Kelet-Magyarország, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
KJW január W. It St FT MAÖYARORSZAG — VASARNAri MELLÉKLET n otdal - —. -< Mennyit ér a kultúra? Két gazdag tsz házatáján ITTHON Váci Mihály futó napjai — Sokan irigylik ezt a kultúrpalotát. — Ami az épületet illeti, lehet — válaszol Molnár Mátyás, a vajai művelődés lelke, az új kultúrotthon vezetője. — De mást nem hinném. l edig az emeletes ház gyönyörű hajléka a vajai művelődésnek.' A vezető azonban egy statisztikai lapot mutat. „Ezt a tsz töltötte ki. Arról, hogy tavaly hogyan használta fel a kulturális alapot...” Említem, hogy százezer forintot adtak az épületre. Ez szép dolog. Megerősíti, hogy az. De idén már üzemeltetni kellene. És kérdi: miből’ — A tanács, a tsz, az fmsz segítségével. — A tanács nyolcvanezret javasolt költségvetésből támogatásnak. A járás lehúzta majdcsak a felére. Ez még a szerény bérre, a világításra, a fűtésre sem elég. A többit honnan teremtsük elő? Mondja, hogy a tsz eddig még semmit nem ígért. „Azt mondta Estefán elvtárs, az elnök, hogy mindent kérjünk, csak pénzt ne. Most mit csináljunk? Megépült, szép. És mutogassuk az idejövő idegennek? Azért van? Négy szakkört akartunk bele, ha így megy, csak az énekkar marad. ..” — Hány tsz-tag vem a községben? A válasz: minden családban van. Okét szolgálja a kultúra. De a tsz — bár gazdag, most is felül fizet hatvan forinton egy munkaegységre — mereven elzárkózik. Legfeljebb ígér, majd ad valamit. „Tíz mozibérletet vittem, azt sem vették meg. Azzal, vannak olyan gazdagok, hogy kibírják azt a néhány forintot,.. A tanácsházán azt mondják, Molnár Mátyásnak igaza van Közelharcot kell vívnia a pénzért. „Ez egy nagyon lelkes ember, de nem csoda, hogy sokszor elkeseredik.” Ettől függetlenül az otthon négy hónap alatt bizonyított. Sok szép előadást rendeztek itt. De a szakkörök veszélyben vannak. Ha tánczenekar, meg énekes jön, akkor telt a ház. De ha más előadás, akkor még nem. És nagyon nagy bevételi tervet szabtak meg ennek az induló otthonnak. — A járási tanács miért húzta le a költségvetési támogatást? — Nem tudjuk. Meg sem Indokolták, csak lehúzták. Pedig mi adtuk volna. — És a tsz? — Jó lenne, ha segítene. Lenne rá pénze. Sipos Györgynek, a szövetkezet főkönyvelőjének említem: a szövetkezeti tagságé ez a művelődési otthon. Ók szórakoznak, tanulnak benne. Nekik adják a pénzt, az ő épülésükre. — Tudom. Csakhogy a kulturális alap mindig kisebbre zsugorodik. A szociális kiadások nőnek. Ebből kell fedezni a táppénzt, s az nálunk nagy összeg. Azért adunk mi a kultúrára is. Berendezést veszünk a klubterembe, külföldre, kirándulni küldjük az embereinket van ösztöndíjasunk is. Ez évben ez ötvenezres kiadás. — Elégnek tartja? Azt válaszolja, nem. De a tagok így is sokallják. Hallom, hogy az egyik irodista azt mondja, a tsz nem fejőstehén. .. Kié a kultúra? — A tagjainké — mondja Sipos György. — Én tudom. De tessék ezt megértetni a tagsággal. Számolnak és kidobott pénznek tartják. Pedig az ő és a gyerekeik művelődéséről, nagyobb szakmai tudásáról, jövőjéről van szó. — Ezt csak megértik? — Ne higyje. Egy köny- nyebbet sem értettek meg: minek kell ide hűtőház — mondták az építkezés előtt. S az egyik ember azzal jött, elég már7 nekünk a szakemberből. Pedig a fia nálunk volt ösztöndíjas, itt agrármérnök. Pedig azt mondja, értelmes emberek laknak itt. A gyerekeiket taníttatják, itt kezdték először termelni a jonatánt. Arra a mondatra, hogy a holnapra miért nem gondolnak, azt jegyzi meg: „Ez még nehéz ügy. A pénz már megvan. A szép lakásokban, a takarékban. De odáig még kevesen ettek el, hogy olvassanak, vagy kiránduljanak. vagy gyógyittassák a reumájukat. Vagy, hogy könyvszekrényt is vegyenek a lakásba. — És ha javasolnák, hogy a tsz vegye át a kultúrott- hont, mivel az a falué, a falu pedig a tsz-ben van? — Azt hiszem, ez lenne az utóbbi idők egyik legnehezebb közgyűlése. .. Pedig meg kell barátkozni a gondolattal. Innen vagy negyven kilométerre, Kisvúrdán összedő- léssel fenyeget a járási művelődési ház. A Rákóczi Tsz azon töri a fejét, hol tartsa február hatodikén — alakulásuk óta ez a hagyományos nap — a zárszámadást. — Hogy zárnak? — Jól, most is száz forint körül. Már évek óta. — És a kultúrára mennyit áldoznak? őszintén megmondják, nem túl sokat. Tavaly 55 ezret Elégnek tartják ezt? Mire költik a többit? Mert a kulturális és szociális alap ösz- szesen négyszázezer. „Szociális ügyekre, öregek segélyezésére, táppénzre és szülési segélyre, ilyesmire. Az sokat elvisz.. — Mire költötték az ötvenötezret? — Mozira, színházra, TIT- előadásokra, IBUSZ-utakra, társas kirándulásokra. Egy tv-t vettünk a község öregek napközi otthonába, meg kevés pénzt adtunk. E'ekete Zoltán kultúrfelelős ezzel elégedett. De amikor szóba kerül, hogy lehelne ebből is több, nem mond ellent. A főkönyvelő, Tisza Pál hozzáteszi, hogy segítették a kisvárdai jubileumi ünnepségeket is, társadalmi munkában fejlesztették a sportpályát, építették a fürdőt. Vettek fotóasztalt a kultúrház- nak... — De tudnának még mire adni? Jó lenne ösztöndíjas, mondjuk közgazdász, gépész- mérnök. És végeredményben a szövetkezeti tagok is járnának a rogyadozó kultúr- házba... A válasz: tudnának. Nem is zárkóznának el. „Gondolom, a vezetőség és a tagság is hozzájárulna, hogy adjunk ösztöndíjasra. A kultúrhéz meg a mi ügyünk is. összefoghatnánk, mi és a vállalatok, akár a mi nevünkön is mehetne az újjáépítés.. Beszélgetünk, bizony nem ártana összefogni, kapjon az alkalmon a tanács. S jó lenne, ha a szövetkezetnek lenne egy kis üdülője, vi- kendháza. De már ma is gond, három-négy év múlva méginkább az lesz: az óvoda. Ahová a tsz-tagok gyerekei Kell a kulturális alap. Kell. hogy a termelőszövetkezet — s különösen az ilyen, mint a vajai és a kisvárdai — most már komolyabban számoljon azzal: a tagsága ott lakik a községben. Igényei ott jelentkeznek. S ezt az igény; ott kell kielégíteni — helyben. A szövetkezet kassza jából is. Ha valaki azt hiszi, hog' ez kidobott pénz, holnap < is másképpen látja majd Érzi a jó ügyre fordított pénz hasznát akkor is, ha most egy-két forinttal kevesebb lesz a munkaegvsége. Köpka János Egy idős falusi ember, ki alig járt néhány osztályt, elolvasta Váci Mihály Parasztlegenda c. versét, s csodálkozva ezt kérdezte: ki ez az író, költő, aki így ismeri, így el tudja sorolni az én életem, a mi bajainkat? A költő életrajzát tanítják az iskolában, olvassuk verseit és nem egyszer láthatták már őt szerte az országban, amint az író-olvasó találkozók — egy kicsit mindig hivatalos — légkörében beszél, vagy verset mond. Hallgattuk parlamenti felszólalásait, számon- tartjuk cikkeit. Nyíregyházára azonban soha nem a Kossuth-díjas költő, az ismert közéleti ember jön el, hanem mindig a család várvavárt fia, az osztályvagy iskolatárs, a barát. Mert még aki „mindenütt otthon” van, annak is legkedvesebb a szűk családi kör. s noha alkotásai jelentős helyet foglalnak el az egyetemes művészetben, azért legfőbb táptalaja mindig csak a hazai táj marad... De ki gondolja mindezt végig... Az ismerősök csak meg- rángatják a kis Bartók Béla utcai ház csengőjét, s tavasz- szal, nyáron vagy ősszel idejük sincs gyönyörködni a virággal borított udvarban, ahol a krizantémjaira legbüszkébb Váci néni, máris megragadja a kezed a nagyobbik fiú, s ültet le, mintha mindennapos vendég volnál, s beszél és tud mindent rólunk, mintha csak Mandán időzött volna, ahol jegenyék őrzik az iskolát, s ahol esténként Lőjek Lajos bácsival szokott tereferélni. Aztán jön a másik látogató, de közben megfőtt az ebéd hát ottfogják délre, s miközben a költő futólag megdicséri édesanyja főztjét, már veszi is a kabátját. De hiába siet, úgyis elkésik mindenhonnan, mert megállítják az utcán, számonkérik, ha elmulasztott egy író-olvasó találkozót, közük, hogy a gyerek már középiskolás s bizony az egyetemi felvételhez nem ártana egy kis segítség, és hogy micsoda dolog az, hogy soha nem lelik ott az Űj Írás szerkesztőségében... A stúdió falai között lehetne egy kicsit pihenni, már fő is a kávé, és szalasztunk valakit konyakért, de akkor betoppan két magabiztos kis ember, a kettes iskola hetedik osztályosai, s közük, hogy ők Váci Mihály írói munkásságádezte Habos tőle, miért, mi a fenéért nem káromkodik előtte, hát micsoda ő, kislány’ Bretus legyintett: eleget káromkodhatott teveled az apád. Ügy, hát Bretus ezt is tudta, Habos szívta a fogát, de attól kezdve nem lehetett levakarni az öregről. Elakadt az egész, most már mindenki előtt nyilvánvaló volt. Bretus kiszállt a kosárból és a lépcsős átkötésen lement az alsó kötélre. Beakasztotta a csigát s csak úgy egy tenyérnyi ronggyal fékezve magát, visszacsúszott középig. A biztosító hevedert csak most dobta át a drótkötélen. Már látta Habos is, hogy mi a baj, az öreg a levegőben lógva közelítette meg a kiugrott csigát s bale- akasztotta a fogóját, Jól látszott, hogy a dróton síkosra olvadt a dér, s hogy a villás szájú fogó nem tud megkapaszkodni semmiben. Habos éppen el akart indulni, hogy segít valamiképp az öregnek amikor nagyot pendült a kötél, — talán amikor helyre- ugi .tt a csiga és métereke meglódult a cső, Eszeveszett ingárba lendült minden, Habos ijedten kapaszkodott a kosár szélébe, > látta, hogv az öreg Bretus válla fölött a soron következő kengyel szét nyírja a hevedert. A két duzzadt kéz rákapcsolódott a sí kos kötélre, de már ott volt néhány araszra a következő kengyel. — Álljon meg a csörlő! Azonnal leállni! — üvöltött Habos a kagylóba. De ú<?y látszik, megszaladt a kötél, mert lassan ugyan, de úszott a cső, himbálózva húzta Bretus felé a következő kengyelt Habos egy pillanat alatt úgy tett, mint az előbb az öreg. Lesiklott az átkötésen és könyökhajlatát beakarztva a drótba, csúszni kezdett az öreg felé. Koccanás nélkül érte el, hallotta nehéz lélegzését. Az öreg szeméből folyt a könny az erőlködéstől, a két lila kéz már csak a begörbült ujjhegyekkel kaposzko- dott a kötélbe. Habos a lábával kaposzkodott meg, saját övét bekapcsolta az öreg karikájába s fent is átkulcsolta a drótkötélen. — Eleresztheti — lihegte az öreg fülébe. Az behunyta a szemét és furcsán billenve előre esett. Ügy maradt majdnem vízszintesen lógva a levegőben. Épp akkor ért oda a kengyel, de csak Habos térdét lökte meg. Habos nézte még az öreget, aztán kiakasztotta a lábát, függött egy pillanatig, majd meglendítette magát, mint valami tornász és a második előrelendülésnél eleresztette a kötelet Szép ívben kerülte el a cső et s talppal esett a vízbe. Rérn hideg volt a víz, egész testét ropogva szorongatta. de rögtön a fe' színre tornázta magát és nagy tempókkal úszni kezdett a part felé. Mire leszedték róla a vizes göncöt, s pokrócba csavarva befektették a szerkocsi sarkába, lehozták az öreget is. Kísérték vagy öten, támogatták, kérdezgették, s pálinkával itatták. Az öreg a derekát fájlalta, nyögve kucorgott mellette, de a szeme mosolygott. — Na, Habos, ezt megcsináltuk — mondta. Habos csak pislogott a pokrócok közül, égett a feje, zsibongott az egész teste. Félóra múlva átért a cső. hallották a kiáltozást. Aztán a víz loccsant, nem nagyot, hiszen finoman engedik a csövet a meder aljára, de az ő fülük megismerte a neszeket. Egymásra mosolyogtak. Harmadnap volt az utolsó munkanapjuk az ünnep előtt, már a túlparton táboroztak. Itt állt egy csónakház, befű- tötték. abban tartották meg az ünnepséget. Habos csak a fizetéséért jött, mondták neki, maradjon. Nem szólt semmit, csak akkor bólintott, amikor Bretus is azt mondta: maradjon. Az orvos telenyomta pirulákkal, égett a szeme, de amúgy nem érezte magát rosszul. Habos csak arra figyelt fel, hogy az öreg Bretus megy ki az apró asztal elé, átvesz egy borítékot és nagy taps csattan. Aztán azt mondta a titkár, hogy hősies magatartásáért, életmentéséért és lélekjelenlétéért, amellyel megakadályozta az egész munká4 megsemmisítéssel fenyegető üzemi balesetet, ő, mármint Habos, — persze a rendes nevét olvasták fel a papírról — külön prémiumot kap és örökös tagjává választják a brigádnak. Ha lehet, még nagyobb volt a taps, mint az előbb, lökdösték hátulról hogy menjen az asztalhoz. — Na, Habos, nem hallod? Rólad van szó! — mosolyogtak rá mindenünnen. Habosnak azonban mégjobban égni kezdett a szeme és amikor felállt, nem az asztal elé lépett, hanem az ajtót célozta meg. Zokogott, azt még hallották. Kint kiáltozni kezdett: Nem kell nekem kitüntetés! Nem kell! Nem azárt csináltam... Én nem vállaltam semmit, nekem nem kell semmi! Az öreg Bretus ment ki érte, a vállát átfogva kísérte be. Habos bodros feje ott nyugodott az öreg fakult pu- fajkáján, de már nem sírt Leült és ivott a borból, hagyta, hogy mindenki a kezét rá- zogassa. — Hát nem olyan, mint Zrínyi? — mondta széles gesztussal az öreg Bretus, — csak éppen a ló hiányzik alóla. Nevettek Persze másként, mint egy hete, amikor Habos ott ült a műhelykocsi lépcsőjén. ról szeretnének tárgyalni. A két gyereknek bőven elég lenne egy félórácska, de Váci egész délelőtt fogva tartja őket, s íia az ars poétikájáról nem is esik szó, beszél a nebulóknak a régi tanítványairól, később a növénygyűjtés kerül szóba, s mikor a kicsik elmennek, a költő el van ragadtatva, hogy micsoda okos, magabiztos gyerekek ezek. Közben persze hiába várták a tanárképzősök! Nos tőlük elnézést kell kérni. Gyalogoljunk a kollégiumba, nincs az olyan messze. A tanárjelöltek persze csak este engedik el. Éjfél körül arról beszél a TIT-ben, hogy milyen jól sikerült a mai napja. Milyen nagyot nőttek ezek a gyerekek — magyarázza. Azt hiszem, egy kicsit most is sajnálja, hogy nem taníthat valamelyik iskolában, vagy, hogy nem lehet kollégiumi nevelő. Másnap a Bessenyei kollégiumban, az első szakérettségizőkről beszél, meg a nagy nehézségek árán megszervezett kollégiumról. A sok kollégiumi élmény közül csak egyet: a szabolcsi kollégiumok előadójaként egyszer összetalálkozott egy lógó orrú legénykével, aki néhány szó után dühös sírással panaszolta, hogy nem vették fel a gimnáziumba, s most mehet vissza a nevelő szüleihez disznót őrizni. „Fel vagy véi ve” — mondta a gyereknek Váci, s nemigen törődve az oktatók szakmai véleményével, ott tartotta a fiút. Ez a kisfiú ma tanár egy dunántúli faluban. Az építők munkásszállásán, az otthonmaradt falusi fiatalok helyzetéről alakul ki vita. A fiatalok többsége nem akar elszakadni a falujától. Mégha ezt hangoztatnák, akkor is mást bizonyít az a néhány mondat, amit pl. az olcsvaapátiak mondtak az ottani estézésekről, az épülő művelődési házról, amit a szomszédos község szülötte tervezett társadalmi munkában Valaki nagyon ügyesen meg is fogalmazza gondolatainkat: nem az a fontos, hogy valaki hol dolgozik, vagy hol él. hanem az, hogy hová valónak érzi magát, s hogy tér vissza, ha erre sor kerül. — Sajnos megint este van. Itthon nagyon gyorsan telnek a napok. Mióta hazajöttem, csak egyszer tudtam anyáméknál ebédelni. De legalább az éjszaka majd beszélgetek velük — búcsúzik Váci. Többen vállalkoznak rá, hogy hazakísérik. Megindulnak le a Szarvas utcán, s némi bűntudatot érzek, hogy Váci Mihály utolsó itthoni éjszakáját is megrövidítjük... Gyarmati Béla Utazás pénz nélkül... Gondolatok az Or?zág*vilájijárók Baráti Körének munkájáról „Társadalmi nevelésünk rendszereben nagy szerepe van az iskolán kívüli népművelésnek.” Mind a világnézeti nevelésben, mind az altalános és szakműveltség fejlesztésében nagy haladást hoztak az összefüggő tematikával, meghatározott nevelesi céllal, állandó hallgatósággal működő munkás és egyéb társadalmi akadémiák. Ilyen meghatározott cél érdekében állítottuk össze a múltban és jelenleg is az Ország-világjárók Baráti Körének programját, ahol viszonylag állandó hallgatóság van. Például a Tanárképző Főiskola összes földrajzszakos hallgatója a kör aktív tagja. A baráti kör ma már közismert az országban, pedig még csak néhány éves múltra tekinthet vissza. Tagjai sorába azok a különböző munkaterületen dolgozók léphetnek tagdíjbefizetés nélkül, akik szívesen ismerkednek meg hazánk és más országok legszebb tájaival, történelmével, műemlékeivel és mai életével. Egyszóval országot-világot járnak be ingyen. Utazni.... Ezrek és ezrek álma, tömegek örök óhaja világot látni. Az előadások sok élményt nyújtanak, érdekességek, tanulságok és vonzó változatosságok jellemzik. Felélesztik a kívánságot: megmerülni a tenger hűs hullámaiban, végigsétálni egy mediterrán délszaki növényekkel díszített tájon, vagy a hideg északi tundrán, esetleg ellátogatni egy kedvenc író, művész szülőházához, stb. A hallgatók meg akarják isrriprni más népek szokásait, életét. Ezt legszerencsésebb esetben a közvetlen utazással érhetjük el. De mindenhova nem juthat el az ember. Ezért a salát élményeit átadó baráti kör jól sikerült előadáiai, hasonló vágyakat elégítenek ki, „úgynevezett” közvetett élményhez juttatják a hallgatóságot. Az utazást megelőzve hallgatva az előadást, előkészít az útra, az utazás után hallgatva pedig tapasztalatainkat elmélyíti. Aki műveltebbé akar válni, s értékes napi munkáját tágabb látókörrel még értékesebbé akarja tenni, bármi is legyen a foglalkozása, utazik, ha másként nem teheti, akkor pénz nélkül a baráti kör előadásain, A „utazás” szóhoz kapcsolódik egy másik szó, amely nélkül a baráti kör tevékenysége és az utazás nem is említhető — enélkül nincs utazás, nincs előadás, stb —, ez a szó a béke. Az utazás a béke édes gyermeke. A baráti kör ebben a szellemben tevékenykedik. A kirándulás, utazás csak bizonyos földrajzi-történelmi alapismeretek birtokában ledet eredményes, célravezető. Ezeket természetesen az iskolában szerezhetünk meg, de nem utolsósorban továbbfejleszti ezt az Ország-világjárók Baráti Köre. Hányszor tapasztaljuk, hogy világot járt, de a földrajzban, történelemben képzetlen utazók, sportolók sok mindent láttak, de éppen a jellegzetest nem figyelték meg. Nem vették észre azokat a földrajzi jelenségeket, ami a táj érdekességét megadja. Aki az előadásokat rendszeresen látogatja valószínűleg a jellegzetességeket köny- nyebben fel fogja ismerni és hasznosítani is tudja. A mai művelt ember ismeretének egy jelentős részét a földrajzi tudásnak kell kitennie. Városunkban eddig neves előadók tartottak előadásokat. Többek között dr. Futó József az Afrika könyv szerzője Olaszországról, Molnár Gábor író Brazíliáról, dr. Udvarhelyi Károly kandidátus, tanszék- vezető a Kaukázusról, dr. Antal Zoltán a budapesti Eötvös L. Egyetem tanszék - vezetője a szovjet metropolisról, dr. Frisnyák Sándor tanszékvezető Velencéről, Vincze Lajos festőművész Lengyelországról, stb. Ezek mind nagy sikerű élménybeszámolók voltak. Földrajzi szakosztályunk Ország-világjárók Baráti Köre megtiszte- lésnek tekinti, hogy sajátosan vanzó népművelési eszközével közreműködhet a népünk előtt álló nagy történelmi feladat megoldásában. Dr. Vargha László, a TIT földrajzi szakosztályának megyei titkára
