Kelet-Magyarország, 1970. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-21 / 144. szám

I. tüM fcET.ET-MAGYARORSZÄG - VASÁRNAPI MELT EKLE? 157(5. idnftis St: Simon EM?: Az éjszakás fűtő A2 asszony ké me^e ^ö- fogta a kereret> sze^ belőle. Az un figyelemmel nézte. — M‘ látsz rajtam? — mosoly go4 32 asszony. — Csak arra gondoltam: attól lesz jobb .zű a kenyér. — Ugyan te! — mondta bele­pirosod ia az asszony. Egy­szeribe arra gondolt, hogy a gyerrk. amit magában rejt, majd erre a szikár ember­re hasonlít. Elképzelte az urát munka közben, kormos arcával, kezével, s hozzá hasonlította a csupa rózsa­szín csecsemőt. Nevetnie kellett. — Mi jutott eszed­be? — faggatta az ura. — Titok! — mondta évődve. Feltálalta az ételt. A konyha megtelt jó illatokkal. Leül­tek. — Csak az éjszaka ne volna — sóhajtotta az asz- szony. Egyre jobban vágyó­dott arra. hogy az urával együtt lehessen. Amikor ma­gára maradt, kicsi félelmek látogatták. — Ne félj, itt marad veled a fiam — mondta büszkén a férfi. — Sokra megyek vele! Csak rugdalja a szegény anyját.! A fűtő belátott a szobába, s a szeme a vetett ágyra té­vedt. Keserűség futott a tor­kába. Dehát mit tehetett volna? Maga vállalta az éj­szakai beosztást, a több ke­resetért. — Ha a fiam meg­jön, nem csinálom tovább — vigasztalta a feleségét. — Addig még ötvenet is elalha- tok egyedül — számolta az asszony az ujjain. — Addig­ra elmegy a tél is. — Elhall­gattak. Az asszony az edé­nyekkel zörgött. Nem szeret­te a csendet, gyerekkori me­séiből úgy emlékezett, hogy a csöndesség szikár banya, s ha az ember egyedül ma­rad vele, ijesztgeti. — Hány óra van? — kérdezte a fér­fi. Az asszony látta az órát, de rögtön nem mondta meg. Mindig kísértésben volt. hogy legalább negyedórával kevesebbet mondjon. — Na, mennyi? — kérdezte ismét a férfi. — Hat — mondta kurtán az asszony. — Nem­sokára mennem kell. Az asszony ennivalót cso­magolt. Belerakodott az ura táskájába. Percnyi időre benne hagyta a kezét, s még később is érezte a bőr sa­vanyítás szagát. A férfi fel­öltözött, elbűcsúzkodtak. — Ügyelj magadra — mondta szeretettel az asszony. A férfi bólintott. Már akkor a munkájára gondolt. A váltótársa már várta, Kezet fogtak. — Van valami újság? — Semmi. Nálatok? — Megvagyunk. — Az asz- szony? — Jól van. — Alig­hanem éjszaka hozzák a sze­net — mondta még a nappa­los. — Majd fogadom. — Akkor békességes jó éjsza­kát! — Viszont kívánom. Egyedül maradt, elrakta a ruháit, az ennivalóját. Aztán körüljárta a kazán házat. Minden nap néhány perc szükséges, hogy az ember be­lerázódjék. attól fogva az­tán a megszokás Irányítja. A fűtő a kazánokra nézett. — Nem fáj semmi, öreg Mari? És neked Jónás? — Megve­regette lemezoldalukat, mintha nyugvó állatok let­tek volna. Tíz óráig csend­ben telt az idő. Majd egy­szerre motordübörgés rázta meg a vasajtót. Vattás ru­hába öltözött ember lépett be, hunyorogva nézett körül. Meglátta a fűtőt, odaköszönt. — Erőt, egészséget. Kálmán! — Jó estét! — Megjöttünk a szénnel. — Ez az első fordu­ló? — Igen. — Hányán hordjátok? — Ketten. — Hát csak rajta! A dömperek szakadatlanul jártak, bőgött a motorjuk, csapódott a tartályuk. A fű­tő, ha kifelé figyelt, hallhat­ta a szén ömlését. Kiment az udvarra, szippantott a friss levegőből. Mart a hideg, akár a mérges kutya. Éjféltájban a dömperesek beültek melegedni. — Igazi tél van — mondta a fűtő. A kazánra támaszkodott, mozgó ujjainak képe felnagyítva vetítődött a falra. — Nem unod még az örökös éjsza­kázást? — kérdezte az egyik sofőr, aki falubelije volt a fűtőnek. — Mindent meg lehet szokni —• mondta a fűtő. s egy pillanatra az otthonára, az asszonyra gondolt. — Csak a halált nem — mondta a másik so­főr. — Legalább pálinkád lehetne! — mondta a falu­belije. — Az kéne! — neve­tett a fűtő. — Majd odahaza. Abonyban! — A szülőfalu említésére kicsit eltűnődtek. Odahaza a tél is más: játék. Idegenben legyűri az em­bert, akár a fizetett birkózó. — Indítsunk — kelt fel az egyik sofőr —. mert még az árokban keresnek ben­nünket. Nagyot ásított, nyúj­tózkodott. A másik is feltá- pá3zkodott. kelletlenül cső-, szogtak kifelé. A fűtőnek hirtelen eszébe jutott vala­mi. — Te. Sándor — szólt utána a falubelijének —, úgy gondoltam: néhány fu­varral közvetlenül beállhat- nátok. — Hát — állt meg a sofőr. Körülnézett, aztán lé­pésekkel mérte a távolságot. — ügy látom, beférünk. Mennyit fizetnek a behor- dásért? — Négy húszat — mondta szégyenlősen a fűtő. — De nem azért. Mintha fáradtabb lennék, mint máskor. — Jól van — vont vállat a sofőr. — Nem szabályos, de éjszaka félre­néz az ember. Nyomás, cim­bora! — karolt bele a társá­ba, s odaszólt a fűtőnek: — Köszönjük a meleget! — Bár aranyat adhattam volna! — intett utánuk a fűtő. Úgy gondolta, hogy amíg a sofőrök megfordulnak, el­intézi a salakozást. A sala- kozóba fojtó a levegő, pedig a szellőztetők szünet nélkül forognak. A gáz alattomosan megbújd' a padló közelében. Ha a7 ember vigyázatlanul lehajol, az arcába csap. s csak hosszú, kínos köhögés után engedi el a torkát. A fűtő nem félt a gázok­tól. Megindította az elevá­tort. s bukni kezdett a sa­lak. Tüzes izzását permete­ző víz hűtötte. Csavarodva szállt fel a gőz, s bibliai ké­peken rajzolt alakokba for­málódott. Kavarogtak a a mennyezet közelében, majd szétfoszlottak, s lebeg­tek. akár a magasból ejtett kendő. Olykor percekig bele­feledkezett a nézésükbe. Közben hallotta, hogy a dömperesek megérkeztek. Túráztatták a motort, s a falak visszhangozták a lár­mát. A szén tompa zubogás- sal ömlött a betonra, s oer- cegve szétgörgött. A fűtő arra gondolt, milyen szeren­cse. hogy éppen Sándort osz­tották be a fuvarra. A ka­zánban fellobbant a megtisz­tított tűz. A fűtő kikapcsolta a szállítószalagot, s Indult kifelé. Nyitni akarta az aj­tót, de az csak résnyire en­gedett. — Ej — mérgelődött magábdfí —1 rádörttötték a szenet! — Nekitámaszkodott az ajtónak, s hosszas erőlkö­déssel kinyitotta annyira, hogy átpréselhette magát. Nagy nehezen be is csukta, s amikor megfordult, altkor vette észre a befelé tolató dömpert. El akart lépni on­nan, de a rázkódástól meg­mozduló szén a térdéig el­borította. A dömper közele­dett, s egyszeriben centimé­terekkel az arca előtt féke­zett. — Állj meg! — kiabál­ta kétségbeesetten, s hado­nászott a karjávaL A sofőr nem hallotta a hangját, s nem is látta a fű­tőt a tükörből sem, mert ép­pfen a két kerék között szo­rongott. A motor fel bőgött, ahogy emelés előtt nekifo­hászkodik az ember. a lán­cok megfeszültek, felcsapó­dott a tartály, vaskos pere­me éppen homlokon ütötte a fűtőt. Teste megdőlt, s a ráömlö szén beborította. Néhány perc múlva a döm­per kifutott. A motor hang­ra vergődött a kazánház fa­lai között, majd minden el­csendesedett. Megjött a kö­vetkező fuvar. s a leboruló szén mozgása kilökte a fűtő kezét. Amikor a dömpere­sek visszamentek az újabb szállítmányért, másfelé ve­zényelték őket. Még dohog­tak is, hogy nem tudtak szólni a fűtőnek, s majd hiá­ba várja őket vissza. Korán hajnalban a műve­zetőnek gyanússá vált, hogy az érlelőteknőkbe nem ér­kezik elegendő gőz. Elment a kazán házhoz, bekiabált a nyitott kapun. — Kálmán! — Várt egy darabig, aztán beljebb lépett. Ijedten látta a feszmérő órák mutatójá­nak esését. — Kálmán! — szólt mégegyszer. Átmászott a szénrakáson, s akkor meg­látta a fűtő kinyújtott ke­zét. Először azt hitte, egy odavetett rongy tréfálja meg a szemét, aztán felfogta, hogy igazi, emberi kéz. El­sápadt. hányinger szorította, váltakozó hideg-meleg Ön­tötte el a testét. Bukdácsol­va kirohant, telefonált. Az­tán visszament, kívül vára­kozott, s nem mert benézni. Negyed óra sem telt el, megjöttek a dömperek. Elé- bük szaladt, rémültn len­gette a karját. A nehéz jár­művek remegve fékezték, a sofőrök leállították a mo­tort. Egyszerre csend lett. — — Ti jártatok bent az éj­jel? — kérdezte a műveze­tő a sofőröktől. — Igen — mondta habozva egyikük, mert a tagadásnak nem sok értelme lett volna, hiszen a keréknyomok mindent el­árultak. — Megöltétek a fű­tőt! — ordította a művezető, s két karját az ég felé rázta mintha átkozódott volna. A sofőröket megdermesz- tetite a hangja, döbbenten ültek, nagysokára tértek ma­gukhoz, lekászálódtak. Sze­mük a kialvatlanságtól, s az iszonyattól mély gödörbe süppedt. — Nézzétek, ott lát­szik a keze! — mutatott a művezető. — Borzalmas — mondta egyikük. A másikuk hallga­tott, mintha hirtelen meg­fagyott volna. „Melyikünk ?” — gondolták csaknem egy­szerre. Testük nyirkosra iz­zadt, fejüket elfordították, s nem mertek egymásra néz­ni. Vihar Béla> Búzaszem Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefelé. a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény. ahogy regék kedvesét a hősi vőlegény. Bihari Sándort El kell indulnom El kell indulnom a dülőutakra, a kukoricák meg a krumplik közé, egy cserépkorsóban meg kell kotyogtatnom a Csendes Óceánt; és megcsókolni a lányt, ki öt éve áll a Szinva-parton, hová, hogy elérjek egy csókért mindig megkerültem a világot, el kell mennem a városnegyedbe, a félkiló matériából felfestett házak, emberek közé, hogy a szemem végre kibeszélgesse magát a létezés formáival, ki kell vennem a szabadságot, az idei örökkévalóságot, mikor nincsen semmi dolgom, csak rendbe tenni a világot.. Dr. Rátóti— Tolnay: A VILÁG A világ eseményei napról- napra új területekre, orszá­gokra, népekre irányítják az újságolvasók, rádióhallga­tók, tévénézők figyelmét. Ahhoz, hogy a történése­ket, azok összefüggéseit, je­lentőségét megérthessük, szükség van olyan tájékoz­tatásra, amely lehetővé te­szi, hogy megismerhessük a szóban forgó országok jellem­ző adatait. Ezt a célt kíván­ja szolgálni dr. Rátóti—Tol­nay: „A világ országai” cí­mű kötete. A Kossuth Ki­adó gondozásában megjelent szép kiállítású mű e tekin­tetben valóban hézagpótló. A kötet megismertet a föld valamennyi — több mint 150 — országával. A földrajzi adatok, a politikai berendezkedés, a lakosság ORSZÁGAI száma, a főváros neve adat­szerű közlései után röviden foglalkozik az egyes orszá­gok történelmével, földrajzi adataival, leírja jellemző tá­jait. A legfrissebb világsta­tisztikai jelentések alapján megismerhetjük a gazdasági élet, a bel- és külkereskede­lem, a közlekedés, a kultu­rális helyzet időszerű prob­lémáit. Mindezt színesen, ol­vasmányos formában tárja elénk a könyv. Külön ki kell emelni a kötet illusztrálását szolgáló rendkívül áttekinthető és szemléltető 165 térképet, amelyek önmagukban is nagy segítséget nyújtanak az olvasónak az eligazodáshoz. f (s) Tímár Mátéi OKÉ AZ EGÉSZ.. Találkozásuk olyan vélet­lenül történt, amilyen a sze­rencsés lottójárás. Mégsem le­hetett csodálkozni ezen. Ki­számíthatatlan az emberi élet útja. Állomásait gyakorta raj­tunk kívüli erők jelölik ki — legfeljebb a szabad akarat segítségével választhatunk olykor a lehetőségek között —, s ha lerajzolnánk, magunk is elcsodálkoznánk fura kacs­karingóin. Pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy nyílegye­nesnek higgyük. Miszter George Sabo, azaz­hogy Szabó Gyurka se gon­dolta, nem is egy hónapja, hanem egy hete, hogy a bécsi küldetése három nappal to­vább tart, mint a dolga, az osztrák cég négyezer schilling-'- gel hálálja üzletszerzői jóin­dulatát, s az útiszámlába még egy hazai kirándulás is belefér. Ha már így történt, elhatározta, megszellőzteti a Hamburgban bérelt friss tí­pusú Fordot, meglátogatja Rákosligeten lakó öregjeit, meggyámolítja őket néhány tetszetős nyugati olcsósággal, és good by Hungary, várhatsz megint tizennégy esztendeig. Persze az nem volt benne az útitervben, hogy a mama esengeni fog a beteg húga, meg a nagyszülők sírja után, a fathernak eszébe jut a temp­lomzugi kert, amit visszaadott a tanács, el lehetne adni, s ha már itthon a gyerek evvel a aagy kocsival, miért ne hires­kednének véle otthon, Kőrös­marton is egy kicsikét. Nem árt azt finoman a falu érté­sére adni, most már lehet is, hogy: Elvettétek a földemet, házam, tanyám, most mégis saját villában lakom Rákosli­geten, a nyugdíjam ezerkettő, nem háromhatvan öregségi az asszony százasával együtt, mintha itthon maradok, s a fiam, akit kiajánlottak az egyetemről, akkora kocsin jár, mint a tanácsháza. Több volt ebben a honvágy, amit leple­zett, mint a gyűlölet — az ta­lán nem is volt benne —, parancsnak sem hangzott, pe­dig valamikor Szabó Gyuri bácsi ugyan szeretett paran­csolni, inkább kérelemszámba ment: Hazaszaladhatnál ve­lünk, fiam! De a bagórágta hangszálak olyan mélyen or- gonálták, hogy a bérelt Ford útnak eredt tőle Mr. Sabo, azazhogy Szabó Gyurka haza­érkezésének másnapján az alföldi szülőfalu felé. Ha George Sabo nem gon­dolta ezt, az otthoni Szabó Gyurka, a Rákóczi M. Tsz gép­kocsivezetője — ragadvány­nevén Béres Szabó —, se gondolta, hogy miután csütör­tök-pénteken egész nap szál­lította a nedves répaszeletet Szolnokról, szombaton reggel majd ezt mondja néki az el­nök: Állj be a garázsba, öcsém, és hétfőn reggelig ne is lássalak! Nem gondolta, de szót fogadott Hazament a Gazda Szabóéktói vett portá­ra épített háromszobás új házába, megfürdött, és lefe­küdt, aludni. Tudta, hogy nem zavarhatja senki. Felesége a postán dolgozik, a kisebb gyerek az óvodában, a na­gyobb az iskolában, a szülei pedig a lenti kisházban, aho­vá már jövetben beszólt: Délig nem vagyok itthon! Nem is háborgatták. A harangszóra is idegeinek láthatatlan vek­kere ébresztette fel. Ebédelt, és hogy múlassa az időt, be­járta a portát. Letépdeste a hónaljhajtásokat a lugasról, kiseperte a hízók betonos ki­futóját, a starkingfákról le­nyírt néhány szövőlepkefész­ket, és azon vette magát ész­re, hogy unatkozik. Pedig a belsőség szép valósága ott tükröződött a szemén: Egy szót sem szólhatsz a sorsod ellen Béres Szabó Gyurka! Házad, kerted, két családod, Trabantod van. Az asszony­nyal keresed a négyet, a ház­táji a ráadás. Gondoltad vol­na ezt, amikor Gazda Sza- bóéknál szolgáltatok? Az apád volt a béres, te meg a kondás­gyerek. Ugye nem gondoltad? Nem, bizony nem. Inkább azt, hogy hosszú lesz hétfőig, s hogy megvész egy pohár sörért. Beleült a Trabantba: Ha ke­resnek a nagyvendéglőbe va­gyok, és gyerünk! Útközben — talán a kanászságról —, Gazda Szabó Gyurka jutott eszébe. Ugyan mi lehet véle? Azóta se volt olyan cimborá­ja, pedig a gazda fia volt. Röhögött is a katonaságnál, amikor evvel sámfázták a fe­jét, hogy: így a kulák, meg úgy a kulák! Egy percig sem érezte annak őket Meló az volt, istentelen sok meló, olyan vaskalaposság, hogy a Bodri is megvészne tőle, de a gazdáék is vélük húztak. Vol­tak persze bitang kenyéradók is, de Gazda Szabóék? Tőlük vették a portát is, az apja most a templomzugi kertre alkuszik, levélben, és Gyurka is kihivatta a kaszárnyakapu­ba, amikor ötvenhat végén nyugatra indult: Gyere ve­lem! Nem ment, most se menne, de azért haverság volt. Ugyan mit csinálhat most Gyurka? Éppen befordult a falu túl­só végén honvágyai szüleivel, meg a Hamburgban bérelt Forddal, hogy pár órára a véletlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóik­nál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást. Béres Szabóné törül­te alájuk a széket. Béres Szabó megkotyogtatta a bor- lopót, és Mr. George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: Hát Gyur­ka? S megtudván beszállt a lágyan rugózó Fordba, végig­gurult a megkisebbedett fa­lun, odafarolt a Trabant mel­lé, és már bemenet illesztette a száját: How do you do, Mr, Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között... Utoljára katonaruhában látta Gyurkát, ennek is ti­zenötöd éve, azelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő változott, nyilván vál­tozott a cimbora is. Állt az ajtóban, modern vonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordí­totta az idegent, s bár szívé­vel otthon is érezte magát, meg nem is, a centes küzdel­mekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te már itthon Mr. Sabo, csak itt születtél! Szőke pincérfiú lépett hoz­zá, és meghajolt: — Tetszik parancsolni? — Szabó Györgyöt keresem. — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! — Úgy emlékszem, hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhét éves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülné­zett, míg egy siló szagú öreg, igen, igen, olyan, mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá: — Azokat most Sofőr Sza- bóéknak hívják! — Sofőr Szabó Gyurka bá­csi ott ül a cimbalom mellett — mondta erre a kamaszpin­cér, és odakísérte. De mire odaért Gazda Szabó Gyurka lehervadt szájáról a how do you do, és ennyi lett belőle: — Jó napot Gyurka. Szer­vusz. Csak másodsorban szervusz, úgy megfeküdte az idegenség. A vendéglő is más lett, mo­dern, tiszta, az emberek is mások, ismeretlenek, s Gyur­ka is más. Nyírott bajszos, vállas valaki, testéreszabott angolszövet ruhában, svájci órával a karj an, de szappan­tagadó olajfoltokkal a keze- fején. És a szeme is idegenül vibrált kevéskét, míg az ér-

Next

/
Thumbnails
Contents