Kelet-Magyarország, 1969. november (26. évfolyam, 255-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

W89. november flf. 1C1!LBT-MA«VARCm=!ZÁG - VASÁRNAPI MELLÉKfcfcr 9 o\§m Vita a népművelésről : Világos célért, vonzó formában A z utóbbi időben divattá vált a napilapok hasáb­jain a népművelés vál­ságáról cikkézni. Egyik írás az anyagiak állítólagos csekély voltát, a másik a káderek képzetlenségét, hivatástuda­tuk elégtelenségét, az állandó fluktuációt, megint más a „hajrá"’ népművelés hiányát teszi a ba jok fő okozójává. Kevés az olyan felvetés, amelyik a népművelés korsze­rű feladatairól, azok korszerű megvalósításáról szól. Mert a népművelésnek — a célja mindig is ez volt — világosan meghatározott feladatává tet­ték országos és megyei párt. és más fórumok a termelés és a tudatformálás szolgálatát. Ezek értelmezésénél már alapvető hiányosságok van­nak; elsősorban szemléleti problémák Továbbmenve, ezzel az alapvető céllal népművelőink zöme teljesen egyetért, s hogy állandóan panaszkodnak, an­nak az az oka: az intézménye­ken kívül — legtöbbször ezek valóra váltásához — nem ta­lálják meg a partnereket. Ma­gyarán szólva: akiket a nép­művelés ki akar szolgálni, akikért valójában van. azok­kal nincsenek „közös hullám­hosszon” a népművelők. So­kan azl hiszik, a népművelés még ma is csak a népműve­lők dolga, csak színjátszás, csak csasztuskabrigád. vagy csu­pán arra való, hogy egy-két megszállott művészkedő az ötletét, szenvedélyét néhány könnyen befolyásolható em­berrel az állam pénzén pro­dukcióvá alakíthassa. P-':l ig régen nem erről van szó! Egyre világo­sabb, hogy a népműve­lés alapvető szolgáltatásait már nem az intézmény négy fala között kell letudni, hanem el kell menni az emberekhez. Csak az népművelhet ma kor­szerűen, aki a termelés igé­nyeihez alkalmazkodik. fi­gyelembe veszi á napi és táv­lati politika által megszabott gazdasági és ideológiai felada­tokat. Ezek pedig nem képzelhe­tők el az ipari és mezőgazda- sági üzemek különböző veze­tőinek pozitív hozzáállása nél­kül. Kevés kivételtől eltekint­ve azt tapasztaljuk, hogy ép­pen legnagyobb üzemeink, termelőszövetkezeteink zár­kóznak el ettől a munkától, sokadrendű kérdésnek tekin­tik az üzemen belüli művelő­dés feladatait. Pedig legjob­ban ők tudják, hogy a modern s egyre korszerűbb technika megfelelő működtetése el sem képzelhető a valóban — szak­mailag, ideológiailag és álta­lánosan — művelt szakembe­rek tömege nélkül. Naívság lenne ezeket csak a népműveléstől számon kér­ni. Képtelen is lenne rá. Azonban az iskolai és máá* szervezett, végzettséget adó oktatás mellett ez olyan pluszt jelentene a termelés számára — az új típusú szocialista munkaerkölcs, a munkakultú­ra és más ehhez kapcsolódó, valójában az önképzést is se­gítő nevelés —, amit máshon­nan nem kap meg. Egyszerű példával illuszt­rálva; Nyíregyháza termelő- szövetkezetei ebben az év­ben semmilyen kapcsolatban nincsenek a TIT városi szer­vezetével. (Nem a TIT tehet róla.) Pedig rendkívül gazdag formái lehetnének az együtt­működésnek. Csak pgyet; nagy hagyománya van ezeknél a mezőgazdasági üzemeknél a tagság évenkénti jutalom­utaztatásának a kulturális alap terhére. Sokak előtt is­mert, hogy ezek tartalmi le­bonyolítása kívánnivalót hagy maga után. Megoldható vol­na ez ágy is, hogy az ilyen utak mindig összekötötték le­gyenek egy olyan üzem, vagy gazdaság megtekintésével, ahol bizonyos feladatokat jobban, korszerűbben oldanak meg. Egyszóval tematikusán kirándultatni az embereket, fele tapasztalatszerzés, fele borkóstolás. Nagyszerűen tud­nának ebben koordinálni a te­rületi tsz-szövetségek. Gondo­lom, hogy a TIT, az IBUSZ, az Idegenforgalmi Hivatal kü­lönösebb nehézség nélkül szervezne meg egy-egy ilyen programot. \ f annak persze már sokat ígérő tapasztalatok is. Ilyenek, hogy a vízügyi igazgatóság, a MÉSZÖV, a moziüzemi vállalat szabad- egyetemi előadássorozatokat rendelt a TIT-tői dolgozói to­vábbképzésére. A MÁV-nál pedig ez már évek óta folyik. Folytathatnám a sort, hogy a termelés szervezői, vezetői, milyen formájában vehetnék igénybe a népművelés kü­lönböző intézményeit. suját munkájuk segítésére. Minél később teszik ezt. annál job­ban jelentkezik kára a ter­melékenység növelésénél, a munkakultúra fejlesztésénél, stb. Találkozunk persze meg nem értéssel a népművelés háza táján is. Sokan hiszik még ma is, hogy az intéz­mény falain kívül nincs mű­velődés. Aztán pedig nem dif­ferenciáltan terveznek, a kon­zervgyár. az almatároló, a Ságvári Tsz, a tuzsérí fatelep munkásait akarják egyszerre népmüvelni. Világos, hogy ilyen heterogén tömeget' nem lehet rendezvényeknek meg­nyerni. Ha el is jönnek egy- egy előadásra, annak igen ke­vés a haszna. Lehet azonban népművelni a konzervgyár, stb., ezt vagy azt a szocialista brigádját, munkacsapatát. Ezekre lehet akár személyre szabott tervet készíteni, valós igényeiket — akár tudnak ró­la, akár nem — feltárni és ki­szolgálni. Ez lenne a népmű­velés sokoldalú tervezése, ha egyformán jól állnának hozzá a népművelés, de különösen a termelés szakemberei. Az iskolán kívüli művelő­désre jelentős összegeket biz­tosít a nép állama. Az is igaz, hogy ennek költségvetési nö­velését a közeljövőben nép­gazdaságunk nem tudja vál­lalni. De jelentős összegek állnak rendelkezésre a kultu­rális alapokban gazdasági szerveinknél. Még azt is tudo­másul vesszük — és termé­szetes is —, hogy azoknál a gyenge termelőszövetkezetek­nél. ahol nagyok a szociális terhek, ez az alap erre megy el. De igen nagy felelőtlenség a kulturális alapok rendelte­tésellenes felhasználása ott, ahol az igénytelenség miatt költik másra. Ha a kulturális alapok ösz- szegét az intézményekkel együttműködve használják fel gazdasági szervei nk — figye­lembe vennék, hogy ők sem városon, vagy falun kívül él­nek —, szinte megduplázód­nak a népművelésre fordítha­tó költségek. És itt nem arra gondolok, hogy öntsük közös kalapba a pénzt, mert az sem­miképpen nem lenne hasznos. De jó volna az, ha egy-egy nagyobb üzem. tehetős ter­melőszövetkezet saját kezelésé­be venne olyan intézményeket — művelődési ház. könyvtár, stb. —. amelyek feladata egy­ben az ott dolgozók ellátása is. rí enki nem várhatja el ^ Például, hogy a Megyei Művelődési Központ mő' ödtess” az műked­velői. művészeti -'Svültesét. vagy szakkörét. Már csak azért is képtelen rá, mert nem tud helyet adni számukra, így adta át a múlt évben iro­dalmi színpadát az építőipar: vállalatnak, ahol további sike­res működését nagyszerűen bizonyította a Tanácsköztár­saság 50 évfordulója közpon­ti ünnepén és máshol. Meg kell tehát találni an­nak a módját, hogy a nép­művelés alapvető feladatait, az érdekeltek tartalmas együttműködésével helyes irányba tereljék, megfelelően vállalva részt ezek minden- oldalú lebonyolításában. Rendkívül nagy szerep vár ebben az üzemek, termelő­szövetkezetek pártszervezetei­re szakszervezeti bizott­ságaira, KlSZ-szervezeteire. hogy az együttműködni, a dolgozók és az üzem, vég­eredményben a szocializmus érdekeit szolgálni akaró nép­művelés nyitott ajtókra és ér­tő agyakra találjon. Az öntevékeny művészeti mozgalom. a már sokaktól hallott gyászbeszédek ellenére úgy látszik reneszánszát éli. Nem úgy, hogy konkurrálni akar a tévével, a színházak­kal, hiszen az úgy sem megy. hanem talált éhhez korszerű tartalmat, korszerű formát, hogy csak a gombamód szapo­rodó irodalmi színpadokró’ szóljak. Úgy gondolom, a műkedve­lő művészeti mozgalom for­mai és tartalmi továbbfejlő­dése, mini a művészeti ízlés, a közösségi és a sokoldalú po­litikai nevelés egyik formája továbbra is alapvető részfela­data a népművelésnek. Az ilyen együttesekben végzett munka eljuttatja a részvevő­ket az alkotó tevékenység egy fajtájáig. s igen intenzívé, álélhetővé teszi az irodalmi, művészeti alkotások tudatos feldolgozását. E zek melleit jobban ki kellene használni egyes technikai eszközöket — fotó, film, magnetofon, stb. — kívánó formákat. Ma már el­képzelhető, hogy egy-egy ki­sebb intézmény, vagy üzem is tudna működtetni ilyen szak­köröket, megfelelő hozzáértő vezetővel, s így biztosítva len­ne az alkotó megismerés fo­lyamata. Nagyon szép példái vannak ennek a Kdtpátontúli területén. Megyénkben is elértük, hogy a helyi hagyományokra sikerült olyan országosan is vonzó rendezvényt is létre­hozni, mint a nyírbátori ze­nei napok, fiatalok és idősek, munkás és parasztemberek hallgatják áhítattal Bachot és Kodályt, és a megnyitókon a zuhogó eső ellenére is ezrek vesznek részt. Ebben már van széleskörű összefogás. Ezt a formát is tovább lehet szélesíteni, sok ilyen lehető­ség van erre városunkban is, megyénkben is. S hogy ezeket mennyire meg lehet tölteni megfelelő politikai tartalom­mal, azt azok tudják legjob­ban, akik e rendezvényeken sorra részt vesznek. Megismétlem a vitairás cí­mét: optimista vagyok, nincs válságban a népművelés. Vál­ságról különben is csak ak­kor beszélünk, ha nincs vilá­gos cél, s mindenki össze­vissza tevékenykedik. udunk már a hagyomá­nyos formák helyett új, tartalmas, vonzó, nagy nevelő hatású formákat pro­dukálni, s ha azt is elérjük, hogy az ilyen demonstratív rendezvények mellett az ezek előteremtését biztosító gazda­ságban is megtaláljuk a kö­zös hangot, közös tennivalót, a „válságból” végleg kilába­lunk; valamennyiünk haszná­ra. Nagy Mihály A KISARI HID Szilágyi Sándor rajzá A XIV. ŐSZI TÁRLAT Szám szerint a mostani őszi tárlat a XIV., ami eléggé te­kintélyes szám, bar kisebb mint a debreceni és a mis­kolci, de több mint a békés­csabai, mégsem mond cl min­dent, nem árulja el, hogy ez­előtt 15 évvel, 1954 őszén ren­deztük első megyei képzőmű­vészeti kiállításunkat, Nem volt könnyű beindítani az el­ső tárlatokat, és a hamarosan bekövetkező nekilendülést bizonyos visszaesések követ­ték. Hol a képek számában, hol minőségben, hol a kiállí­tási helyiségben, hol szerve­zési dolgokban. Az első ki­állító művészek közül már kevesen maradtak, de nincse­nek sokan az első tárlat meg­nyitásának a közönségéből sem, mert nagyon kevesen voltunk. A művészek közül sokan eltávozlak, olykor na­gyon messze, de újak jöttek, s mindkét tábor megnöveke­dett, megerősödött. Koncep­ciók születtek - a művészeti élet fejlesztésére, s elhaltak, de ha minden nem is valósult meg, csak előre léptünk. Ez a 15 év a megye kultúrtörté­netének egy szép és vitatha­tatlanul felfelé ívelést muta­tó fejezete. Ennek a tárlatnak ezek az emlékek adják egyéni jelle­gét. Azonban más konkrétabb adottságok is jellemzik. így az a körülmény, hogy a ve­zérszólamot Berecz András és Pál Gyula viszik. Számszerű­leg is ők szerepelnek a leg­több képpel, de képeiknek a változatossága, hangulati, tar­talmi gazdagsága is kiemeli őket. Berecz Andrásnak kezdettől fogva (nálunk a második ki­állítás) legfőbb kvalitása volt a festőiség: rajzának játékos könnyedsége, oldotlsága és színeinek rendkívül lírai ösz- szecsengése. Ahol ezt érvény­re tudta juttatni, páratlan megnyerő alkotás lett, ami a keze alól kikerült. Gondol­junk a Piros pántlikás kis­lányra, a Tokaji tájra, Pa­rasztasszonyokra, a Fikuszos, Aszparátuszos. Piros szegfűs csendéleteire a régiek közül. A mostani kiállításon szín- kultúrája kifinomult, bonyo­lultabb lett. Nézzük meg a Máítélyiakat, egy háromré­szes dalocska színből, szín- akkordokból Játék a vaskos formákká!, légies könnyed­séggel. Az Ősz es a Tanya című képei is telítve vannak énjének legmélyebb réteséből eredő lírai Sággal. Kicsit olyan Berecz művészeté, mint mi­kor egy gyermek rácsodálkoz­va, önfeledten játszik. Ezek a legigazibb, legőszintébb mű­vei és talán ezért nem áll jól neki, ha spekulációkba bo­csátkozik. Belőle kitűnő non­figuratív festő lenne. Pál Gyula egészen más ter­meszét. Nem a színből indul ki, hanem formákból, ritmu­sokból. Az ő művészete az ellenpont művészete, hol a tó­nusok, a vonalak, formák fo­kozódnak, felelnek és vissza- fclelnek egymásnak. Nála a világ nem szín, nem látvány, nem cselekvés, hanem szer­kezet. És ez a némileg geo­metrikus szerkezet teszi olyan sajátossá Pál festészetét. Ö is nagy utat befutott a máso­dik kiállítás óla, amikor még Kalocsáról küldte képeit, de az új stílusának korábbi, vi­szonylag egyszerűbb ritmusú képei után stílusa beért. Gaz­dagabb lett alakzatokban, szerkesztésben, ahogy képmé­retei is változatosabbak let­tek. De új területeket is hó­dít, mint a Munkába menők szédületes perspektivikus ug­rása, vagy a Virágzó fák új hangvétele. Soltész Albert külön eset. Berecz és Pál mellett egészen más művészi alk'at. Kétségte­len komoly tehetség, bár kinn- lévő képei ezen a téren nem egészen meggyőzőek. Talán azért, mert egy eléggé régi­módi tárgykör tartja fogva, másrészt a képeit Is túlmére­tezi. Mennyivel jobb hatású például a Böszörményi házak című képe a katalógusban le­vő nagyságban, mint a meg­lévő méretben. Ha kétszer- háromszor olyan messze me­gyünk képeitől, mint az szo­kásos, akkor érezni azt a fe­szültséget, ami Soltésznak sa­játos kifejezési ereje. Drámai- ságban vele senki sem tud nálunk versenyezni. Szalay Pál — egyedüli az első tárlat kiállítói közül — nem lett hűtlen önmagához. Kevés képpel szerepel, s azok egy halk szavú, nagy kultú­rájú művész megnyilvánulá­sai. Huszár István két kis lát­szatra szerény képe inkább kíváncsiságot ébreszthet. Vele kapcsolatban régi panasz, hogy a megyei tárlatokon ke­veset szerepel. Igaz, hogy más természetű .monumentális meg­bízásai lekötik, de Huszár rengeteget dolgozik. Nyírbog- dányban égy sorozat rémek képe volt a falakon, melyeket Nyíregyházán még nem lát­tunk. Kerülő Ferenc már jó pár éve olyan művésszé nőtte ki magát, kit külön számon kell tartanunk. Némileg még kel­lett lepődnünk képei láttán, mert egy barna alkony! vi­lágba menekült. Kézenfekvő Biró Lajos hatása, de vala­hogy a kék tónusokban játszó munkái mintha egyénibbek es meggyőzőbbek lettek volna. Dicsérőleg kell megemlé­keznünk két szobrászunk,1 Tarr István és hagy Mihály müveiről is. Plasztikai érté­keik a rossz elhelyezés elle­nére is kitűnnék. Művészeinknek van egy elég tekintélyes csoportja, kik te­hetségesek, de buzdításra, bá­torításra szorulnak. Király Zoltánnak nagyon finom hangulatot áraszt kis utcaképe. Koncz Zoltán csak egy akvarellel szerepel, de a látvány kissé elragadta. Kru- tilla József, Margittay Jenő, Tökey Péter, Szilágyi Sándor, Vincze Sándor kevés mun­kával jelentkeztek. Egy-egy munkájukban jólesően el le­het gyönyörködni. Vinczét ki­véve azonban mindegyikük­nél tapasztalható bizonyos bátortalanság. Szilágyi Sán­dor tavaly óta nagy lépést tett előre. A nagy kiállítást szerencsé­sen gazdagítja a városi ta­nács jubileumi pályázatának a kis tárlata a kisteremben. A zsűri véleményével nagyjából egyet is érthetünk. A művé­szek elgondolásával talán már kevésbé. Mindenesetre egy pár igazán jó kép nagy eredmény. Köztük nem egy jobb, mint az őszi tárlaté. Ez pedig olyan eredmény, ami miatt is érde­mes volt a pályázatot meghir­detni. Végezetül pedig ennek a bizonyos értelemben vett ju­bileumi kiállításnak van egy új tünete, mely most jelent­kezett először, s eléggé rá­nyomta a bélyegét a kiállí­tásra, mint olyanra. Mert igaz, hogy a feltörő tehetségeknek lehetőséget kell adni a kibon­takozásra, míg másoknak bá­torításra van szükségük, de jelén esetben a zsűri mércé­jével sehogy sem tudunk egyetérteni. De nemcsak mi, hanem a vendégkönyv tanú­sága szerint a közönség sem. Az olyan állásponttal, amit a lektorátus tanúsított, nem használunk a képzőművészeti kultúrának, melyet a zsűri lenne hivatva képviselni. Koröknay Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents