Kelet-Magyarország, 1970. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
WM. május 31, R1LÉT-MAGYARÖRS2AG Az irodalom varázslata Dolgozatot ír egy iskolás lányka. Botladozó, bizonytalan betűkkel véti papírra: „És most jön a könyvhét és én sok könyvét kapok és mindet hamar elolvasom Semmit sem szeretek úgy. mint olvasni.” Betűzöm ezt a félsneg vallomást. Ez a gyermek még nem is tudja pontosan, milyen szerelembe bonyolódott. Hiszen még Verne kalandjai sem csábították. Nem ismeri ifjúságunk Bornemisz- sza Gergelyét és nem csodálkozott még rá a szeme Fatia Negrára. De Te. Olvasó, már ismered ennek a szép kalandnak ízét. Emlékszel? A száraz kö- telességtudat olvastatta veled kisdiák korodban a megtanulandó költeményt. S egyszer csak szíven ütött egv kép: „Majd az édes álom pillangó képében Elvetödött arra tarka köntösében. De nem mert szemére szállni még sokáig, Szinte a pirosló hajnal hasadtáig. Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól Jobban a nádasnak csörtető vadától. Felt az üldözőknek távoli zajától. De legislegjobban Toldi nagy bajától." Emlékszel? Egy másik könyvből Széchenyi nézett vissza Rád és te kigyúltan olvastad: „Csak a gyenge szereti önmagát. az erős egész nemzeteket hordoz szívében.” Azután az irodalom kitárta értelmed ablakait a világ minden tája, az emberiség minden korszaka felé. Láttád hadisátrában, lobogó mécsvilág mellett a Római Birodalom császárát, Marcus Aureliust, amint csaták után, küzdelmek előtt azt tartotta legfontosabb kötelességének. hogy üzenjen Neked : „Lehet valaki jártasabb a birkózásban, mint Te, de neve legyen társas (étre termettebb, szerényebb, az élet esetlegességeivel szemben felkészültebb, embertársainak tévedéseivel szemben elnézőbb.” A XV. században perceg egy toll, bizonyos Columbus, vagy Colon Kristóf tolla. És leírja Neked az újkor kezdetét hírül adó mondatot: „E földet először egy Rodrigo da Triana nevű tengerész pillantotta meg, bár én éjszaka tíz órakor a hajófar emelvényéről világosságot láttam.” Talán az. ilyen élmények miatt sohasem láttál a könyvben egyszerű tárgyat: a papír, a ragasztóanyag és a nyomdafesték együttesét. Az elme hatalmát tiszteltük benne mindannyian, már ismeretségünk kezdetén is. Azt a hatalmat, mely romol hatatlan szorgalommal alkotta meg az Ezeregyéjszaka meséit, Kallimachos himnuszait. Julien Soréi első vallomását és a sejtelmes logaritmus-táblázatokat. Emlékszel a pillanatra, amikor felfedezted lelked felett Ady szavának uralmát? „Rám néznek és minden rendben van: Nagy valaki es, vagy nagy senki! Csupán azt nem kérdi senki sem: Gyűlölni kell-e, vagy szeretni.” Miért is kérdeztük volna, hiszen bódultán szerettük. Aztán a stílus részeg ereje ragadott el. Krúdy: „Ezekben az utcákban, házakban. lelkekben még mindig bűvösen szomorúak az őszi esték, betegség nyög a szalmazsákon. szegénység eregeti ki füstjeit a dülede- ző kéményekből.. . éjszakánként a gond ebei vonítanak a holdvilág felé...” Aztán az ércszavú Zrínyi szemérmes, kurta vallomását hallod: „írtam szerelemről is. de csendessen...” Milyen acéllelkű férfiakat láttál Jack London könyveiben! És milyen napragyogással világította be tudatod tájait a francia szellem vol- taire-i fényessége! Hogyan barátkoztál meg később Balassival, akinek ékes szavában virágok illatoznak. Aztán Strindberg feldúlta lelkedet. Aztán Dickens megbékítette. Aztán Carducoi tévedhetetlen formabizlonsá- gát csodáltad. Gyönyörködtél Calderon barokk bonyolultságában. És akkor ránk szólt halk. tanító hangon Gorkij: „Aki lélekben gyönge... annak kell a hazugság. . . aki a maga lábán áll... aki független. .. annak minek a hazugság? A hazugság — a rabok és az urak vallása. Az igazság — a szabad emberek istene.” És meghökkentett, milyen egyszerű is az igazság, ahogy Móricz Zsigmond 1918-ban kimondja: „A népek nem harcolni akarnak: hanem élni. A népek nem barbárságot akarnak: hanem kultúrát. A népek nem, azt akarják, amit a gyilkos, kardos, gázbombás katonák akarnak: hanem azt akarják, amit mi. a kultúra szerény s egyszerű munkásai csinálunk.” És "milyen szeszélyesen törtek Rád a hatások! Mór férfi voltál, amikor megéretted Petőfi szavaiban a fenségesen komor pompát: „Ott essem el én..És eltűnődtél Babits szomorú sóhaján: „A líra meghal.” Meghal? József Altila így tanít szerelemvallásra sorsa nehéz pillanataiban is: „Ö, mennyire szerétlek téged, Ki szóra bírtad egyaránt A szív legmélyebb üregeiben Cseleit szövó fondor magányt s a mindenséget.” Miféle elemzés deríthetné fel, hogy mit alakított jellemeden szelíd édesanyád, a csípős szavú Mikszáth Kálmán, a mindig ünnepélyes Vörösmarty, vagy az újságban éppen imént olvasott novella! Milyen indulatot ébreszt föl Benned Moldova? Miért parancsolnak vissza magukhoz Weöres valószínűtlen tökélyű sorai? Mi mellé kötelez el Illés Béla? Mitől lobog föl szívedben Illyés sok mondata? Mit kovácsoltak jellemeden, ízléseden, műveltségeden, egész embervoltodon a klasszikus s a feledésre ítéltek! Emlékszel? Talán sosem gondoltunk erre, hisz minden pillanat kínál valami soha vissza nem térőt. Es minden író is. Még az olyan egyszerű levélíró is, mint Eötvös József édesanyja, aki azt írta fiának: „Ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond.” Mi minden jut az ember eszébe arról, hogy egy kisleány könyvheti dolgozatot ír és kitárja benne gyanútlan értelmét a nyomtatott szónak. Hatvanhárom mű kilenc- százezer példánya indult él hódító útjára ezen a könyvhéten, hogy százezreket bűvöljön a mai magyar irodalom barátainak körébe: Sikeres lesz-e a nyomtatott szép szónak ez a hadjárata? Ez elsősorban nem a könyvforgalmi statisztikákból lesz kiolvasható. Inkább az olyanfajta hatás a győzelem jele, mint ahogy egy régi könyvnapra hivatkozott a minap valamelyik diákköri pajtásom. „Emlékszel ? — kérdezte. — Tudod, azon a könyvnapon jelent meg Móricz Rózsa Sándora.” Mi a hatvanhárom között azt az egyetlenegyet várjuk, amelyik megjelenésével ünneppé avatja az idei díszes rendezvénysorozatot. Az irodalom varázslatát. Bajor Nagy Ernő Fa-óriás Egyik félém az elmúlásé, amely bennem volt akkor is, mikor csak kihajtottam, mikor még csak apró zöld Keljfeljancsija voltam, a földnek, Kcljfeljancsi, kit eső, zápor, vihar vert volna lé, nyomott volna vissza a repedésbe, a barna föld repedésébe, min keresztül fejem kidugtam, nyomott volna, vissza, de én mindig csak föl, föl, fölegyencsedtcm s nőttem. Eső nyomott le és növesztett, zápor sürgette azt, hogy újra ne-legyek, és táplált. Vihar edzett. Szeretem az elmúlást. Szerettem már akkor, mikor csak kihajtottam: szerettem akkor is, mikor még egyáltalán nem voltam — jöjjön az él múlá s, mulassza el nemlétemet, igézzen a létre. Rovátkáimat, törzsem párhuzamos, párhuzamosan kanyargó, egymással társalkodó s olykor-olykor hosszabb időre — mint Bábel-torony lépcsőházának kanyaraiban folytatott beszélgetéskor indokolt is — megállapodó rovátkáimat, mik végletesen egyénivé avatják törzsem képét, olyannyira, mint a ti ujjlenyomataitok képe, e rovátkáimat nyolc századeve olvasgatják folyton. Nőnek és sokasodnak. Folytathatod olvasásukat — mindig ugyanaz!, és egyre határozottabban olvashatod ki belőlük azt, hogy az idő (nyugodj meg, ha rám tekintsz, valóban megnyugodhatsz) nemcsak múlik, hanem arra is való. hogy múljék. Egyetlen zeneszámot nem tudnál az elmúlás segítsége nélkül végigélvezni, hát még az életet! Csonka vagyok. Csonkaságomban teljes. Viselem azt, ami letört rólam és most már mindörökké felettem tündököl. — Teli vagy feszültséggel — fújta az asszony. — Pihent vagy, hát adagolsz. — A gyerekünk izgat engem — Megkeseríted az életet, az enyémmel együtt. — Hát nem csatangol a bitangja? — Lófrál... Rád ütött! Te is lányfaló voltál világéleted be'n. — Volt egy rövid korszakom, de jöttél te és, mintha élvágtak volna. — És ma?... — Szalámiba való, hűséges ökör vagyok! — A zsebpénzedét nem rám költöd! — Fejezd be, a mindenét! Ha minden áldott este eszem a szavaidat, fölfordulok. Mondtam már: nem jut eszembe pótszer után nézni, te pedig .. kerülsz-fordulsz és újra kezded: pihent, vagyok, te meg fáradt. — Esküszöm, itt kell hagyni téged! — mondta az asz- szony dühösen; a szeme szikrázott. — Csak srófolj fel. a kutyafáját! — a meredt lábú csirkét az asztalra dobta. Fiúk nyitotta az ajtót, előre látta, milyen vörösre csókolt a szája, s még at álla hegye is lángvörös! Miféle lányokkal csókolóz- hat?... Urát félrelökve a konyhaszekrény fiókjánál termelt s kirántotta. A lek- várkeverő kanál akadt a kézébe. — Ne örülj meg! — mondta az ura. — Azzal agyon is ütheted. — Mire eléje állt, fia belépett. Apja mentő szándékát látva, hetykén mondta: — Hagyd! .. Anyu úgysem nyugszik addig, amíg a mérgét ki nem adja! így megy ez nálunk minden áldott este. — Minden áldott este! — kiáltott az aszony. — Apáddal összestimmelve érvelsz! — Fiára suhintott. Verte, ahol érte. — Minden áldott este... nesze a lobosra csókolt bőrödre attól, aki védeni szokott, — Fájt neki, hogy fia az apjához húzott. A gyerek sziszegve kapkodta a fejét és szenvedőn leste apját, mit szól. Hogy mit kell kiállnia, mert ‘ fiúnak született és féltik! Kötény alá dugnák, mint valami kis macskát. Amikor a kanál a fejét érte kifakadt. — Elég legyén! Hagyj békén — Vadul forgó szeméi apjára vetette: mi az. férfi a férfit nem érti meg? Apja elkapta a fakanalat. — Túlléped a határt — mondta. — Helyetted cselekszem! A taknyost hagyod eir.ülle- ni... hagyod, hogy jámbor tinóként befogják a lányok. — Felzokogott. — Az anya üsse a fiát, mert idő előtt lányok után koslat, üsse, hogy az apa presztízse csorbát ne szenvedjen. A gyerek félresomfordált. Apja mosolygása miatt elfutotta a méreg. Apunak ez házi cirkusz! — gondolta.— Anyja elcsukíását látva, úgy hitte, fölényeskedhet. — Ez a ti modern nevelési módszeretek — mondta. — Minden áldott este elővesztek, mivel... Valamiben csak ki kell élnetek magatokat! — Coki, te! — mordult az apa. — Lófrálm! — kiáltott az. anya. Villámlón nézett az. urára: ha a ma esti fegyelmezést átengedte, hallgasson! — Nekem is kell a társaság. Ha nektek ez fáj, nyomjatok spirituszba! — Talán valami újabb lánnyal kczdtél ki? — kérdezte az apa. Vaskos tenyere tompa étű bárdként fia arca elé állt. Sunyin firtattak egymást — Mit tételezel fel róla? — förmedt urára az asszony. — Ez. talán mégse váltogatja a lányokat, mint öreg katona a kapcáját? Ezek semmit se ludnak! — vidámodott fel a gyerek. — Act hiszik, még mindig azzal a dagival futok, aki miatt annyiszor kifiguráztak. Rózsi... hol van már! És hol van Irma? — Elmosolyodott; nézte az anyját, mekkora lendületei fogott a csirke kibelezéséhez. Jobb is, ha ö csak ilyesmivel törődik. — A mostani lány: Piri! Remek kis nő — mondta apjának. — Ez... olyan anyáskodó! Az asszony majd elvágta a kezét. A taknyosok — gondolta — hallatlanul jóba lehetnek, ar. anyáskodás különben hogy jöhetne szóba. — Rafinált lány — mondta az apa. — tudja a tak- nyost mivel lehet levenni a lábáról. Dajkal. babusgat, veszítsd el a fejedet, aztán.1, mi meg sírhatunk. — Ne félj, két évvel idősebb. — Tizennyolc, és tacskóval szűri össze a levet. — Mi van abban, apu? — Megkérted a kezét? — kacsintott. — Ez még nem került szóba — vigyorgott. — Ezzel még várok. — Mondom én — horkant föl ar; anya —, ezt a butát nyakig behúzták. Maholnap unokát hoz a házhoz. — Hülyeség! — mondta a fiú, mire anyja Villámgyorsan hoznáperdült és pofon ütötte. — Ne vedd zokon — mondta az apa a sértődötten néző fiúnak. — Az ilyen anyai pofon többet ér, a polivitap lex bogyónál. Utálatos bölcsesség — gondolta a fiú. Arrébb som- fordált, hogy levesse a kabátját és fölakassza a fogasra. A hátán érezte apja firtató si'.emét. — Te, a mindenedet, mibe tottyantál bele? — kérdezte, mert észrevette, hogy fia hátulján hatalmas olajfolt éktelenkedik. A gyerek meglepetten mondta: —A Duna-parton... — Gépzsírba, vagy gépolajba, Pirivel — bólogatott az apa. — ötven—hatvan forint a tisztítás díja! — Eszébe jutott: modern felfogású szülő lettére bebizonyítja: a folt miatt nem kongatja meg fia fejét.. — Menj hát a szemem elöl, mihaszna! — Ez a tisztítás a te költséged! — mondta at; anya — Bűnhődj. — Jó, csak minden áldott este ne marj valamivel — mondta az apa. — En is azt kérem tőletek — szólt a fiú — ne minden áldott este... Jó volna köz- tetek, de folyton a misét hallgatni és elviselni a pü- fölést... Szerintetek, tulajdonképp mikor éljek? Már tizenhat éves vagyok!... — Takonypóc! — mondta fitymálón az asszony. — Előbb tudd megtörülni az orrod, és tanulj meg kenyeret keresni, aztán hajtsd a lányokat. — Ezt már mondtad — legyintett a fiú. — Vedd tudomásul: nincs időm kivárni, amíg sok stexem lesz! Tanuld meg: a fiatalság gyorsan érik! A ti időlökben, amit folyton felhoztok — ugyan kérem! — Coki, he! — mondta az apa. — A felszabadult nyelved még majd arra kénv- szerít, hogje megfékezzem a szédítő élési iramodat. — Minden áldott este — sóhajtott az anya. — Az egész napi robot, főzéssel bi- belődes és feszültség után sok. — Úgy látta, a két férfi szeme cinkosan össcevillan. Szövetségesek ezek! — gondolta. Kettővel hogy is bírna? — Célba értünk — mondta az apa. — Vacsorázzunk hát, aztán békességgel feküdjünk.
