Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-09 / 183. szám

augusztus §. fm-ffT-MAflYARORSZAfli S of<M /WGF FORGALOM, kis haszon Á bútorválasztékról, as árakról nyilatkozik a BUBIV vezérigazgatója Miért drága a bútor? Mi­ért szegényes a választék? Miért olyan gyenge a minő­ség? Ilyen és ehhez hasonló kérdések hangzanak el jo- gosan, mert évek óta nem tapasztalható jelentősebb forJ duiat a bútorpiacon. Talán azért, mert a bútor ma még olyan tartós fogyasztási cikk, amely a problémák ellenére is „eladja magát”, mivel ke­vesebb van belőle a szüksé­gesnél .’ Egy biztos: a vásár­lók panaszai fokozódnak, mert letörnek a műanyagpán­tok, kiesnek a lábak, felpú- posodik a furnérlemez, nem is beszélve arról, hogy a kor­szerűtlen szállítás következ­tében a bútorok nagy része hibásan érkezik az üzletekbe. Pedig a bútorvásárlás nem olcsó mulatság. Egy valami­revaló szobagarnitúra ára egy átlagmunkás nyolc-tíz havi fizetése! Ennyi pénzért már jogosan szeretnének a vásárlók jó minőségű árut kapni, mi több, válogatni is szeretnének, hogy ki-ki a ne­ki leginkább tetsző bútorok­hoz juthasson hozzá. Az okokat keresve, az egyik legnagyobb bútoripari válla­lat, a BUBIV vezérigazgató­jával, dr. Lázár Lászlóval beszélgettünk a magyar bú­toripar gondjairól és problé­máiról. — Bemutatkozásként ta­lán mondhatna valamit a vállalat „nacionálé”-járói? — A BUBIV hat esztendő­vel ezelőtt alakult, hét buda­pesti bútorgyár összevonásá­ból. Az évi termelési érté­künk mintegy félmilliárd fo­rint. A Budapesti Bútoripari Vállalat (BUBIV) az orszá­gosan eladott bútorok 15 százalékát, az általunk gyár­tott bútortípusokból pedig a hazai ipacon értékesített ter­mékek 40 százalékát állítja elő. — Milyen bútortípusokat gyártanak? — Jelenleg tizenegy fajta komplett szobagarnitúrát ké­szítenek gyáraink. Ha azon­ban figyelembe vesszük, hogy ezek közé tartozik a Varia és ; a Modul bútor is, amelyek­nek húsz-harminc elhelye­zési variánsa is lehetséges, akkor ez a szám megsokszo­rozódik. — Általában mennyit gyártanak évente egy-egy bútortípusból? * — Számunkra a bútorgyár­tás akkor a legelőnyösebb, ha legalább négy-ötezer da­rabot készíthetünk egy-egy tí­pusból évente. Vannak azon­ban olyan, elsősorban drá­gább típusaink, amelyekből •Évente 800—900 garnitúra ké­szül. — Véleménye szerint ez kielégíti az igényeket? — Nyilván nem; hogy még­sem tudunk többet gyártani, az elsősorban keserves mun­kaerőgondjainknak tulajdo­nítható. A BUBIV gyáraiban háromezerháromszáz ember dolgozik. Még legalább négy­száz embert tudnánk foglal­koztatni, de nem kapunk megfelelő munkásokat. Ha ez így folytatódik tovább, előbb- utóbb a ma még két mű­szakban dolgozó üzemrészeket is kénytelenek leszünk egy- műszakosra átállítani. — Miben látja a megol­dást? — A vidéki iparfejlesztés­ben. Elsősorban olyan he­lyeken, ahol még találhatunk szabad munkaerőt. — Más problémák is gátolják az eredményesebb termelést? — Sajnos, igen. Az össze­vonás után a műszaki fej­lesztés nem tartott lépést a megnövekedett igényekkel, ez pedig jelentősen befolyá­solja a gyár költségtényezői­nek alakulását. Gyáregysé­geinkben még mindig kevés a jól felkészült műszaki és gazdasági vezető, akik ren­delkeznek a piac igényelte rugalmassággal. — Milyen a vállalat kap­csolata a kiskereskedelem­mel? — Nemcsak az a baj, hogy a bútorszaküzletek — első­sorban a vidékiek — többsé­ge kicsi és korszerűtlen, ha­nem az is, hogy a kiskeres­kedelmi- tevékenység még nem jutott arra a szintje, ami gazdaságos szériagyár­tást tenne lehetővé. Ennek következtében ma még az ország kevés bútorszaküzle- tében kapható gyáraink ter­méke. Miért? Az igazság az, hogy még mindig csak elosz­tás van és nem kereskede­lem. A piac törvényszerűsé­geiről is csak beszélnek, de lényegében nem tudják meg­mondani, hogy mi kell a vá­sárlónak. A vásárlótól, ha nem kapja me'g az üzletben a keresett bútorféleséget, nem kérdezi meg senki, mi az, amit keres, mire lenne igé­nye. Tömeggyártás pedig na­ponta folytatott igényfelmé­rés nélkül elképzelhetetlen. — ön hogy látja ma napjaink kereskedőjét? — Furcsa, de igaz, néha úgy érzi magát az ember, ha bemegy egy üzletbe: a keres­kedő nem akar eladni neki semmit, legfeljebb azért van ott, hogy vigyázzon a búto­rokra, vagy ha a vevő mégis talál valami megfelelőt, ak­kor kiállítja a t^lokkot és ezzel be is fejeződött egész . tevékenysége. De vajon ezért fizetik? Ezért állították oda az üzletbe? Aligha hiszem. — A BUBIV nem folytat önálló piackutatást? — Természetesen van ilyen tevékenységünk is. Szakem­bereink általában havonta egyszer eljutnak az üzletek­be. Ezek a látogatások azonban nem pótolhatják a kereskedelem folyamatosan gyűjtött napi tapasztalatait, rendszeres jelzéseit. — Mi a véleménye a bú­torok áráról? — Egyes termékek ára emelkedett az elmúlt eszten­dőben. Ez elsősorban az alapanyag magasabb árából fakad. Mégis, örömmel mond­hatom, hogy az egyetlen bú­toripari vállalat voltunk, amely árengedménnyel áru­sította egyes termékeit. — Például? — A népszerű Varia bú­tort három vállalat gyártja, de mi adjuk a legolcsóbban. A szériagyártás feltétele ugyanis, hogy termékeink so­kak számára elérhető áron kerüljenek forgalomba. Mi a nagyobb forgalom, kis ha­szon elve alapján kívánunk dolgozni a jövőben is. Eddig a nyilatkozat. S hogy teljesebb legyen a BU- BlV-ról alkotott kép, dr. Lázár László vezérigazgató kiegészítésként végigkalauzol a vállalat 800 négyzetméte­res bemutatótermében, ahol a kiállított 22 szobagarnitúrá­nak naponta akad számos magyar és külföldi látogató­ja. A garnitúrák többsége nem csak mutatós, a minősé­ge ellen sem lehet különö­sebb kifogás. $ változatossá­ga ellen már Igen. Merész formájú, a modern lakások­nak minden tekintetben meg­felelő korszerű bútort alig- aiig látni. S ami van, például a Delta asztal puffokkal, a kétszintes, nagyon praktikus gardróbszekrény vagy az új vonalú telefonasztal és ülőke kombináció, arról némi malíciával jegyzi meg: nem kell a kereskedelemnek. Joggal panaszkodik a pro­paganda elégtelenségére, a kereskedelem rossz áruérté­kesítésére és gyakori érdek­telenségére is. De vajon ki­nek panaszkodjon a vásárló? (P) Próbaállványra kerül a Rota-méter. Az UNIVERSIL új gyártmánya is ott lesz a megyei termékkiállításon. Ké­pünkön: Dobos Albertné és Borbély Ágnes munka közben. Hammel József felvétele A szakma ifjú mesterei Eredményesen szervezte meg a KISZ Központi Bízott* sága, a Munkaügyi Miniszté­rium és a Magyar Rádió és Televízió által, hazánk fel* szabadulásának 25. evíordu* lójának tiszteletére meghirdet tett, villanyszerelő szakmun- kasok vetélkedőjét a MÁV Debreceni Igazgatósága. A felhívásra 23 fiatal jel -tke* zeit, akik augusztus 5-én Nyíregyházán, a vasútvonal* villamosítás során létesült villámosvonal-felügy előségen vettek részt az üzemi elődön­tőn. A verseny eredményeként öten szereztek jogot a to­vábbjutásra, s közülük hár­man — Rátz Péter. Torma György és Kozma Fcren — Szabolcs-Szatmár megyét kép- viselik majd a további ver­senyeken. Az öt ifjú szak­munkást az elismerő oklevél mellett a vasútigazgatóság 500—1000 forinttal és két-két nap szabadsággal jutalmazta, Még egyszer a meleg vízről Lapunk július 1-i számá­ban „Határidők” címmel szó­vá tettük, hogy a Városgaz­dálkodási Vállalat a meleg­víz-szolgáltatást két hónapig szünetelteti. A vállalat vála­szában a kiesést a hőközpont bővítésével indokolta. Lassan másfél hónap telik el és a bő­vítési munkák nagyon lassan haladnak. Ha továbbra is így dolgoznak a bővítésen, akkor az olyan hosszúnak tűnő két hónap a'att sem készül e). Veszélybe került a távfűtés is. Mire számíthat az Északi Alközpont négyezer lakója? — erről kérdeztük most az illetékeseket. VAROSG AZD ALKODÄSI vállalat Az Északi körúton felépült új lakások átadásával megnö­vekedett távfűtési igényeket a régi hőközpont már nem tudja kielégíteni. A bővítés időrendjének beosztásáról a vállalat ez év február 1-én levelet küldött a Beruházási Irodának, amire két héten belül választ is kapott: a hő­központ bővítése 1969 decem­ber 31-re készül el. A mun­kát az ÉVM Csőszerelő Vál­lalat végzi. Nyár közepe és szombat es­te volt. A nap régebben le­ment, mert a motorok és vontatók csinálta porból — melyek a hazafelé ballagó te­heneket helyettesítik már itt is — alig lebegett valami a levegőben. Meg a legponto­sabb órahelyettes, a kilenc- órás vonat is visszadübörgött az induló állomásra. A hazaménésről azonban szó sem lehetett. Ugyanis utcánk sarkán a hagyult külsejű, mászóvas karmolta, ócskult villanyosz­lop alatt álltunk. A burával felénk terelt zöldeskék neon­fényben szúnyogok és éjjeli lepkék tréningeztek, a fuval­lat pedig trágyaillattal csik­landozta orrunkat. Beszélgettünk. Elébb csak hármasban, öcsém és egykori szomszé­dom, aki a közelben lakik és felfigyelt nevetésünkre. De a későbben jövők sem kerültek ki. Az egyik például még a munkából jött. A vállán vasvilla volt, az oldalán madzagra fűzött ak­tatáska fityegett és dicsek­vés nélkül mondta az aláb­biakat. — Nem akartuk már félbe­hagyni. Nem. is sok kellett rá, meg olyan bizonytalan az idő, hogy még. És te tudod legjobban, hogy milyen vesz­teség, ha a takarmányos kazal beázik. Hát nincsen igazam? A másik az itteni neveze­tesség, a büfé felől érkezett. Nem részegen, csak volt ben­ne. Az általa emlegetett bi­zonyos nyomás, aminek az Szombat este volt a legbiztosabb ismerte- tője, hogy sapkája ilyenkor a tarkóján fityegett. Nevetve magyarázta, hogy nem csak a falunk változott meg, hanem ő is! Nem hisz- szük? Pedig úgy van. Például ő a legtakarékosabb ember, mert mindennap azt a bizo­nyos kvantumot... beteszi. — Igen... a gégénytakarék­ba. Ott biztosabb helyen van, mint az OTP-ben. Hát nin­csen igazam...? Bólintottunk és nevettünk, — hisz mit is tehettünk volna — majd, hogy másra tereljük a szót, parányi sóhajokat gyilkolva, emlegettük a rég­volt estéket. Az egykori szombatokét és vasárnapokét. Amit legalább olyan nehezen vártunk, mint a közmondásként emlegetett kisariak az • árvizet. Mert egész héten, csak hírből ha láttuk egymást. Nem sokáig ábrándozhat­tunk. A tizenegyes vonat füttye arra figyelmeztetett, hogy a holnap is nap lesz. A holnaphoz pedig, mindig erő kell. Búcsúztunk. Kézfogással, részt vevő pillantásokkal — mert hánnyal nem találkoz­hatok többet, akiktől a leg­utóbb még elköszöntem és gondolatainkba temetkezve indultunk hazafelé. Azért vettük későbben észre, hogy szembe velünk valaki jön. És nem a meg­szokott tempóban, mint az itteniek, hanem meg-meg- állt, körülnézett. Középmagas, húsz év kö­rüli lányka. .— Nem tetszenek tudni, hogy Tarjáni Laciék merre laknak? — kérdezte kissé ri­adtan. Hangja kedves volt és hí­zelgő. Csak a szeme tükrö­zött szorongást. — Dehogynem, éppen előt­tük állunk — mutattunk vi­dáman a fedeles kisajtóra és a hosszú tornácú, kétabíakos házra, melyet az éjszaka fél­homálya takart. — Hát azt... hogy haza jött e a Laci? Én, mint az ilyenben járat­lan — mert akár szégyelleni való, akár nem, a fiatalok nagy részét már nem isme­rem meg — vállat vontam. Öcsém azonban biztosán állí­totta, hogy nem. Nem, mert nem látta eljönni a kapuja előtt. A lánykát szemmel látha­tólag elszomorította a hír. Sőt pár pillanat múlva eltakarta szemét és nekidőlt a kapufél­fának. Sírt, könnyezett, csen­desen. Faggatásunkra aztán el­mondta a bajt. Hogy ők bi­zony, már régen együtt jár­nak a Lacival Pesten, ahol ő Is dolgozik. S mivel most nem együtt jqttek hazafelé Február 27-én a megyei tanács tervosztályának kül­dött levelet a Városgazdálko­dási Vállalat, amelyben szep­tember 30-ig feltétlenül kéri a bővítés befejezését. A ma­gyarázat. világos: fűtés közben a hőközpontban dolgozni nem lehet. A bővítéshez szükséges szi­vattyúk szállítását a Ganz- MÁVAG június 30 helyett április 30-ra, a csapadékhű­tő berendezést az Április 4. Gépgyár június 30 helyett május 31-re leszállította. A javítással eltelt idő alatt a vállalat többször kérte a Be­ruházási Irodát, hogy a kivi­telezőt sürgesse. TIT ASZ: A hőerőmű az áramszolgál­tató tulajdonában van. A vál­lalat a munkaterületet átad­ta a kivitelező Csőszerelőipa­ri Vállalatnak. Amikor a Vá­rosgazdálkodási Vállalat kéri az energiát, a TITÁSZ újra szolgáltatni fogja. BERUHÁZÁSI iroda A munkahelyátadáskor és a munka beindulásakor készült jegyzőkönyv alapján — ame­lyen részt vett minden illeté» kés — a bővítésnek határi­dőre el kell készülni. ÉVM CSŐSZERELŐ VÁLLALAT Nem mondták el vélemé­nyüket, mert nem találtuk meg őket. A Széna térről el- költöztek és a telefonjuk 2 nap óta csöng, de senki nem veszi fel. A pesti központban pedig nincs, aki ismeri aa ügyet. MEGJEGYZÉSÜNK A Beruházási Iroda időben megkapta - a megbízást a bő­vítési munkák elkészíttetésé, re. Szakemberek véleménye alapján a két hónap bőven elég a hőközpont átalakítása, ra. Ha a kivitelező Csőszere, lő Vállalat nem tudja teljesí. teni a szerződésben vállalta, kát, úgy a beruházónak kell, hogy legyenek lehetőségei a szerződés betartatására. És nem okoznának termeléskie­sést a TITÁSZ-nak, a Város, gazdálkodási Vállalatnak és nem utolsósorban gondokat az Északi Alközpont négyezer lakójának. — mert itt laknak a szom­széd járásban — ■& Laci azért rendelte ide, hogy bemutas­sa a szüleinek. Éjfél van. Az utcán senki. A menyasszonyjelölt a ka­puban, a vőlegény úr ki tud­ja merre? — Tudja mit, lelkem — néztünk egymásra az öcsém­mel — beszólunk a szülei­hez, azok csak többet tud­nak. ! Úgy történt. Elébb a ház­ban, majd az udvaron kat­tant fel a villany és az ala­csony termetű, fürge mozgá­sú Tarjániné, egy hosszú, összegyűrődött ingben, álmos szemekkel jelent meg az aj­tóban. Amíg elhadartam a tényál­lást — külön hangsúlyozva, hogy semmi közünk az egészhez, mert véletlenül ta­lálkoztunk — az ura kétszer is kiszólt. — Kijaz... mit akarnak? Az asszony szeméből ki­röppent az álom. Az ura szavára csak legyintett — mintha azt mondta volna ve­le, hogy csak hagyjad — ez az én dolgom — majd meg­szólalt. — Látod... látod, milyenek ezek a maiak? Alig egy hó­napja a másik fiú volt így. Azok is csak beállítottak. Ez meg mindennek a teteje. Ide­csábítja és ő meg sehol. Be­szélt az valamit erről, de egy másikról is. Hát ne csábul- jon bele az ember? Csak már az utolsó lenne... csak az lenne, istenem — sóhaj­totta. Úgy mondta, hogy ne hall­ja meg a lány. CsaLk én, aki­ben bízik, hogy megértő. Aki jól tudja, hogy mennyi baj összegyűlik, míg hat gyermek elszármazik a háztól. Elébb a szakmák végett, későb­ben, hogy otthona legyen. Törékeny, kicsi alakja a kapu felé imbolygott ezután és ott, mintha csak a saját gyermekének szólott volna, kedves és megbocsátó volt a hangja. — Nem jött az haza, ked­ves. Nem is tudjuk, hogy jön- e. De ha már itt vagy, gyere csak be... Gyere, hisz hová mehetnél? Vonat már nincs... a reggel még messzi... az ide­genen is segít az ember- nem igaz? Két nap múlva, amikor az állomáson sorba álltam a vas­úti jegyért — valaki meg­érintette hátulról a válla- mat. Tarjániné volt. Kiöltöz­ködve, útra készen. Fején nyomott mintás, fekete nylonkendő, sötét szövetruiiá- ja frissen vasalt, lábán ma­gas sarkú cipő és kezében divatos formájú kézitáska. — Váltsál mái; nekem is egyet — suttogta — és ke­zembe nyomta az érte járó forintokat. — Oda? — kérdeztem. — Igen — suttogta meg­könnyebbülten. Míg a vonatra vártunk, el­mondott mindent, — Mit csináljak velük, ezt mondd meg? Zavarjam el? Küldjem a kórházba, hogy tétesse rendbe magát? Azt a fiút meg tagadjuk ki? Ha nekik így jó, akkor nekünk is. Ilyen a világ!— Hát nin­csen igazam...? Szállási László

Next

/
Thumbnails
Contents