Kelet-Magyarország, 1968. október (25. évfolyam, 227-256. szám)

1968-10-12 / 240. szám

1 ©Mai RELET-MAGYARORSZÄG 1968. október IS. Péter János beszéde (Folytatás az 1. oldalról) Továbbiakban Péter János a közel-keleti kérdéssel, majd az Afrikai Egységszervezet tagállamainak csúcstalálkozó­jával és az Egyesült Nem­zetek második kereskedelmi és fejlesztési konferenciájá­val foglalkozva rámutatott, miként lehetett a bonyolult­ság mellett pozitív eredmé­nyeket elérni a nemzetközi problémák jelentős terüle­tein. Mindezen eredmények között merész és óvatos tö­rekvések, sőt harcok is vol­tak és vannak, amelyek leg­mélyebb tiszteletünket ér­demlik ki — folytatta — le­het és — mondjuk ki — kell is, hogy e tapasztalatok ösz- szessége ösztönözzön bennün­ket a szükséges előfeltételek megteremtésére, hogy lépés­ről lépésre haladunk körül­tekintően előkészített ösvé­nyen magasabb célok felé a mai és jövendő nemzedékek érdekében. A vietnami és k<izel-keleti helyzetről A vietnami kérdésben a legközelebbi reális cél az, hogy a párizsi előzetes meg­beszélések alakuljanak át valódi tárgyalásokká. Az Egyesült Nemzetek jegyző­könyvei tanúsítják, hogy a magyar delegáció már 1965 októberében, a XX. ülésszak általános vitájában felhívta a tagállamok figyelmét, hogy a vietnami háború kérdésében a tárgyalóasztalhoz vezető egyetlen mód az, hogy felté­tel nélkül szüntessék be a Vietnami Demokratikus Köz­társaság bombázását és a bombázások felújításával va­ló fenyegetés nélkül. A bom­bázások részleges korlátozása ebben az évben lehetővé tet­te, hogy előzetes megbeszélé­sek kezdődjenek Párizsban. Csakis a bombázások és a Vietnami Demokratikus Köz­társaság ellen irányuló egyéb harci cselekmények teljes és végleges beszüntetése vál­toztathatja az előzetes meg­beszéléseket valódi tárgyalá­sokká. Az összes érdekeltek­nek meg kell érteniük — s azt hiszem, könnyű megérte­ni — hogy bombatámadások és újabb bombázások fenye­getése alatt nem lehet ér­demleges tárgyalásokat foly­tatni, A Magyar Népköztársa­ság teljesen szolidáris a Viet­nami Demokratikus Köztár­sasággal és a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front­tal. Meggyőződésünk, hogy az ő javaslataik Délkelet- Azsia népeinek békés fejlő­dését szolgálják. Az ő javas­lataik tisztességes lehetőséget nyújtanak az Egyesült Ál­lamoknak arra, hogy vissza­lépjen ebből a tragikus ügy­ből és segítenek véget vetni a vietnami háborúnak. A közel-keleti válság bé­kés és politikai megoldása elérhető, ha és amennyiben Izraelt meg lehet győzni ar­ról, hogy a Biztonsági Ta­nács tavaly novemberi hatá­rozata nem vita tárgyát ké­pező napirendi pont, hanem azoknak az irányvonalaknak az összefoglalása, amelyek alapján annak a térségnek bonyolult problémáit meg le­het és meg kell oldani. A közvetlenül érintett arab ál­lamok hajlandók közremű­ködni, hogy kidolgozzák azo­kat a lépéseket, amelyekkel a Biztonsági Tanács határo­zatának rendelkezéseit végre kell hajtani. Izrael támoga­tói azzal tehetnének szolgá­latot Izraelnek és az egész világnak, ha rábeszélnék az izraeli kormányt, hogy tegyen eleget a Biztonsági Tanács határozatának. A z NSZK és az európai biztonság Az európai helyzet az el­múlt években nyugalmasnak tűnt. Több ülésszak általános vitáiban többen is rámutat­tak az Európában tapasztalt stabilitásra és a biztonság megnyugtató jeleire. Jelenté­sek láttak napvilágot két és többoldalú megbeszélésekről, egy összeurópai biztonsági konferencia előkészítése tár­gyában. A közgyűlés megfelelő ülés­szakainak jegyzőkönyvei ta­núsítják, hogy a magyar de­legáció szüntelenül óva in­tett a hiú reményektől és illúzióktól. Hangsúlyoztuk, hegy a nyugalom Európában csupán felszíni jelenség, hogy a felszín alatt a lényeges kér­dések nem változtak, hogy az európai problémák, amelyek gyakran okoztak súlyos fe­szültséget a világ ama ré­szén, két világháború bölcső­jében, még nincsenek meg­oldva, hogy a legnagyobb ka­tonai erők az úgynevezett óvilágban vannak összponto­sítva, és hogy egy termonuk­leáris pusztítás legfenyege­tőbb veszélyei éppen onnan indulhatnak ki. Ez volt a helyzet Európában akkor is, amikor mi itt optimista be­szédeket hallgattunk. Anélkül, hogy leegyszerű­sítenénk az európai helyze­tet, amelynek bonyolultságá­val teljesen tisztában vagyok, tulajdonképpen azt lehetne mondani, — ahogy már szám­talanszor elmondottuk ■»-, hogy az európai biztonság alapvető kérdését meg lehet­ne oldani olyan valóságos tények kifejezett nemzetközi elismerésével, melyeket az összes érdekelt felek elismer­nek de facto, de amelyeket nem mind fogadnak el de jure. Itt a két német állam létezésére gondolok, Nyugat- Berlin különleges jogállására, az Odera—Neisse határnak és a két német állam határá­nak véglegességére, beleért­ve a közöttük húzódó határ­vonalat. A két német állam létezése történelmi szükség- szerűség. Ennek megvan a maga történelmi, politikai és szociális háttere. Európa és a világ békéjének és bizton­ságának alapvető előfeltéte­lét jelenti mindennek az el­ismerése. Az újraegyesítést célzó semmilyen akció nem lehet jogos, ha az nem a két német állam létének elisme­réséből indul ki. Az elmúlt években minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormányát és szövetségeseit rávezessük e történelmi realitások elisme­résére. Fáradozásunk hiába­való volt, illetve nem sok eredményre vezetett. Nyugat- Németországban újabb kato­nai előkészületek történtek, majd felélénkültek a re- vansista és neofasiszta irány­zatok a közéletben és a poli­tikai manőverezések a törté­nelmi realitások ellen, mi, a Varsói Szerződés tagállamai, javaslatokat tettünk egy euró­pai biztonsági rendszer ki­dolgozására a katonai szö­vetségek egyidejű feloszlatá­sa mellett. Ez is hiába tör­tént. Sőt új kezdeményezé­seket tapasztaltunk az euró­pai NATO-csapatok megerő­sítésére. Ezenkívül tagadha­tatlan jelek szólnak amellett, hogy az Egyesült Államok bizonyos körei az európai fe­szültség felújításával szeret­nék elhomályosítani délkelet­ázsiai politikájuk nyilvánvaló kudarcát. Nagyok a veszélyek Európá­ban és nagyok a veszélyek, amelyek Európa és az egész világ békéjét és biztonságát fenyegetik. Ezért kellett meg­erősítenünk frontjainkat, ha­tárainkat. Ezért voltunk kénytelenek megerősíteni Csehszlovákiát, amely föld­rajzilag a leginkább veszé­lyeztetett helyzetben van. Senki sem örül — senki sem örülhet —, hogy ilyen akció szükségessé vált. De kihatá­saiban hasznos les^ Európa és a világ békéjének ügyére. A Csehszlovák Szocialista Köztársasággal való együtt­működésünk, közös nemzet­közi felk.. .lsünk megszilár­dítása és megerősítése új és tartósabb alapot fog terem­teni a két és többoldalú tár­gyalásokhoz egy igazi békés európai biztonsági rendszer létrehozása érdekében. Ha majd leveti illúzióit, Nyugat- Németország is kétség kívül részese lesz ennek a rend­szernek. Csakis Nyugat-Né- metország őszinte és kons­truktív részvételével képzel­hető el egy igazán hatékony és békés biztonsági rendszer Európában. Mi minden ed­diginél rendezettebb, szilár­dabb és biztonságosabb Euró­pát tervezünk. Ez a terv va­lóban reális és megvalósít­ható. Megvalósítása hasznos lesz nemcsak az európai né­pek számára. Kormányom minden lehetőséget megra­gad, hogy részt vegyen az er­re irányuló nemzetközi együttműködésben. A fegyverkezési hajszáról és a teljes leszerelésről Az általános vita már az elején kedvező fordulatot vett. A Szovjetuniónak Gro- miko külügyminiszter által benyújtott javaslatai vezet­ték ki a közgyűlés XXIII. ülésszakát a hidegháborús veszélyek árnyékából a lesze­relési tárgyalások új lehető­ségeinek kedvezőbb levegő­jére. A jelenlegi nemzétközi helyzet összes problémái mellett a legnagyobb veszélyt jövónkre az a pusztító erejű nukleáris fegyverkezési ver­seny jelenti, amely belátha­tatlan tempóban fokozódik. Az atomkorszak mostani vi­szonyai között a legbiztatóbb esemény az volna, ha új tár­gyalások indulnának a fegy­verkezési hajsza megállítása feltételeinek kidolgozásáról és a konkrét leszerelési lépé­sekre vonatkozó tényleges egyezmények előkészítéséről. Az 1963 óta aláírt szerződé­sek a fegyverzetek és lesze­relés tárgyában gondos elő­készületek, két és tpbboldalú diplomáciai akciók eredmé­nyei. A szovjet kormány em­lékiratát először az első poli­tikai bizottság fogja tár­gyalni. Kétoldalú kapcsolatok és közgyűlési viták egyenget­hetik az utat a javasolt kér­désekről szóló tárgyalások felé. Ha bármilyen csekély siker születik a legkönnyeb­ben megközelíthető kérdések­ben, akkor a közgyűlés XXIII. ülésszaka úgy marad fenn az ENSZ évkönyveiben, mint az égjük legtöbbet nyújtó ülés­szak. És ez megtörténhetik a termonukleáris háború ál­landó és lappangó veszélyei ellenére. Amíg nem történik döntő lépés a valódi leszere­lés felé, addig nem téveszt­hetjük szem elől azt a tényt, hogy az enyhülési és feszült- ségi időszakok váltakozásai között is viszonylag függetle­nül e hullámzásoktól, állan­dóan a fejünk felett lebeg a termonukleáris háború ve­szélye. Eme könyörtelen va­lóság közepette foglalkozunk a jelenlegi nemzetközi hely­zet összes problémáival, kis és nagy kérdésekkel egy­aránt. Végül szeretném kifejezni szívből jövő és jól megérde­melt elismerésünket a köz­gyűlés XXII. ülésszaka el­nökének, Corneliu Manescu- nak, a Román Szocialista Köztársaság külügyminiszte­rének azért az eredmé' es munkásságáért, amelyet a közgyűlés egyik leghosszabb ülésszaka alatt bonyolult nemzetközi viszonyok között kifejtett. Jókívánságunkat fejezem ki a Guatemalái Köztársaság igen tisztelt külügyminiszte- rének, Emilio Arenales őexcellenciájának. Legyen a közgyűlésnek ez az üléssza­ka az ő elnöksége alatt kiin­duló állomás olyan új kez­deményezések számára, ame­lyek a nemzetközi kapcsola­tok megjavítására irányul­nak és főleg új utakat nyit­nak a leszerelési kérdésekről folytatandó tárgyalások felé. Fellőtték az Ápollo—7-et (Folytatás az 1. oldalról) csillapítják. Ezt a szájnyílá­sukba helyezik és lenyomják a folyadék áramlását szabá­lyozó gombot. Egy műszertáb­la közben pontosan mutatja a lenyelt víz mennyiségét. A legénység által fogyasz­tandó vizet az űrhajósok sa­ját maguk állítják elő három elem segítségével, amely a hidrogén és az oxigén vegyí­tésével szolgáltatja a szüksé­ges energiaforrást. Kis Csaba, az MTI tudósí- tója írja: Pénteken délelőtt a flori­dai Cape Kennedy kísérleti telepről fellőtték az első olyan Apollo típusú űrhajót, amelyben amerikai űrhajósok tartózkodtak. Az Egyesült Államok ezzel az űrhajóval akar embert juttatni a Hold felszínére 1970-ben. Az űr­hajó ezúttal nem viszi ma­gával az úgynevezett Hold­járműveket, azt a berende­zést, amellyel két űrhajós a Hold felszínére akar majd leszállni. A kísérlet célja az űrhajó és a szállítórakéta főbb berendezéseinek műkö­dése közben történő kipróbá­lása. Az űrhajó a kilövés után elválik a hordozórakéta utolsó fokozatától és az űrha­jósok számos kísérletet hajta­nak végre. Mint emlékezetes, as Apollo űrhajó kabinjának hi­bái következtében a múlt év­ben három amerikai űrhajós vesztette életét. A kabint most teljesen átalakították és ellátták különböző mentő­berendezésekkel. Az ameri­kai tudósok remélik, hogy a kísérletek során a berende­zések alkalmasnak mutat­koznak a holdrepülés végre­hajtására. A háromszemélyes űrhajó a tervek szerint ok­tóber 22-én a reggeli órákban száll le az Atlanti-óceánra. Az űrhajó fellövése előtt az amerikai lapok nagy része emlékeztet arra, hogy a Szovjetunió a Szonda—5 út- jával rendkívül nagy lépést tett az ember holdutazásának megvalósítása felé. Külpolitikai összefoglaló Szovjet reagálás Ehan „béketervére** Uj DNFF-iroda Párizsban Aba Eban izraeli külügy­miniszternek a minap a köz­gyűlésen elhangzott beszédére élénken reagál a szovjet saj­tó. A Tel-Avivban kidolgo­zott és a világszervezet elé terjesztett izraeli „béketerv­vel” kapcsolatban moszkvai politikai körökben nyomaté­kosan emlékeztetnek arra, hogy a közel-Heleti krízis ren­dezését csak a helyzet rea­lisztikus megközelítése segít­heti elő. Mindenekelőtt en­nek a kívánalomnak nem fe­lel meg Eban kilencpontos javaslata — de a nemzetkö­zi jog elfogadott normáinak sem, hiszen az egész prog­ram a Biztonsági Tanács még tavaly novemberben elfoga­dott határozatának szabotálá- sából indul ki. Pontosabban — hangsúlyozzák a szovjet kommentátorok — Tel-Aviv- nak abból a törekvéséből, hogy továbbra is megszállva tartsa az általa elfoglalt arab területeket. Felhívják a fi­gyelmet a hivatalos izraeli szóhasználat megváltoztatásé­Őrült a parancsnoki hídon Arnheiter kapitány hőstettei Külsőre nem látszott rajta semmi különös. Olyan volt, mint az átlagos amerikai tengerésztisztek: határozott, céltudatos, nyakkendője min­dig szabályosan megkötve. Szerette a wyskit és a jó szivarokat. Egy sor kitünte­tés tanúskodott katonai ér­demeiről. A 43 éves Marcus Aurelius Arnheiter társasá­gában gyakran emlegette hí­res nagyapját — bizonyos Louis von Amheitert, a re­pülés német úttörőjét. Csak sokkal később derült ki az amerikai haditengerészeti minisztérium archívumából, hogy ilyen nevű repülő-úttö­rő sohasem létezett. No, de ne vágjunk a dolgok elébe. Az érdemes tengerész 1965. decemberében a hawaii Pearl Harbour-1 amerikai támasz­ponton átvette a „Vance” nevű romboló parancsnoksá­gát. A beiktatás után az új kapitány első ténykedése az volt, hogy kicseréltette a lak­osztályához tartozó WC-csé- szét. Ragaszkodott, hogy az új csésze fehér színű legyen, mert az eredeti fekete színű ..bántotta szépérzékét”. Ezt követőleg jelentette, hogy a Vance romboló harcra kész. \ vietnami térségbe irányí­tották. Azt a feladatot kapta, hogy partmenti őrszolgálatot vé­gezzen, a halászcsónakokat, dzsunkákat ellenőrizze, nem csempésznek-e fegyvereket a partizánoknak. Ez a feladat azonban nem elégítette ki a harcias kapitányt, és hama­rosan kidolgozta saját hadi­tervét. A hajó egyik motor­csónakja állandóan a part közelében körözzön — csal­étekként a partizánok szá­mára. Ha az ellenség a csó­nakra támad, a háttérből fel­tűnik majd a Vance és a szabadságharcosok állásait a parton szét fogja lőni. ön­kénteseket próbált toborozni a legénységből a motorcsó­nak számára. Minthogy ön­kéntes jelentkező nem akadt, ő jelölte ló az „önkéntese­ket”. Útban Vietnam felé „harci diétát” rendelt el a legénység számára: túróból, kókuszvaj­ból és gyümölcszseléből. A matrózoknak égett ugyan a gyomruk, de tudomásul vet­ték a „különleges felkészí­tést”. A hajó négy hét múlva ér­kezett a vietnami partokhoz és a legénység nem kis nyugtalansággal állapította meg, hogy a kapitány min­denütt partizánokat vélt föl­fedezni, A dzsunkák ellenőr­zése helyett, amelyekre pa­rancsot kapott, a zárt had­műveleti területre hajózott. Elhatározta, hogy beavatko­zik, „Az én helyem ott van, ahol harcolnak”- — mondo­gatta. Pedig az elhagyott, homo­kos parton rajta kívül senki sem látott „ellenséges állá­sokat”. Arnheiter mégis el­rendelte, hogy a partot tűz alá kell venni. Az értelmet­len akció után így jelentett a főparancsnokságnak: „Már az első lövéssel megsemmisítet­tünk egy ellenséges állást.” Arnheiter a jelentését elküld­te a sajtónak is, mellékelte hozzá az életrajzát. Néhány nappal később a kapitány ismét gyanús moz­gást észlelt a parton. Löve­tett. „Visszalőnek!” — álla­pította meg. S a tüzelést csak akkor szüntette be, ami­kor a parton már semmi sem mozgott. Partra szálltak, s megállapították az ered­ményt: a gránátok két tyú­kot lőttek szét. Ismét ment a hadijelentés, mely szerint a Vance romboló Arnheiter pa­rancsnoksága alatt ellenséges állásokat semmisített meg. A tisztek és a legénység egyre nagyobb aggodalommal figyelték a kapitány különös viselkedését, de nem kockáz­tatták meg az ellenállást, mert hisz ezt a tengerészeti törvények szigorúan tiltják. Két hónap múlva a felső parancsnokság ellenőrzésekor megállapították, hogy a hajó legénysége és tisztjei „dep­ressziós állapotban vannak”. A hadbírósági tárgyaláson derült ki később, hogy a ka­pitány a legénységet állandó­an nyugtatószerek szedésére kényszerítette, úgy, hogy már szinte beszámíthatatlan álla­potban voltak. A parancs­nokság vizsgálatot rendelt el. Mielőtt azonban az eljárást megindították volna, Arnhei­ter kapitány még egy hadi­tettet kívánt végrehajtani. Parancsot adott, hogy egy — a közelben cirkáló állítólagos kínai tengeralattjárót síily- lyesszék el, ha kell, akár atomtöltetű rakétával is. Egyik tiszt figyelmeztette, hogy ennek az akciónak be­láthatatlan következményei lehetnek, mire Arnheiter ki­jelentette: „Egyelőre én va­gyok a kapitány!” Szeren­csére nem bukkantak ten­geralattjáró nyomára. Néhány nappal később, — pontosan 99 nappal a pa­rancsnokság átvétele után — a kapitányt rádióparanccsal Saigonba rendelték. A had­bíróság Arnheitert beszámít- hatatlannak minősítette, és azonnal leváltotta. Eddig a történet, amelyről a Stern című nyugatnémet képeslap számolt be. A dol­got talán ezzel le is zárhat­nánk. De óhatatlanul felme­rül a kérdés: az emberiség érdekében nem kellene-e előbb megvizsgáltatni az Arnheiterek elmeállapotát, mielőtt az atombombát rá­juk bízzák. Gáti István ra. Eleinte csak megszállt te­rületekről beszéltek Tel- Avivban, ma már azonbaa gyakran hallani „volt egyip­tomi és volt jordániai terüle­tekről” szóló kitételeket is* Sajnos, ebben a kérdésben nem függ minden a Szovjet­uniótól, amely nem vállal­hatja magára valamiféle „büntető kéz” szerepét. Ez aa ENSZ illetékességi köre — ál­lapítja meg a szovjet folyó-, irát^ Atlanti körökben folytató­dik az elmúlt napok nagyon!« lázas tevékenysége. Washing­tonban Johnson elnök fogad­ta Medivi olasz, Stewart brit és Debré francia külügymi­nisztert, akikkel — a giadott közlemény szerint a vietna­mi háború mellett mindenek­előtt „a NATO-val és a cseh-, szlovákiai eseményekkel kap­csolatos kérdéseket” vitatta meg. Bonnban befejeződött az Atlanti Szövetség úgyne­vezett nukleáris tervező cso- porjának értekezlete, ame­lyen hét tagállam hadügymi­niszterei és magas rangú tisztjei vettek részt. A közle­mény ugyan ködbe burkolja a tanácskozás lényegét, de efelől sok kétsége senkinél« sem lehet. Nyilvánvalóan ar­ról van szó, hogy a NATO vezetői a tanácskozás tényé­vel és időzítésével folytatták a nemzetközi légkör „lehűtés sére” irányuló kísérletsoroza­tukat. Miközben a dél-vietnami fővárosban tovább tart a fe­szültség és a zűrzavar, a ha­zafiak újabb jelentős sikert könyvelhetnek el — ezúttal a nemzetközi diplomácia po­rondjára Párizsba érkezett Pham Va Ba, a DNFF kül­ügyi bizottságának tagja és Thanh Lam, a Dél-vietnami Felszabadítási Front másik képviselője, hogy megnyissák a francia fővárosban a DNFF első, nyugaton működő tá­jékoztató irodáját, amelynek működéséhez a francia kor­mány már korábban hozzájá­rult. Az újságírók kérdéseire Pham Van Ba tömören ér­zékeltette az esemény jelen­tőségét: „A dél-vietnami sza­badságharcosok ügye jól áll, hiszen különben aligha nyíl­na mód arra, hogy tájékozta­tó irodát nyisson a francia fővárosban.

Next

/
Thumbnails
Contents