Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
1CBLET-WAG Y ARORSXAb ft. ofdaT Padlótól a mennyezetig Mitől női a karácsonyfa? A kérdésből a kedves olvasó valószínűleg arra gondol: összetévesztem a karácsonyfát a fenyőfával. A fenyőfa ugyanis, mint minden fa, az idők során növekszik. A karácsonyfa viszont olyan fenyőfa, amely ki van vágva: növekedésről beszélni tehát tudománytalan dolog Ilyenkor karácsonykor azután kiderül, hogy szép, szép a tudomány; (íe a nagy ünnepeken másfajta törvények lépnek életbe. Megkísérlem bebizonyítani. Amikor én még egészen kicsi voltam — ez néha olyan távolinak látszik, mint a Kisjézuska születése, — tehát mondjuk 1968 éve: mennyezetig érő karácsonyfa állt a szobában, méghozzá hatalmas talpával a padlóról emelkedve fel. Ma sem értem, az illetékesek hogyan tudták feldíszíteni. Szívesen megkérdezném tőlük: sajnos azonban e drága illetékesek régen nem élnek már. Azután, ahogy növekedtem: a karácsonyfa észrevétlenül kisebbedett. Erre jószerivel csak akkor jöttem rá, amikor egy karácsony estén észrevettem, hogy én és a karácsonyfa: egyforma nagyok vagyunk. Abban az időben — tizennégy éves lévén — tanultam már fizikát, s az optikai csalódások természetével is tisztában voltam. Szigorúan tudományos világszemléletemmel hamar megmagyaráztam magamnak: szó sincs arról, mintha a karácsonyfa összezsugorodott volna. Én lettem magasabb, s az optika törvényei szerint ezért látom a hajdani hatalmas fát — kisebbnek. Mindenesetre megkértem az illetékeseket: állítsák fel egy kis asztalkára. Az ember nem szívesen mond le illúzióiról. Azután telt-múlt az idő, s jött egy olyan karácsony is, amikor — teljesen rendhagyó módon — fenyőfa és karácsonyfa: eggyé váltak. A Kárpátokban, a gyergyói havasok egyik kis tisztásán állt e nevezetes fenyőfa, melyet — minden kivágás nélkül — karácsonyfává léptettünk elő. Ellátva a megfelelő ezüst és arany csillagokkal, továbbá sújtásokkal. Körülötte énekeltük, hogy „Mennyből az angyal.” Az ágyuk már elég közelről dörögtek. Később már nem áltattam magam: tudomásul vettem — minél nagyobb agyerek, annál kisebb a karácsonyfa. Egy negyvenéves gyereknek meg kell elégednie egyméteres fával. Asztallal együtt. S ime türelmem jutalma: a karácsonyfa egyszerre növekedni kezdett Mire a kislányom hetven centi magas lett: a fa egy méter hetven centire szökött fel. Közben kisebb ingadozásokkal — aszerint, hogy mit lehetett kapni a piacon — tartotta azt a magasságot * néha még növekedett is. Ma a kislányom egy méter hetven centi magas, s a karácsonyfa bizony ismét csak hetven centiméter. Természetesen: asztalra állítjuk. De én nem csüggedek. Elképzelhető, hogy a lányom néhány év múlva férjhez megy. Rövidesen tizennyolc éves lesz, s elég csinos is — ehhez a meggondolatlan lépéshez. Azután, ha úgy döntenek, hogy mégis előbb a baba, csak azután a Trabant: a karácsonyfának ismét ürügye lesz arra, hogy felszökjék a mennyezetig Szerencsére, ma elég alacsonyak a mennyezetek. Ezzel be is fejezem tudományos felfedezésem közlését a karácsonyfák növekedésének és kisebbedé- sének okairól. Mondanom sem kell: csöppet sem közömbös, hogy életünkben hányszor nő meg a karácsonyfa. De ki tudná ezt előre megmondani; talán csak a Kisjéziuska. Hámos György Mi ketten, vagyis Mariska néném és én már régen megoldottuk a karácsonyi ajándékozás gondjait. De nem ám akárhogyan! Nagyszerűen! Kezdetben, hosszú esztendőkön át úgy történt a dolog, hogy karácsony délutánján felkerestem Mariska nénit és átadtam neki ajándékomat. Például egy palacsintasütőt, vagy ‘ ugyancsak például egy családi kefekészletet, vagy ilyesmit Ugyanakkor ő is átadta nekem az ajándékát: zsebkést, amiben dugóhúzó és körömpiszkáló is van, esetleg sárga nyakkendőt lila pötyökkeL Egyszer aztán azt mondtam Mariska nénémnek: — Nézd, Mariska néni, sok pénzt adunk így ki fölöslegesen. Sokkal okosabban tennénk, ha olyasmit vennénk egymásnak, amire szükségünk van. A meglepetés talán kisebb lenne, de az öröm nagyobb. Beszéljük meg ezentúl, hogy mit vegyünk egymásnak. Jó? — Okos vagy, édes fiam! — felelte Mariska néni —, de ha már a meglepetésről lemondunk, egyszerűsítsük tovább a dolgot Neked is sok a munkád, nekem is. Miért üljünk össze egy nappal előbb az ajándék ügyében? Ezentúl minden arany/W cet oldott kérdés vasárnap délelőttjén találkozunk, s bemegyünk valamelyik áruházba. Ott aztán te megveszed nekem azt, amire szükségem van, én pedig megveszem neked azt, amire neked van szükséged. Jó? Beláttam, hogy igaza van. Sőt, továbbmentem egy lépéssel: (Erdei Sándor rajza) — Tudod mit, Mariska néni? Nem is kell együtt mennünk. Lehet, hogy te nem érsz rá éppen, lehet, hogy én nem. Ilyenkor karácsony előtt te megveszed azt, amire szükséged van, én is megveszem azt, amire nekem szükségem van, aztán másnap felhívlak telefonon és Párliuzam kis hibával Néztem a lányt és Dickena- re gondoltam. Az én helyemben mindenkinek Dickens jutott volna az eszébe. Pontosabban: „A karácsonyi ének”, a nagy angol Meg nem értett szerelmesek halk beszélgetése — Péter, én egyre nehezebben viselem el, hogy titokban kell találkoznunk. — Ugyanazt érzem. Ez árnyékolja be a mi szent, tiszta szerelmünket. — Már nem merlek magunkhoz hívni. Nyíltan kijelentette, hogy elege van belőled, nézd a tévét otthon. — Ne haragudj, de faragatlan ember az öreg. Tapintatlan! De ugye ezzel nem sértelek meg? — Dehogyis Péterkém. Nekem ugyan ez a véleményem. Tudod mit mondott ma reggel rólam? Tudod minek nevezett?!. — A nyomorult! Mit mondott rólad7 — Röstellem kimondani, de ■ejtheted. —- Legszívesebben felpofoznám Unintelligens paraszt! — Jaj, csak azt ne. Akkor végleg rájönne mindenre. — Miért? Komolyan, gyanakszik? — Komolyan nem, csak úgy elgondolkozik. Olyanokat mond, hogy: „Minek jár hozzánk ez a hülye?”, meg hogy „minek nézed a lábamat, aztán, hogy furcsa amiért a feleséged nélkül járkálsz hozzánk, úri ember ilyet nem tesz. Egyik nap meg képzeld, tudod, amikor a Sóstón voltunk és mondtam, hogy a varrónőnél időztem el éjfélig, s az erőszakoskodott, hogy igyák konyakot, kijelentette, hogy megpofoz téged, a legközelebbi találkozásnál. — Undorító alak! Az még életében nem érzett igazán, tiszta fennkölt szerelmi érzést. — Hát az nem. — Mit tehetünk? — Semmit Szenvednünk kell. — Azt. Az a mi sorsunk. Mit tehetek róla, hogy nyolc gyermekem van. Sajnos, előbb nem találkoztunk. — Nekünk meg drágám villánk és autónk, és a férjem, az a nyomorult sajnos sokat keres. A két kis ártatlan gyermekem jövőjére is gondolnom kell. — Marad a szenvedés és a titkolózás. Szivikém. te többet érdemelnél — Te is... De mit csináljunk, ki ért meg manapsá egy tiszta és önzetlen szerelmet?^ realistának es a megrázó erejű elbeszélése. Amelyikben a megfagyott gyermekről van szó. Akkor is karácsony este volt, nagy, puha pely- hekben hullott a hó, az utcán az emberek arca kipirult a hidegtől, amint siettek haza, hogy meghitt családi körben töltsék el a szeretet ünnepét.« Ez a másik történet pedig most pereg éppen a szemem előtt és a szerencsétlen teremtés, akinek látványa „A karácsonyi ének” megható tragikumát idézi fel bennem, nem fiú, hanem lány. Húszévesnek saccolom, a ruhája nem rongyos, de az évszakhoz képest túlságosan lenge. Dehát mindez nem gyengíti a párhuzam indokoltságát. Most is karácsony este van, az utcán az emberek arcát most is pirosra csípi a hideg, most is mindenki siet haza, hogy övéi körében töltse e szeretet ünnepét. És közöttük most is ott éviekéi egy árva lélek, akit nem vár haza senki, akivel a kutya sem törődik. A lány fázósan álldogál, vagy fel-alá sétálgat Lóbálja a táskáját, hogy egy picit felmelegedjen. A vak is látja, hogy szenved a hidegtől és nyomasztja az egyedüllét. Egy kis emberi melegségre vágyik, egy kis kuckóra, ahol meghúzhatná magát, ahol neki is jutna néhány kedves szó, egy kis meleg étel, talán még valami aprócska ajándék is a fenyőfa alóL Leküzdve természetes félénkségét, rámosolyog egy- egy magányos járókelőre, még meg is szólítja némelyiket. A szája mozgásáról leolvasom, az iránt érdeklődik kedvesen, hogy az illető nem vinné-e őt magával? Fél órája figyelem a cukrászda üvegablaka mögül és gyűlik bennem a keserűség. Szegénykének semmi sem sikerül. Nyájas kérdésére vagy bosszús felhorkanás a válasz, vagy határozott fejrázás, a többség pedig úgy tesz, mintha süket volna, gyorsított menetben halad el mellette. Ha ez így folytatódik, mire éjfélt üt az óra, ez a leánygyermek is meg fog fagyni! Mit változott, mennyit fejlődött, szépült, gazdagodott az emberi lélek, az emberi természet a száz évvel korábbi állapotokhoz mérten? Megértőbbek lettünk a mások szenvedései iránt? Jobb, nemesebb a szívünk, mint dédapáinké? Legalább az év egyetlen napján, a szeretet ünnepén befogadunk-e fedelünk alá egy didergő kislányt, megosztjuk-e vele kenyerünket? A példa azt mutatja, hogy e tekintetben bizony nem sokat fejlődtünk! Szerencsére akadnak azért kivételek is! Jómagam például elhatároztam, hogy még tíz percig várok és ha ez alatt sem akad gyámolítója szegénykének, kimegyek hozzá és meginvitálom, töltse nálunk a mai estét A feleségem is biztosan őrülni fog neki. Kftril Andris megköszönjük egymásnaV a szép ajándékot. Jó? Ebben egyeztünk meg. kőnek már jó néhány éve és: a rendszer kitűnően bevált. Csupa hasznos dolgot ve- szünk-kapunk magunknak- egymástól. Ámbár tavaly. . . Amikor felhívtam néném-t, hogy megköszönje nekem, amit vett magának, vak sággal áradozott az örömtől— Édes fiam — leik*-"de- zett — egy pár meleg kesztyűt vettem magamna leg- nap, nagyon köszönöir. péked. Tudod, titokban már hetek óta erre gondoltam.., És te mit kaptál tőlem? Nem szeretek hazudozni. Bevallottam, hogy nem vettem magamnak semmit sem. — Mariska néni, — szabadkoztam —, nagyon sok kiadásom volt az utóbbi időben. .. Erre mérges lett: — Édes fiam, fel vagyok háborodva! Én egy pár meleg kesztyűt kapok tőled és te tőlem semmit sem kapsz? Hát ilyen fukarnak ismersz te engem? Meg kellett ígérnem, hogy veszek magamnak valamit. Azzal fenyegetőzött, hogy különben eldobja a kesztyűt, amit vett magának tőlem neki. Tibi I.á /ló Az „ajándék** Egyik hírneves zeneszerzőnk és gordonkaművészünk nagyon szerette egyetlen fiú unokáját, Karcsit. Karcsi még csak nyolc esztendős volt, a nagypapa viszont már a hetvenes éveit taposta. Karcsi volt a család, — és természetesen nagypapa szemefénye, ennélfogva minden kívánsága megadatott neki. Most, hogy a 6S-as karácsony nagyon közeledik, a nagypapa így fordult Karcsihoz: — Mondd meg nekem aranyos kis unokám, mit kívánsz karácsonyra? Bármit szeretnél, meglátod, megkapod. Nos, ki vele! Karcsi lesunyította fejét, pislogott néhányat, s így szólt j — Nem merem megmondani, nagypapa. Úgysem tudnád teljesíteni! — No de mégis. Vagy any- nyira drága dolog? — Dehogyis drága, nagypapa Egy filléredbe sem kerülne. — Nos, miért nem mondod meg akkor? — Csak. Mert tudod nagypapa, olyasmit kérnék, amit te képtelen volnál nekem még karácsonykor is megadni. A nagypapa bosszúsan végigsimította finom ujjaival a vonóját, s megrázta bozontos ősz fejét: — Ejnye nomár... mondod meg azonnal te betyár, mit kívánsz karácsonyra?!!! — Jól van nagypapa, én megmondhatom. De ugye nem haragszol érte? Hát én azt szeretném kérni, drága nagypapa, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, éppen karácsonykor... — ne tessék muzsikálni!! Dénes Géza Hajdúdorog ■Hí. flsgerobw St. (Erdei Sándor rajza) (Erdei Sándor rajza)
