, kenyeret elfelejtenek rendelni. A lángossütőhöz nehezebb hozzájutni, mint a tevének átjutni a tű fokán. A hurka- kolbászárusító bódéban sincs kenyér, de gyakran hurka, kolbász sem. A sör egyhamar elfogy, vasárnap délután már nincs üdítő ital. Hideget már nem is remél a vendég — meleg sincs. És még sok minden nincs. És magyarázat sincs. Hogy is írta az az illető a cikk elején? „.. .a lanyha kezelés miatt...” Mikor is írta, s ki irta? 1886-ban, Lukács Ö< ön, Nyíregyháza történetírója. Nyolcvannégy évesek a sorai. S most gondolkozhatunk azon: miért is vannak százéves igazságok? W**“'1 KOPKA JÁNOS Gyártják Nyíregyházán valamennyi KGST-tagállamnak Sikeres fél év Egy pohár víz GAZDASÁGIRÁNYÍTÁSUNK MAI RENDSZERÉNEK fontos vonása, hogy teret enged a vállalatok versenyének, illetve versenyre ösztönzi, készteti őket. Szocialista alapokon álló népgazdaságunkban természetesen csak olyan versenynek van létjogosultsága, amely hozzájárul a társadalmi szükségletek jobb kielégítéséhez, a minőség, az ellátás javításához, a választék bővítéséhez. Ebből az alapelvből fakad a monopóliumok megítélése is. Az ipar számos területén célszerű a termelés koncentrációjának, szakosításának, tömegszerűségének előnyeit érvényesítő nagyvállalatok működése. A mi körülményeink között elkerülhetetlen, hogy jó néhány nagyvállalat, különösen az alapanyag- gyártó ágazatokban monopolhelyzetbe jusson. Ez viszont könnyen vezet elkényelmesedéshez, a műszaki fejlesztés elhanyagolásához, árfelhajtó törekvésekhez, a vevők kiszolgáltatottságához. Ezért nem ad az állam hatósági jogkört a vállalatoknak, s ezért igyekszik közgazdasági szabályozókkal, ellenőrzéssel és különféle versenyformák támogatásával is kiküszöbölni vagy legalábbis csökkenteni az említett veszélyeket. Még nem állíthatjuk, hogy ezen a téren túljutottunk a feladat nehezén. MÁSKÉPPEN JELENTKEZNEK A VERSENNYEL ÖSSZEFÜGGŐ PROBLÉMÁK és tennivalók a feldolgozó iparban. Itt a szükségletek egyedibb jellege, a rugalmasság, a gyártmányok gyors cserélődése és más okok miatt a közepes, sőt esetenként a kis vállalatok is előnyösebben működhetnek, mint a nagyok. Hasonló a helyzet a különféle szolgáltatások terén is. Ebben a gazdasági körben tehát teljesen indokolatlan, sőt káros volna monopol- helyzetű vállalatok létrehozása, illetve fenntartása. A “verseny kibontakozása a: leg- . utóbbi két év folyamán biztató, de még mindig csak kezdetinek tekinthető eredményeket hozott mind a feldolgozó iparban, mind a szolgáltatások fejlesztésében. Különösen a szövetkezetek — mégpedig a tsz-ek, a fogyasztási és a kisipari szövetkezetek egyaránt —, hoztak új szint, pezsgést ebbe a versenybe. Ennek kedvező hatása viszonylag rövid idő alatt érezhetővé vált, annak ellenére, hogy bár elvileg tisztázott és elfogadott, gyakorlatilag még nem valósult meg teljesen az állami vállalatok és a különféle szövetkezetek egyenjogúsága. Ha a verseny feltételei valóban azonosak lesznek, akkor még erőteljesebben megmutatkoznak előnyei nemcsak a fogyasztók, hanem az egész népgazdaság szempontjából. Sajátosságai folytán megkülönböztetett figyelmet érTavaly ősszel történt. Pontosabban szilva- és tengeriérés táján — a törést azért nem mondom, mert abból tavasz felé is volt egy-két ezer hold. amit az illetékesek okulására a rádió bizonyított és nem én — amikor is lakodalomra voltam hivatalos. Aranylakodalom volt az. Pontosabban annak egy olyan egyedi esete, amire három példa sincsen országunkban. Ötven évvel ezelőtt ugyanebben az időben köttetett meg az ünnepeltek házassága, csakhogy nem éppen egymással. Közben volt egy másik is, és földrajzilag annyira távol egymástól, hogy hírét-nevét se hallhatták. A középmagas, sovány, figyelmes tekintetű asszonynak az ura halt meg. A háborúból hozott betegség vitte el. Maradt utána két fiú és egy rendezetlen kis paraszti gazdaság. Dolgozhatott és sírhatott az özvegy. A másik, a férfi felesége pedig a gvermakágyból ment el. A harmadik gyermekkel feküdt, amikor leszőlította a halál. Két nagyobb és a kicsi maradt utána. Meg a férje kezében a cipészszerszám, amivel a mindennapit kereste meg. De csak a mindennapit, abban az időben. Amikor egymásra talált a két özvegy, már egy családra való pusztította a kenyeret. Étkesek voltak és életrevalók, mint az árva malacok. Hogy könnyebb legyen igazságot tenni az enyém, meg a tiéd között, amint az elrendeltetett a közös utódok is sorakozni kezdtek. Kétévenként, háromévenként és meg sem állhatták nyolcig. összesen tehát tizenhárom gyereket nevelt fel ez a két öreg! Ez a két. fizikailag ma már megrokkant emberpár. akik micsoda magasztos lélekkel ültek le a tiszteletikre megterített asztalhoz! Ott voltak az unokák, a nenyek. a vők — az unokákból legfeljebb három családonként — és nyújtották át szerény ajándékukat A hordozható cserépkályhát, ágymelegítőt és egyéb apróságot, amit közösen vettek, hogy látható jele is legyen megemlékezésüknek. Ott hallottam néhány történetet. Egyszer például — mesélte az idősebb fiú — a más dinnyéjére fájdult meg a foguk. Nem mintha nem lett volna nekik, vagy nem jutott volna rá fillér, mivel az anyagiak szaporításáról sem feledkezett el a két öreg, de a csak azért is nagyobb volt bennük. Ugyanis annyira vigyáztak az említett dinnyéskertre, hogy senkinek nem sikerült még addig meglopni. Drótot húzott köréje az öreg. az egyikre csengőt kötött a másikra zűrgőt, a harmadikra kolompot, ezáltal azt is tudta, melyik oldalról közelítették meg. A leg’kisebbiket, Imrét figyelmeztették is a többiek: — Ne gyere velünk, ne gyere velünk! Hiába volt. ügy történt, ahogy előre sejtették, mert amikor futásra került a sor, Imi lemaradt. Sőt nemcsak felismerték általa a többieket hanem el is tángálták. Amikor hazaért, a nagyobbak folytatták a verést. — Ugye megmondtuk! Másnap, ahogy ma mondanák. a kollektív büntetés sem maradt el. Az öreg sorba állította a fiúkat és egyformán, hogy szemrehányás ne legyen a dologból, kiosztotta a szokásos adagot. A lábbszíjjal, mely a mesterségből 'maradt meg. — Hát igen, én ott se voltam — panaszkodta szipogva az egyik! — Nem baj fiam. biztos voltál olyanban amiről nem tudok és nem kaptál érte, most arra gondolj — nyugtatta meg az apa. Mosolyogtunk rajta. meg el is szomorodtuk valamin. Ugyanis — és ezt már az elején kellett volna mondanom — a tizenháromból, csak tizenketten voltak jelen. Mert az a fiú, akit legkevesebbszer vertek meg — az apa azért kivételezett vele, mert ő hasonlít hozzá legjobban, az anyja viszont a szorgalmát vélte magáénak — nem tartotta fontosnak az egészet. — Hogy gondolsz olyat, horgászversenyre van nekem benevezésem akkorra, azt csak nem hagyhatom ott — mondta a nagyobbiknak, amikor elment hozzá! De a történetnek nincsen vége ezzel. Nem is lehet, mert a hétköznapok gondjai erősebbek az ünnepieknél. Még itt is hátra volt az a nagy kérdés, hogy mi lesz akkor, ha gyámolításra szorul a két öreg? Ki marad velük, ki lesz mellettük. A családi tanács — ehhez járult az öregek ragaszkodása is — Imre mellett döntött. Legyen az övé a fél ház, a telek, az ingóságok, stb. Hogy milyen jóleső érzés volt e békés megoldást hallani! De az új menyecske, aki azután került a házhoz, mert Imre sem maradhatott örökké legény, fél év múlva, hallani sem akart a gondozásról. Sőt, amint elmondták, még rimánkodásra sem adott egy pohár vizet anyósának, amikor az ágynak esett. Igen, ő vallásosságban nevelkedett egyén, akinek arcát nemhogy emberi kéz érintette volna észretérítés végett valaha, de a szellő sem nagyon, mert attól is óvták. A fiú hiába ragaszkodott. Költöztek, mentek. A továbbiakban aggódni kezdtem. Nemcsak magam miatt, mert akár akarom, akár nem, csak közeledek az említett időponthoz és nekem is jól fog esni az a képletes pohár víz, hanem az említett okok végett. Mert ki tudná nekem például megmagyarázni, hogy milyen okot tudott szolgáltatni ez a két, életfáradt csendes természetű ember arra, hogy nem ingyen, — mert 100 ezer körül ér a hagyaték — egy pohár vizet adjanak kezébe? Vagy elég ok az, hogy me”-- '-k még szegények? Szállási Lásd#
