Kelet-Magyarország, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
f. oMa! KELET MAGYARORSZÄO ,Latod édesanyám, látod édesanyám. Tákosi pacsirta — En mindig énekelek. Ha takarítok, ha a mezőn dolgozok, ha bent vagyok a tej- kezelőben. Kinyitom az ajtót, csak úgy visszhangzik a nóta. Ha leállók fél órára, már jön a szomszédasszony, mi van Irénkém édes? Dal a nagymamától lakoson mindenki énekel. Simon Józsefné is itt tanulta az első népdalt, magyar nótát a nagymamától, még pende- lyes- kislány korában. Az estézéseken, a munka közben. — S hogyan került a tv kamerája elé? — Lehetek őszinte, erre már nagyon régen készülök. A nyolcadik osztályt ötvennégyben végeztem. Nyíregyházán rendeztek egy tehetségkutató versenyt, ki • tud szépen énekelni. Nagyon sokan voltunk, innen Tákosról is hárman. Énekeltem népdalokat és felvettek a békés- tardosi zenei gimnáziumba. De örültem. Csak amikor hazamentem, mondták a nagyszüleiül, hogy ne menjek, mert mi lesz akkor az ő kis földjükkel, ki fog nekik segíteni? ök neveltek, akkor még nem volt tsz, s itthon maradtam. De mindig vágytam énekelni. Jelentkezett a Nyílik a rózsa vetélkedőre is. Még most is bánja, hogy nem járt sikerrel, mert 39 fokos lázzal ment a selejtezőre. Az örömhír mellett-. — De ezt a versenyt, a Röpülj pávát már alig vártam. Hátha éppen most! Elmentem Nyíregyházára, a megyei döntőre. Kétszázötvenünkből négyen mehettünk tovább, hogy ki, azt nem tudtam. Csak reménykedtem, vártam a postást. De már le is mondtam a tv-szereplésről, mert Nyíregyházán meg Szabályosan belesültem a népdalba. Egy hang nem jött a torkomon, hiába biztatott a zsűri, gondoltam, most már vége. Azért vártam a postást. Tettettem, hogy nem, mikor már a harmadik hétbe is belefordultunk. Megjött a Nők Lapja egy vasárnap. Dolgoztam, egész nap ott jártam- keltem az örömhír mellett, s csak este vettem a kézbe az újságot, akkor hullt ki a levél, hogy a tv előtt Szabolcs- Szatmár megyét fogom képviselni. Élénk, pergő nyelvű huszonkilenc éves menyecske, tizenhárom éve asszony, tizenkét éves fia van. — Ilyen sok ember előtt még nem szerepeltem. Csak nyaranta szóltak egyszeregyszer, hogy menjek a tivadari strandra, magyar népdalt, nótát énekelni, akkor megyek. Akkor eljönnek sokan a faluból is hallgatni. Szeretnek, csinálunk itt is műsorokat, én vagyok a nőtanács elnöke is. A nép kincsei — örült a falu, hogy Si~ monnét láthatta a képernyőn? — Nagyon. Képzelheti, hat- ezerhatszáz szavazólapot küldtek. Persze nemcsak a falu, a megye is, a vállalatom, a tejipar dolgozói is. Nem is tudom, hogy háláljam meg. Rengeteg levelet kapott Irénke az ország más részéből is. Írták, nagyon tetszett az előadásmódja, a hangja, a népdal sajátos beregi íze. És a szőttessel díszített ruhája. S Simonné minden levélre válaszolt, elküldte a mintát. — Első lettem, s még most is harmadik vagyok. Gondolja, bekerülök a legjobb harminc között a középdöntőbe? izgul, pedig tudja, hogy igen. A hatszázlelkes kis beregi község, Tákos házai, kerítései, kisajtói, párnái és népdalai ma már kincsek. Ezeket meg kell ismerni az országnak. Ez a jókedvű, tűzrőlpattant fiatalasszony segít ebben. — Nálunk soha nincsenek elfáradva az emberek, mennek ki a vontatón, nótáznak. Kapálnak, aratnak, énekéinek, könnyebb így a munka. írta, rendezte, előadja« Sziget volt ez a falu, egymásra utaltak az emberei, mivel lehetett mással szórakozni, nótáztak. Születtek a népdalok, a rigmusok. Még most sincs más, csak a tv. A legközelebbi presszó? Namény- ban. Tíz kilométer. Most is készülnek. Műsorral karácsonyra. A műsort írta: Simon Józsefné. Az ösz- szekötő szöveget mondja: Simon Józsefné. Magyar nótát és népdalt énekel: Simon Józsefné. Meghív a próbára. Barna, kék szemű, nevetős asszonyok, lányok közé. Gál Sán- domé, Kosa Lászlóné, Baráth A szabolcsi Homérosz Amikor először kerestem telefonon, kimentette magát: az egyesület énekkarát viszi az Operába, a Nabuccó- hoz. Más nap? Három tárgyalása is van, egy Kispesten. egy Űjpesten> égy a Markó utcában. Egyedül közlekedik és ez a három út nagyon kifárasztja. így maradtunk a vasárnap délelőttben. Pontosan ti? órakor szemben ülünk a budapesti Május 1 út 21. egyik földszinti kis dolgozó- szobájában. Nézegetem a göndör hajú, huszonkilenc éves fiatalember mosolyát, elevenségét és arra gondolok, mekkora út lehetett az encsencsi zsellér hét gyereke közül az egyiknek eljutni Torbágyi intéző úr cselédla- kásátó] az ügyvédi diplomáig. KitüntetésseL És vakon. Mert dr. Kovács Mihály, aki nemrég szerzett ügyvédi diplomát, gyermekkora óta vak. A Vakok Intézetében lakik. Itt beszélgetünk. Kovács Mihály encsencsi uradalmi cselédnek 1941-ben, május nyolcadikén született meg a második fia. Négy és fél kilós volt az újszülött. eleven portéka, apja nevét kapta. Féléves korában beteg lett, az orvosok nem tudták, vagy nem mondták, mi a baja. Visszamaradt a fejlődésben. Később született testvérei már jártak, ő még csak csúszkált. Ráadásul a szemét kezdte belepni a zöld hályog. Jöttek az encsencsi javasasszonyok. Volt ennek a gyereknek a szemén őrölt üvegpor, szárított levelibéka, meg tudja isten mi minden. Nem gyógyult. TUDÓSÍTÓNK ÍRJA: Felszabadulási vetélkedő , a kisvárdai járásban A felszabadulás 25. évfordulója tiszteletére hirdetett községek közti vetélkedő második fordulóját tartották december 20-án a kisvárdai járás nyolc községében. Áz első fordulóból továbbjutott 16 csapat versenyzett. Tuzsér község sorsolás útján már biztosította részvételét a januári, harmadik fordulón. Ebben a fordulóban olyan feladatokat is meg kell oldani a községek csapatainak, amelyek a gyakorlati kulturális munkát Is reprezentálják. így irodalmi színpad és színjátszó csoport, tánccsoport, énekkar eddigi eredményeit kell bemutatni. Az első, második és harmadik helyezett község az alábbi díjakat kapja: L helyezett 100 000 forint értékben felújítási összeg, II. helyezett 60 000 forint értékben új tantermi felszerelés, III. helyezett 20 000 forint értékben rádió, tv, magnó, lemezjátszó. Vtacze Péter És 1947 őszén végleg megvakult Akkor kezdett járni iskolába. Nem nyilvános tanuló-, ként beengedték, hátha ragad rá valami. Számolni úgy tudott, hogy amikoi Irénke néni, első nevelője; cukrot tűzött ki a nehéz pél dák első megfejtőinek, mindig ő kapta a cukrot. A töb biek lázongtak is. Még azl is mondták: „Könnyű Misinek, hiszen ő vak”! Akkot tanulta meg először, hogy a vak emberrel kétféle sérelem eshet az életben. Az egyik, hogy sajnálják. A másik, hogy irigylik. Az 1950-es év tavaszán egy vak járt Encsencsen. Kefét árult, vakok készítményét. Elmesélte Kovács mamának, hogy van Budapesten egy intezfet, ahol a szeme világát vesztett értelmes embereket nevelik. Küldje oda a kilencéves kisfiút, mert ebből lesz valaki. Ez a •vak keféárus mesélt a világ legnagyobb költőjéről, a görög Homéroszról is, aki vak volt. (A vakok világhírű énekkarát, melynek dr. Kovács Mihály ügyvéd a felelőse, Homéroszról nevezték el. Őket vitte péntek este az Operába). De most már haddbeszéljen é. •k Leírhatatlan érzés volt — mondja — kilencévesen megérkezni a mi földes szobánkból ebbe a parkettás világba. Minden új volt és idegen. Most már, mint képzett jogász, tudom, hogy az encsencsi kisfiú érkezése néhány hónappal később történt csak, hogy a szocialista népállam véglegesen rendezte a vakok és csökkentlátók társadalmi megsegítésének problémáját. Ha húsz évvel korábban szülétek, alighanem a vásári koldusok, vak énekes szerep vár rám. A vakok iskolájában állandóan első tanuló voltam, propagandamunkát végeztem, én lettem az úttörőcsapat tanácselnöke. A középiskolában ágit prop. titkár lettem. És, mint végzős jogász, két éve felvételemet kértem a pártba. Jólesik az a plusz, ami ebből rám háruL „Három és fél éves késéssel. a vakoknak járó kedvezménnyel, vagyis korengedély nélkül lettem a szomszédos István gimnázium tanulója. Vakoknak nincsen külön gimnázium. Nem is lenne jó. A középiskoláig már minden hátrányt be kell hozni, egyenlő fegyverekké! küzdünk. Ebben a színvonaláról híres előkelő fővárosi gimnáziumban is első , diák maradtam. A nem látó diák hátrányát a képszerű, geometriai feladatokkal szemben azok a társaim segítettek behozni, akiknek én segítettem jó nyelvér kekemmel az oroszban. Valami belső súgás tett jogásszá. Nem bántam meg. Legtöbbször bűnözőket védék. Ha rájuk „nézek” napszemüvegem mögül is megmondom: őszinteséget kérek az őszinte segíteni akarásért, néha hamarabb boldogulok velük, mint látó kollégáim. A fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozom legszívesebben, mert ök még könnyen hajlíthatok”. „A család becsül, elfogadja a tanácsaimat. Egy hónap alatt kétszer voltam otthon, egy családi esedékes látogatáson és az unokahugom lakodalmán. Nagy lagzi volt- örömmel hallottam a falu vezetőitől, hogy Encsencs sorsa jó irányba halad, gok új ház épül, emeletes iskola. A mi házunk sem a régi zsellérlakás már, a piac közelében építettünk újat a Görgei út 27 alatt. Kicsi, de a telek bő, most bővítjük. A termelőszövetkezet elnöke hívott haza jogtanácsosnak. Nem válaszoltam még. Azt hiszem, sok még a tanulni- valóm. Tanulok is. De nem török karrierre. De nem felejthetem el, hogy a nem látó emberek közé tartozik Szántó György író, dr. Va* Tibor, az állam és jogelmélet tanszékén kedves professzorom, a Vakok Szövetségének elnöke és Ungár Imre zongoraművész. Bizakodással nézek a jövőbb hogy személyes és társadalmi életem kérdéseit meg tudom oldani”. Kitűnően gépeL Könyvtára van. A magnetofonszalagok erdeje lepi el otthonát. Két és fél órán át a szó szoros értelmében a szemembe nézett, míg beszélgettünk. Félek megkérdezni tőle, megtette volna-e ezt az utat az encsencsi zsellér második fia, ha nem vak? Szerintem ez a fiú mindenképpen megtette volna. De nagyobb dolog így, harcban a világosságért Gesztelyi Nagy Zoltán A vezetékek mellett Tudja, a népek fényt igényeltek, mert a városban már napok óta a sötétség uralkodott. Valakinek el kellett indulni, valakinek menni kellett, hát elindultunk, néhányan nyíregyházi férfiak. A szovjet városparancsnok felhívása magyarul kimondta- a sötétben, áram nélkül soha nem lesz élet. Beléptünk a villanytelepre. Pontosan, a karácsony előtti napokban. huszonöt éve Az áramfejlesztés nem jelentett gondot, de a városban a lerombolt hálózat reménytelen helyzetet ígért az embereknek. Valakinek el kellett kezdeni, valakinek változtatni kellett. Elkezdtük. Munkások és vezetők, vezetékhulladékot, törött oszlopdarabokat, meg mindent, amit használni lehetett — gyűjtögettünk és Ideiglenesen, kezdetlegesen hálózatot barkácsoltunk, s először a kórháznak, majd az iskoláknak, üzemeknek, később a középületeknek, s végül a lakásoknak, házaknak is — áramot adtunk és nem is tudom: ők, vagy mí voltunk-e keidogabbak? Nehezen, de tudomásul vettük, hogy a „megrendelők”, az első időkben nem honorálták a munkánkat Később is gabonával, kukoricával, tojással, ki mit tudott szerezni — azzal fizetett. Az első pénzt, az első forintot egy évvel később kaptuk. Én is — a többiekkel együtt — akkor vittem haza a háború utáni első fizetésemet, negyven forintot. Egy álló napig senki nem nyúlhatott hozzá s, amikor a feleségem — másnap — elköltötte, mint egy kölyök, ha elveszik1 a játékát — .bőgtem. Mire a ' városi hálózat „talpra állt”, megtanultuk, hogyan kell építeni a távvezetéket. Ekkor alakítottuk meg a brigádot és „elhagytuk” a várost. A megye, a falvak következtek. A Pe- tics-brigád, huszonegy ember — jelentéktelen változásokkal — azóta is, szüntelenül építi a távvezetéket a megyében Azóta is hűségesen kitartok az együttesben. Hogy mennyi a teljesítményünk? Nehéz lenne megmondani, kiszámítani, mert ezerféle munkát végzünk, ezer helyen. Mégis, mondok magának egy számot, az talán valamit érzékeltet: évente megépítünk, megközelítően, nyolcszázötven kilométer hosszú távvezetéket. Durván szorozva is huszonháromezer kilométer. De végeztünk mi, persze, egyéb munkát is. Jóleső büszkeség, hogy minden kilométerben benne voltam. Pedig, ahány kilométer, annyi nehézség volt közben. Igaz, először illene arról beszélni: mi volt szép a munkánkban? Ügy mondanám: az a tudat, hogy mi adunk, vagy: mi is adunk fényt az embereknek. És az elején ezt még értékelni is tudták az emberek. Például: a falu villamosítása idején, csaknem mindenütt, mi voltunk „a kedveskéim”, de különösen a tanyavilágban szinte dédelgettek minket. Kosztot adtak, megfelezték velünk a szobáikat, meleg mosdóvizet készítettek nekünk az emberek. Nem egyszer, amikor végre kigyulladt náluk a villany, búcsúvacsorát rendeztek a „tiszteletünkre”. És milyen különös teremtmény az ember! Látja, mint itt is, mostanában lecseréljük a régi, elhasználódott oszlopokat, máshol meg javítjuk-modernizáljuk — ugye így kell ezt mondani? — a vezetéket s, ha ne-adj isten, hangosan beszélünk, akkor, bizony, nem egyszer ránk szólnak, hogy ne zajongjunk, mert zavarjuk az aprójószágot, mert félősek. Igen, tudom, hogy meglepő, de ugyanazok az emberek. A kosztolás, az volt és maradt is a legnehezebb. Mi „utón vagyunk” — állandóan. És útközben ritka a főtt étel, pedig, ezt is mindenki tudja: anélkül sincs élet. Közöttünk sokan megkapják a gyomorbajt, mert — éveken keresztül —, állandóan, száraz kosztot fogyasztanak. Reggel szalonna, délben ugyanaz, este, ami ebédről maradt. Ez, bizony, egy idő után — unalmas. De megoldani lehetetlen, mert tizenöt-húsz kilométerről lehetetlen hazaugrani ebédelni, de ki sem hozhatják utánunk az üzemi ebédet. Mire ideérnének, rosszabb lenne, mint a szalonna. Amikor nagyobb munkán vagyunk, a brigádvezető bográcsban főz a társaságnak, dehát, ez is csak ritka eset. Talán, épp az egészségűnk érdeket-n, megoldhatnánk úgy is. hogy néhány év után „kicserélnének bennünket”, aki sok száraz kosztot fogyasztott, benti munkára menne és újak jönnének a helyére. Igen, de mi már olyanok vagyunk, hogy ha ezt kellene tenni, inkább kilépnénk, de közülünk senki nem adná fel ezt a kódorgó életet Mert aki egyszer is meg- izlelte a mi vándormunkánkat, azt beteggé tenné a csere. Különben is, a gyenge alkat ne menjen a távvezetékre. De nézzen körül, nem is lát közöttünk egy vézna embert se! Meg most már kapunk is valami könnyítést, mert az utazás, bizony, az se leányálom az életünkben. Merthogy sokan „vidékről” járnak és nem egyszer megtörténik, hogy az adott munkát nenj lehet otthagyni, mert egy fél óráért, de még egy óráért sem jöhetünk vissza — másnap. Ilyenkor, bizony, több ember számára nincs vonat. Némelyik gyalogol, vagy ha valakinek kéznél van a motorja, baráti szívességből, hazaviszi, de legtöbb esetben ott alszanak, ahol az este érte őket: a jászolban vagy ahol éppen tudnak. Mert most már azt mondják a népek: „. a villanyért fizetünk” — és be se engednek bennünket. Kivéve ha jól megfizetjük mert az. ugye, egészen má* eset! Dehát nekünk csupán tf* forint szálláspénat ad a vállalat. naponta. Ezzel, bizony, szóba se állnak velünk a népek. Ezen segítenek most, ha sikerül, azzal, hogy vásárolnak nekünk egy elhagyott tanyát, s az lesz a mi pihenő-szállónk, amiért fizetnünk se kell. s aki nem tud hazamenni, vagy mesz- sze lakik, ott alhat, pihenhet, főzhet magának és nem pirul az arca többet, amikor szállást keres. Igaz, maga rólam akart kérdezősködni, de — látja: ilyen a mi munkánk, csak arról tudok beszélni. Dolgozunk, huszonöt éve, szüntelenül, mert mindig van mit tenni. Látja, most is mennem kellene már, mert a többiek húzzák a drótot, helyettem és azt nagyon nem szeretem. Meg igyekeznünk is kell, mert „hozni akarjuk’* az idei tizenkétmillió forintos tervet, ha pedig eldiskurálom itt az Időt magával, akkor magunkra hozok szégyent. Ezt pedig, remélem, maga se akarja. Néhány nap múlva egyébként úgyis nyugdíjba megyek és akkor majd les* időnk a beszélgetésre. Emlékezetsz Karmanöcky Andris Lejegyeztem Bafeglt Gyfirej 1969. december ff. Erika és Aranka közé — tsz- állattenyésztők, bolti eladók, adminisztrátorok. És a férfiak : Gál László, Filep Lajos tsz-kocsisok, Filep Endre traktoros. Ök a kultúrcsoport, a zenekar, ők minden. A kultúrterem hatalmas, a próba a tanácstitkár piciny szobájában zajlik. Simonné verset írt a nagyapáról, akinek „tavalyi papirba göngyölt kockacukor és kenyérhéj” jutott a fenyőágra, amit nyolcán álltak körül™ Esteledik a faluba... Két hegedű, egy bőgő és cimbalom előtt áll, perdül a vékony asszonyka, sárga pulóverben és barna lestexnad- rágban, s száll a dal, nagyerejű hangon, ősi ízzel, utánozhatatlan ul : „Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra.” így énekelni csak itt tudnak, itt a Beregben. Ilyen ízesen, zamatosán, torkot szo- rongatóan szépen. De jön egy Ady- és egy Csokonai-vers és a tsz kocsisa gyújt tüzes nótára: „Szaladj kislány, a szekerem után...” Olyan a dal, mint száz és ezer éve volt. A lányok, asz- szonyok vele élnek, benne mozognak, s a búcsúzáskor mindenki dalol, teli torokkal, tiszta szívvel: „Esteledik a faluba, haza kéne menni...” Elindulnak, holnap is nap lesz. Tákos, 1969. december. K. J.
