Kelet-Magyarország, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
Vasárnapi melléklet A nyíregyházi Tanácsköztársaság tér Szabolcs-Szatmár-Bereg fővárosának Nyíregyházának — a régi városnak — egyik legjelíegzetesebb és legszebb részét látja ezen a képen a kedves olvasó. Múltat idéz, hiszen szemben baloldalt a megyei tanács, az egykori megyeháza. Ami ebben az épületben történt a monarchia alatt, majd a Horthy-rendszerben, illetve történik most a tanácshatalom idején, önmagában mindent szimbolizál, de konkrétan is jellemez. Áz elnyomás, az életbizonytalanság, az úri zsarnokság helyébe a demokrácia, a biztonság, a néphatalom került. Mindezt sugározza e régi, mégis új táj. A tér, amely jogosan kapta meg a Tanácsköztársaság nevet, hiszen itt volt a felejthetetlen 133 nap szabolcsi napjainak központja. A szép téren még látjuk a villamost, amely összeköti a vasutat a várossal, a várost az ékességével; Sóstóval. Lehet, hogy búcsú ez a kép és dokumentum, mert a szándék még talán nem változott meg, hogy kitessékeljék városunkból az egyetlen igazán olcsó és ame llett kedves, szeretett közlekedési eszközt. El, mozog a tér, egy nagyváros pezsgő életritmusú hangulatát árasztja, a Krúdy-világra már szinte semmi nem emlékeztet. Itt nem látható a két új városrész, amelyek modern magas bérházaikkal, kandeláberes fényeikkel az új várost, a jövő Nyíregyházáját mutatják be a látogatóknak, — de mégis a régi tér hangulatát befolyásolják. A régi térben új élet ritmusa lüktet. O. N. V ■,.i..i:iaaa:l.. ,1 -r^rrr^LUi '■■■?■ .Th' , ■ ;-----1 „i............Ii—ar.'"r';.-^=r.' ... ,-g .■a:.:;:,,,.,...... aaar:.:;'.1’.;, i ■■ ■ > FÉLTÉKENYSÉG Nem a szerelmi féltékenységről akarunk szólni. Ámbár, így tavefcz táján, erről is lehetne mondani égy és mást. Amiről beszélünk, az nem függ az évszakoktól, viszont hatásában egyértelműen káros jelenség. Szakmai féltékenységnek pozícióféltésnek egyaránt nevezhetjük. Köny- nyedén legyinthetnénk rá, s egyetlen tollvonással kipipálhatnánk a gondok közül, ha csupán az emberi gyarlóság, a kicsinyes önzés ártatlan jelensége lenne. Sajnos, több ennél. Politikai — ha tovább gombolyítjuk a fonalat, — gazdasági probléma is. Nemrég' egy értekezleten hirtelen vita robbant körülöttem. Jobbára agrárszakemberek váltottak itt kemény szavakat, s többen kijelentették, hogy az a gazdasági vezető, aki vonakodva alkalmaz újabb szakembereket — saját presztízsének védelmére, de a társadalom sérelmére — bűnt követ el! Az ilyen vezető nem örül a nagyobb tudással érkező munkatársnak, hanem remegés fogja el: jaj, nehogy a fejemre nőj- jön! Dehát nem olyan köny- nyű ám ? növekedés. Régi és bevált receptek állnak a féltékeny vezető rendelkezésére. A legkézenfekvőbb: elkedvetleníti az új munkatársat, hátha odébbáll. Ez elérhető kellemetlen beosztással, jól irányzott lekicsinyítéssel, sértéssel. Legjobb azonban mindjárt az elején kitapintani az „ellenfél” gyenge pontját, ha nincs, akkor ki kell találni, s ennek feltüntetésével kell mindjárt leltárba venni. S állandóan emlegetni a meglévő vagy kitalált fekete pontot. Ezzel együtt már elismerhetjük tehetségét, szorgalmát, jóindulatát, hiszen biztosítékként mindig odatesszük, hogy: csakhát. .. Ezt a csakhát-ot aztán őrizni kell, mint a kincset. A féltékenységről vitázva úgy tűnik, nemzedéki vitát is folytatunk. Ez a dolog természetéből adódik: az új szakemberek általában fiatalok. Friss elméleti tudással, ifjúi lendülettel vágnak neki az életnek, amelyre készültek. Tény viszont, hogy híján vannak gyakorlati ismereteknek. Jó, ha ezt számításba vesszük, de helytelen, ha ezt választjuk „fekete pontnak” kizáró tényezőnek, „csakhát”- nak. Mert a gyakorlati 'ismeretekről nem szokás bizonyítványt kiállítani, szemesztereket kijelölni. Meddig köteles hát cipelni a fiatal szakember ezt a „csakhát”- ot? Egy év, öt év, tizenöt év? Könnyű lenne klasszikus példákat idézni az irodalomból, művészetből, tudománytörténetből. Zseni persze nem születik minden órában. Vezetésre, felelős, „felnőtt” beosztásba való fiatal azonban bizonyára több akadna, mint amennyi jelenleg a képességeinek megfelelő helyen van. A közvélemény értesült már arról a felmérésről, amelynek adatai szerint a tsz-ek többségében például egyáltalán nincs harminc éven aluli vezetőségi tag. Dé ismerjük a fiatal műszaki értelmiségiek panaszait is: várjunk, várjunk, fiatalok vagyunk! A félreértés elkerülése végett: senki nem kívánhatja, hogy mindenütt fiatalokat kell főmérnöki, igazgatói, vagy tsz-elnöki székbe ültetni, s azokat, akik eddig ott ültek, a „kispadra” tanácsolni. A tapasztalat éppen azt igazolja, hogy a jó elméleti felkészültségű, nagy gyakorlattal rendelkező szakemberek, a derékhad katonái azok, akiken a legtöbb múlik. Amíg győzik kedvvel és energiával, posztjukon a helyük. De igenis figyelni kell a fiatalokra, akik kellő tudással, hasznos igyekezettel, illedelmesen kopogtatnak a nagyobb lehetőségek kapuján. Nem szabad megengedni, hogy kinevezésük, megválasztásuk egyetlen akadálya születésük dátuma legyen, ha egyébként a felelős, „felnőtt” munkára alkalmasak. Könnyű a felelőtlen, szemtelen, cinikus ifjúságról elmarasztaló véleményt fogalmazni. Akadnak sajnos olyanok, akik példát is szolgáltatnak ehhez. Kecskére valóban nem bízhatjuk a káposztát. De most nem ezekről van szó. Hanem azokról, — s bizton hisszük, hogy ők vannak többen — akik tudást is szereztek a felkészülés időszakában, nem csupán az éveket töltötték. Tudom, egyszerű lenne ellenérveket sorakoztatni. Az idősebb, tapasztaltabb, higgadtabb ember biztonságosabban vezethet, irányíthat. Átmeneti években semmi szükség arra, hogy néhány szeleburdi gyereket beengedjünk a „nagy pályára”, hogy ott zavarjanak bennünket a mozgásban. Node — folytatva a hasonlatot —, valahol meg kell tanulnia „játszani” a gyereknek is. Mint ahogy úszni is könnyebb vízben tanulni, mint a tornateremben, vagy a medence partján. Erről van hát szó. Az arra érdemeseket támogatni, bátorítani, türelmesen „edzeni1' kell. A féltékenység itt igen rossz tanácsadó. Aki leendő vezetőt nevel, az nem ellenfelet nevel, hanem — utódot. Márpedig egészséges erkölcsi érzékkel rendelkező ember aligha lehet gyerekeire féltékeny.
