Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
Vasárnapi melléklet Ablak Szabolcsra NAPLÓ Talpnyalók alkonya Érdekes téma került felszínre az elmúlt hetekben. Lapunk is két ízben foglalkozott azzal a gondolattal, hogy sokszínű életünkből egy senki által nem kedvelt és mégis oly eleven létezett színfolt lassan, de biztosan eltűnik; mégpedig a stréber. Bocsánat, nem helyes kifejezés. hiszen a stréber nagyon is jellemző emberi magatartást és nem is mindig ellenszenveset takar. Helyesebb talán a talpnyalóról, korunk jellegzetes típusáról beszélni. (Vagy talán engedjék meg, egy kicsit már múlt időben, mint kivesző típusról.) Ki is a talpnyaló, aki mindig is volt az emberi társadalmakban, de tömeges fellépése már legújabb korunk terméke. Ő az, aki lihegve lelkendezik, ő az, aki a legostobább utasításra is olvadó gyönyörrel rávágja: „meglesz, főnök elvtársi”, ő az, aki lakkozik, aki hízeleg, aki a talpnyalást olyan zseniális magaslatokon űzi, hogy már bírálni is úgy tud, hogy az inkább tiszteletteljes dicséretnek hangzik. Mindenhol megtalálhatók, jól ismerjük őket. De miért alkonyodik számukra? Szürkén egyszerű okból: az új gazdasági mechanizmus mind jobban tért nyer és hat egész életünkben. A vezetőknek és beosztottaknak — egységesen! — érdekük, hogy a tehetséges, szorgalmas, becsületes emberek kerüljenek az élre, kapjanak jó bért és egyáltalán, hogy jelen legyenek és dolgozzanak a vállalatoknál, üzemekben, hivatalokban. Már elavultnak érzik a humor, hogy a mosolygós főnökdicsérő kapja a jutalmat, a harcos, csendes, önmagát „eladni” nem tudó pedig & háttérbe szorul. Bizony, új helyzet alakul, kedvesebb lesz az a munkás, az a beosztott, aki nem tud esetleg csodálatosan kalapot emelni, de produkál, mint az, aki magas kvalifikáltsággal játszik a hízelgés összes húrjain, de nem sokat ér a tevékenysége. Ugyanis konkrétan zsebre megy a játék és ebben nincs pardon. Ha a beosztottak esetleg „gavallérok” lesznek valamilyen érzelmi okból, a tunya és elmaradott munkatárshoz. a főnökök nem fogják engedni, és viszont, ha a főnök megtűri semmittevő hízelgőt, a dolgozók fognak fellépni ellene. És így e típus bizony nagy tömegében hamarosan ki fog pusztulni. Béke az elvtelen locsogáSaikra' O. N. Egy levelet mutattak a napokban. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetői írták, s megköszönték a nyíregyházi rendezőknek a színvonalas közreműködést. Nem szó szerint, de valami olyasmit mondtak itteni vándor- gyűlésükről, egész megyei programjukra, ami felsőfokú dicséretnek számít. Az ilyen levél okkal dobogtatja meg a szabolcsiak szívét. Mert az országos dicséretekhez bizony nemigen vagyunk szokva. Azt nemigen mondhatjuk magunkról, hogy ebben elkényeztettek volna minket. Mit írnak a pesti lapok, ha Szabolcs-Szatmárban járnak munkatársaik? Legfeljebb szépet a burgonyavirágzásról, jót így almaszüret idején. (Bár az utóbbi években még ebben sem teljes az örömünk.) Azt mondjuk és ezt már átvette tőlünk az ország, hogy Szabolcs az alma, a burgonya és a dohány hazája. Azt mondjuk, hogy ez a megye a legnagyobb népszaporulatú, hogy itt a legtöbb még ma is az analfabéta, az ingázó. Ismerjük ezeket a leg-eket, kár folytatni a sort. De még csak most kezdjük megismerni magunk is a másik énünket, az éremnek azt a bizonyos másik vagy netán harmadik oldalát. Hogy Szabolcsnak nemcsak a legtöbb burgonyája, almája, dohánya, nemcsak a legtöbb ingázója és analfabétája, esetleg a legtöbb szegény termelőszövetkezete van. Értékei is vannak. Eddig felfedezetlen természeti szépségei és mostanában felfedeződő kultúrája, sajátos, gazdag hagyománya. És ipara — szép termékekkel. Nyáron találkoztam egy kunsági tanárral. A sóstó medencéjében dicsérte a vizet, a környezetet, szállását (a Tanárképző Főiskola új kollégiumában kaptak helyet), s még azt a nyíregyházi város- központot is, amelyet bizony magunk is sokszor elmarasztalunk. Szép város ez — mondta — nem is hinné az ember, mennyi szép épület, mennyi érték. De tudja — folytatta — valahogy nem ismeri az ország magukat erről az oldalról. Egy ablak kellene Szabolcsra, egy szép, nagy, tágas ablak, mert ami most van, azt elég régen csinálhatták. Szűk, és picit sötét. Igen, az ablak. Ezt mondták később —* ha nem is ezekkel a szavakkal — amikor a Jókai téren megnyílt a megyei árubemutató, az ipari termékkiállítás, Amely ugyan még nem BNV és főleg nem az méretekben. De egyet feltétlenül mutat. Színvonalat. Nem mi állapítottuk meg, hogy sok termékünk már termék a javából. Már akad rá vevő és csak ott, amikor magunk is saját szemünkkel látjuk, ébredtünk rá, hogy mit jelent ez az elnevezés: export. Jöttek pestiek, miskolciak, debreceniek és elismerték. Terméket és talán első ízben reklámot is, de hiszen ez is termék: a Nyírségi Nyomda prospektusai közül ez volt az első reprezentatív. Az a bizonyos ablak. A sorba tartozik, hogy van már műszaki értelmiségünk. Felelősséggel és tenniakarás- sal. ugyanakkor jelentős haszonnal. Az idei műszaki napok már mutatják: ez, ilyen az út, amelyen járni kell, hogy alkothassunk, s hogy e területen is betörjünk az ország vérkeringésébe. Gazdag és szép programot csináltak. Sok minisztériumi vezetőt győztek meg arról, lehet és érdemes Szabolcsnak adni. Adni ipart. Aztán itt volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat két vándorgyűlése. Tele a mezőgazdaság és az egészségügy sok jeles tudósával, felelősével. És újra elismerés. És jött a helyiséggondokkal küzdő múzeumunk százéves jubileumi ünnepsége. Soksok rendezvénnyel, köztük országosan is kimagaslóak- kal, kimagasló vendégekkel. Megnyitották az aporligeti Fedics Mihály — Európa-hírű mesemondónk — emlékszobáját. Megrendezték Vaján a Károlyi Mihály emlékestet. Csináltak jó néhány képző- művészeti tárlatot. És most a napokban feltették a rriú- zeumi ünnepségekre a koronát: megnyitották a megyei munkásmozgalmi kiállítást, amelyről úgy nyilatkozott a Párttörténeti Intézet: országosan is egyike a leggazdagabbaknak. ősszel volt újra a már országos színvonalra és hírre szert tett nyírbátori zenei napok rendezvénysorozata. Akik látták és hallották ezt a nagy zenei élményt nyújtó eseményt, azok gazdagabbak lettek. Elnézést az olvasótól, hogy újra kalandozni kénytelen az ember. De gazdasági fejlődésünket megintcsak reprezentálta egy országos tanácskozás és kiállítás. A szabolcsi almáról van szó. Végre elértük: ott tanácskoznak felelősen, ahol az alma terem. A kiállítás szép volt és érdekes, és elsősorban azoknak, akik így még nem látták az itt élő ember munkájának gyümölcsét. Megélénkült az idei ősz. Ide sorolnám a Barátság-kerti ünnepséget a határon. A tanárképző főiskola és az ungvári egyetem között megvalósult tartalmas munka- kapcsolatot, az oktatócserét, a kölcsönösen színvonalas előadásokat. Ha fel akarnánk sorolni, mi mihden volt itt, most idén először, amely már méltó egy felpezsdült életű megyéhez, még sokat lehetne mondani. De talán ennyi is elég. Nem azért, hogy lelkendezzünk, — erre igazán nincsen semmi okunk. Csak azért, hogy lássuk: mind tágasabb az a bizonyos ablak, amely Szabolcsra nyílik. Kopka János Moszkva új arcvonásai Moszkva egyik gyönyörű részlete balra a hatalmas KGST palotával. Uj városnegyedek, amelyek „elnyelik” a régi külvárost ' . .. mii - (Foto; APN) Nádass fózsef: Füstbe ment bilincs Ha nagyritkán Bécsbe látogatok, bebicegek az Euró- pa-kávéházba. Mindenfajta magyarral lehet ott találkozni, idegenbe szakadt drága hazánkfiától különféle disz- szidensekig. Az ember hall néha valamilyen pletykát, kerekre hizlalt hazugságokat, nevet, vagy bosszankodik, aztán elbúcsúzik egy időre azoktól a tájaktól. Minap megint ott ülök, betéved egy régi ismerős, leül egy kávéra,'érdeklődik, mesél, aztán — eléggé harsogva — elbúcsúzik. — Szóval maga fejes otthon, és mikor utazik vissza? Hát ez mit akar? •— Nem. vagyok fejes, de holnap utazom. — Hát akkor áldja meg magát az isten összes kezével. Alig lép ki az ajtón, a szomszéd asztalnál felemelkedik egy pipás, ezerszínű nyakkendőbe és ingbe öltözött, bokszoló arcú, masszív úriember és az asztalomhoz sündörög: — Hallo... Bocsánat, én is magyar, csak már régen odaát, Amerika, megengedi, hogyLeül az asztalomhoz, benyúl a zsebébe és az orrom elé tart egy névjegyet, amiről kiderül, hogy cégkártya — Az úr vissza Budapestre, már holnap? — Úgy van. Miért kérdi? Most suttogóra fogja a hangját: — Volna egy. jó üzlet. Sok dollár. Rám kacsint a bal szemével. Elragadó az ilyen látvány: egy tökfej. benne disznószemek, ezek közül az egyik kacsint! — Jó business... — szünetet tart, újra megerőlteti a szemét, nagyot pöfékel a pipájából és a hatásos szünet után felteszi a kérdést: — Ismeri maga magyar börtön? Ottani ":og-Sing? Híres vagyok lélekjelenlétemről, mindig feltalálom magam, ha kádereznek, — Hogyne. Ültem már néhányban. Partnerem elmosolyodik, ez még nagyobb esztétikai élvezetet nyújt. — Mister tréfál. Úgy gondolom, hogy börtönfőnökség, a Bosst ismeri, aki szállít a börtönöknek, meg... szóval, érti? Szeretem az igazságot, így szólok hát: — Nem, nem értem. — Hallottam ahogy barátjával beszélt, ezzel itt. Maga Budapesten jó összeköttetés. Én már akartam odautazni, a Bankgasse mondta, hogy kapok vizűm, de ha maga ott ismerős, maga közvetít, kap 10 százalék provízió, kitűnő üzlet, érti? Majdnem olyan értelmes arcot vágok, mint amilyen az övé, ebből megérti, hogy fogalmam sincs, miről beszél. — Szimpla ügy, kérem. Nekünk szükség van rengeteg bilincs, van barátom a Justic, szóval megfelelő helyen Washingtonban átvesznek tőlem ötvenezer, százezer bilincs. Maguknál biztos olcsóbb és nem kell any- nyi, nálunk ez a forró nyár, niggerek, mit meséljem, nem tudunk eleget termelni Én veszek magyar bilincs, adok dollár, kiviszem Amerika. Ott kint örülnek, és maga is örül, szép business. Mennyibe kerül maguknál egy bilincs? Mindig mondták rólam, hogy tudatlan vagyok, mert nem megyek le a zajló életbe. Most itt állok a legnagyobb kánikula idején és nem tudom, hogy mennyibe kerül egy bilincs. — Nem tudom. Disznószeme tízszeresére tágul: — Nem tudja? Uev szégyellem magam, hogy egy szót se bírok káé nyögni. Csak a fejem rázom. — Mégis, aproximative..; Ötven forint?... N’ -'cvan?... Maga felsrófol árát. Nem lehet becsapni! Száz forintot nem adok. New York-ban minden kirakatban ott van kettő és fél dollár egy bilincs! Lakattal! És még a transzport és magának provízió és nekem profit- ingyen dolgozzak? Oly heves a kitörése, hogy összehúzom magam és egy szót se merek válaszolni. Látja, hogy lehetetlen fráter vagyok, az üzletkötésre nincsen kilátás, legyint, felkel az asztaltól, pipájából nagy go- molyag füstöt az arcomba fúj, aztán kievickál a kávé- házbőL Most csak attól tfflek, hogy a Magyar Nemzeti Bank szememre hányja majd. hogy egy ilyen zsíros valutaüzletet elszalas^tpttapü
