Kelet-Magyarország, 1970. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-24 / 120. szám
Emberek vagyunk — Hadd írjak még — szól a kolléga, aki a felajánlásokat összegezi. Mondja, hogy fantasztikus, milyen halom papír van az asztalán, de a terjedelem kicsi. így aztán a milliók, a százezrek jönnek előbb, s kimaradnak a kicsiny összegek. Pedig, akik adják, legalább olyan nagy dolgot visznek véghez, mint az üzemek. Itt áll előttem a szolnoki lap huszadiki száma. A vezércikk egy hatvanhárom esztendős tsz-tag, Seller István bácsi leveléből idéz: „Tíz családos apa vagyok, nekem már az életemből nem sok lehet hátra, de ott, a Szamos mentén gyerekek és fiatalok is élnek. Mi lesz velük?... A Lenin Tsz vezetőségével száz forintot írattam fel, az idei háztáji termésből pedig egy mázsa csöves kukoricát adok bajba jutott embertársaimnak...” Egy öreg nyomdász fiatalos hévvel mondta el, hogy oldották meg az árvízi segítséget, hogy itthon is menjen a munka. „Két műszakot vállalt három ember itthon egy hétig, míg a másik három oda van. Azután cserélünk...” Egy zirci gyógyszerész az első napokban jelentkezett a Szamos mellé. Reggel beült a kocsijába, s kora délután már bejött érdeklődni a szerkesztőségbe: hol van a legnagyobb szükség rá? Szomszédom, egy tanár azonnali behívót kapott a legnehezebb órákban, s szó nélkül ment — azonnal, tudta, hogy hová. Gyerekek mesélték, hogy az egész osztály lemondott a régen várt kirándulásról — pedig minden „lyukas” nap nagy érték — s az arra szánt huszonöt forintokat adták a károsultaknak. És gyűjtik a ruhákat, a MÉH-nek a hulladékot, hogy pénzt csináljanak abból iá. És várják a kistestvérkéket, akiket majd fel fognak öltöztetni és megmutatják nekik a várost és odaadják nekik a legszebb játékukat. Az OTP egyik ügyintézője hozott be egy levelecs- két, csak néhány gépelt sort. A hivatalos levelekkel érkezett Pestről egy kis borítékban és egy százforintos kíséretében. „Egy csepp a tengerben... Szívből küldöm és kérem a vezető kartársat, hogy a megfelelő helyre eljuttatni szíveskedjen...” Aláírás nincs. Azt mondják, aki küldte, nem kereshet többet havi ezernél. Rakamazi tsz- asszonyok szocialista brigádja küldte el jutalomként megszerzett tízezer forintját. A pesti Rozmaring Tsz tagsága lemondott az ünnepi vacsoráról, elküldte az árát Szabolcsba. Aki katona volt, tudja, mit jelent a nyírbátori határőrség kiskatonáinak ajándéka, a százhatvan forintos havi zsoldból száz. Aki albérletben lakik, tudja, mit jelenthet az egyik kőbányai munkásasszony felajánlása: oda kér egy gyereket, de „ha többen vannak, a testvéreket is vállaljuk természetesen.” S nem kell hangsúlyozni, mit jelent a nyíregyházi mozijegyszedő nénik száz, vagy kétszáz forintja, s hogy mit jelent, amikor a gumigyári munkások rálicitáltak a röpgyűlést indítványozók javaslatára. Pénteken délelőtt bejött két idős ember, s mindkettő havi nyugdíját ajánlotta fel. Délután jött egy tizenegyéves kisfiú egy nyírségi faluból. „Újságíró bácsi, tessék elkísérni engem az OTP-be, kéri az édesanyám. Itt van a takarékkönyvünk kétezer forintról, tessék kivétetni az árvízkárosultaknak belőle egyet...” Ezt a családot hónapokkal ezelőtt éppen a mi lapunk nyomán segítette meg a társadalom. És most? — kérdeztük. A válasz: „Van sónk, szalonnánk, zsírunk a következő rokkantsági díjig.” Egy hete beérkezett a csuklós nyolcas busz a Tanácsköztársaság térre tele utassal, akik fáradtan, munka után mentek haza. A forgalmista beszólt, hogy elnézést, a busznak azonnal az árvízhez kell menni. Leszállt azonnal mindenki — szótlanul. S milyen nagy a csalódása annak a farmemadrá- gos ifjú műszakinak, aki tegnap bejött, hogy jelentkezett a gátra, de azt mondták, várnia kell. S milyen nagy volt egy másik kollégám meglepődése, aki Kisarban találkozott két cinikusnak vélt nyíregyházi főiskolással. „Ha láttad volna, hogy mentettek! Benn, a ház romjai silói hozták ki, süni érték. S nem is egyből!” Emberség, öntudat. Egy nagy ember a minap azt mondta, nem lehet igaz ember, aki nem szereti a zenét. E példák mondatják: nem lehet igaz ember, aki nem szereti az embereket. Szerencsére kevés van ilyen. Sok, nagyon sok a Seller bácsi, s a pénzét kuporgató, majd rögtön feláldozó kisdiák. S a szűk lakását harminc embernek felajánló Bakos Lenke nemcsak Mátészalkán lakik. S nemcsak egy olyan vezető akad, aki sárosán, gumicsizmában, álmatlansággal piros szemekkel járta és járja a veszélyben lévő falvakat. Eszembe jut a magány filozófiájának kávéházi „vitája”. Előttem van a nyafogó, nyávogó kis- és nagypolgár, az ízetlen viccekkel felszerelt, mindenre és mindenkire fanyalgó típus. S azt mondom, hogy a csömör, az úrhatnámság, a tunyaság most nagy leckét kapott. Tudunk másokkal együtt érezni, tud furdalni a lelkiismeretünk, tudunk másokért áldozatokat vállalni, ösz- szébbszorulni, bürokrácia nélkül intézkedni. Tudunk sáros cipővel és csizmával a szép szőnyegre lépni. Rádöbbenünk, hogy az én asztalomból a mindnyájunk asztala lehet, csak rajtunk múlik — s az is, hogy maradjon is a mienk. Sok minden elmaradozhat. Egy vasárnapi kényelem, esti film a televízióban, egy kirándulás, egy fröccs a vendéglőben. Egy új frizura, egy új cipő. S még csak nem is sajnáljuk — anélkül maradhat el. Kicsit vizsgázunk. Sem pénzzel, sem egyéb földi javakkal nem szerezhetünk magunknak annyi örömöt, amennyit emberséggel, apróbb, vagy nagyobb áldozatokkal másokért. Ezt már nem lehet fizetésért csinálni, ez már több a szavaknál. Ez már életfelfogás, hitvallás. Felnőtt ez a társadalom a mi negyedszázadunk során. Értékítélete precíz, felfogásában és tetteiben humanista. És ez az, ami végtelen jó érzés ebben a végtelen nagy bajban. Kap ka János Nyírbátori látkép, a tanácsháza tornyából. Hammel József felvétele Misi tanító bácsi A jegenyék ma éppúgy őrzik a kisiskolát a Manda-bo- korban, mint akkor, amikor Váci Mihály, az új tanító ideérkezett — 1943. szeptember 3-án, 19 évesen. S amikor elment innen, igazán soha el nem szakadva a tanyák világától, költészetében jelkép, szimbólum lett ez a tanyai iskola jegenyéivel. Az maradt, amit kívánt: a tanító. Most, hogy még üzent utoljára, a hívó szóra is azok jöttek el, akik a Misit, a Misi tanító bácsit őrzik szívükben. A televíziós készülék körül — amit az iskolának szánt, s amit most özvegye hozott el — egykori tanítványai állnak, s szüleik, akikhez sorkosztra járt. Akikkel megosztotta három éven át a homokon élők nyomorúságos sorsát. Itt vannak a tanyai iskola mai és nem régen volt tanulói, a fiatal nemzedék. Számukra Váci Mihály tantervi anyag, de elevenen élő emberi ismerettel. Lőjek András, az ezer ránccal barázdált arcú fuvaros: „Igen kérem, én hoztam ki ide. Kétkerekű paraszttaligával fuvaroztam a kis holmiját. Mutattam, már nincs messze, ott a jegenyesor, ott az iskola. Benne az öreg szekrény, de kár hogy elkallódott! Mert annak ajtajára felírta mind a nevét, ki itt tanított. Váci tanító úr, már nem tudom, hányadik lehetett, mert le kellett térdelnie, hogy felírhassa nevét a deszkára. Míg élt, sokat járt a családokhoz. Amikor már nagy ember lett, író, meg képviselő, akkor is megtartotta ezt a szokását.” Egy éve, vagy több? Felkereste a régi családokat. Beszélgetett. Villanyt, kövesutat kértek az emberek. Ő titokban hozta magával a magnetofont, zsebében a mikrofont. Volt nagy csodálkozás, amikor este a rádióban hallották vissza a baráti beszélgetést. Azóta van már a Manda-bok- rokban villany mindenütt. S amit már nem érhetett meg, pedig de örült volna: a héten elkészült a portalan út. Váci Mihály tanítósága idején egyetlen nagy tanterem volt ez az épület. Minden korosztály itt tanult. Már amikor nem volt szükség a munkájukra otthon vagy a földeken. — így mesélik a tanítványok. Azóta egy kisebb előteret választottak le, parkettáztak, cserépkályhát építettek. Az alsó tagozatosoknak, mert a „nagyok” Nyíregyházán, a tanyai kollégiumban és a rozs- rét-bokori körzeti iskolában tanulnak. A tanterem falán, a fényképét gyászszalag öleli. A vitrinben, az asztalokon kötetei, s újságok, a róla szóló írásokkal. Sallai András csendesen, szinte magának mondja: „Ez a döbbent tisztelet itt nem a híres költőnek szól. Az embernek, akit ismertek. Ha Váci lenne most itt, ez az udvar kicsi lenne.” Sinkovitsné, Garai Lenke Is a tanítványok közé tartozik. Most az ifjú évekre emlékeik: „Tanulni akartam tovább. Segített, különórákat adott, sőt elhitette velem, hogy érdemes tanulnom. így mentem egyetemre, így lettem pedagógus. Később pedig az ő biztatására, szemrehányásaira jöttem haza tanítani Sopronból. Mindig odafigyelt az emberekre. De szenvedett is, s ezt nem csupán a testi fájdalom okozta. Hordozta múltját, ami egyet jelentett e homoki világ múltjával. Emlékszem, ha jól tudtuk a leckét, játszott nekünk a harmó- niumon. Szerette a népdalokat, megtanította velünk is, együtt énekeltünk. Ezek a népdalok mind nagyon szomorúak voltak...” Azt mondják róla, ha világalakító, sorsjobbító szándéka meg nem értéssel találkozott, nagyon tudott keseregni. S akkor nagyon vágyott haza_ Mostmár így marad az emberek emlékezetében. Rövid élete teljes volt. /Gyönyörű volt az éledem/ ... a sorsom/ nem az én sorsom volt:/ mindennek összege,/_ /Mindenki nyelvén értem a panaszt/ és biztatásomat mindenki érti /Azért születtem,/ hogy mindazt ami van,/ egy fel mérhetetlen életben kifejezzem./ Kádár UT
