Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
Í. ddaj- ^ASARNA« ÜöfSEEfiREf? «ee. m^us Ä Goda Gábor: Rózsika* G yönyörűséggel hallgattam Rózsika történeteit arról a faluról, amelynek kedves és eszes szidalmazása közben végeredményben az derült ki, hogy az emberek új házakban laknak, rádiójuk, mosógépük van, szinte kivétel nélkül, a legtöbbnek pedig már televíziója, villanyvasalója és angol klo- zettje is. S Rózsika előadásából az is kiderült, hogy mindezt milyen kevésre értékelik, mert ismerik a dán, a holland és még sok más ország parasztjainak felszereléseit, szövetkezeteit, és Magyarországot manapság minden vonatkozásban csak a gyarmatbirodalmak meggazdagodott anyaországaival és legfejlettebb ipari államaival hajlandók összehasonlítani. Amikor mindezt tőmondatokban, a közérthetőségnek már-már szinte elviselhetetlen fokán magyaráztam Rózsikának, azt mondja: — Ugyan kérem, Tóth Flórián úr, hát Magyarország Európában van és nem Afrikában. Nemegyszer csaptam fel prókátornak, de tudomásul kellett vennem, hogy az ifjúságnak nincs összehasonlító alapja a múlttal. Nincsenek gátlásai a jelen szidásában; nem ismeri a hálának azt a formáját, amit egy rendszer megbecsülésével szeretnénk azonosítani; a múlt csak kevéssé érdekli; a magán- és köztulajdon különbségét már alig érzékeli, hiszen lényegében bizonyos fonnák közt a magántulajdon és ugyancsak bizonyos formák közt a köztulajdon új viszonylataiban nőtt fel. Hogy az apja és anyja zsellér volt, azt olyan történelmi. múltnak tekinti, mint mi a rabszolga társadalmat; mindig a szabadságot hiányolja, mert a szabadság történeti lényegéhez tartozik az a sajátosság, hogy akiben egyszer felébredt iránta a vágy, már végtelennek érzi, és ami megvalósult belőle, azt mindig kevésnek és kicsinyesnek; az adagolt szabadságot rabságnak minősíti és két oknál fogva: először, mert nem ismeri a szabadság kritériumait, másodszor, mert mindent rabságnak tart, ami fékezi még irreális vágyait. Hát még ha ösztönösen érzi, hogy olykor túlságos bőséggel, olykor túl fukaron mérik számára ki egy olyan szabadság porcióit, melynek tápértékét tudományosan elég pontatlanul sikerült csak eddig megállapítanunk. Ha azt mondom Rózsikának: „Csak másfél órára tudnám visszaforgatni a történelem kerekét, égnek meredne az a szép haja, Rózsika!” Ilyenkor nagyot nevet, csilingel a nevetése, és azt feleli: „Állítólag Józsua is meg tudta állítani a napot, de az csak egyszer volt, és igaz sem volt; Tóth Flórián úr nem tudja visszaforgatni az időt, mert még az újságban is olvastam, pedig az igazán sokat hazudik, hogy a történelem kerekét senkinek nem sikerült visszaforgatni”. N ehéz a vita Rózsikéval. Nehéz és bonyolult, mert panaszai annyira konkrétak, hogy velük szemben az elvi pozitívum törvényszerűen megbukik. Miközben kínál itallal, étellel, töpörtyűvel, disznósajttal, kolbásszal, cseresznyepaprikával és császárhússal, áradón beszél: — Szeretem ám a családot, mert akármilyen hamisak, azért mégiscsak velem hamisak, ha szükségük van valamire. Amikor jönnek faluról, leülnek a konyhába, és azzal kezdik, hogy te, Rózsika, azért jöttünk, mert fogat kellett huzatni az uramnak; uram isten, micsoda lófoga van neki, s ha már gyüttünk, gondoltuk, hozunk neked ebből-abból, hiszen két hét múlva itt a karácsony. Nem mondom, unja •Résilet a „Vallomások regénye” című müvéből. már az uram a falusi életet, jönnénk föl a fővárosba is, de hát ez úgysem megy, inkább azt köllene a Tóth Flórián úrral megbeszélni, nem leheíne-é ezt a két gyereket pesti iskolába elhelyezni; nem mintha az a pesti iskola jobb volna, itt is, ott is ugyanazt tanítják, de hált két esztendő múlva azt szeretnénk. ha ez a Jani gyerek gyárba menne dolgozni, és az Eszti is ide menne férjhez. Hát neked hogy megy a sorod, Rózsikám? Pesti ember mindig sír; pedig hát neked a Flórián úrnál megvan mindened, nyolcszáz forint a fizetésed, borravaló is akad, mert gyünnek ide előkelő urak és művészek vendégségbe, meg ő is dugdos neked erre-arra kis külön pénzecskét, utazásról ajándékot is hoz, nem is szólva, hogy se kosztra, se lakásra nincsen gondod; olyan aranyórád van, hogy nálunk sem a tanácselnöknek, sem a plébánosnak nincs ilyen, és annyi a ruhád, hogy ha apád látná, hát csak azért nem mondaná rád, hogy rin- gyó vagy, mert istenfélő lánynak tartott; mink meg küszködünk, mint általában a parasztemberek, tyúkkal, libával, disznóval; tehenet nem is tudunk tartani, úgy vesszük az állami tejet, azt a zsírtalanított fehér vizet, mintha nem is laknánk Dódén; tudod, Rózsika, nem múlik el hét, hogy ne lenne külön gond; hol a mama beteg, hol egyik, hol a másik gyerek, a körzeti orvos sem szívbajos, mind meg akar gazdagodni; ho! a tv romlik el. hol a mosógép, mert hát átabotában készítik ezeket a drága masinákat; arról nem is beszélek, hogy a minap még a kéményt is bedöntötte az erős szél; pedig hát gólyafészek is volt rajta, és ha tavaszra jön megint a gólya, hadd találja meg a régi lakhelyét az új kémény és az antenna között. Egyszóval jó volna, hogyha ezer forintot adnál, hogy a kéményt és körülötte a tetőt is rendbe hozhassuk, Rózsika; neked ezer forint meg se kottyan, mi pedig... — És adott, Rózsika? H ám nézett, egy ideig hallgatott, aztán csendesen mondta: — Persze hogy adtam... A testvéremnek... Már csak a gólya miatt is. Az ember nem akar a családjával vitatkozni. — Pedig többjük van, mint magának Rózsika. — Az az ő dolguk, Flórián úr. Nem számolom a pénzüket. Ne mondják, hogy ezek a pesti lányok magasan hordják az orrukat. Aztán képesek, és nem csináltatják meg a kéményt, cs jön az a szegény gólya messziről, már apám idején is nálunk lakott, a szép hónapokban. Nem akarom, hogy idegen helyen kezdjen fészket rakni, csodálkozna, miféle világ lett nálunk a faluban... Ezt nem tetszik érteni... Én ezekkel a gólyákkal nőttem föl, ez maradt a régi házból, mert ezt a gólyafészket nagy gonddal megmentettük a régi kéményről, és mikor felépült a régi helyén az új ház, apám az új kéményt a. régi mintájára csináltatta, s arra mű- vészkedte a régi kedves fészket, hogy ha jönnek a gólyák, semmit se vegyenek észre ebből a nagy modernizálásból. Ha a kéményre nézek, apámat és a nagyapámat látom, de még a dédanyámat is, akiről már meséltem Tóth Flórián úrnak. Úgy szerették azt a gólyafészket, mintha az hozta volna az egészséget és boldogságot a családba. — Persze, Rózsika, persze hogyne érteném én ezt! Csak hát igazságtalan dolog, hogy ők, akiknek százszor annyi van, magát fejik. — Nincs igaza, Flórián úr, nem igazságtalan ez. Mindig a családnak van igaza, és aki a családon belül mindig igazságot akar tenni, az keserűséget okoz mindenkinek, de a legtöbbet magának. Nem olyan nagy dolog az az igazság, mint hiszik. Inkább tessék jóízűen falatozni, koccintsunk is, mert én nem iszom ugyan bort soha, de ezt a hazait, ezt igen, mert ha a színere nézek, szinte az egész családot látom, az elment öregekkel és a még ittlévőkkel együtt. Ezt itták, ezt dicsérték, ettől dülöngéltek, ezt hagyták örökül. Most már csak kicsiny a szőlő, ami megmaradt. A másik részét, a nagyobbikat kisajátították. Hogy milyen bort sajtolnak ott a szőlőből? Azt nem tudja senki. Csak azt tudjuk, hogy felhozzák a városba, elviszik Budafokra, és ott úgy olvad bele abba a rengeteg borba, a mi egykori kicsiny borunk, mint a Flórián úr könyve abba a rengeteg kötetbe, amit már ösz- szeírtak a világon. Radnóti Miklós: 7öüimuAz CL kíklml Tay Ádám ünnepségek Szabolcsban Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal, s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke!-Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! >A szőlőszemben alszik így a bor ahogy le most mibennünk rejtezel. Pattantj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekeim még? Ó, jöjj el már, le szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit Nyarakra gondolunk, s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! 1938. Kettőszázötven esztendeje, hogy meghalt Kuruc Vay Ádám, II. Rákóczi Ferenc hűséges marsallja, száműzetésben, Gdansk városában. Az évforduló alkalmával kétnapos ünnepségekre kerül sor Vaján. Május 24-én reggel Gulyás Emilné dr, a megyei tanács vb elnökhelyettese nyitja meg a tudományos ülésszakot. Dr. Esze Tamás, a történelemtudományok kandidátusa tart előadást „Vay Ádám és a Rá- kóczi-féle szabadságharc” címmel. Korreferensként kiegészítik előadását R. Vár- konyi Ágnes, a Történelemtudományi Intézet osztályvezetője, Benczédi László, az intézet munkatársa, dr. Benda Kálmán kandidátus és Hopp Lajos irodalomtörténész. A Rákóczi felkelés társadalmi hátteréről, nemzeti problémáiról, az európai szabadságmozgalmakkal való összefüggéseiről és a szárn- űzöttek életéről mondják el kutatásaik eredményét. Szombaton délután 16 órakor a várkertben leleplezik Vay Ádám szobrát. A koszorúzás után a bástyán Bige József és dr. Nyúl István korabeli hangszerekkel várzenét adnak kuruckori dalokból. Vasárnap, május 25-én rövid községi ünnepség után folytatódik a tudományos ülésszak, melynek előadói dr. Gunda Béla egyetemi tanár, dr. Ferenczi Imre kandidátus, dr. Dankó Imre kandidátus, dr. Újvári Zoltán néprajzkutató és Makkai László múzeumvezető. Úi KÖNYV: Marosffy Albin vezérkari százados lakásán megjelenik a fagyos tekintetű, elegáns Arthur Metzger őrnagy. Bárhol mutatkozik ez a különleges beosztású tiszt, ott azonnal megszólal a lélekharang. Most azonban — szokásától eltérve — nem töltött Frommer pisztolyt helyek a „páciens” asztalára, hanem a legfelsőbb döntést közli: Marosffynak két órán belül el kell hagynia szálláshelyét és a frontra keli mennie.. Marosffy egyetlen „vétke”, hogy a monarchia állapotáról — a világsajtóban már jócskán megszellőztetett — „kompromittáló anyagokat” mondott el az egyik berlini újságírónak. Miként jut el a gazdag krisztinavárosi "patrícius család sarja a vörös hadseregbeli fontos beosztásig, majd a proletárdiktatúra megdöntése után az ellenforradalmárok börtönéig?... Marosffy, aki úgyszólván születésétől magában hordta a gazdagság biztonságérzését, egyszerre a kiszolgáltatottak közé került. A „távolból indult” Marosffy vállalja a megpróbáltatásokat, a harcot, s a küzdelmekben edződött jelleme az ellenforradalmárok karmaiban sem mocskolódik be. Bár felkínálják neki a lehetőséget, nem áll át: belső parancsra, a humánum parancsára, vállalja tetteit. Földes Mihály író könyvében a sokoldalúan és hitelesen jellemzett Marosffy sorsán át kitűnően tükrözteti a viharos időszakot. Számoz, nagyszerűen megformált epizódalak teszi még vonzóbbá a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára meghirdetett pályázaton jutalmazott regényt, amely a kétszeres József Attila-díjas író kiemelkedő alkotása, s méltó reprezentánsa az évfordulónak. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969.) (p.) Simon Emil: Kerékpárral — felfelé Tóth a hegyi úton kerékpározott felfelé. Egy darabig taposta a pedált, aztán lekászálódott. s maga mellett tolta a jármüvét. A sötétben alattomos gödrök bújtak meg Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába megcsúszott, s a biciklit maga alá rántva a földre zuhant Egyszerre több helyen is belemart a fájdalom. Kiáltott, áztán rémülten hallgatva hevert. Fia megkísérli, talán fel tud tápász- kodni, de moccanni sem mert Szentül azt hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgőit. csikorgatta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreveszik. Mégis az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe hajolt, s megszólította. — Leesett? — Nincs egy ép tagom! — nyögte Tóth'. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, maid egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk! Tóth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért, magát elhagyva, támaszkodott a másikra, s néha feljajdult. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot. Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára. Tóth körülnézett. — Ez az irodám — mond ta az idegen. — Én vágyói: az éjjeliőr. — Hm — mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén emberek, mint jómagam. — Én kivétel vagyok — mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, megpiszkálta a tüzet, rakott rá. Aztán egy fazekat tett a melegre. — Iszik teát? — kérdezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni? — Odalépett Tóthoz, megmozgatta a karját, a lábát. — Nem törött el — mondta. — Úgy látszik — hagyta rá Tóth. s valamennyire megnyugodott, — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog. Meg a könyököm. Beforr. nem érdekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az éjjeliőr a teára vigyázott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel, s pattantak szét az edény oldalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyújtóztatta a Iá. bát. — Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet annak 30 éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. — Már nem is tudom, hol történt. Katikáztam a járda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csene- vész, vékony gyerek. Egyenest nekem. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szaladni, én utána. Nem tud. tam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egy. szerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a tehetetlenségért: hogy még egy ilypn kölykön se tudja megvenni az ember a maga igazát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bögrét. — Most már meghűlt. Tóth szomjasan ivott. Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melengette a tenyerét. — Mi a Kemény Zsigmond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egyszer figyelmetlenül rohantam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én nagyon megrémültem. Egy pillanatig meghökkenten áll. tam. még az is eszembe villant: segítnem kellene, s megkérdeztem, hogy nem fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen ordított, hogy jobbnak láttam mene. külni! ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek! — Tudom, hogy megtette volna! Felrohantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott — Elkaplak, még, megállj! — kiabálta, s körbefenyegette a házat, mert nem tudta, hová bújtam. — Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem, kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam za vartalanul játszani, mert fé' szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gyereknek játék közben i félni kell?... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kiabáltam. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az orvosok is azt mondják, hogy a gyerekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni. Tóth riadtan nézett a másikra, verítékben ázott az arca. — Nem igaz — mondta. Most találta ki! Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte: — Iszik még? — Sohasem jártam a Kemény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, merre van! Az éjjeliőr újra megtöltőt, te a bögrét, s nyújtotta Tóthnak. — Úgy látom nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a csontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehétek — mondta. Ijedtség, s konok harag bújkált a hangjában. Bicegve indult kifelé. Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jóéjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perccel később kiment, Tóth akkor már az úton kaptatott felfelé. A PARANCS
