Kelet-Magyarország, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
tm. «prüfe 1SfffcW WÄB?/t!P5fiS2Äe — VASÄBNAPT MELLEKÉI?!* n. oiaa A KÖLTÉSZET NANA N éha eszembe Jut: miért nem írtam éa soha verset? Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs — de a tehetség hiánya még soha vissza nem riasztott senkit a versírástól. Különösen nálunk, Magyar- országon, ahol a tréfás hiedelem szerint tízmillió költő serénykedik. Hiányzott hozzá a bátorságom? Igen. Valószínű, hogy ez hiányzott Olyan környezetben nőttem fel, ahol csak a vaskos, kézzelfogható cselekvésnek volt becsülete; aki verset írt. menthetetlenül a kejekótyaság gyanújába került. Nem szerettem volna ilyen gyanúba kerülni. Jogos lett volna ez a gyanú? Természetesen nem. Annyi jogosság azonban van mögötte, hogy verset imi; semmiképp se természetes állapota az embernek. Különös, kivételezett, rendkívüli állapot. Azért vállalkozik rá a költő, mert valami többletet remél, valami különös hasznot. Mi ez a haszon? ★ Valaha azt hittem, hogy ez a haszon: gyakorlati, közvetlen, azonnal aprópénzre váltható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers értékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázserőn, amely a költőt a versformálás cselekvő indulatáig, a közönséget pedig a világformálás cselekvő elszánásáig ragadja. Gondolat, érzelem, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egyszerűsítettem a verset, és örömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősindítékát, s a munkadalban a költészet ősformáját. „Őrölj, malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mytiléna királya.” - Varázslat á vers, ezt tudtam, De józan varázslat, mert ritmust, tehát rendet visz a ga- bonaőrtők, a fadöntögetők, a hajóvontatók, a cölöpverők, a fadöngölők, a fegyverforgatók és a gyermekringatók teremtő mozdulataiba. Vágyakat fogalmaz: „Föl kéne szabadulni már!” Követeléseket: „Adj emberséget az embernek.” Parancsot: „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar.” És cselekvésre szólít: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” A gyakorlati hasznosság-felfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bóka-szemináriumon azt bizonygattam, hogy a vülamoskalauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő felszólító mondatát, mert így könnyebb újból és újból ismételnie: „Jegy ahol még nincs kezelve!” Leegyszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Egy életre belémoltotta a gyanakvást minden öncélú szépel- gés, álzseniális ösztönködés és szóbravúros szélhámoskodás iránt. ★ S ha több engedménnyel a költészet természetéből következő értékei iránt, ha az áttételes szépségek finomul- tabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosság-igény- nyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja A vers, számomra, váltig józan varázslat marad. élnj és cselekedni segítő mágikus ének, amelyet az értelem emel szárnyára hogy zengő-tiszta magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberiség- nyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogó, pengeéles eszméket szövegezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja, hogy a mai magyar költészet java e százados feladat magaslatán áll. És hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is évről évre megünnepli: József Attilához. Ratkó József: Szerelem Először egyik ujjadat, aztán a másikat. Szép tenyeredből nem marad nekem csak áhitat. A markos munka elveszi tőlem karod, szemed. Ujjad bögyével bútorok fényét kényezteted. Guggolsz kis gondjaid között; söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz — egy percre meg nem állsz. Dolgozol, szüntelen mosol, t ha rádszólok, puha szádon meglibben egy mosoly, mint terített ruha. Pöröllek: nincs ehhez jogod: Törvény van rá, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugalom! Mi űz, miféle ösztön ez, hogy mindennap akképp s olyan erővel és dühvei igyekszel, mint a gép? Először egyik ujjadat, aztán egész karod. A markos munka elveszi fölfénylö homlokod. Egyszer egészen elí ~ isz, dologgá változol, s majd sírhatunk utánad, ha nem leszel sehol. *Batk6 József költőt a napokban József Attila-díjjal tüntették ki. Faragó Vilmos Csanády fános: Csak azt a ragyogást akartam Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő koromban, mely városok, falvak között a vonatsíneken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a büszkébb-fényű ívet az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélék a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefír-kékbe fenn: csapon gva földön és egen, felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mely évben, napban és atomban mély reményt súaott bánatomban! tönyt akarunk ennek a fiúnak.” Az eladó nem elveszett ember. Rá vág ja azonnal: „Van egy öltönyünk, pontosan olyan, amilyen maguknak kéne”, — s ezzel már indul is az alagsori raktárba. Körülbelül ezer öltöny hever a pultokon, és a fenti szekrényekben, de azért ő mindenesetre lemegy az alagsorba, hogy ezzel is érzékeltesse: az öltöny valami soha nem látott különlegesség. S amikor visszaérkezik, megkezdődik az alku, két brilliáns szellem csatája. „No. mit hozott nekünk? Talán valami vacakot, amit szégyell idefent tartani?” — lendül támadásba az anya, s ezzel kiegyenlíti az eladónak a raktártaktikából származó előnyét. Az eladó nem válaszol, kiteregeti az öltönyt, a család férfitagjai ösztönösen közelebb jönnek, s előtérbe tolják a szakértőt. A kereskedő segít Hymie-nek bebújni a nadrágba, hátul elsimítja a kabát ráncait, s ezzel ismét támadási felületet nyújt az anyának. „Mit csinál maga ott a fiú háta mögött? Csak ne machináljon. Mi úgy szeretnénk látni a dolgokat, ahogy vannak!” Az eladó két lépéssel arrébb megy. de most már ő is előveszi egyik legkiválóbb érvét: „Ezt az öltönyt a saját unokaöcsémnek tettem félre. c|e amikor láttam, hogy milyen jóképű a gyerek, nem tudtam ellenállni, és felhoztam ezt a különleges öltönyt.” Az anya úgy tesz, mintha nem hallotta volna, csak ko- mandírozza a fiát, hogy forduljon meg jobbra-balra. s aztán a hátát is mutassa. És most a szakértő nagy pillanata következik. Mindenki reá figyel, kivéve Hymie-t, aki leül a poros padlóra. A szakértő leveszi a gyerekről a kabátot, megtapogatja, be- lemélyeszti kezét a zsebekbe, aztán kiviszi az ajtóhoz a napvilágra. Egy végső, áhi- tatos mozdulatot tesz: szemét becsukva összedörzsöli az anyagot, majd ugyanígy a bélést. Végezetül így szól: „Nem rossz darab.” Az anya megvetően néz rá. s így szól: „No, szép kis szakértő” — pedig tudja, hogy most az eladó előnyösebb helyzetbe került. Az izgalom tetőfokára hág. Mindenki tudja, mi következik, s hogy ilyenkor egy roissz hangsúlynak, egy alkalmatlan szemöldökrándítás- nak is fontos szerepe lehet. Az anya — a lehető legteljesebb közönnyel megkérdi: „No. és mit kérnek ezért a használt ruháért, amit egész télen nem sikerült eladni?” Ez sikerült! Az eladó a védekező pozícióba szorul. „Hogyhogy használt, és még hogy nem tudtuk volna eladni. ..?” Folytatná, de az anya most már üti a vasat: „Talán nem így van? Hát akkor magyarázza meg nekem. hogy miért van itt egy vastag téli öltöny a nyár legforróbb vasárnapján? Erre válaszoljon!” A szegény eladó felelni próbál: „Figyeljen ide asszonyom..De ismét félbeszakítják, most már csak azért is. „Azt mondja meg, mennyibe kerül?” A férfi magánkívül van a dühtől, inár nem ura a gondolatainak és csak úgy rá vág ja: „Tizennégy dollár.” „Tizennégy dollár?” — kérdi az apa és a szakértő kórusban, az anya pedig felnevet, s ez jeladás a családnak, hogy mindenki hahotára fakadjon. Nevetnek is mind, kivéve az eladót és Hymie-t, aki épp most érdeklődik, hogy merre van a mellékhelyiség. Miközben az eladó elindul, hogy megmutassa neki, az anya újabb csapást mér rá: „De vigyázz a nadrágra Hymie. mert megyünk máshová !” Csend. „Mondjátok meg Hymie-nek, ha visszajön, hogy vegye le az öltönyt” — szól az anya ismét, de ezúttal senkihez sem intézi szavait, s már indul kifelé az üzletből. Az apa levetkőzteti a fiút, s ő is kifelé tart, miközben a szerencsétlen eladó kullog utánuk és úgy kérdi: „Hát mi rosszat mondtam? Ezt az öltönyt az unokaöcsémnek tartogattam, aki vér a véremből, hús a húsomból!” Már mindnyájan az utcán vannak, a kereskedő oda is követné őket, de az anya kézlegyintéssel visszaküldi: „Nincs miről beszélnünk.” Elmennek még két-három üzletbe. de ez csak oselfogás, az East Side-j protokoll előírása. Sosem bocsátanak meg maguknak, ha az első boltban vásárt csinálnak anélkül, hogy körülnéznek máshol is. Az egyik üzletben, ahol éppenséggel tizennégy dollárt kémek tőlük egy öltönyért, az anya felkiált: „Ez, tizennégy dollár!” Az előbb egy másik boltban mutattak va lamit ugyanennyiért, de az valóságos mestermunka volt!” így az:.cn délután négy és öt között visszamennek a legelső üzletbe. Az eladó meglepetést színlel, de valójában már várta őket. Az anya ezúttal barátságosan szól hozzá: „.Jól van, fogja a tíz dollárját és hadd legyen a fiúnak egy rendes öltönye.” Az eladó most suttogóra fog ja a hangját: „Isten engem úgy segéljen, a saját rokonom ellen vétek, amikor odaadom a neki szánt öltönyt ti zenkét dollárért.” Az alkut megkötötték. Mindannyian odasereglenek. A szakértő meggyőződik róla, hogy egészen biztosan ugyanazt az öltönyt kapták-e, majd elindulnak haza, fáradtan, de na gyon-nagyon boldogan Fordította: Zilahi Judit Vészi Endre: Nyílik az ég Nyílik az ég leolvadnak kristályabroncsai, múlt-j elen- j övő. Anyánk a ház fölé hajol — elsétálnak előtte álmai, a fiatal fák, a traktorvontatású tél is lassan elgurul, két hüvelykkel mélyebbre csúsznak a holtak, az értünk és ellenünk hullott csontok, s mi kontinensközi szívdobogással, kezünkben ajzott porceláncsigákkal, kvarctükröcskékkel, megállunk és elmondjuk emberek, vasak, kövek hálaszavait, az égi terítőhálóban ezüst keszegek, reményünk játékai — és bemutatjuk Néki időközben született szavainkat és félszavainkat, pupillánkba préselt fénymérő műszereinket, egy csillagokból kovácsolt lendkereket, egy napkefét, és kérjük bűnbocsánatát mert játékaink mellett észre se vettük fiatal férfiak dermedt bádogszemét! Ágh István: Feleség Eszedbe jutok-e még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-e még hangom, szám íze, tenyerem vonalai, szememben a fény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a ház, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és ital? ahol ritka jöveteledre készülök ha magamra lobbantom a selymet, fiatal testem, mint repülni induló kócsag, lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban fölállok, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom. láthatnád, gyönyörű vagyok, s már azt nem tudnád mi a szebb, szemem vagy a borostyán, bőröm vagy a selyem, lábfejem vagy az aranysaru, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörű vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörűbb, gyönyörű vagyok, mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok, egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere. •Ágh István költőt a napokban József Attila-díjjal tűnte: ték ki. Nemes Nagy Ágnes: A látvány A kék. A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végi; a koponyám falát, mint körmozi. Es éjszaka is felzavarnak, északi fénye van a falnak, és fényes kések: bútorok — s fölránt fektémből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele — Mert élesek, mert élesek a képek mind, mert élesek, vakít ez a hangtalan zsúfolódás, amint jönnek és körbemennek az ón, a kén, a madarak, a repülések, kiterjedéstelen, elektronhéjuk-vesztett égitestek sűrűségébe összehajtva, labdát gyúrt gyökök, amint forognak végeérthetelen egy szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. Egy fában lakom Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-termő gyümölcseit. •Nemes Nagy Agnes kőltőnőt a napokban Józsei .Ulda-díj tüntették ki.
