Kelet-Magyarország, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-16 / 162. szám
I. «Mal RELET-MAGYARORSZAÖ 1969. július 16. Tudomány * Technika * Érdekességek Horgásztanácsadás A halak „szédítése" „Kék lángok“ a sivatagban Az igazi sporthorgász tervszerűen dolgozik, nem a véletlenre bízza, hogy a kivetett horogra akad-e hal. Jól ismeri a halas víz természetét, a halak tulajdonságait, szokásait, táplálékát és főleg azt, hogyan vadásznak zsákmányukra. Ismeri a napszakok, évszakok, az időjárás hatását a halak életmódjára, sőt az eledelükül szolgáló ál. latokét is. A jó horgász azt a halat fogja ki, amelyikre pályázik és sportszenvedélyé. böl következik, hogy legszívesebben nehéz feladatokat tűz maga elé. Általában azokat a halakat legnehezebb horogra kapni, amelyek rovarokkal táplálkoznak: de ugyanakkor ez nagy élvezetet is jelent, hiszen ezek a halak kapnak legmohóbban a zsákmány után, sokszor még a vízből is kivetik magukat a rovarok után. Sajnos, az élő kérész, szitakötő és más haltáplálék-rovar nem felel meg csaléteknek, mert nem lehet jól feltűzni őket a horogra, leszakadnak róla, és sokszor gyűjtésük is nehézségbe ütközik. Ha nagy lendülettel veti ki az ember a horgot, az élő kérész rendszerint már útközben lesodródik a horogról, mielőtt a vízbe érne. Ezért „találták fel” a műcsalit. amely egy- egv rovar toliból, szőrből, fonóiból, rongyból készült utánzata. A jó műcsali fontos tulajdonsága. hogy a megtévesztésig hasonlít azokhoz a rovarokhoz. amelyekhez a halak abban a vízben hozzászoktak. Meg kell figyelni tehát a parti rovarvilágot, megállapítani, hogy ezek közül melyek szállnak a vízre, s eszerint megválasztani a A tapasztalt horgász fénytani ismereteit is kamatoztatja horgászat közben. A hal a vízben van, a horgász pedig kinn a levegőn. A levegőről mindenkor belátunk a vízbe, de a vízből nem mindig lehet kilátni a levegőbe. A hal számára a víz felszíne szabályos tükör, amelyről visszaverődnek a fénysugarak, csak egy aránylag kis körben maga felett lát ki a vízből, ha 1 m mélyen úszik, akkor a feje felett van egy körülbelül 2 méter átmérőjű kerek „ablak”, amin kilát: ezen túl csak a vízben lévő tárgyak visszavert képe juthat a szemébe. Ha bedobjuk a horgot a vízbe, csak az a hal veszi észre, amely éppen az ablak alatt úszik el. Ez legtöbbször véletlen, de a jó szemű horgász tiszta vízben láthatja a halat, s kellő ügyességgel pontosan föléje dobja a horgot. A sugártörésből következik, hogy a hal nem láthatja a víz felszínéhez közeli szárazföldi tárgyakat, de látja a horgászt, ha fenn áll a magas parton. A pisztránghorgászok tudják ezt, s ezért szeretnek begázolni a patakba, s onnan horgásznak, mert így a hal nem látja őket. De azt is jó tudni, hogy a hang egyáltalán nem hatol be a vízbe, tehát nem igaz az, hogy lármával elijesztjük a halakat. A hang ugyanis visszaverődik a víz felszínéről, amiről uszodában — víz alá merülve — bárki meggyőződhet. Jól észreveszi viszont a hal az árnyékot, tehát ne álljunk háttal a napnak, hogy árnyékunk ráessék a vízre, mert minden mozdulatunkat észreveszi. Szovjet Türkménia térképéről 50 évvel ezelőtt még hiányoztak a természeti kincseket feltüntető jelzések. A geológusok szorgos munkája nyomán azóta a helyzet gyökeresen megváltozott. Sokféle nyersanyag föld alatti „rejtekhelyére” derítettek fényt, úgyhogy a jelek ma már alig férnek el a térképen. Kiderült, hogy a türkmén föld különösen gazdag földgázban, kivált a lakott helyektől távoli Kara-Kum sivatag homoktengere alatti terület. Az 1964-ben 250 milliárd köbméterre becsült földgázkincsről kiderült, hogy a 600 milliárd köbmétert is meghaladja. De a Kara-Kum sivatagban még tovább folytatódik az új lelőhelyek felkutatása. A — képen is látható — nehéz körülmények ellenére a geológusok eredményesen végzik a munkájukat a fellobbanó „kék láng” reményében. A türkmén gáz elsősorban Krasznovodszk lendületesen fejlődő iparának, valamint a városoknak és falvaknak az energiaigényét elégíti ki, de csőtávvezetéken eljut a Szovjetunió európai részének hatalmas ipari centrumaiba is. A pusztuló jegesmedvék nyomában megfelelő műcsalit. A szakboltokban egész rovargyűjtemény kapható műcsaliból, az igazi horgász azonban saját maga készíti, alakítja azt. A patak, vagy folyó partján szemlélődve kiderül, hogy mely rovarok a gyakoribbak és ezek nem is olyan sokban különböznek egymástól, nincs tehát szükség annyiféle műcsalira. A legfontosabb az, hogy a műcsalival felszerelt horog könnyű legyen, különö. sen ha a víz felszínén akarjuk úsztatni; olyan legyen, mintha eleven rovar sétálgatna a víz tükrén. Ha pedig lárvákat utánozunk a műcsalival, elég nehéz legyen, hogy lesüllyedjen a kellő mélységbe. Szovjet és amerikai természettudósok úgy vélekednek: a sarkvidéki területeken már csak 5000—10 000 a jegesmedvék száma, s húsz százalékuk vemhes nőstény. Az állatok pusztulásának oka az, hogy a sarki területeken az ember nagyobb teret hódít el ipari nyersanyagok után kutatva. A jegesmedvék megfogyatkozása miatt védelmi intézkedéseket hoztak. Alaszkában és Kanadában csak az eszkimók ejthetnek el jegesmedvét, vadászata egyébként tilos. A Szovjetunióban pedig teljesen betiltották a ritkuló állat vadászatát. A megfogyatkozott állomány késztette a szovjet szakembereket arra, hogy a jegesmedvék szaporodását is figyelemmel kísérjék. Erre különösen jó lehetőséget nyújt a Wrangel-sziget, ahol a jegesmedvék kedvelt „szülőotthona” van. Minden őszszel — szeptember közepétől — csapatosan jönnek ide a vemhes nőstények, itt ássák ki a hóban szülőkamrájukat, itt töltik a telet és a tavasz első napjaiban a bocsokkal együtt elhagyják a szigetet. A szülőkamrát hóborította oldalakba kaparják — a hóréteg itt 3—4 méter vastag. A két és fél méter hosszú, másfél méter széles és magas kamrába a hóvastagságtól függően egymásfél méter hosszú, aránylag szűk bejárati folyosó vezet. A szovjet kutatók kb. 150- re becsülték a Wrangel-szige- ten lévő szülőkamrákat, amelyek közül 14-nek a lakóit figyelték meg. Az újszülött medvebocsok nagyon kicsinyek és két hétig vakok. A medvecsalád a telet a hóbar. lángban tölti, amelyet csak tavasszal hagy el. A bocsok anyjuk vezetésével kezdetben csak rövid „sétákat” tesznek a környéken. A bocsokat első sétájuk alkalmával megmérték: 8—16 kilogrammosak, 67—94 cm hosszúak voltak. Alkoholfogyasztás — részegség nélkül ? Különös eset foglalkoztatta nemrégiben az egyik külföldi törvényszéki orvostani intézetet A rendőrség előállított egy gépkocsivezetőt, akinél a leheletpróba, majd az azt követő véralkohol-vizs- gálat egyöntetűen kimutatta, hogy ittas állapotban ült a volán mellé. Amikor azonban az ügy bíróság elé került, a vádlott azzal védekezett, hogy a szeszes ital nála pem vált ki alkoholmámort. Állításának bizonyítására megitattak vele 25 percen belül 2 liter sört — és valóban, a negyvenéves, 156 em magas, 38 kg súlyú férfi semmi jelét nem mutatta az ittasságnak, noha a sör elfogyasztása után 20 perc múlva 2,08 ezrelék véralko- bolt állapítottak meg nála. Az alkoholfogyasztás előtti lomha pupillareakciója sem változott, szemhéj rezgése pedig valamelyest még csillapodott is. Szakértők és bírák egyaránt meg voltak lepve: ilyen még nem fordult elő gyakorlatukban. A rendőrség kétséget kizáróan kimutatta a magas véralkohol-tartal- mat (ami büntetendő cselekmény), a gépkocsivezető viszont a bírák szeme láttára bizonyította be, hogy nem hat rá a szesz. Az orvosszakértő — magyarázatot keresve — feltette a kérdést: nincs-e összefüggésben ez a szokatlan jelenség a vádlott mellékveseelégtelenségével, illetve azzal, hogy betegsége gyógyítására régóta cortisont szed? A kérdés mindaddig váriasz nélkül maradt, amíg másik hasonló eset nem adódott. A múlt évben azonban egy 31 éves, 163 cm magas, 37 kg súlyú asszony került az orvosok elé, akinél egyéb kóros tünetek mellett, például nagy fokú soványság, ugyancsak észlelhető volt a lomha pupillareakció és a szemremegés. A hölgy az italpróba során 15 percen belül elfogyasztott 4 dl 25 %-os sherryt, ennek következtében vérének alkoholtartalma 2,2 ezrelékre emelkedett. Mindennek ellenére az ittasság semmilyen jelét sem lehetett nála észlelni. A legérdekesebb a dologban az volt, hogy ő is évek óta szedte a cortisont mellékvese-elégtelenség (Addison- kór) miatt. A kérdés az lett, mi idézi elő a nagy fokú alkoholtűrést: maga az Addison-kór, vagy a cortison kúra. De az sem lehetetlen, hogy a két eset csupán véletlen, vagyis az alkoholtűrés és a mellékvese-elégtelenség között nincs kapcsolat. Sok-sok jegyzőkönyv áttanulmányozása során sem találtak hasonló eseteket. A kérdés orvosi oldala tehát nem záródott le. Jogi szempontból azonban nincs vita: a bíróság előtt egyetlen beszeszelt gépkocsivezető sem hivatkozhat arra, hogy Addison-kórban szenved. Fenti esetek kivételes jellegűek, nem alkalmasak arra, hogy miattuk bármilyen lazítást léptessenek életbe a szeszt szerető gépkocsivezetők érdekében, hiszen az alkoholtilalom viszonylagos biztonságot nyújt a közlekedésben. Éneikül mindenki védtelenül ki lenne szolgáltatva a gátlástalan és felelőtlen autóvezetők által okozott veszélyeknek. Barátunk-e a fájdalom? A fájdalomtól való irtózás az önfenntartási ösztön csoportjába tartozik. A fájdalom rémülettel töltötte el a jelenségeket nem ismerő ősembert és félelmet ebreszt a mai, kifinomodott idegrendszerű emberben is. Sokan úgy vé. lik, hogy a fájdalom a szervezet védekezése a veszedelemmel és más kóros behatás- sál szemben. Afféle vészcsengő, amely jelzi a testben beálló zavarokat. Ha nem is mindig, de legtöbbször vala- mely testrész fájdalma hívja fel a figyelmet a betegségre. A szülési fájdalom az egyedüli, amely nem betegséget jelent, hanem egy élettani folyamat kísérője. Azok. akik a fájdalmat „jó barátnak” tartják, emlékeztetnek a fájdalom hasznos voltára. A csecsemő éhségfájdalmat érez, ha táplálékra van szüksége és ilyenkor keserves sírással figyelmezteti az elfoglalt vagy feledékeny édesanyát a szoptatás idejére. A vakbélgyulladás első érzékelhető tünete a fájdalom. A legtöbb hasi katasztrófát, mint amilyen a bélcsavarodás, nem lehetne diagnosztizálni, ha nem jelentkeznének a hasban a görcsös fájdalmak. Ha szemünk érzéketlen lenne, nem észlelnénk idejében a beleesett idegen testeket és könnyen elveszthetnénk szemünk világát. Ha törés esetén nem éreznénk fájdalmat, zárt törésből könnyen nyílt törés lehetne. Fájdalom nélkül nem lehetne diagnosztizálni a gyomorfekélyt. Az orvosi irodalom 20—25 olyan esetet ismer, amikor a betegek semmiféle fájdalmat nem éreznek. Legutóbb _ a brazíliai Sao Paulo klinikára vittek be egy fiút súlyos combcsonttöréssel. A gyerek nevetve fogadta a köréje sereglett orvosokat. Veleszületett tulajdonságánál fogva semmiféle fájdalmat nem érzett. Ezeket az embereket ne irigyeljük, mert életük állandó veszedelemben forog. Ezek szerint tehát a fájdalom a természet figyelmessége az emberrel szemben. Lerirche francia sebész, aki könyvet írt a fájdalom sebészetéről, többedmagával ellenkező véleménnyel vyjft. Lerirche — francia szellemességgel — úgy gondolja, hogy a betegség többnyire kétfelvonásos dráma. Az első felvonás alattomosan játszódik le a szövetek mélyén. Amikor kigyúlnak a fények — fellép a fájdalom — már túl késő, benne vagyunk a második felvonásban. A fájdalom még megnehezíti és szomorúvá teszi az amúgyis vesztett csatát. A fájdalom a rák esetében gyakran akkor jelentkezik, amikor már nem operálható. Az idegzsá- bával jelentkező hosszan tartó, csaknem elviselhetetlen fájdalom érthetetlen. Ha a természet figyelmes volna és gondoskodnék rólunk, vesekő esetén például már akkor figyelmeztetne, amikor még apró. homokszerű és természetes úton is eltávozhat. A szívbetegségek többsége is fájdalom nélkül lopakodik a szervezetbe — állítja Lerir. ehe. A vészcsengő tehát olykor néma marad. Nem hiába jelentette ki Penzoldt, hogy azok a betegségek a legveszedelmesebbek, amelyek nem fájnak. Jó barátunk-e a fájdalom, vagy ellenségünk? Hol jó barát, hol ellenség. Egy bizonyos: az orvosnak mindenkor kötelessége felvenni a harcot a fájdalom dien, egy. ben megszűntetni az okot, amely azt kiváltotta. Dr. M. A. Milyen betegségben balt meg Napóleon ? Az elmúlt évben bonyolult kémiai analízis segítségével sikerült Napóleon császár hajszálaiban 10,38 millio- modrész arzént kimutatni. Ez az arány figyelemre méltó, hiszen egyébként az emberi hajszál csupán 0,8 millomod- rész arzént tartalmaz. A jelentős mértékben emelkedett arzéntartalomból arra lehet következtetni, sőt a tudományos szakkörök szerint kétségtelenül azt igazolja, hogy a császárt 1821-ben Szent Ilona szigetén megmórgez- ték. A tettes személyére valószínűleg már sohasem fog fény derülni. A fennmaradt feljegyzések szerint Napoleon száműzetése idején sokat betegeskedett, kínzó gyomorfájdalmakról panaszkodott, emiatt az orvosok több mint egy évszázadon keresztül úgy vélekedtek, hogy feltehetően gyomorrákban halt meg. Krogius egyetemi tanár szerint viszont Napóleon májrákban halt meg, de ezt megelőzően már évek óta a belső elváltozásu mirigyek betegségében szenvedett. Az érdekes feltételezés szerint Napoleon agyalapi mirigyének elfajulása miatt évről évre változott a császár állapota, és ez közvetve kihatott politikai ügyeinek intézésére is. Krogius azzal támasztotta alá feltevését, hogy a fiatal Napoleon sovány, száraz arcú ember benyomását kelti a korabeli képeken. Később a belső elválasztása mirigyek betegsége miatt a császár rohamosan hízni kezdett, pocakot eresztett és arca is megduzzadt. Egy angol orvos leírja, hogy a császár teBte egyre inkább a női test felépítéséhez kezdett hasonlítani. Boncolásakor azt tapasztalták, hogy egyes szervei a gyermekkori méretekre fejlődtek vissza. Krogius szerint az agyalapi mirigy kóros működésére a császár életritmusából, viselkedéséből, aktivitásából is következtetni lehetett. Napoleon 28 éves korában — kezdődő betegsége elején — gyakori fejfájásról, szédülésről panaszkodott. Néha eszméletét is elvesztette, s ebből az orvosok tévesen epilepsziára következtettek. Az 1810-es évek elejétől teljesen átalakult egyénisége is. Napoleon az austerlitzi ütközetet még határozott, gyors fel- ismeröképességével és kitűnő reakciókészségével nyerte meg. Környezetéből azonban sokaknak feltűnt, hogy ezt a készségét a későbbiekben elveszítette, 1812-től már a döntő pillanatokban is szórakozott volt, nem tudott koncentrálni és egy akarat nélküli fatalista ember benyomását keltette. A hadihelyzetet már nem tudta olyan gyorsan felfogni és képtelen volt gyorsan döntést hozni. Drezdánál és Lipcsénél, amikor mellette lévő vezérka | főnöke fontos parancsokat osztogatott, elbóbiskolt. Waterloonál is már csak árnyéka volt önmagának. Krogius felemlíti még, hogy az ifjúkorában annyira szoknyabolond Napoleon később már kerülte a nőket. Ez a körülmény ismét a belső elválasztású mirigyek betegségére vezethető vissza. A világhódító császár betegségével és halálának körülmény ej vei az elmúlt évtizedekben számos orvos és történész foglalkozott és sokat olvashatunk Napoleon kortársainak visszaemlékezéseiben is ilyen kérdésekről. Kétségtelen tény, hogy Napoleon halálakor rendkívül beteg és megviselt ember volt már, fizikai és pszichikai értelemben egyaránt. A nemrégiben történt elemzés azonban azt bizonyítja, hogy betegségei mellett a ha*tll közvetlen okát mégis az arzénmérgezésre la> hét visszavezetni.
