Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
8 oldal KBLET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1969 augusztus 31." Suha Andor: Arató Károly: Úl KÖNYV: Anyám énekelt A nyámnak szép althang- ** ja volt, bármilyen rangos angyali kórusban lehetett volna szólista. De nem volt, mert nem is nagyon járt templomba. Istenfélő volt, de valahogy a templomot kerülte. Csak nagy ünnepeken ment, de akkor nekünk is mennünk kellett. Elvált szegény, első férjét nem szerette. Anyám azt hitte, bűnét a •jóisten sohasem bocsátja meg, ezért ritkán járult a színe elé, inkább csak távolról, titokban imádta. Három nagy ünnep volt nálunk, a családban. Ha szalonnát pirítottunk, hátul az udvaron, a fűben. Ha édesanyám szitában kukoricát pattogtatott. És amikor vasalt és énekelt. A szalonnasütés szertartását mindenki ismeri, a városi ember is. A kukoricapattogtátást már kevésbé, pedig nagyon egyszerű munka ez is. Tüzet raktunk száraz venyigéből, szitába egy bögre hegyes kukoricát szóltunk, és édesanyám forgatta a tűz fölött. Én időnként vizes ruhát cseréltem a szita tetején, a kukorica így nem tudott megszökni, és a vizes rongy hűsítette anyám kezét. Szegény, magát látta bennem, ezért minden munkát rám bízott. Amikor inasnak küldött és öcsémet gimnáziumba Íratta, azt mondta, neki szüksége van rám, te így is boldogulsz. ! Apámmal gyakorta veszekedtek ezen, anyám bizonygatta, hogy az öccsére hasonlítok, akit én nem is ismertem, mert a kommün után agyonverték a fehérek. Csizmadialegény volt H-ban, öntudatos szervezett munkás, nem illett akkoriban az efféle abba az elmaradott porfészekbe. A pám sem magáról be- ** szélt, a bátyjára hivatkozott, Sándorra, akinek gyerekkorában, harangozás közben a nyakára tekeredett a kötél, és felrántotta a gyermek nagybátyámat. De ő ügyes volt és bátor. Kiszabadította magát és tovább húzta a harangot. Később egy jégtáblán állva, több mint egy órát utazott a zajló hegyi patakban. Apám arra célzott, hogy nemrég én is eltűntem a patak jege alatt korcsolyástól, nagykabátostól, de valahogy mégis partra evickéltem. Amikor hazamentem, kihámozott jéggé fagyott páncélomból és egy kutyakorbáccsal vert, ijedtében. Aztán rumos teát adott, ágyba dugott és azt mondta, ne haragudjak. Szeretete mindenkivel szemben egyértelmű volt, mindenkit azzal kínált, amit ö Is szeretett. Imádta az erős paprikát és Szuszi nevű farkaskutyáját. Amikor evett, az állatnak is dobott egy-egy jó falatot, és hozzá egy darab erős zöldpaprikát A kutya mindig prüszkölt, de nedves, barna szeme hűségesen csillogott. Apámnak is ilyen szép, nagy őzikeszeme volt, és olyan foga, mint a farkaskutyáé. A rumos teát is nagyon szerette, ezért kaptam a verés után én is, mert engem is nagyon szeretett. Akkoriban, ha valakivel valami jót tett, még nedvesebb lett a szeme. Később, hogy öregedett, ha vele tettek jót, akkor könnyezett. 17 elnőttem, elkerültem 1 szülőfalumból, ritkán találkoztunk. Hazalátogattam. Az utcán találkoztunk, kegyetlenül fújt a szél, alig bírt vele, már nagyon sovány volt, külseje szegényes, saj- nálatra méltó, mintha megrokkant volna. Fején ócska, nyűtt, lapos sapka, levettem és messzire hajítottam, fejébe nyomtam új kalapomat. Elvittem a boltba, s mikor kijöttünk, mindene új volt. Bementünk kedves kis kocsmájába, marhapörköltet ettünk, savanyú csersznyepapriká- val, nagyfröccsöt ittunk, boldog volt, én is könnyeztem. Visszafelé a vonaton eszembe jutott, miként figyelmeztette egyszer húsvét előtt anyámat, a gyerek nagyon kopott, így nem mehet lo- csolkodni. Akkor elvittek ugyanabba a ruhásboltba. Mintha a skatulyából húztak volna ki, díszzsebkendőm is volt. Klein Marci bácsi, a boltos, egy nagy könyvbe felírta az egészet. Nagyszombaton, a feltámadási menetben teli torokkal énekeltem anyámmal az alleluját. Szeme ott lebegett előttem a vonat félhomályában, lassan elnyomott az álom. Másnap az értekezleten éppen én beszéltem. A titkárnő elém tett egy cédulát: „Édesapja éjszaka meghalt, most telefonált az öccse...” — Az öntudat, élvtársak — folytattam gépiesen, és a sós víz elmosta a cetlin a betűket. Anyám tíz év múlva halt meg. Mentem be a szerkesztőség forgóajtaján, a portás köszönt és azt mondta: — őszinte részvétem, szegény mama... reggel hatkor telefonált a nővére. Állva halt meg, a tűzhely mellett... A tüzet körülültük, az édes illatú kukorica pattogott, ropogott, gyűlt a vájd- lingban, sokan voltunk. Nagy passzió az ilyesmi, alig lehet kivárni a végét. Mégis a legnagyobb öröm nálunk a vasalás volt. A faszenes, parazsas vasalót is rámbízta anyám. Kiküldött az udvarra, lehasaltam, fújtam a parazsat, aztán himbáltam nagy ívben jobbra balra Amikor' fehéren ízzott, visszavittem. A tiszta ruha vasalt, friss szaga elhódított, anyám szép alt hangon énekelt: „...Udvarunkban van egy kerek halastó...” A mi udvarunkban csak fű nőtt. És egy nagy öreg eperfa bólogatott, de én elképzeltem a halastavat, amelyben puszta kézzel fogom a halakat és rakom anyám fazekába, és akkor nem kell szegénynek annyit dolgoznia, csak főzzük, sütjük a jó halat, utána epret szedünk és eszünk, és mindannyian énekelünk: „...Abban fürdik három fekete holló.,.” Hárman voltunk testvérek, igae, az öcsém szőke, de hát mit számított az? |7 laludtam, és távolról •■ hálloltarn anyám szép hangját. Mindig elaludtam, édes szívvel, pedig a dal nem is nekem szólt, öcsém egyéves volt, én hat. őt is rámbízták, ringassam álomba. Kegyetlen volt és zsarnok, sírós. Hiába raktunk lepedőt, takarót a szoba ablakára, a hűs sötétben sem aludt. Amikor már nem bírta, bejött a konyhából anyám és énekelt neki. Én azonnal álomba andalodtam, az öcsém csak figyelt nagy kék szemével és hallgatott. Mostanában rosszul alszom, az orvos Tardylt írt fel, és nappali kísérőnek Se- duxent. — Nem lehetne altatódalt? — kérdeztem. Az orvos intelligens fickó, egy szót sem szólt, pedig sokan álltak kívül is a fehér ajtón. Incselkedőnk: A HOLNAP Gondolsz-e olykor kalandozásaid során nyugtalan híveidre, Te igéző szemű, te céda, kik vágyódunk ölelésed után? kik érted nagy hőségben élünk — gojidolsz-e velünk néha, gyötrelmünk vagy és egyetlen reményünk! lm, a szomszéd cipész, aki aranytopánka díszével küldené lányát a bálba, egész nap foltoz, görnyed, szegecsel — ő hiszi, vallja: létezel! Hallottál-e az ifjú házasokról itt nem messze az utca végén? Egymáson átvetett nyakkal, mint a lovak, alszanak gőzölögve, békén. Kinézel-e kárpitjaid mögül, ha csak egy röpke, fürge percre is, óbégató kölykeinkre s árny ékbokszoló kis kezükre? Tudsz-e a kézről, mely utad kiméri, a vasat szelídíti, az ércet becézi, a szerelemről, mely árnyas erkélyeken felhúzott térdekkel tűnődik fényeden? Ö, mondd, távolodból figyelsz-e ránk, kik mézet gyűjtünk neked szorgalmas méhek gyanánt és napról napra egyre várunk, szépséges Incselkedőnk, kacér Messiásunk! El kell már végre jönnöd, nyomunkba szegődnöd, amiként annyi csillagos elődöd és engedelmesen, mint egy gyerek, suttogva hozzánk simulnod: „Megérdemeltetek”. Ed meg az őrmester Újoncnak lenni sehol a vi* lágon nem könnyű, Amerikában sem. De ha valaki egy isten háta mögötti fáimról kerül a légierőkhöz — mint a történet főhőse, Will Stock- dale, akkor még az is megtörténhet, hogy nem. ő. hanem a kiképző őrmester átkozza el azt a napot, amelyen katonai szolgálatra alkalmasnak találták. A szerző rengeteg mulatságos helyzetben ábrázolja a bivalyerejű, de jámbor és jólelkű falusi legény összeütközését a „legmodernebb” pszichológiai alapon működő amerikai kiképző módszerekkel. Will szereti a katonaéletet, szíves-örömest vállal minden munkát — nem ő az oka, hogy minden igyekezete ellenére állandóan büntetésekkel sújtják miatta a lágyszívű, gyengéd lelkű őrmestert. aki szemlátomást teljesen összeomlott ebben a szerepben, Willtől minden áron meg akar szabadulni, ez azonban nem sikerül neki. A kiképzés a legmodernebb elvek szerint folyik: az újoncoknak különböző gyakorlati vizsgákon kell átesniök és ha ez megtörtént, már repülőre is szállhatnak. Will és barátja egy bombázóra kerül, amelynek parancsnoka Bridges hadnagy, állandóan tök. részeg. Az ivásban a repülő* gép egész személyzete hűségesen követi. Csodálatos kalandokon esnek át Willék. Mac Hyman könyve méltán aratott világsikert: kacagtató helyzeteit, életteli figuráit nem egykönnyen felejti el az olvasó. A regény nemcsak Will Stockdale éa barátai mulatságos históriáját meséli el. hanem egyúttal csípős és találó szatírát is rajzol a mai amerikai katonaéletről. (Zrínyi Kiálló) Bényi László: TANYA Barlaival Irén válóperén ismerkedtem meg. Én ügyvédje voltam, 6 tanúja. Tárgyalás után együtt mentünk haza — Tudja ön — kérdezte az utcán váratlanul —, miért éppen ötször kell a mohamedánoknak naponta imádkoz- niok? — Nem! — feleltem. — De miért érdekes ez? i Ravaszul mosolygott: ' — Mert ha én ezt időben tudom, akkor Irénnek nem kell előbb elválnia, hogy Péter felesége lehessen. Különben érdekes történet. Ha akarja, elmesélhetem. Akartam. Imádom a jó történeteket... Irén és Péter régen szerették egymást, s csak azért nem házasodtak össze, mert Péter nem akart az anyósához költözni. Inkább elutazott velem még egyszer külföldre, hogy a szerzett pénzen lakást vegyen, ő megesküdött. hogy egy éven belül mindenképpen visszajön. Irén pedig, hogy ellenkező esetben férjhez megy az első emberhez, aki miatt nem kell anyjával veszekednie. Egy Hómra nevű kis arab város szélén kellett kutakat ásnunk és hidroglóbuszokat felállítanunk, de úgy, hogy a házigazdák készítik az egyszerűbb alkatrészeket, s ezeknek gyártását is nekünk kell betanítanunk. Ugyanilyen szerződést kötöttek egy nyugatnémet céggel is, s ebből kiszámíthattuk, hogy az igazi nagy üzlet csak ezután következik, s az a vállalat fogja megkapni, amelyik az első létesítményt gyorsabban és jobban készíti el. Márpedig Schützék nem voltak könnyű ellenfelek — találkoztunk velük már máskor is. Homrában aztán kellemetlen meglepetés fogadott. Az üzemnek csupán a négy fala állt, a tetőre való üveget még csak akkor gyártották valahol. De az igazgató — aki különben kardkovács volt azelőtt — megnyugtatott, hogy a nyugatnémetek sincsenek jobb helyzetben Egyébként ebben az évszakban hat hónapig nem esik az eső, azonnal kezdhetjük szerelni a gépeket és háromszáz munkásával hat hónap alatt el is készülhetünk. — Ha Isten is úgy akarja! — tette hozzá sietve, azaz: Ins’Allah! De akkor sem nagyon ellenkezett, mikor mi azt mondtuk, készen kell lennünk három hónap alatt. Saj; Erdős László: Egy válóper története nos, mi nem tettük hozzá az ins’Allah-t, mert akkor még nem tudtuk, hogy például két arabot, aki vásárba készülvén, nem kérte ehhez segítségét, Allah büntetésből száz évre elaltatott, hogy így figyelmeztesse az igazhitűeket az effajta hanyagság következményeire. Bizonyára emiatt vesztettük el mj is másnapra mind a háromszáz munkásunkat. Pedig a cipekedés kezdetén még úgy látszott, mintha megvolnának. Vidáman sürgölődtek és negyed óra alatt megtanulták, mit jelent „hórukk!” — arabul. Hanem aztán csavarkulcsért szalasztottam az egyiket, s az bámulva kérdezte: „Az mi, uram?” Azt hittem, rosszul fordították a szöveget, de egy másik ember felvilágosított: — Ali csak négy napja van nálunk, uram! Addig tevehajcsár volt, s karavánokkal utazott.. __ — És te régen vagy itt? — A legrégebben! — felelte büszkén. — Három hónapja itt dolgozom. Idegesen húztam — vagy talán ráncigáltam — félre az igazgatót és heves szemrehányást tettem neki, amiért becsapott. Munkásokat ígért. Egy pillanatra elsápadt dühében, de aztán udvariasan válaszolt: — Valóban, uram! De a te négyszobás villádat is ők építették fel, s ha te megtanítod őket, a gépeket is felszerelik — hat hónap alatt Az európaiaknak saját klubjuk volt a városban, s ott szokták eltölteni a vasárnapot — ami az araboknál péntekre esik. Én ekkor határoztam el, hogy nem járok közéjük, hanem az arabjaimmal maradok. Meghívtam őket magamhoz, feketekávéval, édes süteménnyel kedveskedtem nekik. El is jöttek, hol hárman, hol hatan — ennél többen soha. Én mégis azt hittem, hogy viselkedésemmel örömet szerzek nekik, s csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy alighanem megbeszélték maguk között, ki tartja nálam a frontot és ki tölti kellemesebben az ünnepet. Még mindig nem tudtam, miért csak ötször imádkoznak az igazhitűek. No, aztán végre felállítottuk az első gépet és nagy ünnepélyesen bekapcsolhattam az áramot. A motor peejig felbúgott — s mindjárt el is hallgatott. Ekkor megszólalt hátam mögött Ali, a tevehajcsár, aki nem sejthette, hogy már arabul Is tudok valamennyire: — Mondtam, hogy nem ért semmihez! Amelyik európai érti a dolgát, az nem vendégeli az arabokat! Nem szóltam semmit. Kinyitottam a motortetőt — és elsápadtam a dühtől. Szerencsémre pompás memóriám van, egy év múlva is emlékszem, hogy egy gépen ki mit csinált. — Úgy beszélsz, mint aki az egyetemen tanít, — ordítottam Alira — de még ezeket a csavarokat sem tudtad rendesen megszorítani! Vakmerő dolog volt ez, hiszen nem tudhattam, nincs-e más hiba is — de megütöttem a főnyereményt. Ali szemmel láthatóan nem hitte, hogy egy-két hitvány apróságtól függjön a gép munkája, de mikor meghúzta a csavarokat, a motor elindult és hibátlanul működött. Nagy lett az öröm! A következő pénteken végre sokan jöttek el hozzám. Ott volt Ali is. Egyik fülemmel az igazgatóra figyeltem, másikkal őrá, aki egy öreg arabbal vitatkozott — Ezért ér többet a szamár, mint a gép! — mondta az öreg. — Az magától is dolgozik. Legfeljebb a farkát kell megcsavarnod, ha ma- kacskodlk! •— És ennyivel érsz többet te, mint a hajcsár! — kiabálta Ali. — Mert a gépbe te szereled bele az életet! — Mégis bölcs ember ez az AU! — gondoltam. Másnap aztán megtudtam, hogy talpig férfi Is. Egy perc
