Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
Vasárnapi melléklet A nyírbátori református templom nyírbátori megmenekült, mert a múlt század osztatlan egy- terűsége miatt valahogy lekezelte és lenézte. Pedig másodsorban éppen a belső egyterűség művésze- tileg a legizgalmasabb. Nincs mellékhajó, nincs diadalív, ezzel együtt nem keskenyebb a szentély: zavartalanul, csak a falpillérektől finoman ritmizálva árad a tér. A gótika saját fejlődési vonalán eljutott a reneszánsz téreszméhez. Egy ilyen kiemelkedő objektumnál látni legjobban, hogy ezek az évszázados emlékek valahogy élnek. Nem úgy, ahogy biológiailag értjük, s még úgy sem, hogy más és más, mikor az alatta lévő kertekben az almafák virágoznak, vagy hogy más az arckifejezése, mikor hó borítja. Egész más lett az épület a három évvel ezelőtt befejezett műemléki helyre- állítás után. Az ablakok felfalazásait lebontották, s ezzel visszakapták eredeti arányukat, az ablakokat kerek ólomkeretes szemekkel üvegezték be, s ezzel a belső világítás is megváltozott. Az új fényeloszlás az eddig homályban lévő reneszánsz ülőfülkének értelmet adott, mert annak minden szépségét láthatóvá tette. A déli kettőskaput kibontották a párkány fölött is. Bár a címer a lunettába került, ami teljesen értelmetlen, holott eredetileg az ív felett, a pal- mettás akrotérion alatt volt. Így nem hiteles, viszont jobban szemügyre vehető. Az életnek egy fajtája az is, mikor az augusztusi hangversenyek zenéje visszhangzik a falak között, s mikor nagy, világos szemekkel néz az éjszakába. Az életének egy egész más változata, mikor egészen új dolgokat tudunk meg róla. Természetesen nagyon sokat nem, mert nehéz a csaknem ötszáz éves köveket beszédre bírni. Például úgy látszik, hogy eredetileg csillagboltozatot terveztek, de a bordák lehajtásánál megfigyelhető, hogy nem a dongán feküsz- nek. Miért? Viszont egy idő óta már tudjuk, hogy a kőfaragó mestereknek legalább egy része Szászországból jött. Ugyanis a nyugati kapunak csaknem á párja Meissen fölött egy kisebb helységben Strehlában megtalálható. A felfedezés azért meghökkentő, mert Mátyás fennhatósága a szomszédos Lausitzra terjedt ki, Bautzenben, Gör- litzben vannak is Mátyásra vonatkozó emlékek. De utánajárva a dolognak, hogy a magyar király és az ugyancsak szenvedélyes építkező Wettin Albrecht a Podjebrád lányokon, Zsedenán és Katalinon keresztül sógorok voltak, ez a távoli kapcsolat mindjárt érthetőbbé válik. Érthetővé lesz, hogy mikor Albrecht Mátyás építkezései előtt lelassította a munkálatokat, az elbocsátott mesterek Magyarországra hozták át a szászországi formákat, így Nyírbátorba is. Ez a nyírbátori nyugati kapu kitűnő segítséget nyújtott arra, hogy konkrétan megfigyelhessünk egy érdekes kultúrtörténeti jelenséget. Ez a kaputípus ugyanis előfordul még Nagyszekeresen, némileg Beregdarócon, és Romániában Moldavában. Az történt, hogy mikor Mátyás már áttért olasz mesterek foglalkoztatására a 80-as évek elején, a régi gótikus mestereit odaadta a Bátho- ryaknak, s a királyi városoknak. Nemsokára azonban azok is a király ízléséhez igazodtak, s olasz kőfaragókkal dolgoztattak. Az 1488-as évszám ebből a szempontból igen beszédes. Ezt az évszámot hordja Báthory István nyírbátori reneszánsz címere a déli kapun, és ugyanakkor a csodálatosan szép nyírturai gótikus kapu is. A gótikus mesterek már háttérbe szorultak falura, s nemsokára vagy hazatértek, vagy mentek Nagyszekeresre, s majd tovább Moldavába, Mihály vajdáihoz. A nyírbátori ref. templom azonban sokkal jelentősebb és nagyobb szabású létesítmény, minthogy egy rövid írás keretében minden problémáját csak érinteni is lehetne. Csak még egy körülményre szeretnénk felhívni a figyelmet. Egy nagy művel szemben akár irodalmi, akár más művészeti ez az alkotás, sok álláspont lehetséges. De akár tudatában vagyunk, akár nem, állandóan változó érzelmi hatásával, tudati képével bennünk él, akik érzelmi világunkkal és ismereteinkkel szintén állandóan változunk, de ennek a sokrétű változó énünknek feltétlen konstruktív része. Mint a nagy alkotásokat sokszor kell látni, sokszor elemezni szépségét, hallgatni, amit a kövei mondanak. Talán akkor közelebb kerülünk hozzá. Roroknay Gyula Mindenki Ismeri, mindenki látta, legalább képen és mindnyájan, akik egyszer, vagy többször megfordultunk benne, megcsodáltuk a mesz- szi tájon parancsoló büszkeséggel uralkodó fekvését, közelről szédítő magasságát, kívülről pilléreit, ablakait, felszökkenő függélyeseit, mér- művei örvénylését, s bent szürke bordahálójának csipkeszerű lebegését. A látvány, vagy az emlék közben a tudatban felbukkannak az ismert dolgok, a fejedelmeket, s királyt adó Báthory családról, István erdélyi vajdáról, a kenyérmezei hősről, ki ezt a templomot elkezdte építtetni azokkal az építészekkel, akik Mátyásnak a visegrádi palotaudvar kerengőjét készítették, továbbá a pannonhalmi keresztfolyosót, Szegeden az alsóvárosi, Kolozsvárott a Farkasutcai templomot emelték. Eszünkbe juthatnak a templom technikai adatai, melyek közül a 18 méter magasan 90 és 110 cm-es falon a mintegy 12 méteres fesztávolságú boltozat az, ami kivívja legjobban ma is az elismerést. Az épület művészeti fontosságával talán már nincs mindenki tisztában. Elsősorban azért, hogy megmenekült a múlt század erőszakos restaurátorai elől. Ez a templom őszinte. A gótika végének a nyelvét beszéli, míg ugyanakkor a Mátyás-templomot annyira átalakították, hogy csaknem egészen új neogótikus épület lett. A kassai dómnál sem tudja az ember megállapítani, hogy mit higyjen el és mit ne, és a soproni Szt.. Mihály templom is ki van forgatva. A Ellenzékiek nélkül? Talán nem véletlen, hogy a közelmúltban hevesen vetette fel a vonatfülkében egyik ismerősöm: mostanában sokat beszélnek a demokratizmusról. erről cikkeznek az újságok. ezt hallani a szónoklatokban, de valamiről mindenütt megfeledkeznek. Szerinte ott szóba sem lehet hozni a demokráciát, ahol nincsenek ellenzékiek. Mint mondta: nálunk márpedig nincs ellenzék, következésképp nem lehet szó demokratizmusról sem. Szerencsére, ismerősöm pontosan kifejtette azt is, kit vagy kiket tekint ő ellenzékieknek. így mondta: azokat, akik nem értenek egyet a fennálló renddel, ellentétes elveket vallanak, s azon fáradoznak, hogy eszméjüknek a gyakorlatban is érvényt szerezzenek. Véleménye megerősítése végett nyugati kapitalista országokat említett példaként, ahol szerinte a jogegyenlőség, a demokrácia abban is megnyilvánul, hogy legálisan működhetnek a kommunista pártok, jelölteket indíthatnak a választásokon, az ellenzék képviseletében. Nálunk viszont ennek még csak a nyoma sem fedezhető fel — kesergett az úti társ. Igaza van. hiábavaló lenne minden igyekezet, ilyen legális ellenzéket valóban nem találnánk nálunk. Lassan immár 25 éve van nálunk az az „áldatlan állapot”, hogy vala- .kik kisajátították a hatalmat és a legjobb belátásuk szerint igazgatják saját sorsukat. Pontosabban: elvették a hatalmat azoktól, akik ezer éven át sajátították ki azt, egy osztály javára — az egész nemzet kárára. Bármennyire furcsának tűnik is az útitárs és a hozzá hasonlók előtt, ezek a „valakik” pillanatig sem hajlandók osztozni a hatalomban, mert azt örökre és visszavonhatatlanul kisajátították maguknak. Ha kell, a vérüket, az életüket adják érte, mert ez a hatalom a dolgozó milliók javuló sorsának a biztosítéka, az új társadalom fundamentuma. Másfajta had ez. mint akiket például az útitárs történelmi tanulmányai során, vagy személyesen valaha is megismerhetett. Ez a „had” a munkások, a dolgozó parasztok millióiból összetevődő és a hozzájuk hű értelmiségiekkel teljessé váló nép. A nép, amelynek évszázadokon át csak a munka és a szenvedés jutott; a nép, amely negyedszázada végre kezébe vette az ország irányítását, hogy történelmi igazságot szolgáltasson. Dehát az útitárs a demokráciát és az ellenzékiséget feszegette, maradjunk e témánál Remélhetőleg ő is tisztában van azzal, hogy miként az elmúlt történelmi csatározások, úgy a mai kizsákmányoló viszonyok között is az ellenzék általában a haladást képviselte, a szabadságot. a jogegyenlőséget, a kizsákmányolás megszüntetését, vagy legalábbis enyhítését — tűzte célul maga elé. Mármost vaion mit gondolhat az említett útitárs, a mi jelenlegi viszonyaink között haladónak tekinthetnénk-e azokat, akik ■— mert nem értenek eevet a fcnáHő renddel — a .névhatalomra törnek, akik a ..tulajdon szentsége”, vagy az úgynevezett ..akarati szabadság” égisz" alatt vissza adnák a földeket. a gyárakat egykori tőkés tulajdonosaiknak? S mit változtatna mindezen az a tény. hogv az ilyen elvek vallói — a demokrácia színezetében — még az ellenzék mű- k-óóesót í<5 megengednék? Van rá példa jószerivel, hogv ez a fa.ita demokrácia nem emtéb porhíntésnél, a dolgozó tömegek szemfényvesztésénél, hiszen az olyan fogalmak, mint szabadság, függetlenség, egyenlőség mindig a tulajdon- viszonyokban gyökereznek. Va'óm'nű, ismeri a vitatkozó partner a közismert szólást, hogy ahol a pénz, ott a hatalom. Azt talán felesleges részletezni, hogy a nyugati kapitalista országokban hot van a pénz és hol a hatalom. Más kérdés persze, hogy ezekben az országokban sem nyugodnak belé az elnyomottak a sorsukba, a legkülönbözőbb módon küzdenek a nemcsak látszólagos, hanem az igazi szabadságért, mint az adott körülmények között valóban haladó, ellenzéki erők. Valószínű ez a gondolatsor nem oszlatja el a vitapartner keserűségét, s bizonyára még mindig hiányolja az úgyneve- zet „szocialista ellenzéket”. Ezért hozzuk gyorsan tudomására: nálunk is van ellenzék, ha nem is egészen oyan, amilyet ő szeretne látni. Most korántsem azokra a kevesekre gondolunk, akik elvétve és a dolgozó milliók megvetése, elítélése kíséretében felelnek a hatalom megsértéséért. Es ne is azt próbálja meg kitalálni ismerősünk, hogy ki kinek az ellenzékije, mert ez a következtetés zsákutcába vezet. Akik ma nálunk „ellenzékiek”, azok nem a hatalom birtokosaival, s e birtokosok vezető erejével állnak szemben. Ezek az ellenzékiek tulajdonképpen az uralkodó osztály soraiban lelhetők fel, S akkor emelik fel szavukat, ha károsodás éri a közvagyont, ha valahol visszaélést tapasztalnak. Ök nem „valakik” ellen vannak, hanem azok ellen a káros szemléletek, pazarlások, önkényeskedések ellen hadakoznak, amelyek idegenek a szocialista társadalmi rendtől, amelyek vadhajtásai a néphatalomnak. Ezek az ellenzékiek felemelik szavukat, ha valakit jogtalan sérelem ért, ha törvénybe ütköző intézkedéssel találják szembe magukat, vagy ha nemtörődömséget, hanyagságot, laza munkafegyelmet észlelnek, ök azok, akik élnek az iaazi demokrácia adta lehetőségekkel és döntő szavuk van abban, hogy ki legyen a tsz elnöke, ki méltó a parlamenti székre, s kinek a személye képviseli legjobban a gyár, a brigád dolgozóinak érdekét. Az útitárs valószínű most kajánul mosolyog, s arra gondol, milyen szépen hangzik mindez így. Téved persze, ha feltételezi, hogy a hatalom birtokosai nem tudják az ezzel kapcsolatos gondokat, nehézségeket, hibákat, vagy az újfajta ellentmondásokat. Az ő érdekük, hogv felismerjék azokat és fel is fedezik, hol van probléma. Ezután már nemcsak „papolnak” a demokratizmus szélesítéséről, hanem a gyakorlatban szereznek érvényt annak, amikor a termelőszövetkezet közgyűlésére bízzák a döntés jogát, amikor a szakszervezetet felhatalmazzák arra, hogy megvétózhassa az igazgató rossz intézkedését, vagy amikor eltörlik a lajstromos választási rendszert, s mint tapasztalhatta legutóbb is — több jelöltet vesznek fel a szavazócédulára. Szeretnénk, ha a méltatlan útitárs elhinné: mi nem vágyunk az ő eszményi ellenzékeire. S felesleges aggódnia is miatta. hogy az ilyen ellenzékiek hiányában veszélybe jut nálunk a demokrácia. Bízza csak ezt az ügyet azokra, akik a dolgozó milliók érdekében — tudják, hogy mit cselekedjenek. Angyal Sándor
