Kelet-Magyarország, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
I'M* VSrtiír ft. äfffw _ VAdiTCMAPf mrftm&t f oldsf Veteránok portréja 4 képző- es ipamtővészeti lektorátus megbízására HZá- bol esi képzőművészek alkotásában elkészült az a 12 portré. amply a Tanácsköztársaság 50. évfordulójának tiszteletére 1919-es szabolcs-szat- mári veteránokat örökít meg. A tizenkét arckép kilenc művész munkája: Berecz András, Pál Gyula és Vácgi And. rás két-Wét portré. Boros Gábor, Huszár István, Kérülö Ferenc, Király Zoltán, Koncz Zoltán. Z. Szalay Pál egy- egy portré elkészítésére kapott megbízatást. Néhányan még élnek a művészek „modelljei” közül, azonban **tame*um portréi, a veteránokról készült fléic''- kcpek alapján festették meg A lektorátus szak- és ármegállapító bizottsága, valamint a pártbizottság és a me. gyei tanács képviselője február ll-én délelőtt zsűrizte a műveket. Tizenegy portrét fogadtak el és díjaztak a képek kidolgozása, karaktere és mondanivalója szerint, A zsűri által elfogadott müvekből későbbi időpontban kiállítást rendeznek, majd a portrékat a megye járási székhelyein fogják elhelyezni. b. e. Gazdag iskolai kiállítás a Tauác&köztársaságról Szamuely karórája — -is első lakáseloszlás korabeli okmányok másolata Ötven évvel ezelőtt a Dorkádul mi diákok szálláshelye volt az akkori nyíregyházi fiú polgári iskola, mely t»a a 2. 8z- általános iskola egyik épülete. Ez is most derült ki helyi gyűjtőmunka eredményeként, mint annyi más történelmi adat a Tanácsköztársaság nyíregyházi eseményeiről. Több mint harminc tabló, újság ós fényképkópiák, könyvek emlékek sorakoznak az iskola »aga-termében Két magyar—történ elemszákos általános iskolai t»~ párnő: dr. Várszegi Mihály- ne és Hargittaí Janómé eeri- dezte a Tanácsköztársaság e&emenyaít bemutató kiállítási, ők irányították és jórészt Ők végezték a helyi gyűjtőmunkái is. Szamos ismert fénykép, plakát es ujságdokmnentáeió mellett ott vannak a tárlókban a nyíregyház» események levéltári ós más összegyűjtött anyagai. Külön része a kiállításnak a Szamuely sorozat, az ismert képek, kópiák között van Szamuely Tibor karórájának, szülőházának, anyakönyvi kivonatának, egykorú újságíróigazolványának fényképméso- lata. A nyíregyházi forradalmi eseménynaptár a helyi hatalmi szeriek megalakulásáról tudóéit, tartalmazza szélső munkásintézkedést a nagyobb létesítmények; a nyolc, van munkást foglalkoztato gőztéglagyár, vagy a cement raktár, a szálloda, a kaszinó, a polgári olvasókör és más légi intézmények köztulajdonba vételét. Megtudjuk azt w, hogy az első lakáséi- osztás Szamuely György névéhez fűződik városunkban. Még több helyi és megyei de* kumentumot kutatták fel a levéltárakban, és különböző helyeken az iskola tanárai Külön tárlóban találják a szabolcsi származású igék munkáit Móricz. Zsismond ötven evvel ezelőtti riportjai!, Krúdy lelkes írásait ak első í'öidosztási'ól, a szegény- ség eltörléséről. A helyi anyagok saenvasen kapcsolódnak az egos ah ez, az ötvenéves nagy történelmi események hűséges és kerek képét nyújtja a nézőknek az iskolai kiállítás, melyet február 15-én fél 12-kor nyit meg Saemersakj Miklós. a városi tanács művelődési osztály vezetője. Valamennyi városi iskolát meghívták s kiállításra, s február 22-ig úgy tervezik, a város mintegy 9 ezer általános iskolása történelemone keretében megismerkedik a gazdag dokumentumokkal. A saját „törzsanyagot” az iskolában állandó helyen egész evben kiállítják és megőrzik a töe- ténelmi szertár részére. Bihari Sándor: Emlék, jelenre fordítva Ahonnan anyamat, nagyapámat, onnan ismertem őket — nekem egy falu nyelvén szólt a század. azén s itt, hol a nyomorúság a világszínvonalon állt — fát lopott s a kés* dugta csizmaszárba. Érzett s nem kimondott forradalom Legfeljebb dühödten megszorulni várták kötélként egy nyakon. Hómezőről szállt szél: irodalom, agyamba fújt — s négy kiskatona sárban úszott, a kert alól, hozták a tanúságot, reményt, hogy épp a nyomorúságból építhet falu fölébe hajlékot, utat a század alá az agy s kar. esendült és csikordult hát a próbatétel, napsütéssel, faggyal. Így tett Pétervár s Klsgyőr határos, — párezer kilométer, pár évtized mi élethez-halálhoz, ahhoz a magányhoz, amit az Ür az emberiségnek kínál, míg az idő szorul szívünk körül? Az egyetlen válasz már, amivel ember a földgolyóra állt fiú, Hamlel kérdéséi dönti el. Amit az emberiségnek én. a mezei kölyke, mondhatok — innen mondom, szívemben a példa, magyarul, mit oroszok-emberek teste a hófúvásban mint hasznaiható eszmét szövegezett, emberiségre-fordíthatóan. Föld-méretűre, az időt nevelőre — a forradalomban. Szabolcsi képzőművészek tárlata a Fészek klubban Szabolcsi képzőművészek tükotasaibol rendez a megy ei tanács vb. művelődésügyi osztály* m a Magyar Képzőművészeti Szövetség 14 napos kiállítást a budapesti Fészek művészklubban. A tárlatot március 18-án Czine Mihály az. ELTE kandidátusa nyitja meg. A kiállító művészek — Be- recz András, Huszár István, Kerülő Ferenc, Király Zoltán. Konuz Zoltán, Kru- tilla József. Margitta.v Jenő, Pál Gyula- Soltész Albert, g, Szalay Pál, Szilagyi Sándor és Tőkey Péter festő —, valamint Nagy' Mihály és Tar István szobrászművészek , i,i=a mintegy negyven müvet mutatnak be, amelyek között olaj, grafika, pasztell-kréta, kisplasztika ós veretek szerepelnek. Ezek részben a nyíregyházi őszi tárlaton bemutatott művek, részben pedig új alkotások. A Szabolcs megyei képzőművészeknek ez az első, olyan zártkörű, szakmai kiállítása. ahol a művészek legfelsőbb fóruma előtt helyet kapnak. A tárlaton vitákat, szakmai jellegű megbeszéléseket rendeznek a szabolcsi festők, szobrászok és a meghívott művészek között, majd az utolsó napon értékelik a kiállítási, k. e. (Isányi László: Az óra Ezekre a régi dolgokra talán *iar senki sem emlékszik pontosan. Ha visszagondolok, csak Jani bátyámat látom; vörösen és izzadva kiabál az alacsony szobában, aztán hirtelen kérésbe hajlik a szava, hogy újra felesattanjon. t— Mindent neked! Min. dent csak neked! Űr lettél! Mit akarsz még? Apám csak ül ar. asztal sarkán, ha szól, hangját elnyeli Jani bátyám kiabálása, ilyenkor megiga agája daroc Beszkart-zubbonyát, szája sarkában halvány mosoly, s igazán nem tudom, hogy ez a beleegyezést jelenti-e, vagy a lemondást, mert fáradt s nincs kedve vitatkozni. Két napja halt meg öreg- apám, az asszonyok a szomszéd szobában ülték körül a ravatalt, valamelyik időnként felnyögött, valószínűleg csak illendőségből, ők meg idebent osztoztak. Tízéves lehettem, a temetésre hosszú pantallót kaptam; időnként végiglépkedtem a szobán, hogy Jani bátyám is méltányolhassa büszkeségemet, de észre sem vette. Nézd, Jóska, — s hangja most kéréssé szelídült -*- úgy gondoltuk, mi itt maradunk a házban, nektek ú©n;e kell. A földet továbbra is mj. birtokoljuk. A mama a mi gondunk, neked meg adunk az örökrész fejében kétszáz pengői. Jóval később, a visszatérő beszélgetésekből tudtam meg, hogy nevetségesen csekély összeg volt. mert a ház, akármilyen is, csak ház, s két hold szántó tartozott hozzá. Ahogy múltak az évek, ez a két hold egyre nőtt apám képzeletében, s álmomban én is hatalmas búzatáblákat lót. tam, a szélben erdők hajladoztak, a hegyoldalban mindig szüret volt, s a lányok örökké énekeltek. — Igazságtalan vagy. Jani, — mondta apám, s igazgatta rosszul szabott Beszkart-zubbonyát. Jani bátyám fölemelkedett, area vörösen tüzelt. — Én igazságtalan? Neked sikerült, te úriember lettél, mi meg alant maradtunk, paraszti sorban. Legyen istened, Jóska! , i— Nem bánom, — s wpam kedvetlenül igazgatta a Besz- kart-zubbonyt. — Legyen neked, Jani. Ne mondjátok, hogy mi állunk utatokba. Csak egyet kérek. Az órát. Apánk óráját, a tula-ezüst óráját. Ennyi emlékem legyen róla. A következő pillanatban Mteáttánt Jani bátyám hangja : — Soha! Még azt is? Hát Ilyen kapzsi vagy? 4 zsebórának története volt. nem is egy’, tulajdonképpen annyi, ahányszor öregapám elmesélte Szép óra volt, tu- ly-ezüst, kettős fedéllel. A boszriaj okkupáció idején szerezte; kapitányától kapta, mondta egyszer, máskor azt mesélje, hogy Mostarban vette, s amikor valaki azt mondta neki hog>T biztosan agyonütött miatta egy gazdag bos- uyákot, csak mosolygott, sokat sejtetően- öregapám büszkesége volt, amikor kinyitotta kettős fedelét s azí mondta, „tudjátok, az úgy volt”. boSnyák hegyek jelentek meg a láthatáron, s mintha népi is őt hallottuk volna, hanem hegyi patakok zúgását. Az óra nélkül utaztunk haza, még aznap, a temetőből egyenesen a vasúthoz mentünk. Apám soha nem bocsátotta meg az órát, Jani bátyját nem látta soha többé. Most pedig itt van a levél, Jani bátyám levele. A borítékon iromba betűkkel a nevem, meg a város, de utca. házszám már nincs rajta: so. ha nem leveleztünk, honnan is tudná a címet? öt napig bolyongott a levél, míg megtaláltak. Azt írja, siessek, ha még látni akarom, mert „az Űrhoz készül, végső számadásra”. A napos fordulat megmosolyogtat, mert Jani bátyám mindig úgy jelent meg emlő. keimben, mint azon a napon, kivörösödve és izzadtan, amint ordítva ragaszkodik földhöz, házhoz és a tula- ezüst órához. Hosszú pantallómban végigmegyek a szobán. de nem vesz észre, kezében a tula-eziíst óra. vastag nikkel láncon. Apám fáradtan legyint, s a következő pillanatban már a koporsó mögött Jepked, a Beszkart- zubbony életuntán lötyög rajta. A többire csak homályosan emlékszem, s most, a hosszú falusi utcában többször is meg kell kérdeznem, hol laknak. Rézi nénit sem ismerem meg. de ő tudja, hogy ki vagyok, félénken megölel s nehéz léptekkel kísér végig az udvaron. — Meggyöttél, Laci, nahát meggvöttól, — mondja folyton. — Megemberesedtél, — áll meg egy pillanatra, mert emlékeimben ma is tízéves vagyok. — Szegény Jani bátyád, — és sóhajtva enged előre az ajtóban. Jani bátyám pedig ott ül a tűzhely mellett, ünneplőben, mintha állandó készenlétben lenne, hogy bármikor indulhasson az Űr elébe. Csak este szólt, eme a pillanatra várt egész nap. Még mindig ott ült a tűzhely mellett, ünneplőben. — Köszönöm, hogy eljöttél. Nehéz napok ezek. Bevégez- tetett, indulnom kell immá£gy nívódíjas művészről: A nyíregyházi Liliom Boldog fáradtsággal csukja be a vasfüggöny kisajtaját. A taps még erősödik a nézőtéren, de ő már érzi, hogy többször nem illik kimenníe. S hirtelen, minden átmenet nélkül eltűnik a Molr.ár-darab vaskos, öreglegényes ligeti csirkefogója. Egy nyíregyházi fiú áll előttem, kamaszos mosollyal. Fábián József, az Állami Déryné Színház -uívódi- jasa, akit minap tüntetett ki Nyíregyháza Városi Tanácsa a színház 75 éves jubileumi ünnepségén. Megbeszéltük a randevút, mégis nehéz egy eldugott sarkot találni, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Akár- hová megyünk, tapssal fogadják és kérik: énekeljen valamit. Végre sikerül megbújni és elmondani neki, mennyire örül a város színházlátogató közönségé, hogy’ szabolcsi fiú kapott nlvódi- jat. Keresi a helyes választ. Valami történt vele. A kitüntetés miatt is, meg az egészen újszerű szerep miatt is. Gyermekszínész kora óta énekesként könyvelték eL Bonviván volt Egerben. Miskolcon és most a Déryné-ben is. Mindenki úgy emlékszik rá legszívesebben, mint a Gül Baba romantikus Gábor diákjára a Csárdáskirálynő Edvin- jére, a János vitéz Kukoricza Jancsijára, a Párisi vendég Bandijára. Nemrég, amikor életében először prózai szerepet kapott és mindjárt a Szent Johannában, nem vette komolyan. Úgy gondolta, helyettesít. A*űan jori az „Iga»- Zi”, melyben négy szerepet látszott. És most a Liliom. Valami uj kezdődik az életéi ben, a pályafutásában, úgy érzi. És örül neki. hogy erre itthon, szülővárosában lehetett rájönnie. Mert itt születeti. Ha Szabolcsban „tájol” a társulat. 6 mindig otthon alszik, a kis Guszev-i otthonban. Édesap- . ja, a Súgván Termelőszövetkezet brigádvezetője ugyan eleinte nem vette jóijéven, hogy elsőszülött fia „bohóckodik”. Most már megepyhült és megnézi fiát a színpadon. Sőt olyat is megereszt néha: „Ez nem volt rossz.” Jóska nevetve mondja, hogy — a nívódijat leszámítva — ez volt a legnagyobb dicséret életében. Pedig eljutott mór Becsbe és játszott Belgrádban is.. De a szülőváros, miijdig az jelentette a legnagyobb izgalmat. Ha itthon megértik, akkor jó úton jár. Mindig az itthoni közönséget tekintette fő bírálójának. Határtalan izgalom fogja el, ha az első sorban meglátja Losányi tanár urat, akinél egyszer „jól felelt” vásott diáit korában, mert elhegedült egy dalt orosz órán, amit meg kellett tanulni. Büszke legkisebb öccsére, Tibire, aki már irodalmi színpadot szervez az iparitanulóiskolában és azt mondja: „En is Fábián vagyok”. Tervek? „Mondjam azt, hogy nőni akarok és nagy színházba eljutni? — mondja. — Nem lenne igaz. Az ország legnagyobb színházában játszom, mert ennek tizenkilenc megye a nézőtere. Szeretném elénekelni a Mosoly országát, de a n»i saját Leltárunk nehéz jogdijat csak kemény valutáért lehet megkapni, sajnos. És változatlanul a kisvárosi, falusi közönségnek, az elképzelhető legjobb színházi közönségnek készülök újat, új gondolatokat és érzéseket közvetíteni. Nyáron Zalaegerszegen pihenem ki a kóborlás fáradalmait. Ott voltam kiska- lona. Este énekelek, délelőtt pedig a strandon készülök a következő évadra.” Ügy örvendezik szülőt árosa elismerésének, mint egy diák az ötös feleletnek. Bizonyos, hogy még sokszor találkozunk vele, drámái szerepekben is, melyekbe most, a férfikor küszöbén kóstolt bele. (gnz) ron az Űr elejbe. Szeretném rendezni földi dolgaimatNem válaszoltam, s 6 is hallgatott. Aztán keresztet vetett, talán csak azért, mert nem jutott eszébe semmi, de az is lehet, hogy áldásnak szánta. — Szeretnék megbékélni apáddal, —• mondta végre, s bort töltött egy korsóból. — Mindig bántott, hogy apánk koporsójától haraggal váltam el az édes tertvéremtől. Gondolom. te szólj neki. Megmondod, hogy nincs a szívemben harag. Lassan beszélt, halkan, közben lecsukta a szemét, mintha már gyakorolná az örökkévalóságot. Semmi nem emlékeztetett belőle hajdani Jani bátyámra, aki vörösen és izzadtan kiabált, azt hiszem, épp ebben a szobában. Fáradt volt, arca földszínű, már előre hasonult a porhoz, amelyből vétetett, — Nem tudom, mi történt akkor, — mondtam végre, — Gyerek voltam még. De ahogy hallottam, tálén nem is volt más oka a haragnak, mint az óra, öregapám órája. Mindig ez fájt apámnak, nem is felejtette soha. Még ma i,s mondja, hogy őt illette volna, mert emléke se maradt öregapámról. Ha igazán meg akar békélni vele, küldje el neki az órát. Legalább most, amig nem késő. Nem szólt, esak nézett a semmibe, vagy az örökkévalóságba. Mellényzsebéből kihúzta az órát, felkattintotta fedéléi, nézegette, visszatette a zaebebe, aztán sokáig fontoskodva igazgatta a nikkel láncot —- Azt nem — Dehát az úristen elejbe készül. Oda nem kell. Meg aztán apámat illette volna. — Akkor sem. így fogok az Űrisíen elejbe állni. Hallgatott, a nikkel lánc szemeit pörgette öreg ujjai között Aztán fölállt, átballagott a másik szobába, ahol annak idején a ravatal állt, ő is ott fekszik majd, ünneplőben, katonás merevséggel, ahogy a hajdani őrvezetőhöz illik, vele lesz az óra is, a vastag lánccal, Úgy mint most. Mert csak az a néhány pillanat szépítette meg az életét, amikor vasárnap délelőttönként, a templom előtt, kiváncsi és irigy pillantások gyűrűjében, fölkattintotta fedelét, s megmondta a pontos időt. Mindenki hallgatta, mint a kinyilatkoztatást, pedig nem is volt rá kiváncsi senki. Ezek a pillanatok a titokzatosba, a boldogság kékségébe emelték, mert a pontos idővel az élet értelméről is vallott a tula- ezüst óra. Mindenki tudta ezt. Amikor fölkattintotta fedelét, mint varázslatra, bosnyák hegyek körvonala derengett fel a látóhatáron, s az időte- len tengerek a falu határáig nyúltak. Zúgtak a messze erdők, s mindenki ismeretlen tájakra emlékezett. Apám ma is hallja az erdőzúgást, de minden nappal távolabbról hangzik, az idők mélyéből.
