Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-15 / 217. szám
tSßS. szeptember KELET-MÁGYARORSZAO — VASÁRNAPI MELLÉKLET T. w«al H. Barte Lajos; O O 50 EVE TÖRTÉNT 1918 nyár utóján, augusztus végén és szeptemberben már ötödik éve tartott a világháború. A frontokon ágyú, géppuska és gáz, a hátországban éhség, nélkülözés és betegségek szedték áldozataikat. Egyre inkább világossá vált a központi hatalmak elkerülhetetlen veresége. A néptömegek sztrájkkal, tüntetésekkel adtak kifejezést fokozódó elégedetlenségüknek. Az isonzói offenzíva után — amely sikertelenül végződött —, a katonák tömegesen dezertáltak az olasz frontról. A Parlamentben a Károlyi Mihály vezette ellenzék drámai üléseken csapott össze a császári és királyi udvart hűségesen kiszolgáló kormánnyal. Napról napra feszültebbé vált a légkör. Az ország rohant a forradalomba. Ez még a kezdet. Egyházi áldást kapnak a frontra Induló katonák fegyverei... S aztán íme az eredmény: nyomorék katonák az egyik tábori kórház előtt. 1913 szeptemberében már tömegesen hagyták el a frontot a félrevezetett katonák. A VÍZIMEN! ö Az öregember vizimentő lett: csónakkal egész nap a vizen, és úszik, ha menteni kell. De már nem tudott úszni. Valamikor, legénykorában átúszta a Balatont. Most még a földön is csak bottal járt. Hatvanéves volt a lába. Amikor beesteledett, hazament, és a veje mindent megtudott — leült mellé az asztalhoz. — Menteni akar, de nem tud úszni. Mégis felvállalta a munkát. Holnap odamegy, és megmondja, ne haragudjanak... — Mindenki tudja, — mondta az öregember — hogy átúszom a Balatont — Régen megtette, de a múltkor is a szepezdi halász mentette ki... — A halász? — mondta áz öregember —, höö, mi mindent összebeszélnek. Csak megkértem, vegyen a ladikjába, és felvéti. Ennyi volt. — A halász maga mesélte, nekem mondta. Csak nem gondolja, hogy mást beszél? — Hazudott — mondta az öregember. — Oó! Honnan vette ezt a hazugságot?! Ha meglátom, megverem. — Csak maradjon békességben, és lássa be végre, hogy öreg lett. — Miért nem mondod2 hogy vén? — szólt ingerülten az öregember —, miért nem mondod mindjárt, hogy a kenyeret is te rágod meg, mielőtt megeszem? — Kicsit hallgatott: — Még nyolcvan kilós zsákot is viszek, ha akarod. A vej felnézett és lemondóan a levegőbe Intett. — Te nekem nem intesz — mondta az öregember —, az én asztalomnál nem intesz, mert akkor felállsz; és kimégy. — Hát jó — mondta a veje —, nem intek, de elmegy, és megmondja, hogy már nem tud úszni. Ha nem, hát én megyek. Az öregember vejére nézett. — Ha ezt megteszed, — mondta nyugodtan —, akkor keress más házat, itt lakni többet nem fogsz. A veje göcsörtös, szikár ember volt, a nyakán látszott, amint nagyokat nyel. Kis idő után szólt: — Én magának csak jót akarok. Egyszer eljött hozzánk az öntödébe egy ember, és azt mondta: „Húsz évig öntők mellett dolgoztam, ne féltsenek, tudom, mit kell tenni”. Egyszer aztán ráömlött a vas, csapoltunk, alálépett és elégett. Meghalt, mert sosem, volt még öntöknél. — Hehe — mondta az öregember —, most meg meséket mondsz — Nem, igaz amit beszélek. — Beszélj csak — mondta az öregember —, megszoktam, a levegő elviszi. — Egyszer meg — folytatta a veje —, amikor a magasépítőknél dolgoztam, egy ember eltagadta, hogy szé- dülős. Felmentünk, már a nyolcadik emeletnél jártunk, és akkor láttuk, hogy egyszer csak kapálódzik fel, fel az ég felé... aztán hiába szaladtunk, már késő volt, lezuhant, nyolc emeletről. És odalett. Az öregember erre nem felelt. Felállt, fogta a botot, átment a másik szobába, és lefeküdt. Amikor elvált a vejétől, még mosolygott, ám amint átlépte a küszöböt, komoly lett az arca, és a botot a sarokba vágta. Anélkül ment az ágyhoz. Alig várta, hogy odaérjen. Éjszaka nem aludt. Nem tudott elaludni. Csak forgolódott, és nézte a sötétet Amikor meg elszunyókált, ijedtében felriadt. Izzadt volt amikor reggel megmosakodott. Aztán elindult a felvállalt munkára. Tudta, amit a veje ígért nem meri megtenni; fél, hogy akkor nem lesz háza, ahol lakjon. Sütött a nap, melegítette az öregember arcát. Ült a ladikban, lassan, lomhán evezett, és mosolygott. De belül remegett. Sokan fürödtek. A legtöbbén csak álltak a sekélyben, de volt az úszók között négy, akitől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, ég aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma ne legyen semmi baj, és holnap ezek négyen már ne jöjjenek a Balatonba. Enni sem evett. Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagyta... És hirtelen felhangzott a kiáltás. Üvöltés volt. A nádas felől jött. Kankodva evezni kezdett. Az üvöltés még egyszer jött. De már több. A parton is sikítottak. Gyorsan csapkodta az eve_ zőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő fogy. K csónak alig haladt. Meglátta az ember helyét; bugyborékolt a víz. A nádas mögött a hínárnál. Már nem bírta tovább A ladik elakadt. Az ember nem jött fel. Csak bugyborékolt a víz. Zihált. Már nem bírta egy méterre sem. Az ember nem jött fel. A bugyborékok kisebbed tek. Kihajolt a csónakból. Lenyúlt a vízbe, és hirtelen — egyensúlyát vesztve, belezuhant. Minden elsötétült. Tő’pbre már nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg: mindkettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen markolta a másik haját — úgy találtak rá A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, kÖ_ rülvették, és azt mondták: az öregember bátor volt, ki akarta menteni a fuldoklót. ö tudta csak, félelmében fogta a másikat; fuldoklótól remélt segítséget. De nem szólt Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már biztosan tudta, nem tud úszni. A történetet egy újságíró is látta. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öregembert, és cikket írt róla. „Egy hatvanéves ember hőstette... A balatoni távúszás valamikori bajnoka, élete kockáztatása árán...” Harmadnap értesítették az öregembert: bátor magatartásáért kitüntetést kapott. Lassan olvasta a gépelt írást, és remegett a keze A veje mellette állt, és nézte az öregembert. Aztán halkan szólt: — Ne haragudjon, ne haragudjon, amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letette a kezében tartott írást, a vejére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt — Menjél — mondta —, szólj, a munkát tovább nem vállalom. Keressenek helyettem mást, holnap már nem megyek. A veje a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? —kérdezte —, éppen most mond le, amikor kitüntetést kapott? — Éppen most — mondta az öregember —, éppen azért! —, erőltetve nevetett, És maga elé nézett, és lát. ta, hogy még mindig remeg a keze. Mindennapos kép hozzátartozói. a korabeli pesti utcán: a veszteséglistát olvassák a fronton lévők (MTi fotó)
