Kelet-Magyarország, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

WB9. fűnftis IS. mCLTTT-MAGVARORPTAO * «MX! Szöktetnek még lányt Madán? Riport a mai falusi házasságokról _ Szöktetnek még lányt ^Egymásra néznek, tanácsta­lanul. Majd egyikük elárulja, úgy négy eve történt utoljára a faluban. Elleneztek a házasságot a lány szülei, mert a fiú ivott. Hiaba volt minden, a fiatalok szerettek egymást, s egy éjszaka elment a lány. S mit hoz a sors: pél­dás életet élnek, szép csalad­juk van. a férfi mégcsak a cigarettát is eldobta örökre. Ki ma a „jó parti“? Ki ma a jó parti a 1^°^; nak falun? - ezt szeretnénk megtudni a nyirmadai Kos­suth Tsz ifjúsági brigádjának tagjaitól. Negyvennégy ójuk közül több mint harminc a lány, jobbéra együtt dolgoz­nak egész éven át, mindig ott, «hol szükség van azjgyeke^ jetre. Átlagosan lehetnek 1® évesek. — Kezdje Szakács Marika, 6 éppen menyasszony. Ahogy elmúlik a pillanatnyi zavara. Marikától megtudjuk: rádió-tévészerelő a vőlegénye Baktán, ha megtartják az es­küét egyelőre ő továbbra is itt dolgozik a tsz-ben, ló ne- lye van, átlagban meg lehet keresni az 1700 forintot ha­vonta. Közbeszól az egyik lány: — Persze, nem akad minden- kinek ilyen partija. ^ont- ráz a mellette lávó: — Mi tó hogy ilyen? És akik itt a tsz­ben találtak egymásra? Brigádházasságok Gyorsan össze is számolják, hogy az utóbbi egy-két> évben hat „brigádházasságot’ k tettek - egymte utfn nek haza a kis brigádbébik , egyikük sem bánta me®’ látszik a fiúk is, a lányok L megcsinálták a szeren,cse- fűket. Az újabb kérdést hogy tehát partiképes-e az a I“ SÄ« n*em meg, egyenesen sértésnek ve SZJkakab K. Mária csak úgy pattog: - Mit ér a vasalt nadrág, ha aki viseli, kény«, büszke, nawképú. min^am lyeneket lehet látni . f tente városból hazajárok ««.? Csak külsőség, látszat egész mert mire viszi az ilyen? Semmire. StU^vannak rendes srácok, fiin nincs vita, csak bosszu­L Mi történt az áv elején is? Az ingázó fiúk közül több es?6,» sr-sv ban kijönne idehaza. De a vezetőség lehúzta a rolót előt­~ Azt mondják az időseb­nek — veti közbe egy másik lány , van elég munkaerő, meghogy nem osztoznak azok­kal a jövedelemben, akik a nehezebb időkben itthagyták a falut, most csak a készre jönnének haza. Lehet, hogy igazuk van, de ránk nem gondolnak? Ezzel pedig arra céloznak, hogy bizony kevés a fiú Ma- dan. Ha egy bált rendeznek, nárom lányhoz ha jut egy part- n®r. Igaz, az utóbbi években •?í vissza néhányan — jól is járt velük a tsz, min­degyik kiváló munkaerő — de a „fiúhiányt” ők sem old-’ jak meg. Most fehér holló hogy valaki vonatra száll, de inkább az iskolából kikerülő fiuk még nem jöhetnek szá­mításba... A lányok mást döntöttek volna... Ki is mondják hát kertelés nélkül: ha rajtuk múlt volna az új tagok felvétele zárszám­adáskor, isten bizony más­fajta döntés született volna! Azért pillanatig sem tarta­nak attól a brigád lánytagjai, hogy pártában kell maradni­uk. Jól keresnek, szinte a maguk gazdái, fnajd ha eljön az ideje, választanak a leg­jobb belátásuk szerint — És a szülők véleménye? Esetleg ha ők „jobb család­ból” való fiút szeretnének? Olaj a tűzre: még csak az kellene, és mi az, hogy jobb család? Talán a volt nagy­gazda, vagy a tanító fia? A falusi szülők is tovább látnak már ennél, s tudják, egy jó traktoros néha felér két ke­ménygallérossal is! „Bemutatnak” képzeletben egy olyan fiút, aki a nyolc osztály után itthon marad a tsz-ben, s most kapálni jár brigádban. Megkeresheti a kétezret játszva havonta, s mert otthon lakik, kiadása alig van belőle. Egy klubes­tem a moziban, vagy a főutcán külsőleg nehéz megállapítani, ki a diplomás, meg ki a kapás. Aztán egy félcigány fiút is említenek, akinek szakmája van, jóképű, tisztelettudó: bármelyik lány megelégedhet­ne vele. Akkor milyen is hát egy jó parti ma falun? — Legyen egy kicsit he­lyes, jóravaló... Ne a kocs­mát járja... Beszéljen tisztes­ségesen a lányokkal... Adjon magára, ne csak hetente egy­szer borotválkozzék... Ne aludjon el a tévé műsorén, vi- sve az embert színházba, mo­ziba... És ne hánytorgassa fel a fodrászt, a divatos ruhát... Mondják, csak egyre mond­ják a lányok, milyen is le­gyen az a bizonyos... — az­tán megint csak szomorkásak lesznek. Sajnos, kevés a ren­dezvény a faluban, nagyritkán egy bál, a klubhelyiséget is sokszor bezárják előttük a kultúrházban, mert így le­galább nem kell utánuk ta­karítani ......Akkor hol ismer­kedjék az ember? Az utcán, ha végigkísér egy fiú egy lányt, azt már párnak köny­velik el, s bizony járja a szó­beszéd, ha netán elmaradnak egymástól...” Igen, ennyire Nyfrmada is falu még — a fiatalok bánatára. Még jó, hogy a KISZ rendez kirándu­lásokat: már voltak az észa­ki országrészen, készülnek Szegedre, meg egy országjáró körútra. Tavaly a Balatonnál voltak jutalomból... Ilyenek kellenének, meg rendszeres szórakozási program a falu­ban. Mert a „hozománnyal” nincs baj — bizonygatja Sze­gedi Erzsiké, meg Kontig Ilona is —, itt majd minden lánynak megvan a pénze a bútorra, a legtöbben a di­vatlapok szerint öltöznek, van miből adni magukra. A fiúk szemében is jó parti ma már a ..Kossuthban” dolgozó lány — csak módot kell te­remteni rá, hogy észrevehes- sék. Angyal Sándor Eljátszott bizalom Oláh János, a Kisvárdai Vas- és Gépipari Ktsz volt elnöke, nyolc esztendeig állt a ktsz élén. Sok szép sikert ért el ideje alatt ez a mun­káskollektíva, s egyik pilla­natról a másikra elkótyave­tyélte a legdrágább kincset: a bizalmat. Leváltotta a közgyűlés, meg­vonta tőle a bizalmat. Visz- szahívták a községi párt vb. tagjai közül is, pártbüntetést kapott. Miért? Egy mondatban így lehetne erre válaszolni: Visszaélt az emberek bizalmával. De az ügy mégsem ilyen egyszerű. Nem lenne helyénvaló, ha fo­koznánk a feháborodást, ha idéznénk annak a közgyűlés­nek a légkörét, amelyben „fe­jére” olvasták miért is nem bíznak tovább benne. Lakato­sok, hegesztők, esztergályosok, egyszerű munkásemberek szó­laltak fel, s közülük többen saját kijelentéseire figyelmez­tették volt elnöküket, aki nem egyszer hangsúlyozta egy-egy hiba hallatán, láttán, hogy „aki bűnt követ el, az menjen a szövetkezetből.’ Rendet, fegyelmet, szigort és tisztakezűséget köve­telt másoktól, de kü­lönösen a legutóbbit nem kö­vetelte meg magától. Első­sorban nem is a ktsz által vásárolt új motorkerékpárnak a »saját célra való használatát vetették „szemére”, — bár ez sem lehet mellékes — de súlyosabban olvasták rá a dolgozóktól ünnepi vacsorára összeszedett pénzt, mellyel nem tudott elszámolni. Találóan jegyezte meg az egyik felszólaló: „Nem azösz- szeg a fontos, hanem az ügy er­kölcsi oldala.” És teljes mér­tékben igaza van. Nem a gyű­lölködés vezette az embere­ket, a gazdasági vezetőket, az ellenőrző bizottság tagjait, a pártvezetőséget, amikor köz­gyűlés elé került az ügy, ha­nem az igazságérzetük. Itt is szokás, hogy a jó munkát, az eredményes esz­tendőt megünneplik. A ktsz eredményesen zárta az 1968- as évet. A tagok csaknem egy havi fizetésüknek megfelelő nyereségrészesedést kaptak. A mérlegzáró közgyűlés után a kisvárdai Kinizsi étteremben rendezték a közös vacsorát. Mint a korábbi években — megbízva az elnökben — most is Oláh János szedte össze a vacsorapénzt, személyenként 36 forintot. Ezen kívül a ve­zetőségi tagok saját zsebből (az ő kivételével!) 100—100 forinttal járultak hozzá. Az elnök a ktsz pénztárából még 328 forintot vett fel. ő fizette ki az ünnepi va­csorát, s ami ezzel járt, de számla szerint nem tudott el­számolni És ez a tagok pén­ze volt. ö csupán 480 forin-' tot ismer el, ami „véletlenül nálam maradt”, — mondta, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy visszaélt a bizalommaL Ezért mentették fel. önkéntelenül is adódik a kérdés: Rá volt utalva? Nem! A havi fizetése 3800 forint volt, ehhez jött a 30 százalék prémium. Ha a nyereségré­szesedést is számítjuk — 14 ezer 854 forintot kapott — akkor a havi jövedelme meg­közelítette a hatezer forintot Szinte érthetetlen és megma­gyarázhatatlan, miért és ho­gyan történt meg az, ami megtörtént, hiszen sokév es mozgalmi múlttal és tapasz­talattal rendelkezik. Eljátszotta az emberek bi­zalmát. Fájó, de ezen pilla­natnyilag csak ő változtathat, ha erre rászolgál — és a mun­kások, ha visszafogadják ma­guk közé. Érthetetlen és fur­csa, de ahelyett, hogy bé'S- merte volna vétségét, tovább­ra is nem párttaghoz méltóan viselkedett emberekkel, párt­vezetőkkel, ellenőrző bizott­sági tagokkal, korábbi mun­katársaival szemben, akik még ma is hajlandók min­dent megtenni azért, hogy segítsék, lehetőséget adjal ak neki, hogy munkásként dol­gozva visszaszerezze a bizal­mat, amelyet valóban egy narancshéjon veszített el. Farkas Kálmán Csupa vas és beton Emberek a négy per egy mögött A nevük: négy per egy. Az Állami Építőipari Válla­lat 4/1-es építésvezetősége. Cí­mük: Nyíregyháza. Jelenleg az almatároló építkezésén egy felvonulási épületben. Ök építették 1961-ben az almatároló első ütemét, majd a felsőfokú mezőgazdasági technikumot, a konzervgyá­rat, a cementrelét. S csak úgy menetközben a HAFE üzemcsarnokait, a közúti géptelepét, a ládatelepet. Dolgoznak az ÉPFU telepén és visszajöttek az almatáro­lóhoz, hogy hozzáépítsenek úiabb ezerháromszáz vagonos hűtőt. Már most ősszel át kell adniuk, mert a megyében re­kordtermést várnak téli al­mából. Amikor elváeják a szalagot Csupa vas és beton. A tá­roló mint egy erődítmény. Olyan a szigetelésé, hegy har­minc fokos hőségben hűtés nélkül is nulla fokon marad benne a gyümölcs. És a hét­nyolc tonnás elemeket — ezek tizennyolc méteres falfelüle­tek — is itt készítik. Itt eme­li be őket a gép. Mint régen a kőműves egy téglát Az em­berek beállítják és összekap­csolják. Kik ezek az emberek? Magukról azt mondják, hogy ők már nincsenek ott akkor, amikor elvágják az avatáson a szalagot. S nin­csenek ott az ünnepélyes el­ső kapavágásnál sem. De vé­gig ott vannak, amikor a gyár, az iskola épül. A négy per egyes építésvezetőség százötven munkása szabad­ég alatt kezd és csarnokok­ban, termekben, szobákban fejez be minden munkát. Tavaly ezek az emberek hatvanmillió forint értékben Csak nyugodtan Mennyire vártuk a nyarat! Val-mennyiünkre ráfér egy kis pihenés. Ilyenkor szüne­tel az idegeskedés, a rumli, át­adjuk magunkat a nyugalmas napok kellemes semmittevé­sének. Barátom nemrég jött haza kéthetes üdülés, pihenés titán, s a nyugalmas napokat így idézte fel: Kérlek, már a készülődés is körültekintően, nyugodtan, iz­galommentesen történt. Fele­ségemmel együtt beutalót kaptunk. Mondom, kaptunk beutalót, ő Boglárra, én Lilla füredre. ö augusztus végére, én pedig július elejére. — Nincs semmi baj, ne iz­gasd magadat drágám — mondtam neki — majd elcse­réljük. S megkezdődött a cserebe­re játék. A feleségem barátnő­je átadta a július elejére szó­ló pécsi beutalóját cserébe a bogiáriért. No, mármost lett két beutalónk azonos időre, az egyik Pécsre, a másik vál- tozatlanul Lillafüredre. Nyugodtan folytattuk a cserebere akciót. Sikerült ta­lálni egy válófélben lévő há­zaspárt, akiknek a Bakonyba szólt a beutalójuk, de a hara­gosát miatt nem akartak együtt üdülni. Kaptunk az alkalmon, megtörtént a csere, s végre zsebünkben volt a jú­lius elejére szóló beutaló a Bakonyba. Ekkor kijelentette a felesé­gem, hogy nem őrült meg a Bakonyban tölteni a szabad­ságát, különben is mit szólná­nak a kolléganők, ha balato­ni napsütés nélkül, sápadtan térne haza a nyaralásból. Be kellett látnom, hogy ez te­kintélyes érv. Újsághirdetést tettem közzé, s felkerestem egy öreg szakit, akt nagy tu­rista, s éppen azon bosz- szankodótt, hogy Siófokra szól a beutalója, mikor ő kedves nejével a kék utat akarja bebarangolni a tizen­négy nap alatt. Mondtam neki, hogy én adom a Bakonyt, 6 adja a Sió­fokot Beraktam a bőröndbe a gu­mipapucsot, két inget, fehér­neműt és zoknit. Feleségem is kikészített néhány holmit. Úgy, hogy a sógoromtól kér­tem a saját három bőröndöm mellé még egyet. Megteltek. Volt a bőröndben hat pár kö­römcipő, 11 nyári ruha, 7 szoknya, 10 blúz, 3 kosztüm, tavaszikabát, orkán, esernyő. Az apróságokról nem is be­szélve, harisnyák, bikinik, fejkendők, retikülök, kávéfő­ző, gumilabda. Szóval csak a legszükségesebbeket pakoltuk be. Csupán akkor mutattam némi ellenállást, amikor fe­leségem kijelentette, hogy a bőrönd füléhez pokrócot kö­tünk, hátha hűvösek lesznek az éjszakák. Végre megérkeztünk Siófok­ra. Leszálltunk a vonatról», fe leségem gyönyörködött a táj szépségében, én a kiborult bő­rönd tartalmát szedegettem össze a sárga kavicsos anya- földről. Másfél óra alatt sikerült megtennem a négy bőrönddel az állomás és az üdülő közti I 500 méteres terepet. A habiban 1 már sokan verekedtek a vízre néző szobákért. Feleségem is bevetette magát a pankráció kellős közepébe, s új ruháját feláldozva, haját szétzilálva sikerült megszereznie az er- kélyes, északi fekvésű, »íz­parti szobát. Én azonnal megkezdtem a kicsomagolást. míg életpá­rom haladéktalanul lement fürödni a magyar tengerbe. — De jó a viz, te miért nem fürdesz? — kérdezte vissza­térve. Nyugodtan mutattam a ru­hák egy részére, amelyek már nem fértek a szekrénybe. — Mondtam, hogy ne hozz két inget magaddal — kor­holt kedvesen nejem —, de nem baj, tedd a másik ágyra, te majd alszol a gumimat­racon. ÉS az így ment két hé tig... Szóval gyorsan és nyugaF masan teltek a napok. Haza­érkezésünk után feleségem négerbarna, mély dekoltázs­ban mesélte, milyen kelleme­sen nyaraltunk, s nekem egyáltalán nem esett nehe­zemre bólogatni. A fejem amúgyis rángatózott. (horváth) építettek. Ilyen összeget a vállalat fennállása óta egyet­len építésvezetőség sem csi­nált. Ök hogyan? — Jól ment a munka, jók az emberek — kezdi Molnár László építésvezető. Fiatal, most harminchárom eszten­dős. Tizennyolcéves kora óta van a szakmában. A nyíregy­házi Békeházban kezdett. Csengetés után is Azzal folytatja, hogy sze­rencsések, mert nagyon sok régi dolgozójuk van. S ha va­lahol nagy a szerepe a törzs- gárdának, akkor itt náluk nagy. — Ezt az ipart általában átjáróháznak, a vándormada­rak paradicsomának tartják. A mi építésvezetőségünk nem az. Hanem azok munkahelye, akik szeretik a munkát, meg­fogják a végét. Mint Keller Andorék. Ez a brigád már a színház újjá­építésénél is ott volt. Vagy az apagyi Hanustyák brigád, amelynek a tagjai még ötven­háromban kerültek ide segéd­munkásnak. Vagy Bajusz La­jos ácsbrigádja. Ezekre az emberekre lehet számítani, ök tudják, mit miért csinálnak. Nem kell őket nógatni, mert kérik a munkát, de meg is keresik. Itt hamarabb észreveszi a be­tonozó, hogy hiányzik az épü­letnél egy szerelvény, mint a művezető. Ezek az embe­rek nem nézik, mikor csen­getnek le. Csak egyszer mondják meg nekik, hogy ez a határidő, ezt tartani kell, vagy előrébb hozni, rávernek. Ilyen emberek sokan van­nak. Pedig valamikor egy­szerű falusi kőművesek vol­tak. Nem hogy vasbetont, nagy panelleket nem láttak, téglát sem igen. Legfeljebb követ faragtak. A rangot megszerezték Kanyarodjunk vissza. „Mi­kor megkaptuk tíz éve az el­ső üzemet, nem volt semmi tapasztalatunk. Tiltakoztak, féltek a tervezők, a beruhá­zók, a műszaki ellenőrök. Ti* zenötméteres vasbetonpülé- reket kellett bedolgozni, elő- regyártani a helyszínen. Az* után elkészültünk, s megkap* tűk a jó bizonyítványt. . A „falusi cég” a falusi em­berekkel bizonyított. Később már volt munka a hátuk mö­gött, egyre másra kapták a megrendelést. Az első nagy munka megadta a lökést, a bizalmat, a rangot. Molnár László most azon tűnődik, hogy tizennyolcéve­sen lett technikus, s huszon­négyen építésvezető. „Olya­noknak adtam utasítást, akik apám, nagyapám lehet­tek volna. De aki érti a szakmáját, nem ezt nézte. Hanem, hogy jó e az utasítás, vagy nem ? Sokszor az ember ma is megküszködik . ..” Szerencsések, — mondják a tavalyi nagy eredményre. Jó a jelenlegi gárda. Nem hi­szik, hogy lenne-e a szakmá­ban olyan feladat, amit ne tűdnának megoldani. „Sok­szor a tervezőknek is segí­tünk a megoldásnál. Hiába van meg a papír, az élet áll elő bonyolult dolgokkal. Azt mondják ilyenkor, próbáljuk megoldani, s ők fizetnek. Mi pedig megoldjuk.” Nincs egyetlen törés A minőséggel nincs baj. Kapják a köszönőleveleket az üzemeltetőktől. S a legkülön­bözőbb szakmák kiváló dolgo­zó jelvényeit. Az sem min­degy, hogy az itt gyártott elemek közül — pedig négy­száznyolcvan kellett — egyet­len selejtes nem akadt. És egy sem tört el. Hasonló gyá­ri elemből öt százalék a hivatalos törés. A kereset két-háromezer forint. A kőműves tanfolya- mot hallgat anyagismeretből, technológiából. Tulajdonkép­pen nem is kőműves már, hanem szerelő. A kubikos sem a régi: ott a kotrógép, a markoló, a dömper. Nézni is öröm, hogy boldogulnak a nehéz elemekkel. Miközben felépüli egy gyár. Innen arrább mennek, a hullámpapír és zsákgyurat kell megépíteni. Remélik* hogy még soká nem kell el­hagyni a várost, mindig lesz munkájuk a gyárépítőknek. Arra pedig alig válaszol­tak, hogyan érdemelték ki a címet: Szocialista építé'veze­tőség. Csak annyival, hogy jól ment a munka ... Kopka János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents