Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
Vasárnapi melléklet Miről vallanak a földben talált leletek? Az utóbbi időben egyre sűrűbben hallunk hírt arról, hogy hol itt, hol ott jelentek meg a régészek, hogy egy-egy régi temetőt,, vagy emlékezet előtti időben rom- badőlt házat ássanak ki a . földből. „Honnan tudják, hogy éppen itt kellett ásniuk” — kérdezik gyakran — „bizonyosan valami régi térkép, vagy írás vezette nyomra őket.” Erről szó sincs, mert nagyrészt olyan korokból származó régiségeket ásunk ki, amely időkben nemhogy térkép nem volt. de még írni-olvasni sem tudtak. .'Vem. térkép után Sokkal egyszerűbb módon kezdődik az ásatás. Rendszerint nem is a régészek találják meg a helyet, hanem azok, akik kint a földeken dolgoznak: szőlő alá forgatnak, házalapot ásnak, csatornát készítenek, homokot termelnek, szántanak vagy. más módon bolygatják meg a föld mélyét. Ilyenkor bukkannak elő cserepek, koponyák, tűzhelyek — amelyeken már évezredekkel ezelőtt kialudt a tűz —, vagy más régiségek. Ha erről valamelyik múzeum tudomást szerez — mert mindig be kellene ugyan jelenteni az effajta leletet, erre törvény van, akkor szállnak ki a régészek. s kezdik meg munkájukat. Rendszerint tehát nem írás, nem térkép, hanem a mindennapi munka során véletlenül megtalált régiségek vezetnek nyomra. Vannak azután régi nagy sírhalmok (kunhalmok, korhányok), Vagy templomromok, várak, ahol nem is kell keresni a helyet, nem kell véletlenül rábukkanni sem, mert messziről elárulják, hogy nevezetes helyek voltak a múltban. Visszafelé peres, a film Az ásatásoknál a régész munkája voltaképpen olyan, mintha a múlt filmjét visszafelé pergetnék le: a végén kezdenék s az elején végeznék. Nézzük csak mi történik például egy sír feltárásánál? Régen, amikor halottat temettek a sírba, szokás szerint ellátták a sírba tettet mindennel, amire az élők szerint a holtnak másvilági útjában szüksége lehet, vagy ami rangját jelezte még ebben az életben, s ezek után behantoiták a sű-gödröt. A régész éppen fordítva tesz: élőbb óvatosan lehántja a sírgödör földjét, gondosan megtisztítja, fényképezi, rajzolja a csontvázat, azután beszámozza és elcsomagolja mindazokat a tárgyakat, amelyeket mellette találtak, és a csontvázat is elszállítja, hogy odabent a múzeumban megkezdődhessék a tudományos kutatás Éppen így fordítottja, fonákja a régi történésnek egy- egy ház kiásása is. Annakidején a ház úgy épült, hogy megásták alapját, .felhúzták falait — régente gyakran agyaggal besikált lövény falat — azután az ágasfákon keresztülfektetett szelemenre felrakták a tetőt. Ez a ház volt egy-egy család életének középpontja mindaddig, míg a tűz. árvíz el nem pusztította, vagy a család tova nem költözött. A régész már csak az ösz- szeomlott házmaradványokat találja meg. Előbb — a félig földbe ásott ház nagy foltjában — a tető omladékát figyelheti meg. ha éles a szeme. majd a falak dűlésréte- ge következik (feltéve, hogy volt épített fala. s nem volt olyan, mint még nemrégen is csőszkunybőink), azután bukkan a tűzhelyre, az elkorhadt gerendák lyukaira, a padlón maradt szemétre, cserepekre. hamura, faszénre. Ásatáskor tehát mintegy megfordítják az épülés menetét, s ekként olvassuk le mindazt, amit a házban lakók életéről megtudhatunk. Az ásatás alapeleme mindenütt az az egyszerű megfigyelés, hogy ahol egyszer — tízezer évekkel ezelőtt is — megbolygatták a nyers talajt* ott a bolygatás, az ásás foltja mindörökké meglátszik. Ez érthető, mert az egyforma összetételű nyers talajba beásott gödörbe kerülő töltelékföld kevert, más színű lett. Ezért szoktuk azzal kezdeni az ásatást, hogy a termőföldet letakarítjuk a felásandó részről, lehatolunk a nyers talajig, s ott lapáttal ..legyalultatjuk” simára a felszint, s ilyenkor a nyers földbe a régente megásott sírok foltjai, házak alapjai szép megmutatkoznak és a régész már csak a foltokon belül ás mélyebbre. Beszélnek a csontok, a gerendák Az ásatáson megfigyelt jelenségeknek, megtalált tárgyak feldolgozása természetesen nem kint a terepen történik, hanem bent a dolgozószobákban. Ha azonban az ásatáson tett megfigyelések rosszak, hiányosak, az eredmény is olyan lesz. Ezért nem áshat más mint szakember. A feldolgozó munka múzeumokban, egyetemeken, tudományos intézetekben folyik. Itt végzik a különböző vizsgálatokat, s itt van együtt az a hatalmas méretű szak- irodalom, amely a földkerekség minden területéről hírt ad az ásatásokról; fényképekkel, rajzokkal felszerelve lehetőséget nyújt a régésznek arra, hogy megkereshesse az ő ásatásához hasonlókat, és meghatározhassa saját területének korát, életmódját, egyszóval történelmét. A tárgyakból valóban „le lehet olvasni” a történelmet. Nézzünk erre egy mai példát. Ha valaki tüzetesen, türelmesen, hozzáértéssel megvizsgálna — mondjuk — egy karórát, egy nagyítólencsét, egy mezőgazdasági gépet, vagy bármilyen más ma használt eszközt, következtetni lehet belőle korunk műveltségének állapotára. Megvizsgálná — tegyük fel —, az órát. Mi mindent tudna meg belőle? Elsősorban azt, hogv abban az időben, amikor ezt az órát készítették és használták, milyen fontos volt az idő, az óra, a perc, sőt még a másodperc is. Az óra tehát hiteles hírt adna rohanó életünkről. Azután kerülne sor az óra üvegjére, zo- mánclapjára, hajszólrugójá- ra, fogaskerekeire, a tengelyek ágyában ülő csiszolt kövekre. és a vizsgáló szem előtt feltárulna a fémek bá- nyászásától egészen a finom- mechanikai munkáig, minden szinte maga előtt látná a műhelyeket, sőt gyárakat Valóban igaz. hogy egy-eg\ tárgy magába sűríti korának sok-sok tapasztalatát, szinte keresztmetszetét adja a kor műveltségének. 1 nyíl regénye De ha ez így van a jelenben, akkor így kellett lennie a múltban is. Az ásatásoktól előkerült kő, csont. fém. seréptárgyak éppen így magukba zártan őrzik a múlt életéről szóló vallomásokat, csak szóra kell bírni őket. Nos, ez a munka folyik a dolgozószobákban. Sejthetjük máris, hogy az ásatásokon nem tárgyakat ásunk ki: hanem az emberi tudást, tapasztalatot, amely megalkotta a tárgyat. Néni a tárgy érdekes, hanem amit a múltból megőrzött számunkra. Vegyük kezünkbe ásatásaink egyik jelentéktelen szerény leletét: a hongfoglalás- kori nyílcsúcsot. Látszólag semmit nem érő kis, rozsdás vastárgy — pedig akár regényt lehetne írni, annyi mindent árul el a múltról. A nyíl kovácsolt vasból van: anyagának vizsgálata fényt deríthet egyrészt honfoglaláskori vasbányászatunkra, másrészt kohászatunkra, (kis vasolvasztó kohókat találtak is már!). De leolvashatjuk róla Árpád magyarjainak kovácsmesterségét is. Gondos vizsgálat megmutatja, hogy milyen pontos munkával dolgozott a kovács üllőjén, súlyos pörölyével az izzított vassal. Hajszálra egyformára kellett kalapálni a két szárnyat, formára és súlyra egyezőre. Ha nem ilyen lett volna, akkor a nyíl „félrevitt” volna, nem talál céljába, értéktelen selejt munka lett volna. Tehát a nyílcsúcs elkészítéséhez nagy gyakorlat, jól felszerelt műhely kellett. De kövessük tovább a nyílcsúcs útját. A kovácstól gazdájához került (kereskedelem!), aki „nyílegyenesre” faragott nyílvesszőkbe illesztette. Sokféle formájú és súlyú nyila volt a magyaroknak. Mást használtak nyestre, mókusra, megint mást fajdra és repülő madarakra, mást a vízi madarakra, ismét más, nehéz nyíl szolgált a nagy vadakra, s más a harcban távoli szórásra és közeli „pontlövésre.” A nyílhegyek formáinak tanulmányozásából tehát kirajzolódik előttünk honfoglaláskori vadászharcos ősünk sokfajta tapasztalata, sokrétű tudósa. Út az őstörténetbe Mintha úgy látszanék, hogy ezzel ki is merítettük szerény kis nyílcsúcsunk történetét, pedig a nyíl igazi „regénye” még csak most kezdődik. A nyíl ugyanis nemcsak fegyver volt, hanem jelkép is: a hatalomban, a vagyonban való részesedés jelképe. Például a Székelyföldön még a század elején is „nyílvetéssel” döntötték el (a nyilat csak a kalapba dobott cédula jelképezte), hogy kinek-kinek hány nyílnyi joga szerint melyik terület jár a közös erdőből. Ennek valahogyan így kellett lennie a honfoglaláskorban is, természetesen nem erdőre, hanem földre, állatokra vonatkozott, a ,nyíl”-nyi jog. Ezt onnan tudjuk, hogy a temetőkben a nagy család fejének nyolc nyíl dukált, a többi férfinek, több-kevesebb, aszerint, hogy ki milyen közel volt a csa- ádfőhöz. De tovább is követhetjük a ivíljelkép „pályafutását” A ovas-harcos népeknél fejedelmi jelvény volt az aranynyíl. Természetes ez, mert j míg a gyalogosan harcoló né- > neknél a sisak (korona) a : kard. a lándzsa tehát a kö- l zelharc eszközei váltak jel- ' vénnyé, a lovas népeknél a távolható. csatadöntő nyíl és íj volt a hatalom jelképe Még más területeken is | folytathatnók munkánkat. ! Kereshetnénk, hogy mely népek, s mely korban használtak a honfoglaláshoz hasonló nyilakat. így lassan eljutnánk a rokonnépekhez. és őstörténetünk további szakaszaihoz. László Gyula egyetemi tanár • Tiszacséose- Móricz Tslgmond szülőháza Hammel Tdzsef felvétele Nyíregyháza: öszőlő utca. Gyökér László, felvétele Hortobágy: Neves művészek pusztai témával kapcsolatom űkotásait gyűjtő és bemutató múzeum épült. Képünkön a nádfedeles kiállítási csarnok. (itn foto) Érdekes házak
