Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

t oMat '«BtW-WXGtXRORSZ/,G - VASÁRNAPI MELLÉKLET* TMÍ. norsnRer If; Sipkay Barna i Ketten az éjszakában Egy percet állt a vonat Amikor eldübörgött, a pro­fesszor ott maradt a sínek között égj’ nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sir- gödör. — Hordár! Hordár! Előcammogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a pro­fesszor dühöngését, aki elát­kozott dögtemetőnek titulál­ta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusz- tíott, csak egyszerűen „nem uram '-mal válaszolt. — Hát akkor mire várunk? A hordár a professzor tü­relmetlenségét nyilván tréfá­ra vette, mert a táskára bö­kött: — Ezért, hívott, uram? — Talán sakkozzunk itt, ágy gondolja? — ön szeret sakkozni? A messziről érkezett most már nyugtalanul sandított kö­rül. Hiszen csupán ketten vannak. Es éjszaka. — Én ugyebár most ér­keztem. A táskám meglehe­tősen nehéz. A feladat egy­szerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát? A hordár jóindulattal mo­solygott az öregemberre. — Elég nagynak látszik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla —■ mondta a professzor. A vasutas azonban ciga­rettát puhítgatott és rágyúj­tott — Mi van benne? — Hogyhogy mi van ben­ne? — kérdezte a professzor. — No igen, mi van benne? — Minden! Érti! Minden! — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nemigen szoktam nehéz poggyászokat az uta­soknak továbbcipelnl. — Tisztázzunk valamit. Maga hordár? — Hát uram, ez nézőpont kérdése. Ha értem kiált, ak­kor igen. hordár vág vök. — És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet ? Akkor már nem bizonyos, hogy hordár? — Valahogy így. uram. A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájá­ból kisebb bankót választott. — Itt van. fogia és küldiön egy másik hordárt, aki be­viszi a poggvászomat. — Látja uram, ez az, ami nem lehetséges. — Mi nem lehetséges? — Egyedül vagyok uram — mutatta fel bütykös, vas­tag ujját az ember. — Ne tréfáljon velem, hallja? — Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem? Pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van, nem?! — Nekem semmi. uram. A professzor leült a bő­röndre. A hordár egykedvű­en dohányzott. — Meddig fogunk itt ros- tokolni? — kérdezte az öreg­ember. — Az öntől függ, uram. — Tőlem? Hogyan? Én nem bírom már a poggyászt nem érti? — Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem. — Akkor? — Már egyszer kérdeztem uram, hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem ér­tem. mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékeny­ségéhez? — Esetleg javaslattal szol­gálhatok. Amennyiben igény­li. uram — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez eset­ben megpróbálhatna uram kissé könnyíteni a poggyá szán. — Mii mond? — Átnézhetné és kidobál­hatná a felesleget. — Őrültség! — Kérem, ne bosszankod­jék. Mondtam, ez csak ja­vaslat. Az ember sok dolgot ra­kosgat a lakásában is, már amikor költözésre kerül sor. nem tudja, miért és mit, csak kiderül, hogy csupa felesle­ges limlom, amivel telve Van­nak a fiókok. Talán átgon­dolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában sú- lyosodik. mind szükséges? A professzor törülgette a szemüvegét. Szemügyre vet­te még egyszer az állomási, aztán a szelíd óriást. — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kény­telen Vagyok válaszolni. — Szó sincs róla uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent. „Micsoda éjszaka ez!” — Na jó — mondta meg­adással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van, — Átgondolta uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval ez esetben mara­dok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — így van pontosan. — Deliát tudja mi van eb­ben a poggyászban? Ért ma­ga a filozófiához? — Keveset. Két gyerek többet eszik mint egy, há­rom többet, mint kettő. — Egyszóval nem ismén Descastert? Platont? Sokra- test? ; — Ezek is a poggyászban vannak? — Igen, ők is! És még so­kan! — És mindezt cipelte, uram? Miért, nem hagyta a könyv­tárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom... — Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a tás­kában kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében, — Ott vannak! — Hát akkor igazán ki­dobálhatná a táskából a pusz­ta papírlömeget. Képzelje uram, ha én is magammal hurcolnám saját poggyászo­mat, tele haszontalan lo­mokkal, amik számomra fon­tosak voltak. Uram, az a tö­meg el se férne az ön jókora táskájában. — Ugyan mik volnának azok? . — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kubik, az ásó, a balta! az akasztófa... látja, uram, csak az akasztó­fa sem férne el önnél, pe­dig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyászra uram. és ez a helyzet önnel is. Gondolkoz­zon csak. van idő. — Kezdem érteni — simo­gatta homlokát a tudós. — Ugv érti, dobjam el az ege­det? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt, ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna... — Uram itt, ebben a hely­ségben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek való­ban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? Váradi Hédi A felszabadulás után a nemzeti segély sovány, há­borús éhezéstől elgyötört tes­tű fiatalokat vitt vidékre, akik azután bekapcsolódtak az ottani diákszervezetek munkájába. A szentesi MA- DlSZ-csoport nagy sikerű eszt- rádműsoráról a helyi lap kri­tikusa többek között így írt: „Kiemelkedően jó volt Vára­di Hédi szavalata; még so­kat fogunk hallani róla.” S valóban, sokat hallunk manapság is. Még ott, Szen­tesen megkapta élete első fő­szerepét Molnár Ferenc: Az ördög című vígjátékában. Az­után hazatért Budapestre és felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Gellért Endre sza­vazata döntött a felvételinél: ő figyelt fel a sima hajú, fia­tal lányra, aki Kosztolányit szavalt — Színésznő .akartam len-/ ni azóta, hogy megcsodáltam Lakner bácsi gyerekszínésze­it, s megnéztem életem első moziját. Amikor a pályavá­lasztásról írtunk iskolai fo­galmazást. tíz oldalt teleír­tam az ábrándjaimmal. A deszkákat már főiskolás korában meghódította. A Farkasok és bárányok című Osztrovszkij darabban lépett fel először a budapesti Ma­dách Színház színpadán. A diploma megszerzése után végleg ide került. A sikeres színészek életút­ja nem bővelkedik külső ese­Kálmán Györggyel a Bűnbeesés után című darabban. (MTI íoto — Keleti Éva felvétele) ményekben. Váradi Hédi kö­rülbelül egy évtizedet töltött a Madách Színházban, majd onnan átszerződött a Nemze­ti Színházhoz, annak tagja ma is. De hogy e száraz ada­tok mögött mennyi belső küzdelem rejlik, arról meg­sejthetünk valamit szerepei­nek széles skálájából. Mert a mégoly tehetséges színésznek is meg kell harcolnia önma­KONYVESPOLC: Izrael három háborúja Napjaink egyik legtöbbet vitatott problémája a közel- keleti kérdés, az izraeli—arab ellentétek megoldására tett erőfeszítések, azok várható eredményei, és kihatása a világpolitika alakulására. Az események összefüggéseinek mélyebb megértéséhez le kell ásnunk a közeli és távoli múltba, egészen azok kelet­kezéséig. Ezt a célt, a kon­fliktus megértetését szolgál­ja Makai György: „Izrael há­rom háborúja” című tanul­mánya, amelyet a közelmúlt­ban jelentetett meg a Kos­suth Könyvkiadó. Mi az igazság abban, hogy az arab—izraeli ellentét hát­terében valamiféle évezredes viszály húzódik meg? És ha ez nem igaz, ha csak újkele­tű ellentétről van sző, meny­nyiben adhatunk hiteit egyes olyan arab állításoknak, hogy a zsidók betolakodók Palesz­tinában? Mert ha betolako­dók, akkor hogyan ismerhet­te el a Szovjetunió 1947-ben az önálló zsidó állam létjo­gosultságát? S beszélhetünk-e betolakodókról, gyarmatosí­tókról a szörnyű programtól elmenekült és a hitleri kon­centrációs táborokból kike­rült zsidók esetében? Izgalmas kérdések ezek, s a kérdésekre hiteles történel­mi dokumentumok egész so­rával válaszol a könyv. Be­számol a cionizmus keletke­zéséről, az első telepesek megérkezéséről az „ígéret földjére”, majd később az an­gol és amerikai imperializ­mus vetélkedéséről és mes­terkedéseiről a leendő zsidó­állam feletti befolyás meg­szerzésére. A többi már a közelmúlt, az 1949-es, 1956-os, és 1967-es, a három arab—izraeli hábo­rú, a mai közel-keleti válság hiteles története. A valóban érdekes, hézagpótló munka befejezéseként a szerző le­szögezi: Izrael népének két­ségtelenül joga van az élet­hez. Nyugodt és biztos élet­re azonban csak akkor szá­míthat, ha leszámol azzal a politikával, amely éket ver közé és az arab népek közé: ha nem lesz az imperializ­mus előretolt bástyája a Kö­zel-Keleten. gával, ha egyik nap símulé- kony fiatal lányt, a másikon diadalmasan hódító asszonyt, a harmadikon rideg vénkis­asszonyt játszik. És még mi mindent...! Az odaadóan szerelmes Jú­lia után eljátszotta a szerte­len, vad Kleopátrát. Lady Wildermere legyezős és kosz­tümös csecsebecse figurája után ismét egy harsányabb hang: egv mai tízegynéhány éves lány örsi Ferenc Feke­te ventillátor című darabjá­ban. És sikeresen alakította a Nemzeti Színházban a2 ezerarcú Évát. A Bűnbeesés után Maggie-jét, akit az író Artúr Miller tragikus sorsú filmsztár feleségéről, Mardin iVIonroe-ról mintázott. Vára­di Hédi fel tudott nőni a modell legendás szépségéhez, de ennél sokkal többet is adott: egy zaklatott, bonyo­lult, tragikus embert formá­zott belőle. Ezért az alakításáért, és a Marat halála bravúrosan megoldott álomkóros anar­chista lányáért, a lelkiisme­retből szép példát adó mai orvosnő szerepformálásáért Salamon Pál Magadra kiálts című darabjában, az idén a Magyar Népköztársaság ér­demes művésze címmel tün­tették ki. — Alszol? — kérdezte az asszony. — Nem alszom — miondta a férfi. — Máskor hamar elalszol. — Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni. — Valami történt? — kérdezte a nő. — Nem tudok róla... — Mégis... máskor már ré­gen alszol. — Ma nem tudok — mondta a férfi. — El kell menned orvos­hoz — állapította meg az asszony. — Végül úgy jársz, mint én. — Te hogy jártál? — kér­dezte a férfi. — Jó ha két három órát alszom... — Nincs semmi bajom — monta a férfi. — Dehogynem... — mondta az asszony —, már három évvel ezelőtt is azok az ideg dolgok jól megijesztettek. Akkor valahogy rendbe jöt­tél, s azóta felé sem nézel az orvosnak — Nem vagyok ideges — mondta a férfi. — Akkor se voltál... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed ma­gad ezen a földön, mintha egy kötélen állnál két ház között. — Ja... — mondta a férfi — ez igaz. De hát most fek­szem... Az asszony rágyújtott egy cigarettára. Az asztalon al­mahéj volt. a tévétál mara­déka. vacsorára vette. — Jó volt az a tál? —kér­dezte az asszony. — Nekem ízlett. - ­Kerekes Imre: Álmatlanság — Már úgy értem, nem volt romlott a hús? — Az lehet... — mondta a férfi. Ö is rágyújtott. A két parázs időnként, ahogy szív­ták a cigarettát, felváltva jelzett pirosat, mint a vil­lanyrendőr. — Nem éreztem — mond­ta az asszony —, bár elő­fordult már, hogy eladtak romlott árut. — Ritkán — mondta a férfi. Az asszony sötétben meg­kereste a rádió gombját, de már nem volt műsor. — Ilyen késő van — mondta az asszony. — Nem tudom mennyi az idő. — Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát. — Már elfelejtettem. Az asszony felült, a sötét­ben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt, az ép­pen megszívta a cigarettát, fel parázslóit az arca. — Nem emlékszel meny­nyi az idő? — kérdezte az asszony. — Nem — mondta a fér­fi —, köteles vagyok én erre emlékezni ? — Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tartom. — Pedig ez nem furcsa... — Kérlek, ha valami ba­jod van, légy szíves mondd meg. Ezzel a hajnali diskur­zussal nem níegyünk sem­mire. Mondd meg, ha vala­mi bánt, vagy talán én... — Nem, nem... — mond­ta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem és senki más... és egyáltalán senki és semmi, csak nem tudok aludni. — Éppen te, aki csak letetted a fejed... Az asszony hanyattvágta magát az ágyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette és úgy is maradt. Gondol­kozott. Milyen szörnyűség — mondta később, — hogy az embernek így kell bámulnia a sötétbeh. — Csukd be a szemed — mondta a férfi. — Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hol siklott ki ez a mai napod. Valami történt veled, az biztos... — Semmi — mondta a fér­fi. — Az lehetetlen... úgy is kitalálom, azt hiszem már nyomon is vagyok. — Ne fáradj — mondta a férfi —, nem történt sem­mi. — Na és? — Semmi és. Nem történt semmi, ennyi az egész. — Ennyi? — Hát nem elég ez? Nem elég baj? — mondta a fér­fi. — Ezt nem értem — mondta a nő —, nincs sem­mi és ez a baj. — Igen kérlek, ez a baj. — Jó, ha ez a baj, vala­mit akkor is csak érzel. — Nem érzek semmit — mondta a férfi. — így ahogy itt vagvok. semmi nem tör­tént velem egész nap és nem érzek semmit. — Szóval azt akarod mon­dani, ez a semmi a baj. — Ugvan kérlek... te ezt úgysem érted — mondta a férfi. — Már hogyne érteném — mondta a nő — Nem vagyok én hülye, hogy ne értsem. De ha egyszer nincs semmi, se itt, se ott, se máshol, akkor mint kell értenem? — Nem megmondtam — válaszolt a férfi. — Most azt akarod, hogy olyan dol­got magyarázzak. aminek semmi értelme. Ezt vagy megérti valaki, vagy nem. — Vagy nem — mondta a nő. — Éngedelmeddel ezt nem értem, s nem -is aka­rom érteni. — Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigaret­tát, s lehunyta a szemét. Érezte, hogy az asszony va­lahol a sötétben a tekinte­tét keresi. El akart kerülni minden találkozást. — Szóval azt akarod mon­dani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni. — Valahogy így — mond­ta a férfi. — Mégis, mit akarsz ez­zel mondani? — Semmit... — mondta a férfi. Az asszony kiugrott az ágyból, a sötétben nekiment a karosszéknek, kitapogatta és beleült. Legalább negyed­órát ült ott szótlanul, s on­nan figyel. — Alszol már? —■ kérdez­te végül. — Ugyhn kérlek... — mond­ta a férfi —, feküdj le, mert megfázol. A nő szót fogadott, be­bújt az ágyba. Amikor fel­melegedett, oldalt fordult és a könyökére támaszkodott. — Csak azt szeretném tudni, miárt lett ez neked egyszerre ilyen fontos? — Micsoda? — kérdezte a férfi — Hát az a semmi... — Kezdjem most neked előlőről, hogy az a legfon­tosabb... Az asszony hallgatott, a könyöklés kifárasztotta. Nem is törődött már a válasszal. Álmos lett és leküzdhetetle­nül aludni kívánt. Hanyatt feküdt és utoljára az ablak­ra nézett. — Hajnalodik... — mondta — az aszony. — Tudsz valami jobbat?

Next

/
Thumbnails
Contents