Kelet-Magyarország, 1970. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-10 / 8. szám

1. oMa! kelet-magyarorszag 1970. január W. Az amerikai alelnök távo’-ke!efi körútiéról Az amerikai sajtóval egy­idejűleg a svájci Neue Züri­cher Zeitung éppen úgy, mint az angol Guardian, vagy a francia Figaro soro­zatosan közöl fényképes be­számolót Spiro Agnew, az «Egyesült Államok alelnöke ázsiai útjának egyes állomá- s írói, találkozásairól, tár­gyalásairól. A Figaro január 2-i szá­méban békésnek mondható cím alatt számol be a saigo- ni látogatásról „Agnew alel- n ik a Hold négy darabkájá­val ajándékozta meg a dél­vietnami elnököt.” Ugyanak­kor közöl egy fényképet, amely a dél-vietnami elnöki palota előtt álldogáló és a benn tárgyaló amerikai al- elnök védelmét szolgáló ame­rikai katonákkal megrakott tankot ábrázol. A január 4-i Figaro tudósítása címben idézi Agnewnak a dél-viet­nami bábkormány népelle­nes rendszere fenntartásáért és az imperialista stratégiai érdekekért küzdő amerikai egységekhez intézett szavait: „Végtelenül büszke rátok az amerikai nép.” Agnew körútja még javá­ban tart, s végleges kom­mentárok csak később vár­hatók, de az előzetesek is felvetnek olyan kérdéseket, hogyan egyeztethetők ezek a kijelentések az amerikai saj­tóban a2 alelnök elutazása­kor megjelent fogadkozások­kal: Agnew „jószolgálati kül­detésének fő célja az, hogy . a térség népeivel , megértés-' se Nixon új ázsiai doktríná­ját.” Világszerte felvetődik a kérdés, milyen jogon tett az alelnök kijelentéseket az egész nép nevében, s mi van rendkívüli ügybuzgalma mö­gött. A Le Monde kiemeli, hogy Harry Trumanhoz és Lyndon Johnsonhoz ihason­lóan, Richard Nixon, aki 8 évéé át Eisenhower árnyé­kában, nagyon jól tudja, mi­lyen az alelnök sorsa. „Bizo­nyára ezért is határozta el a Fehér Ház főnöke, hogy ne korlátozza az alelnök felada­tát virágkiállítások megnyi­tására.” „Az elnök bizalmából Spi­ro Agnew hamarosan a poli­tikai élet középpontjába ke­rült. Elsősorban ott vetette be, magát, ahol az admi­nisztráció védelemre szorul elsősorban azokkal szemben, akik a békéért küzdenek. Ezeket „elnőiesedett sznobok­nak” nevezte és azt ajánlot­ta, hogy „mint a rohadt al­mákat”, hajítsák el őket”. A Le Monde utal rá, hogy Spi­ro Agnew „A kisebbséghez tartozóknak” nevezi azokat a szerkesztőket, akik a televí­zióban, valamint olyan nagy lapokban, mint a New York Times és a Washington Post tudatosan és következetesen az eseményeket Nixonnal el­lentétesen állítják be.” „Agnew hetek alatt Nixon „déli” politikájának egyik legfontosabb elemévé lett, minthogy arra törekszik, hogy a köztársasági párthoz csatolja azoknak a választók­nak egy jelentős frakcióját, akik tavaly Georges, Walla- cere, Alabama állam egyko­ri fajgyűlölő kormányzójára szavaztak.” Az amerikai alelnök Dél- Vietnamon, Dél-Koreán, a Fülöp-szigeteken, Thaiföl- dön, Tajvanon kívül látoga­tást tesz Nepálban, Afganisz­tánban, Malaysiában, Singa- poreban, Ausztráliában és Üj-Zélandon is. „Mire való ez a hosszú utazás? — teszi fel a kérdést a Le Monde. Belpolitikai cé­lokat szolgál-e, vagy valóban a nixoni politika megmagya­rázását — azoknak az állam­főknek, akikkel az alelnök találkozik. i Az amerikai alelnök kü­lönben nem először tetszeleg a „hallgató többség” képvi­selőjének szerepében. „Agnew arra törekszik — írta koráb­ban már a Süddeutsche Zei­tung, hogy begyógyítsa a se­beket, amelyeket ' Vietnam Amerika önérzetén ütött. Fel­tépi. . a sebeket, hogy a bé­kemozgalmat erkölcsileg el­szigetelje, az eddig hallgató embereket felbujtsa.” A Süddeutsche Zeitung említett cikkében hivatkozik a New Republic című lapra is; „Agnew nekiszabadítása gyengeségre vall, mintha a kormányon valamiféle' hisz­téria lett volna úrrá. Szeret­nénk remélni, hogy Nixon feladta régi rosszindulatát, de hogyan remélhetjük ezt, ha vadászkését helyettese ke­zébe nyomja?” Habár az amerikai propa­ganda Agnew útját „a béke és a jóindulat gesztusaként” próbálja feltüntetni, a wa­shingtoni küldött látogatását — írja a kommentárban a Pravda —- a szennyes vietna­mi háború árnyékolja be. Az amerikai sajtó hangoztatta „jószolgálati küldetés”-sei el­lentétesen „Nixon úgyneve­zett új ázsiai doktrínája, Wa­shington - új-----irányvonala, most is bűzlik a nentzetkfckK csendőr szerepének régi im­perialista"" tfreiekedétéitől," haladás erőinek elfojtására irányuló kilátástalan politi­kától, és a más népek bel- ügyeibe való beavatkozás folytatásától.” i , : Külpolitikai széljegyzet: Progresszív és visszahúzó erők az arab világban A NYUGATI POLITIKAI MEGFIGYELŐK azt jósol­ták, hogy az arab államfők Rabatba tervezett csúcskon­ferenciája az oázisháború következtében elmarad. Dél­iemen és Szaud-Arábia vi­szálya valóban kísértetiesen' emlékeztetett Szaud-Arábia és Jemen 1968 végén kirob­bant konfliktusára. Akkor pedig éppen ez a fegyveres összecsapás akadályozta meg az arab államfők tervezett tanácskozását. Abban a vo­natkozásban is egyenlőség- jelet lehet tenni a két ese­mény közé. hogy az Arab­félszigeten hatalma kiterjesz­tésére törekvő Fejszál ki­rály 1968 és 1969 végén is egy-egy progresszív arab szomszédállam ellen kezde­ményezett fegyveres harcot. Fejszál első kísérlete, ha úgy tetszik, elérte célját: a rabat! konferencia akkor el­maradt. A szaud-arábiai ma­nőver ezúttal viszont ku­darcba fulladt. Mégha a ta­lálkozó a várt és remélt eredményeket nem is érte el, létrejött. MA MAR SZINTE KÖZ­HELYNEK HAT az, hogy az 1967-es izrae’i agresszió nagy politikai célja a hala­dó arab rezsimek megdönté­se volt. S bár ritkábban hangzik el, de az is tudott, hogy az arab világ jobbszár­nya az Egyiptomot és Szíriát ért, katonai vereséget meg­próbálta a maga céljaira, mindenekelőtt befolyása ki- erjesztésére felhasználni. Rövidesen nyilvánvalóvá vált azonban, hoey a prog­resszív arab országok min­den vonatkozásban képesek talpra állni. Mint Nasszer elnök megfoga'mazta, nem a áborút, csupán egy csatát eszítettek el. A katonai erő he;yfeá'ljt|ij>áyal párhuzamo­san térejBit a politikai és gazda régi rend megszilár­dítására is. A Khartonmban létrejött látszólagos egység ennek következtében egvre bizonytalanabbá, egyre legi­dősebbé, egyre megfogha­tatlanabbá vált. Azok a po­litikai törésvonalak pedig, amelyek részben társadalmi, részben gazdasági, s egyben vallási és földrajzi foganta- tásúak is, mind erőteljeseb­ben mutatkoztak meg — gá­tolva az egységes arabközi politika kialakítását. Lénye­géljen ezzel függ össze,, hogy az új politikai platform ki­alakítására hivatott csúcsta­lálkozót Szaud-Arábia huza­mosabb időn át elszabotálta. Hogy az arab világ jobb- szárnyának manőverei Liba­nontól Szíriáig sorozatosan kudarcot vallottak, annak oka abban kereshető, hogy a progresszív erők befolyá­sa fokozatosan növekedett, politikai súljm pedig — a szudáni és líbiai rendszer- változásokat követően — megsokszorozódott Ezzel a politikailag megszi'árdult és számbelileg is mesnöveke- dett progresszív számnval szemben a Szaud-Arábia kö­rül tömörülő arab országok­nak lényegében csupán egyetlen aduja maradt: az anyagi támogatás. • A JELENLEGI HELY­ZETBEN előtérbe került a Khartoumban elfogadott ál­láspont fe'ülvizsgálata. Egy­részt azért, mivel a politi­kai kompromisszumokra is kész arab országok számára Izrael makacssága miatt egyre reménytelenebbnek tűnik a politikai rendezés. Másrészt ezzel egyidejűleg az elfoglalt területek fegy­veres úton történő vissza­szerzése nagyobb nyomaték­kai szerepei. De a fegyveres harchoz szükséges anyagi eszközöket csak az arab szo­lidaritás biztosíthatja, azaz e program csupán az arab világ egészének egyetértése mellett váltható valóra. Nem kétséges, hogy a szaud-ará­biai uralkodó szívesen ál­dozna többet is, ha ezt Egyiptom szerepének, politi­kai súlyának rovására te­hetné. De az arabközi erő­viszonyok alakulása ezt ma már nagymértékben lehetet­lenné teszi. Fejszál ezért elő­ször megpróbálta megtorpe­dózni a csúcstalálkozót, da mivel ez nem. sikerült, .ezért zárkózott el — s ez tényle­gesen fékezi a közös erőfe­szítéseket — az anyagi tá­mogatás növelésétől. RAB ATBAN. TEHÁT NEM SIKERÜLT egységes állás­pontra jutni. Ezt Jelzi az is, hogy közös köz'emény elfo­gadása nélkü) zárult a ta­nácskozás. Igv nem alakul­hatott ki valamifajta új össz­ár ab politikai platform Sein. Ennek a látszólagos ered- ménytelenr.é illek mégis meg­van a maga eredménye. Ra­bat kétségtelenül a politikai vízválasztó szerepét töltötte be á közel-keleti válság je­lenlegi szakasza' in. Rendkí­vül egyértelműen kid' riiit, melyek azok az erők, s min­denekelőtt a progresszív árab országokról van szó, ame­lyek készek az Egri -szór el­leni közös harcra, az elfog­lalt arab területek visszaíró- Jítására, Ebben a vonatkozásban különleges jelentőségű volt az a kis csúcs, amelyen Egyiptom, Líbia és Szudán vezetői kiszélesítették az Iz­raellel szembeni nyugi U frontot, s kidó’gézt,ák a sok­oldalú együttműködés reália feltételeit. A progresszív arab országoknak ez a hatá­rozott tömörülése Rabat, he­lyett, s talán Rabat ellené­ben is még világosabban megmutatkozhat azon a ta­nácskozáson, amelyen — ja­nuár második felére terve­zik — az agresszió által közt vétlenül érintett országok mellett azok vesznek részt, — igy Líbia, Szudán és Irak is — -amelyek nem be!só_po­litikai manőverekre szeret­nék felhasználni a közel-ke­leti válságot, hanem eltökélt szándékuk az izraeli agresz- szor által elhódított.. . arab te­rületek visszaszerzése. Ónody György Karel Capek: Paraszti bún* — Álljon fel, vádlott — szólt a bíróság elnöke. — A vádirat értelmében maga meggyilkolta apósát, Franti- sek Lebedát. A vizsgálat so­rán tett vallomása szerint fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos, bűnösnek érzi magái? A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és nyalt egyet. — Nem — szo­rult ki száján a szó. — Megölte az apósát? — Meg. — Tehát bűnösnek érzi ma­gát? — Nem. A bíróság elnökének an­gyali türelme volt. — Nézze, Vondrácek — mondta —, az is kiderült, hogy egyszer már meg akarta mérgezni; pat- kanymérget tett a kávéjába. Igaz ez? — Igaz. — Ebből következik, hogy már hosszabb idő óta áhítot­ta az apósa halálát. Értette, m mondtam? A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul válhat vont. — Az a lóhere mi.itt volt — dadogta. — Ö ek dta a lóherét, én meg azt mondtam neki, apa, hagyja azi a lóherét, én nyulakat ak rok venni. — Várjon — szakította fél­be í bíróság elnöke. — Az övi volt az a lóhere, vagy a m-gáé? — Hát az övé volt, morogta •Nyolcvan éve, 1890. Ja­nuár 9-éa született Karel Capek a XX. századi cseh irodalom világain! meste­re u liarc a szalamandrák­kal, a cetorflk, bűvészek és társaik, és több más nagy aikerti mű szerzője. a vádlott. — De Vninek neki a lóhere? Én meg azt mond­tam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja „ha meghalok, akkor majd Markáé lesz, mármint a feleségemé, aztán csinál­hatsz vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák.” — Ezért akarta megmérgez­ni? — Hát persze. — Azért, hogy igy leszidta magát. — Nem. A lucernás miatt. Azt mondta, hogy eladja. — De jóember — horkant fel az elnök —, hiszen a lu­cernás az övé volt, igaz? Hát miért ne adhatta volna el? Vondrácek vádlott szemre-r hányó- pillantást vetett az el­nökre. — De hisz nékem a mellett a lucernás mellett egy kis kfumplifoldem fekszik — magyarázta# — Én azt a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő meg azt mondta, frü közöm a te krumplidhoz, a lucernást el­adom Joudalnak. — Maguk között tehát ál­landó volt a perpatvar —se­gített az elnök. — Igen — mondta Vondrá­cek komoran. —• A kecske miatt. — Miféle kecske miatt? * — Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy ad­ja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De ő árendába adta. — És mit csinált a pénz­zel?— kérdezte az egyik es­küdt. — Mit csinált volna? — fe­lelte a vádlott komoran. — Ládába dugta. „Ha megha­lok — mondta, — akkor majd a tiétek lesz.” De meghalni, azt nem akart. Pedig már hetvenen felül volt. — Maga szerint a perpat­varnak az apósa volt az oka? — Az — válaszolt Vond­rácek bizonytalanul. — Nem akart ideadni semmit. „Amíg élek, addig én gazdálkodók, és kész.” Én meg azt mond- tfam neki, apa, ha tehenet venne, akkor én a lucernást felszántanám, és nem kelle­ne eladni. De ő azt mondta, „ha meghalok, ókkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a lucernást eladom Joudalnak.” — Ide hallgasson Vondrá­cek — szólt az elnök szigo­rúan —, nem azért a pénzért ölte meg az öreget, ami a lá­dában volt? — Az a pénz tehénre kel­lett — mdndta Vondrácek ko­nokul. — Úgy számítottuk, hogy ha majd meghal, akkor abból a pénzből tehenet ve­szünk. A föld nem lehet meg tehén nélkül, igaz? Honnan vegyek trágyát, ha nincs te­hén? — Vádlott — szólt az ál­lamügyész —, nekünk nem a tehén a fontos, hanem az em­berélet. Miért ölte meg az ápósát? — A lucernás végett. — Ez nem válasz! — El akarta adni a lucer­nást... — De a halála után a pénz úgyis a maguké lett volna. — Igen, de ő nem akart meghalni — felelte Vondrá­cek felháborodva. — Ha szép­szerivel meg akart volna hal­ni, szót se szóltam volna... Nem tettem én neki semmi rosszat soha. Az egész falu megmondhatja, úgy bántam vele, mintha az apám lett volna, igaz-e? — fordult a hallgatósághoz. A hallgató­ság. azaz a fél, falu, helyes­lőén zúgott. — : Igen — szólalt meg az elnök komolyan. — És ezért akarta megmérgezni, ugye? — Megmérgezni — morgott a vádlott. — Hát minek adta el a lóherét? Mindenki meg­mondhatja, hogy a lóherét otthon kell tartani. Micsoda gazdaság az, ahol eladják a lóherét? A hallgatóság helyeslőén morgott. — Forduljon felém, vád­lott — kiáltott rá az elnök —, vagy kivezettetem a földi­jeit. Mondja el, hogy történt a gyilkosság. — No — kezdte Vondrá­cek bizonytalanul. — Egy vasárnap láttam, hogy az apósom megint Joudallai be­szél. Apa, mondom, nehogy eladja azt a lucernást. De ő erre, hogy eladja. „Majd ép­pen téged kérdezlek meg, te fajankó.” pát, gondoltam, Itt az ideje, igaz-e. És elmentem fát hasogatni. — Ez a fejsze volt az? — Ez. — Folytassa! — Este mondom az asz- szonynak, menj, vidd el a gyerekeket a nénédhez. Az meg mindjárt ríni kezdett. Ne ríj, mondom, előbb még beszélek a fejével. Az öreg bejött a fáskamrába, és azt mondja, „az az én fejszém, add ide!” Én meg azt felel­tem neki, hogy megfejte a kecskémet. Erre ki akarta csavarni a kezemből a fej­szét. Erre odavágtam*neki. — Miért? — A lucernás végett. — És miért ütötte meg há­romszor? Vondrácek vállat vont: — Csak úgy -, a mi fajtánk nehéz munkához van szokva, nagyságos úr. — Mit csinált azután? • — Elmentem lefeküdni. — Aludt is? — Nem. Azt számítottam, mennyibe fog kerülni a te­hén, meg hogy a kis kaszálót kicserélem azért a darabkáért az út mellett. Akkor az egész együtt lesz. Aztán meg rend­be kell tenni az istállót a tehénnek. Az is pár száz ko­rona. Hisz az apósomnak már szekere se volt. Mindig mondtam neki, Isten bocsássa meg a bűnét, hogy ez nem gazdaság. Az a két föld egybekívánkozik, hát nincs magában érzés? — És magában volt érzés az öregember iránt? De mikor el akarta ad­ni a lucernást Joudalnak — dadogta a vádlott. — Hát akkor nyereségvágy­ból ölté meg! — Nem igaz — védekezett Vondrácek felindultan. — A lucernás végett! Ha azok a földek egybekerültek volna — Bűnösnek érzi magát? — Nem. — Megölni egy öregembert, az magának semmi? ■— De hát mondom, hogy a lucernás végett — tört ki Vondrácek csaknem sírva. — Hát ez csak nem gyilkosság?! Jézus Mária, ezt mindenki megértheti. Hiszen a család­ban történt, nagyságos úr. Idegennel nem tettem volna .. Én sohasem loptam életem­ben tessék akárkit megkér­dezni, milyen ember Vondrá­cek <ks mégis úgy vittek el, mint egy tolvajt — nyögte fájdalmában fulladozvai i — Nem mint egy tolvajt, hanem mint egy apagyilkost — szólt az elnök szomorúan. — Tudja, Vondrácek, hogy ezért halálbüntetés jár? Vondrácek kifújta az or­rát, és szipákolt. — 'A lucer­nás végett volt — mondta megadóan; a tárgyalás tovább haladt, tanúk, vadbeszéd. . Arníg az esküdtek Vondrá­cek bűnösségéről tanácskoz­tak, az elnök elgonSolkozva nézett ki az ablakon. — Gyönge dolog • volt — morogta a szavazóbíró. — Az ügyész sem erőltette meg magát, a védő sem mondott sokat •• Szóval világos eset, kár a szóért. A tanácselnök fújt egyet. — Világos eset mondta és legyintett. — Ide hallgasson, kolléga úr, ez az ember olyan ártatlannak érzi magát, akár* csak maga vagy én. Nekem olyan ez az egész, mintha egy mészáros fölött kellene ítél­keznem, amiért teheneket vág le, vagy egy vakondok fölött, amiért feltúrja a földe". Ba­rátom, a tárgyalás alatt né­ha úgy éreztem, hogy e?. az ügy nem a mi dolgunk, érti? Hogy' ez nem a törvény vagy a jog dolga? — lélegzett fel, és levette talárját. — Pihen­nem kell pár percet. Az az érzésem, hogy az esküdtek felmentik, nem. értelmetlen dolog lenne, de talán mégis felmentik, mert .. Mondok magának valamit: .bennem paraszlvér folyik, és orrúkor az az ember azt mondta, hogy a földek egybekívánkoztak .. hát én magam előtt táttam azt a két földsávot, és azt éreztem, hogyha .. érti... hogyha valamilyen isteni törvény alapján kellene ítél­keznünk .. akkor a felől a":ét darab föld felől kellene ítél­keznünk. Tudja, mit tettem volna legszívesebben? Leg­szívesebben levettem volna a barettemet, és azt mondottam volna: Vondrácek vádlott, is­ten nevében, mivel a kiöntött vér égre kiált, beveted azt a két darab földet beléndekkel és galagonyával; és halálod napjáig szemed előtt lesz a gyűlöletnek az a két ugara .. Szeretném tudni, mit szólt volna ehhez az államügyész úr. Néha az istennek kellene ítélnie; érti, kolléga úr, ő olyan rettenetes és nagy bün­tetéseket tudna kiszabni Is­ten nevében ítélni .. no ehhez ml kicsik vagyunk .. Mi gz, az esküdtek már döntöttek? — Kedvetlenül felsóhajtoti és felvette talárját — Hát gye­rünk! Jöjjön be áz esküdt* szék! (Fordította: Zádor András)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents