Kelet-Magyarország, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

KÉLWT-’MA'OYÁRÖR'í'.áS — VASÁRNAPI MELLÉKLET

füW JarrnSr f

A forradalom közkatonája

Innen indult és Ide tért Vissza Tóth Mihály.

Csak közben nagyon nagy utat tett meg, s az élet el- roiynt. Anélkül, «hogy észrevet'e volna: most 76 éves.

A Kállai pusztán, az evangélikus papok egykori birtokán találom Hatalmas udvar, nagy ház. gazdasági épületek, öreg eperfa. A fa alatt ül egy régi széken, tenyerébe hajtott fővel. Tiszta munkásingben, czeig nadrágjában. Rövidre nyírt hajával. szemüvegben várja, miért jöttem.

Elgondol körük a szokatlan kérdésén, hogyan lett kommunista. Azután tagoltan, az idős emberek bölcsességével válaszol.

— Nemigen tudom, hogyan. Csak azt. tudom, hogy itt, a Kállai pusztán, a Rozsréten, ahol születtem, nagyon nagy volt a nyomor. Meg tudatlanság, meg félelem az élettől.

Zsebbe nyúl és Munkáss.. kínál. A füstöt fújja, ujjáva; sodorja le a hamut a tenyérbe fordított cigarettáról. ISzív még néhányat és annyit mond:

— Hát. így. Akinek így kezdődik az élete, az kiutat keres a vigasztalanból. Én is azt kerestem. Jobban akartam

élni.- Édesanyja úgy mondja —■ politikus asszony volt, szerette az újságokat. Fiai tizennégy előtt nem foglalkoztak politikával. Tejet hordtak be a városba, de az sem volt mindig, mert nagyon kevés volt a föld. Igyhát háromkor keltek a fiúk, gyalogoltak hatnyolc kilométert a nagy homokban, a sárban a nyíregyházi katolikus templomig. Várták a kapával, akad valaki, aki elhívja őket napszámba.

Sokat gyalogoltak, de munka csak kevés akadt..

— Szarajevóról tizennégy nyárutón hallottam először. Dalolták a városban, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia...’” A bátyját, Gábort augusztus elsején hívták be a k. u. k. hadseregbe. Mihály csak azt látta, hogy mennek a testvérek, ülnek a lovon a szép huszár uniformisban. Mennek, mert el kell menni. Így követeli a haza, s a király.

Aztán néhány hét múlva már őt is eskették Ferenc Józsefre.

— Mink is dalolva mentünk a harctérre — mondja komoran, majd elbiggyeszti szája szögletét — Volt a lőtéren vagy hat pap, mikor eskették az ezredünket. A munkácsi vár palánkjánál prédikáltak. Azt, hogy menjünk harcolni, verjük le azt a rettenetes nagy ellenséget, amiért megölték a trónörökös Ferenc Ferdinándot.

Mentek a magyar legények, « Tóth Mihályok, Gáborok, a Kiss Istvánok és a Nagy Jánosok. Akkor még nem gondoltak másra, csak a nagy ellenségre, akin nekik bosszút kell állni.

A 76 éves Tóth Mihály most azt mondja az öreg eper- fa árnyékos lombjai alatt, hogy azt az első napot is megjegyezte magának, amíg csak él.

Mikor betörtek Oroszországba.

„Először nem akartunk hinni a fülünknek. Az ezredes körülállított minket és azt mondta, tudjátok miért jöttünk mi ide? Hogy megmutassuk a világnak, hogy magyarok vagyunk. Nem ismerünk határt és mérnököt. Mi mindnyájan mérnökök vagyunk, mi majd új határt esi nálunk magunknak...”

És eljött az első éjszaka Idegen földön. Sötét volt, dühöngött ií vihar. Kozákok jöttek és rettenetes félelem fogta el a kis szakaszt, amelyben ott volt Tóth Mihály is. öldöklő vagdalkózás következett.

A tűzkeresztség.

Tóth Mihály élve maradt. ■Lemberg, Tamow, Dunajec és Premysl után is épen.

Karácsonykor újabb nagy támadás, ahogy kiejti: aufsturm. Szuronyroham. Kegyetlen dolog: vagy Tóth

Miből/ maiad élve, vagy az

ellenség. Aki épp olyan szegény pária s lehet, hogy éppen Mihail Mihajlovics.

„Szőrösek, koszosak voltunk már karácsonykor. A bakancsból kint volt a lábunk feje... Négyen voltunk akkor a fronton, Gábor már eltűnt, írta otthonról anyánk. János, a legidősebb, ő volt köztünk egyedül családos, elesett tizennégy karácsonyán. Mi voltunk még ketten, én. meg József, a kisebbik, az öcsém...”

Harcoltak, de már csak a bőrüket akarták épen hazahozni.

Tizenhatban fogságba esett Mihály bácsi. Akkor volt 24 esztendős. Kurszk mellé vitték egy báró birtokára, ffih- bedmagával, dolgozni.

ötvenkét év távlatából sem mosta el az idő, azokat a hónapokat. Folytatja, teltek ; fogság napjai. Muzsikokkal

•atott, gyorsan és jól kaszált, egészen jól megtanulta a nyelvüket. ..Egyszer, az egyik azt mondja nekem: Misa,

szvabóda budu, vagyis, hogy lesz szabadságunk...”

Mélyet szív a cigarettából és láthatóan megkönnyebbülve folytatja.

— Eljött egyszer egy téli nap, ott már nagyon hideg volt. Jönnek a muzsikok lelkendezve, melyik hogy, s újságolják, elfogták a cár- atyuskát a Téli palotában. Lázongott a nép is. Azt mondtuk, hazamegyünk és agyonverjük az összes bur- zsujt mi is.

De úgy tavaszodott ki rájuk az idő, a Kurszk melletti

birtokon.

Tóth Mihálynak a kezébe nyomták a százsint az orosz parasztok, itt van Misa, az filéző, mérjed a földet, osszad mindenkinek rendesen, kinek milyen nagy a családja.

Még most is felcsillan a szeme a büszkeségtől: „Én

voltam ott a mérnök. Becsülettel mértem a gyeszjatyino- kat a muzsikoknak, az asszonyoknak, özvegyeknek, rokkantaknak...”

Akkor azt mondta ott, az ünneplő tömeg, hogy bár addig élne, amíg Magyarországon, a Rozsrét bokorban is ez lesz. Földosztás.

— Valaki azt mondta, ne menj sehová testvér, maradj itt, nősült meg nálunk, alapíts családot. Mérjél csak magadnak is öt gyeszjatyint Jöttek mellettem, amíg ki nem mértem.

Úgy néz rám, mint aki nem akarom hinni, s bizonygatja, hogy már akkor jó volt ott Dolgozta az egykori uraság földjét, ami az övé is lett. Ott lakott a bárónő kastélyában, az is kapott földet, meg két lovat, tehenet két borjúval és azzal a feltétellel, hogy ő maga vét és arat

— így, munkában veitek a napok. Egyszer hivatnak, hogy a kastély előtt van három szegény ember, menjek tolmácsolni, mert osztrákok. Látom, hogy három toprongyos, hosszú szakáliú. szakadt tarisznyás áll, s hallgat. Az egyik magyarul kér valami ruhát meg ennivalót.

Ti kik vagytok és honnan jösztök? — kérdem. — Azt válaszolja az egyik ember hogy magyarok és Szibériából gyalogolnak hazafelé. — Nyíregyházi van közietek, vagy szabolcsi? — kérdem megint. Egyikük azt mondja, hogy ez itt, mellette nyíregyházi. — Mék? — kérdem tovább? Mutatják a legrongyosabbat, az. Nagy nehezen megszólalt az ember és azt kérdezte, engem hogy hívnak? — Tóth Mihály — mondtam. — És téged? — Tóth Gábornak... — felelte, de már alig jött hang a torkán. Ott ülnek egymás mellett a tornác szélén. Tóth Mihály és 80 éves bátyja, Gábor. Sokáig nem szólnak, meghatottak a most félszázéves találkozás emlékén.

Tóth Gábor, aki eddig nemigen szólt, most felvillanyozva folytatja a történetet.

„Adott Mihály kenyeret, meg ruhát a másik kettőnek és azok elmentek. De én ottmaradtam. És attól a perctől együvé sodort minket a sors."

— Kaszáltunk, kapáltunk, műveltük a földet, mert rettenetesen kellett az élelem. Nekünk is, a hadseregnek is és csak nagyon kevés volt.

Mihály bácsi ott akart maradni a faluban. Gábor bácsi elment Kurszkba, a hatalmas hadifogolytáborba, tudakolóz- ni.

— Én azután találkoztam ott a magyar agitátorokkal. Münnich Ferenc elvtárssal, meg egy tengerész szakaszvezetővel. Azt a parancsot kaptuk, menjünk élelmet szerezni a falvakba. Igv kerültem Orenburgba, Cselja- bisznkba és a környékére. „Jártam a boisikkal hat hónapig. Mindenfelé megkérdeztük, hány gyerek van és hány púd termény.

Akinek feleslege volt. attól vittünk. Akinek nem, meghagytuk.”

Mihály is beállt a bolsevikokhoz. s ott volt a kurszki táborban.

— Visszajött augusztusban Gábor. 1918. augusztus 8-án kellett indulni haza. Az ági- tátorok arról beszéltek a foglyoknak — magyaroknak és németeknek, osztrákoknak és cseheknek —, hogy menjenek haza, fogjanak fegyvert, mert akié a fegyver, azé a hatalom.

Egyszerre mesélik, hogy indultak Kurszkból.

— Zeneszóval, forradalmi szerelvénnyel. 1400 ember, mindenféle náció. Még ott, az állomáson is az volt az utolsó, amit hallottunk, az «szívbe markoló induló: „Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár...” Az őri ár sok ellen is elmentünk volna két csupasz karral.

Átjöttünk a határon.

Milyen más volt itthon, mintha Itt lett volna idegen a föld.

Körülfogta őket egy zászlóalj katonaság. A tisztek köpködték a fogolyszerelvény katonáit, mintha ragályos betegek, leprások lettek volna.

Mindennap kihallgatás.

Négy-öt pap beszélt a lelkünkre, hogy pogányok lettünk, térjünk vissza az istenhez, eltévedt bárányok. Meg akartak gyóntatni, áldoztatni. Egyik ajtón be, a másikon ki. Hatan meggyóntak, azok bicskát, cigarettát, újtestamentumot kaptak. Jó lett volna a cigaretta, erős dohányosok voltunk. De nem gyóntunk.”

Majd elpusztultak éhen. Éjszakánként eltűntek közülük m leghangosabbak. Akikről kiderítették, hogy a vörösökkel tartottak. Négy napig vallatták az eaemégyszáz embert, azután elindították őket ezredenként, Munkács várába. Oda, ahonnan négy éve elindultak — határt szabni.

— Újabb tizennyolc napot értünk meg ott, répalevésen. És megint gyóntatás, vallatás, naponta háromszor, kérdések ugyan arról. És mindannyi-, szór ordítoztak ránk, vesztünk volna oda, mert piszkos bolsevisták vagyunk.

A két idős ember megpihen pár percig.

Tóth Mihály folytatja azzal, hogy akkor lettek bolsevisták istenigazából.

— Hazajöttünk anyánkhoz a Rozsrétbe. Azzal, hogy ötven napi szabadságot kapunk és aztán vissza kell menni a frontra. Mihály napján jöttünk, szeptember huszonki- lencedikén. Egy hónapot voltunk itthon. Nyugodtan voltunk, hogy nem telik le békésen az ötven nap. Egyszer jött a hír, Pesten is kitört a forradalom...

Bement a két testvér Nyíregyházára Beállt a nemzetőrségbe.

— Lackovszki és Kolláth elvtársakkal voltunk együtt a gazdaotthonban, s ott voltunk a gyűléseken. Hallottuk a szónokokat, és már hamar meg tudtuk mondani, ki mond jpt és ki akarja becsapni, elárulni a népet.

Ott voltak, amikor Kovács István nemzetőrfőhadnagyoi lefegyverezték, majd Prok önkéntesei kiszabadították, s a vörösök újra bebörtönözték. Ott voltak, amikor ö.-»zszeüií a rögtönitéló bíróság és kimondta, az árulónak nincs kegyelem.

•— Kovács azt mondta, hogy a kommunizmusért nem harcol, megmutatja, hogy beengedi a románokat, reggelre minden házon fehér zászló fog lobogni.

A forradalmi terror végzett vele. L

Élmények sokaságát említik. Az egyik Búza téri nagygyűlést, amikor Kiss Roland és Kazimir Károly állt fél az emelvényre, hogy válaszoljon a békítést megkísérlő kisgazdáknak.

— Akkor lovasféndőrök jöttek, szét akarták minket kergetni. Elvettük a fegyvert tőlük, a jobboldali zászlókat összetörtük, szónokaikat elzavartuk. Valaki elkiálfotta magát, hogy éljen a király! Az egész tömeg ráment erre az emberre, azután mindenki ment a megyeháza elé, hogy elzavarja Murányit, akit a nyakunkra küldött a pesti ellenforradalom. Kazimir és Hasuly András szólt á néphez, hogy a forradalmi törvények szerint szabad csak ítélkezni.

Még most is azt mondják Murányiról, hogy rossz Volt, kapitalista volt..

Nehéz napok Jöttek, a székely hadosztály árulása, a fehér románok.

— Én Lackovszkival és Kolláthtal hasaltam a debreceni kanyarban — mondja Tóth Mihály. — Három géppuskánk volt, de nem bírtunk a páncéltörővel, meg a túlerővel.

Tóth Gábor azt mondja: „Mink meg az ököritói csárdánál, négy ágyúval. Nagyon dolgozott a négy ágyú. Dehát . kevesen voltunk." s j«

Tóth Mihály és tizenhat társa csatlakozott a csepeli munkászászlóaljhoz, s Pesten beállt a vörös őrségbe. Tóth Gábor a Tiszánál próbálta feltartóztatni a fehéreket, Gávánál, Vencsellőnél, Kenézlőnél. De áttörték a frontot

Mihály útja ezután is a harc: Kalocsa, Dunapataj, Kunszentmiklós és újra Budapest

— Visszaszorítottak bennünket és tizenkilenc augusztusában el kellett bujdosni. Beszorítottak minket a Keleti-pályaudvarba, sokat elfogtak közülünk, s annak vége volt Nem úgy, mint ahogy mi csináltuk korábban. Elvittünk magunkkal túsznak egynéhány ellenséget s azután fogadkozott és mi szabadon engedtük.

Pesten érte a fehérterror. Jő munkás volt Nagytétényre befogadták egy zöldségtelepre. A vezető tudta, hogy honnan jött, de levelet adott neki novemberben, amely igazolta, hogy az egész forradalom ideje alatt náluk dolgozott, nagy szorgalommal, s minden tekintetben megbízhatói.

— Szerencsém volt, mert mikor jöttem hazafelé, K.é- nézlőnél a románok kegyetlenül megvertek, s mikor megtalálták nálam a papírt, akkor rúgtak ki, menjek haza.

Megint az anyai ház, a küzdelem a létért, szemernyi föld nélkül. Csendesen mondja Tóth Mihály, kutya világ volt itt. Mentek húszban, hogy adjanak a két testvérnek legalább annyit, amire majd építhetnének.

— Tetszik tudni, mit mondott nekünk a bizottságból egy ügyvéd? Hogy mi ne is kérjünk semmit, Rozsrét az nem kaphat. Mert azt lehúzták egy piros ceruzával.

Jöttek a munka híján lévő nappalok. És jöttek a rettegett éjszakák. Bujkálni kellett, amikor feltűnt a messzeségben a ló és a hátán a ka- kastoll.

Mert soká keresték még,

ki volt a körzetben a vörös.

„A tanyabírónak köszönhetjük. hogy egyáltalán altkor nem vertek agyon. Az nagyon védett minket, hogy mi nem voltunk sehol, a mi családunk jó család...”

Éjszakának idején járlak ki Rozsrétbe, a házakba a

TOTH Mill ALT

csendőrök. Verték az ajtót, üvöltöztek, kérdezték a feleségeket, a férje milyen könyvet olvas. „Az asszony soha nem tudta, nem mondott semmit..."Tolsztojt, Darwint, a Vihar- sarok-ot olvasták előbb, aztán Marxot és Lenint. Könyveket kaptak á nyíregyházi pártszervezettől. Jártak ide a tanyára Soltész Mihály, Vár- allyai Jenő, Egri Sándor. Mihály bácsi így jellemzi Vár- allyait: „Újságíró volt, üldözött, nagyon jó és okos ember. Finom kézzel maka- dámutat csinált, mert élnie kellett.."

Nem vő« nyugtuk huszonöt évig. Sm }!■ ••

És cseppet sem bánták meg. „Ott, a bujtosi munkásotthonban tanítottak meg minket beszélni. Jó volt, nagyon jó voH az az iskola. Jöttek tartani előadásokat a jogainkról Mónus Illés, Szakasits Árpád éa még hányán. Es nem lehetett elfelejteni azt a temetést sem, amit Soltész Mihálynak rendeztünk. Vagy hatezer ember volt ott. Egy óriási politikai tüntetés.

Hogy is mondta Egri a koporsónál? „Krisztus is ács volt, te is ács voltál. Te Soltész Mihály meghaltál, mert meg akartad váltani a világot..."

Inségrhunka. szegénykonyhá, munkanélküliség.

Ismerős oSztálysors.

És újra a kapa a lábnál, álldogálás az emberpiacon, és újra legtöbbször hiába.

„Harminckettőben volt? Pontosan nem emlékszem. Nagy csomó inségmunkás, mentünk a Vármegyeháza elé, a munkáért, a nagyobb bérért. A rendőrök elállták az utunkat, hogy egy öttagú bizottság menjen csak az alispánhoz. De alispán úr nem tárgyalt, be se engedték őket, vitte a fogdába a bizottságot a rendőrjárőr. Gábor azt mondta: emberek, hagy jöjjön a börtön, az akasztófa, de ezt már nem tűrhetjük! És mentünk kiszabadítani a küldötteinket. Jöttek a lovas- rendőrök, úgy hullottunk térdre, mint amikor aratják a búzát...”

Vágj- hétszáz szegény tépte a rendőrök lábát, ruháját, pedig patokokban folyt belőlük a vér.

Mihály bácsi azt mondja, a fákat kitörték, a köveket felszedték, s nem bánták, hogy akit elkapnak, azt ösz- szetörik.

Most válaszol az első kérdésre, hogyan lesz az ember kommunistává.

A vlllanytelepi kéményre rajzolták, éljen a kommunizmus! Dolgozott Mihály bácsi a közraktárnál, s agitált, a kétszáznyolcvan munkás közül őt emelték ki először. Negyvennégy őszén „partizánvadászatot” rendeztek Nyíregyházán, s egy szakaszt küldtek a Tóth testvérekért. „Azok a szerencsétlen fiatal gyerekek csak néztek, mikor bejöttek a lakásunkba, ki itt a partizán. De azért elvittek mind a kettőnket a csendőrlak tanyába^*

És onnan a börtön.

Nem felejti el azt sem Tóth Mihály és Tóth Gábor, hogy a Simái úton találkoztak először egy szovjet szakaszvezetővel. Jól tudták mit kérdez, honnan jönnek? A „csurmából” válaszolt Mihály bácsi oroszul. Azután megismerkedtek, az a katona mondta, hogy menjenek haza nyugodtan, most már más lesz a világ rájuk.

Kivetkeztek a lázas, újra álmatlan hónapok. Tóth Mihály már tapasztalt földosztó, ő lett a rozsréti bizottság elnöke. Ölezés, papírmunka, ti zenkét-tizenkét hold földet kaptak a papok birtokából ők fis, ezzel a házzal és istálló- ; vaL

Mi volt az emlékezetes?

Tóth Mihály azonnal vála^ szol: minden. Tóth Gáboriét* Rozsréten a párt első tagja, Mihály a második. Gábor bácsi lett a pártszervezet első elnöke, Mihály a titkára. És a választási gyűlések, a hare a nagygazdákkal, a beszélgetés, a vita a sok meghúzódott kisparasztiak Az első aratás* cséplés.

Mindenre igen jól emlékeznek.

A küzdelem a malmosok ellen, a szövetkezeti szervezés, azok az évek, amelyeket mindenki átélt.

Történelmi évek.

És most, utólag: érdeme*

volt?

r Tóth Mihály végtelenül egyszerűen fogalmaz, „ötven éve maholnap, hogy kommunista vagyok. Soha nem akartam más lenni, mint egyszerű ember, aki dolgozik és ezért rendesen, szabadon él. Jó ilyen harcosként tagja lenni ennek a világnak. Tudja, a forradalomnak csak kevés vezérre és nagyon sok közkatonára van szüksége...’’

A hosszú háznak szép rózsaszínre festett a tornáca. A papok egykori tanyája tiszta és a két benne lakó testvér feleségei most is rendezkednek. Mihály bácsi előkeresi a gyűrött dobozó Munkást, a gyufával a kezében magyarázza:

— Villanyt kap a Kállai puszta. Azt várjuk éppen.

Kérem őt, mondjon még valamit magáról. Elhárítja azzal, hogy dél van, é* Ilyenkor mindig meghallgatja a telepes rádió híreit. „Én is politikus ember lettem, mint szegény anyám volt, csak ő nem ismerte a rádiót. Hátha még a televíziót látná...”

Kijön azután a szobából és még elmondja, hogy nagyon jó ennek a mai generációnak. Van munkája, s mehet haza komótosan a napvilágon. És mennyi új ház, bútor, meg nem kell vinni kilométerekre árulni azt a néhány liter tejet maguk szája elől.

Hogy az utóbbi tíz évben két magas kitüntetést is kapott. arról nem szól. K'kí- sérnek a kapuig, mutatják a szövetkezet szép tábláit. Jó i'lat kívánnak, indulnak visz- sza dolgozni.

Alánosán elbeszélgettünk, megéhezett a jószág.

Kopka Járni

HŰSÉGGEL — 50 ÉVEN AT