Kelet-Magyarország, 1969. szeptember (26. évfolyam, 204-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

Vasárnapi melléklet Versenytűrs nélkül? Sokan meghökkentek a televíziónézők között, amikor egy ízben Szabó László, a képernyőről is jól ismert újságíró bojkottra hívta fel a pesti kávéfo­gyasztókat. Elmondta, hogy némely fővárosi szórako- zóhelyen az egekig beszélnek a dupla fekete árával —tehetik, mert az új árrendszer erre megadta a le­hetőséget.— és bíztatta a budapestieket: kerüljék el az ilyen presszókat, menjenek oda, ahol olcsóbban mérik a frissítőt, akkor talán a drágítok is észbe .rapnak... Szabó Lászlónak Igaza volt — Pesten. A két­milliós világvárosban valóban választhatnak az em­berek, melyik presszóba térjenek be, mert elegendő ilyen hely van. De mitévők legyenek az emberek a többi, kisebb vidéki városban, hogy a falvakról ne i's beszéljünk? Ahol nincs mód a válogatásra, ahol a vendég „eszi nem eszi, nem kap mást’’ alapon csak a meglévő kevés ellátó-szolgáltató létesítményre van utalva, ott milyen biztatást lehetne mondani? És ko­rántsem csak a vendéglátás területén vannak ennek tünetei; fellelhetőek az ipar, a kereskedelem több pontján is. Ha egy Ilyen településen próbálkoznának meg valamiféle bojkottal, akkor nagyon könnyen a legszükségesebb napi igényekről kellene lemondani, ami már önmagában is elképzelhetetlen. Marad te­hát a fonák helyzet: a vevő, a vendég, a megrendelő ki van szolgáltatva a monopolhelyzetben lévő válla­latnak. amely — nyíltan, va|y burkoltan — emeli az árakat, elhanyagolja a minőséget, nem törekszik na­gyobb választékra, ezek nélkül is irigylésre méltó nye­reséget gyűjt össze az esztendő során. Ahhoz, hogy mindez másképpen legyen. konkurenciára volna szükség, amely vidéken még ‘eléggé gyerekcipőben jár, mart hiányosak az egymással vetélkedő partne­rek. % Erről is beszélt nemrég a szabolcsi ipar egyik vezetője, amikor így szólt: sajnos, néhány vállalatnál a reális szükségletet kielégítő termékek helyett nye­reségtermelés folyik. Pontosabban fogalmazva; a nyereség mindénekfölött, a többi mellékes. A nyere­séghajsza közben aztán teljesen elvész a számítások­ból: vajon milyen megterhelést jelent egy-egy csa­ládnak valamely terméken végzett „változtatás"’ díja; közömbössé válik, hogy a megrendelő ki tudja-e fi­zetni a magyarázatokkal megtámasztott magasabb árat. Mert ez is új keletű szokássá kezd válni _a gaz­dasági kapcsolatokban: kicsikarni a legtöbb pénzt a megrendelő erszényéből, közben sajnálkozni — vagy siránkozni — milyen nyomasztó terhek nehezednek a szállító, a szolgáltató vállára. (Aztán a nyereségosz­táskor egyszeriben lehull a lepel az „indoklásról”) Különös — vagy talán nagyon is átlátszó? — jelenség, hogy míg baj van a választékkal, amíg halomnyi a hiányzó cikkek listája, addig a vállalatoknál elősze­retettel vesznek fel „sürgős” jelzésű megrendeléseket, az ehhez illő magasabb árral; visznek a piacra „új terméket”, melyen jó akarattal is nehéz az emelkedő áron kívül bármiféle változást felfedezni az előbbihez képest. A vásárló tehetetlenségében legfeljebb bosz- szankodik, de kénytelen fizetni, mert cipőre, ruhára, bútorra szüksége van. Félreértés ne essék: jó dolog az, ha nyereséggel dolgoznak az üzemek, hiszen másképp nem tudná­nak megállni a lábukon. A népgazdaság szempont­jából sem lényegtelen mindez, tehát végső soron a nyereség össznépi érdek. Ám a társadalom érdekével csak a tisztességes nyereség, a jó munka utáni haszon esik egybe. Ügyeskedéssel, túlzott mohósággal nem­csak anyagilag károsul a társadalom a helyzetüket kihasználók javára, — politikailag is veszteséggel jár mindez. Kiváltképp vidéken, ahol még nincsenek meg a vásárló érdekét is szolgáló konkurrencia fel­tételei. Túlságosan egyszerű volna kimondani: teremt­sük meg ezeket a ‘ feltételeket. Ehhez anyagi eszkö­zök, jelentős befektetések szükségesek. Mégis; talán nem volna felesleges próbálkozás elkezdeni ezt a munkát. Örömmel hallottuk, hogy a megyei tanács legutóbbi ülésén új építőipari vállalat alapítására hangzott el javaslat. Igaz, ez még nem. a konkurren­cia miatt sürgető, sokkal inkább a kapacitás hiá­nyából. Azért azt is jelzi, hogy hasonló kezdeménye­zésekkel más területen is lehetne tenni valamit. Más­észt — a nyereséges gazdálkodás segítése mellett — a vállalatok irányító szervei jobban utánanézhetné­tek: miféle forrásokból táplálkozik némely vállalat­nál a tetszetős — gyakran nagyon is tetszetős — ha­szon, hogy valóban, a szorgalmas, becsületes munka gyümölcsei-e azok a forintok. Talán felfedeznének néhány vadhajtást megújhodó gazdasági életünkben. angyal Sándor CIRKUSZ Hárman jöttek a faluba, egyetlen tevén. A hatalmas kétpúpü állat könnyen hor­dozta őket. A törpe cintányérral zör- gött az alkonyaiban. — Itt a cirkusz! Világszá­mok! Egyetlen előadás! Rög­tön kezdődik a régi vásárté­ren. A, kobraember, bent a ta­nácsnál, letérdepelt. — Mi csak előőrs vagyunk! Pröpagandacsoport! Mögöt­tünk tíz kocsi jön! Ha az igazgató megtudja, hogy nem csináltunk reklámot, fegyel­mit kapunk! A titkár ingadozott. — No de írás nélkül.,: — Huszadszor mondom ké­rem. hogy a működési enge­délyünk az igazgatónál van! — Igen, de... —r Még ki is rúghatnak bennünket.. ha nem... — Ezt' én nem akarhatom Jó, csinálhatnak propagan­dát, de nehogy tányérozza nak! — Dehogyis kérem, van ne­künk jó fizetésünk! A nő már nagyon várta. — Oké? — Ja. A teve megadón térdelt a kopott füvön a ritka körben. A kobraember gesztikulált. — Csupa világszám! A jódlizó csontváz! A vicces sírásók! A ketté harapott ki­rálytigris! A sátán fekete sámlija! ötven vérengző szám! Egy asszöny sipítva türel­metlenkedett. — Lássunk már valamit! A kobraember sípba fújt. — Ami itt látható lesz. az csak ízelítő és ingyenkóstoló! Első szám: bajadérok a to­ronyban. Tánc! Zsebéből fésűt vett ki. pa­pírt tekert rá és fújni kezd­te a melódiát. A törpe csat­togott. csörömpölt és a nő lila mackóruhában Ugrabug­rált. Két perce, már ezt ordította a kobraember. • — Tapsot a nagy Mona Li­zának! Jó példával járt elől. de kis. sikerrel. Erre gyorsan másik számot jelentett, — Szimbolikus ritmusjá- ték! A halál -gyertyája! Nagy nehezen fejére állt és hegyibe mászott a törpe. Fent sárga rongy libegett és ri­kácsolva hadarta a nő: — Azon kis kelmedarafc jelképezi a gyertya lángját A törpe a kanócot. És süvölt a szabadító vihar. Huuuu... A gyertya m.ár remegett az erőlködéstől, — És jön a diadalmas élet. Az én vagyok. Elfujom a ha­lál gyászos gyertyáját! Phű!!! Ekkor leugrott a törpe és a kobraember feltápászko- dott. összekapaszkodva éne­kelték. . —- És győzött az élet! Mert győzött az élet! Sokan mentek el. A pléhtál- kás törpe elébük került. — Csak egy kis szénárava- lót a tevének! Majdnem mindenki adott Hogyne adtak volna, annak a jámbor és soványka állatnak, „aki” olyan kedves elvágyó­dással nézett a kis tömegre a felfénylő csillagok alatt. — Százkettő forint és tíz fillér. Nem rossz!. Mások jöttek. A mezőről tartottak a faluba. Itt megáll­tak. — Rekamíé hercegnő me­nüettje! A századok nagy tánca. Királynők járták a fé­nyes palazzókban! Valaki közbekiabált — Királynők? Rosseb aki megette! A táncosnő gyorsan lehúz­ta lila nadrágját és most csipkebugyiban mutatkozott. Ringtak a csípők, rengtek a vastag combok a fésüzenére. — Egy kis szénára valót! — Adok egy ötvenest, ha leveti a... — Egy kis szénáravalót a tevénknek! — Adok én egy egész kaz­lat, ha egészen levetkezik! Röhögött a kobraember. — Mármint a teve? A beborozott öregember öklöt mutatott. — Hallgass, komédiás! Én mindig megtartom a szavam! Ha nekem itt., •Sokan mentek megint el, szám közben, köztük a mér ges részeg is. — Biztosan szélhámosok! Csupa fegyencpofa! A kobraember büszkén in­tett a messziségbe, A síkon. jő távol, még, fényfűzér rin» ■ gott. — A társaink! — Na. ha azok is ilyenek! — Egy kis szénáravalót! A titkár fülön csípte a tör­pét. • -— Erről nem volt szó! Hogy miért is nem jöttem már előbb! A teve már talpon állt. Csak a törpe hiányzott róla. — Frigyes, gyere, m&> gyünk! — Várjanak csak! A teve lépdelni kezdett, futni a titkár és a törpe el­illant. — Megállni! — Már miért? — Hová mennek ? — Az orrunk után! — Maguk pénzt szedtek! — És? — Erről nem volt szó! — Hát aztán? — Jelentem az igazgató­juknak! ’ — Csak tessék! " A titkár kifulladt, a teve meg eldobogott a folyó felé és a titkár mogorván fogadta a* állami cirkusz kék Warsza* wáját. — Miféle tevés bandát küldtek maguk előtt? Az állami cirkuszos mérge« sen nevetett. — Már megint elénk ke­rültek! Elképzelem. hogy mit csináltak ezek a kókle­rek! Ezek után ki lesz itt ránk kíváncsi? Darázs Endre ŐSZI VETÉS A KEMECSEI HATÁRBAN. » immel József felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents