Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
IWfl mätws 9Ü-' * rrnmrm mgeemm f. np i • I ami fii, tanulás nélküli „Mert a festészetnek nines szüksége különféle nyelvek tolmácsolására, mini az irodalomnak, és könnyen megérteti magat az emberekkel, akárcsak a természet által létrehozott dolgok" — írta a reneszánsz zseniális alkotója, Leonardo da Vinci, és — művészeti nevelésről szólván — rá szívesen hivatkoznak azok is, akik soha nem olvasták az idézetet. Azt már sokkal kevesebben emlegetik, hogy ugyanez a Leonardo mégis kódexoldalakat írt és rajzolt tele a fesztészet elméletéből, hosz- szú fejezetekben foglalta ösz- sze nézeteit „A csillogásról”. „Árnyékról és Fényről”, sőt arról, „Hogyan lehet felismerni a jó festményt, s milyennek kell lennie, hogy jó legyen?” Évszázadokkal ezelőtt Leonardo is részt vett a maga módján abban a tevékenységben, amit ma úgy hívunk: művészeti, ismeretterjesztés. Nem túl szép, nem is túlságosan népszerű kifejezés, jó néhány embert — szerkesz. tőségbe érkezett levelek, telefonok, szóban elmondott bosszankodások bizonyítják — egyenesen ingerel. „Amit magyarázni kell. az már nem művészet” — gyakorta így szól a bosszús ítélet és menynyire igazságtalan — annyira érthető is ez a kifakadás. Üzemben, szántóföldön, íróasztal mellett eltöltött műsza. kok után arra talán még kapható az ember, hogy olykor elmenjen egy kiállításra, múzeumba, megnézzen egy tévéműsort valamilyen művészeti alkotásról. De hogy még utána (vagy előtte) „magyarázatokat” hallgasson, mert csak így érti igazán a látottakat — akkor inkább a művészet sem kell. Látni, nézni, megfigyelni — ez a leonardói elv nem változott, ha a festészetszobrászat nagyon sokat is változott Leonardo óta. A modern művészet „érthetetlenül” idegen alkotásaira különösen érvényes ez a „használati utasítás”. Hiszen amit másodszor, harmadszor látunk, az már nem bosszantóan szokatlan és tizedszerre talán már az ismerősnek, (ha nem is a teljesen megismertnek) szóló természetességgel fogadjuk, talán bosszantóból kedvelt ismerőssé is válik. Az album, a reprodukció, a diapozitív és a diafilm e sűrűsödő — barátságosabbá váló találkozásokat segíti elő — barátságos környezetben, otthon. Ezt teszi új társuk, a televízió is. Még mindig nem a tévé tudatos ismeretterjesztő előadásaira, művészettörténeti filmjeire gondolunk! Csak a tévéhíradók néhány percnyi „kiállításelőzeteseire”, vagy a nagy múzeumokról készült filmekre, amelyekhez ugyan van magyarázat. de a lényeg a képernyőn van szöveg nélkül: a látvány. A műalkotás látványa persze a legkitűnőbb reprodukciónál, diánál, a legszellemesebben fényképezett tévéműsornál is tökéletesebb, ha természetes: ha magát a műveket látjuk. Kiállításra járni, múzeumban ismerkedni — még mindig magyarázat nélkül! — ez ugyancsak hasznos ismeretterjesztés. Nem kell hozzá okvetlenül vezető, katalógus sem, csak érdeklődő szem, szépet kereső figyelem. És persze, múzeum, kiállítás. Ez a lehetőség nem mindenütt egyforma, de ami. kor a városbajárás mindennapossá válik, sőt, mind gyak- rabbak a falusi (nemegyszer: tanyai) bemutatók, a kiállítás is egyre kevesebb ember számára lesz elérhetetlen. így áll a dolog a művészeti ismeretterjesztés „fárasz. tóbb” formáival is. Mert a barátságos, otthoni, kényelmes formák mind bevezetői, kiegészítői ezeknek, amelyekről most nem beszéltünk. Ha úgy tetszik, lépcsőfokok. Hiszen, aki megtanulta szeretni a művészetet kiállításon, diafilmen, vagy akár otthon díványon heverve lapozgatás közben, ha igazán rájött arra. hogyan lehet „tanulás nélkül tanulni” — előbb-utóbb nem elégszik meg ennyivel. Szakái Ernő Munkácsy-díjas restaurátor (APN foto) Jbűhányzébew A kórház egyik részlege egyik emeletének halijában üldögélünk és dohányzunk. Ez a két fürdőfülke előtti előtér, néhány vaslábú szék, használaton kívüli hordágy, takarítóvödrök és szerek, gőzszag, homályos, szomorú ablak, dobozokból alkalmi hamutartók. Itt cigarettázunk öten-hatan, mert az osztályos főorvos úr nagyon szigorú ember. Meséli az egyik dohányzó társam, — 60 fölötti tsz-paraszt — hogy a folyosón cigarettázott és bizony keményen ráripakodott, ha még egyszer ott dohányozni mer, azonnal kivágja. Az öreg úgy meséli el, mint a legmagától érthetőbb dolgot. Tovább erősíti azt az érzésemet, hogy amióta itt vagyok visszazuhantam hangban, akusztikában vagy 30—40 évet és egy M. Kir., de az is lehet, hogy még többet és egy K. und K. körletben tartózkodom. Valamit felidéz ifjúságomból, de nem kellemes, mert a régi hadseregben őrvezető koromban volt valami ilyenfajta légkör. Ott voltak a tisztek, az altisztek és legénységi állományú egyének. Egy világ választotta el őket egymástól. Itt is vannak tisztek, altisztek, (az ápolók) és legénységi állományú egyének, mi a betegek. — No, mi van Mihály, hogy vagyunk? — kérdezi a fiatal tiszt a majd két és félszer annyi idős legénységi állományú paraszttól. — Miért nem mondja a doktor úrnak, — mondom a csendesen pipázó öreg kollégámnak — hogy no, Mihály a kedves nagynénikéjének a térgyekalácsa. Sajnos, nem értjük egymást és ez elszomorít. Az öregnek ismeretlen és érthetetlen dolog, amit mondok. Még az ötvenes kopasz tanár is elveszti ebben a körletben egészséges gyomrával együtt nemcsak a .tiszti, de még az értelmiségi állományát is. Ö is felolvad, visszazuhan a múltba. Márpedig ez az akusztika nemcsak nem rokonszenves, de anakronizmus is. Érdemes lenne rajta változtatni. Vagy a betegeknek, vagy az orvosoknak hozzá kellene látni, mert értelmes munka lenne. Attól sem tartanék, ha a betegek kezdenék. Semmi káruk nem származna belőle. Nem hiszem, hogy Akadjon egyetlen orvos is, akiben a fölény, vagy a cinizmus vékony lakkrétege alatt ne a hivatásérzet dominálna. Ezen a napon meghalt egy öregasszony. 77 éves volt. Az ágyneműje néhány óra hosszára bekerült a dohányzóba. Meg a szódásüvege. Ez volt minden vagyona, no meg a fonott kosárban egy nagyon megsár- gult váltás fehérnemű, néhány levél, egy képeslap Olaszországból, a fia meg a menye küldte, meg egy fakult fénykép, amelyen az öregasszony még fiatal volt, s ölében ül a kisfiú, aki majd negyven év múlva képeslapot küld neki Olaszországból. Az egyik öreg dohányzó társam felemelte a szódásüveget, s a szájába spriccelt néhány korty szódavizet. — Még volt benne néhány csepp — mondta természetesen. Kérdeztem, hogy az öregasszonynak volt-e látoga tója, mivel csaknem 4 hónapig feküdt itt, készülve a távozásra. Nem volt — mondják a szomszédai — nem ia írt a fiának, mert ahogy mondta, nagyon elfoglalt nem akarja zavarni. Messzire van ide Budapest... 0/ fí. Szakái Ernőt az idén Mun. kácsy-díjjal tüntették ki: munkája nyomán messze- tűnt századok gyönyörű alkotásai — amelyek az enyészet martalékai lettek —, ismét összeállnak teljes egész- szé, s egykori pompájukban ragyognak a XX. század emberére. Sopronban született 1913- ban. Négy évig volt kőfaragó inas. majd két esztendeig segéd. Horváth József festőművész, a későbbi Munkácsy-díjas soproni mester tanácsára iratkozott be az Iparművészeti Főiskola díszítőszobrász tagozatára. 1939-ben kitüntetéses oklevelet kapott, s állami ösztöndíjjal Rómába küldték. Hazatérése után nagy ambícióval vetette magát a tanulásba, s beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. A felszabadulás után pályázatot hirdetnek a soproni Szt. György templom művészi helyreállításának terveire. Szakái Ernő is pályázott, s megbízták a munkálatokkal. Sikeres befejezése után újabb megbízásokat kap. 1948-ban letette a kőfaragói mester- vizsgát is. Sokfelé hívták az országban. Nagy öröme telt az eltemetett, elpusztult építészeti, szobrászati remekmű, vek rekonstruálásában. Ráébredt, hogy az a sokféle tanulmány, amit végzett, igazán itt kamatoztatható. Kortörténet, alapos és mélyreható művészeti ismeretek, a kőfaragó szakma tökéletes tudása, jó kombinálókészség, kiváló rajztudás, geometriai szerkesztési képesség szükséges ahhoz, hogy például egy kéztöredék alapján meghatározhassa az eredeti szobor nagyságát, azt, hogy milyen mozgást ábrázolt, s hogyan kapcsolódott más tömeghez, milyen szerepe volt a térben. Hosszú évekig tartó, de izgalmasan szép feladat volt Mátyás király visegrádi palotájában az oroszlános kút helyreállítása. Az 1370 körül épült gót stílusú kutat Mátyás szétszedette, s részint ennek anyagából építtette a reneszánsz stílusú kutat így került egyebek között a gótikus vízköpő az új kút alapozásába... A Rómában készült szobrok, a Kellner Sándor emlékmű, a soproni Munkásszobor után — nem jelent egyéniségfeladást, elszürkü- lést az új vállalkozás, a restaurálás. Sőt! Szakái Ernőnek sok-sok történelmi, társadalmi, művészeti, tudományos és technikai ismeretek, valamint a különböző anyagok alapos ismeretének rendkívül gazdag asszociálá- sával kell megkeresnie azt az utat lehetőséget, amely évszázadokkal ezelőtti remekmű újrateremtését lehetővé teszi. A bonyolult munkált a soproni Műemlék Felügyelőség műtermében készülnek, de valójában az egész ország a műterme, hiszen alig van vátos, helyreállított mű. emlék hazánkban, ahol ne járt volna. A sárospataki Lo. rántffy-erkély, a gödöllői Kálvária, a tatai Mária-oszlop, a székesfehérvári tanácsháza kapuja, a váci Szentháromság szobor, az egri minoritatemplom, s kis- nánai oroszlánrelief, a pécsi Jakováli Hasszán dzsámi bejárata, a budapesti Mátyástemplom Mária-kapuja, a pápóci románkori kápolna kapuzata őrzi keze munkáját. Még sokáig lehetne sorolni azokat a műemlékeket, amelyeknek az életre hívásában fontos szerepe volt. Jelenlegi nagy lélegzetű munkája a siklósi vár zárt erkélyének rekonstrukciója. 4—5 évi munka eredménye lesz a siklósi műremek helyreállítása. amelyhez hason, ló méretű gótikus erkély sehol sem maradt az országban. Szakái Ernő művészi tevékenységével olyan hidat igyekszik építeni számunkra, ahonnan látni, érteni és szeretni tudjuk, tanuljuk nemzeti múltunk becses emlékeit, fontos kultúrtörténeti dokumentumait. De nemcsak ezt: az újrafelfedezés örömét, friss élményeit is megszerzi nekünk. <*D A KÖNYVHÉT KÖNYVEIBŐL A visegrádi reneszánsz falikút rekonstrukciója — Szakái Ernő munkája. (MTI foto — Jármai Béla felvétele.) Képes Géza: CSERÉPHALOM Termékeny, dús gondolat- világ tükrét, egy hatvanéves magyar poéta költői számvetését veszi kézbe az olvasó Képes Géza: Cseréphalom című kötetével. „Amikor egy költő a kilencedik kötetét bocsátja útjára, számot vet önmagával: mi az, ami harmincöt évvel ezelőtt megjelent első kötetének összeállításakor benne mint útirány és cél felderengett. De ezek a töprengések magára a költőre tartoznak. A közönséget csak a versek érdeklik, a számvetések is csak akkor, ha versek formájában jelentkeznek. És ez jól van így.” — Ezekkel a sorokkal ajánlja a költő az olvasónak az utóbbi két évben született verseinek csokrát. Aki csak most, a kilencedik megjelenésnél ismerkedik Képes Géza remekmívű alkotásaival, — éppen a kötet számvetés-jellegéből adódóan — csaknem teljes képet kap mai magyar líránk jeles alakjának költői egyéniségéről, s aki most a kilencediknél ízlelgeti e versek harmóniáját, rímeit, ritmusát, gondolati és formai szépségeit, bízva hiszem: nehezen áll ellen a kísértésnek, hogy mélyebb, alaposabb ismeretséget kössön a „Cseréphalom” előtt megjelent kötetek tartalmával is. Mi az, ami első pillanatra megkapó, lenyűgöző ebben a költészetben ? Maisága és érthetősége. Generációnk gondolatai sűrűsödnek Képes Géza rapszodikus hangulatú verseiben, érthetően, s gyönyörködtető vagy éppen borzongató költői képekkel. Az érthetőség „bűnéről” Vörösmarty contra Kazinczy című versének utolsó szavaiban így vall a költő: „... már az sem ejt / kétségbe, ha megértik versemet.” Bölcs, higgadt, kristálytiszta filozófiája, hatalmas ember-, világ- és társadalomismerete át-, meg átszövi minden sorát. „Pillanatnyi hangulatok rögzítésének mestere” — így jellemzi Képes Gézát hat verseskötetének megjelenését követően a Magyar Irodalmi Lexikon, s e jogos titulust most, e kilencedik kötet versei tovább erősítik. A versekben rögzített hangulatok bűvkörébe kerül az olvasó, akire ezek a ritkán vidám, gyakran komor hangulatok az egymásba fonódó szavak szépségének agresszivitásával hatnak. Egy tizennégy év előtti mongóliai látogatás egyetlen pillanatnyi hangulatát öntötte szárnyaló Se ég, se föld című versébe. Képes Géza költészetének gyöngyszemei az epigrammák. E műfajt harmincnégy, verssorokba foglalt miniatűr szatíra képviseli. A harmincnégy epigramma egy-sgy tiszteletlenség, egy-egy sértés a magánélet és a közélet fonákságaival szemben, a protokolláris tekintély tisztelettel szemben. Két év költői termésének hetvennél több alkotását hét ciklusba válogatva adja közre kötetében a költő, s a szerkesztés elvéről így szól ő maga: „A versek csoportokba való beosztása magától adódott, hiszen a kötet anyagában a többszólamúsóg érvényesül, és ez a ciklusos beosztásban ölt formát, remélem, úgy, ahogy a zene törvényei szerint történnie kell: hogy egyik szólam segíti és kiteljesíti a másikat.” A szabolcsi olvasónak, versszerető közönségnek ajánlani ezt az érett termésű lírát nem csupán azért szép kötelességünk, mert a költő megyénk szülötte (1909. Mátészalka), hanem mert rólunk, hozzánk és nyelvünkön is szól ez a több szólamú muzsika, melynek gyökerei visszanyúlnak népköltésünkbe is. Szilágyi SzaboI«| Pantomim.
