Kelet-Magyarország, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
198S: szeptember f; RTTFT MA nVAPOR?? ÄC _ VA«^t»*»Tsr nm'r ff^T RT 7. oldal. Tahitótfalu és Kisoroszi között a Duna partján napok alatt valóságos cigányváros nőtt ki a földből. De kis híja volt. hogy amilyen sebtiben felépült, épp oly gyorsan a hullámok martalékává lesz, mert a Duna szintje igen rövid idő alatt két métert emelkedett. Aztán megint ripsz- ropsz: emberek tucatjai siettek oda, nyúlgátat emeltek a sátrak köré, s kezdődhetett a munka. Itt forgatta ugyanis a közelmúltban a Magyar Televízió a Cigánytánc című kis Játékfilmet. A körülbelül harminc perces táncfilm a maga eszközeivel arról vall,-hogy hogyan illeszkednek bele a cigányok mai, modern életünkbe, azután bizonyos események alkalmával hogyan tör elő lelkűk mélyéről hagyományok, ősi szokások tisztelete. A vajda temetése pontosan ilyen alkalom, melyre közelből-tá- volbó! összesereglenek a cigányok, bárhol, bármilyen munkakörben dolgozzanak is. Farkas István filmrendező irányította a forgatást, több fesztiváldíjas kisfilm, a másfél órás Duna-film és a plasztikus jégrevűfilm alkotója. Az operatőr Lukács Lóránt volt, és Vavrilecz Béla zenéjére, Manningrer György koreográfiája alapján táncolták az OKISZ Erkel Ferenc tánc- együttesének tagjai. — Filmünk jellege, mondanivalója miatt nem akartunk hivatásos táncosokat, például az Állami Népi Együttes tagjait szerepeltetni; az ő arcukat színpadról, filmről sokan ismerik — magyarázza a rendező — s az OKISZ együttes tagjai az amatőrök között talán a legkiválóbbak. A két szólótáncos, Fekete Anna és Reguli István is az együttes soraiból kerül ki. Reguli István már 1957-ben tagja volt a csoportnak, amikor Moszkvában elnyerték a VIT-díjat; majd a többiekkel együtt beutazta a Szovjetuniót, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Törökországot. Ausztriát és Franciaországot. Ez utóbbiból, a dijoni fesztiválról különösen kedves emléket őriznek; a kameruni népi együttes bravúros produkciója után került sor az ő cigánytáncukra. s féltek, hogy nehezen állja az összehasonlítást. Ám a siker fergeteges volt. Azóta már több ízben filmeztek is, Banovich Tamás egyik táncfilmjében, valamint a nyugatnémet Davaria Stúdió produkciójában kaptak szerepet. S most arra készülnek, hogy a hazánkban járt Grúz Népi Táncegyüttes látogatását viszonozzák Tbilisziben. Az OKISZ Erkel Ferenc táncegyüttesének tehetséges és világjáró táncosain kívül jelentős szerepet játszik a Ci- gánycáncban Maácz László és Madarász Katalin magyarnóta énekesnő. Ez a sikeresnek ígérkező film képviseli majd hazánkat az idei dublini folklór filmfesztiválon. Részlet a Magyar Televízió Cigánytánc című kisjátékfilmjéből. — Hol a kása? — Kása nincs. — Megetted? — Leégett... De most már elég, nyugodj meg, Szulu... így hívtam őt hét évvel ezelőtt, mostanában azonban csak rendkívüli pillanatokban használom ezt a szót, ugyanis „Szulű’1 kirgiz nyelven azt jelenti, hogy „tün- dévszép”. Szalija és Szulű — valahogy összecsengenek ezek a szavak, — helyesebben összecsengtek azelőtt hét évvel, amikor még reggelig tudtunk kószálni a kihalt utcákon, órákig álltunk a hídon és bámultuk a tova haladó vonatokat, amikor még nem voltunk férj és felesig, amikor ő szelíd lányka volt, amikor... szóval, az egész akkor volt... — No lene! Szulű!? Más r*?m jut eszedbe? — Hevesen beszélt, de én éreztem, hogy hangja ellágyult. A ,.£zi,úú”-nak magnetikus hatása • volt — de nem sokáig. Bírálja megfujía a kanálban á tejet, s inycsiklandóar megmozgatta a gyerek orra előtt Danijar kitátotta a száját, mint a verébfióka. g a kanalat figyelemmel kísérve várt. Ám az első korty után torka szakadtából elüvöltötte magát, tekeregni kezdett mint a giliszta és le akart csúszni a földre. Az anyja természete!... Szalija is rnsgi ' a „tejet”, s hangja úgy csattant fel, mint a csata kiáltás. — Ez tej?! — Igen, tej. — Ez kumisz... Az is csak volt! — A kumisz is tej, csak lóé — próbáltam a támadást higgadtan kivédeni. — Te egy nagy ló vagy, majdnem megmérgezted a gyereket! Na, ez mér több a soknál! így még sohasem sértett meg engem. Elhatároztam, hogy megszakítok vele minden diplomáciai kapcsolatot. „Goromba nőszemély, és még azt akarja, hogy szeressem és sajnáljam...” Átmegyek a másik szobába, fogom az újságot, keresztrejtvényt kezdek fejteni. Az asszony még sokáig pö- röl, a gyerekek sírnak, csörögnek az edények, de lassacskán elül a zaj. elálmo- sodom. Egyszeres?beszalad a szobába a ián* « : — Papa, gyerünk enni! Mama azt mondta, mossunk kezet. A tarkóm vakargatva kel letlenül állok fel. Nincs kedvem Szakjával találkozni. — Na, napácska. menjünk eihül az étel — húz a kezemnél fogva. — És a mama lehűlt már? — kérdezem kajánul. — Ó-ó. a mama nem leves! — érti félre Ajnácska Hallgatagon kanalazunk rrjindnyájan. Látom, hogy a szobában ideális rend uralkodik.-TT Ajnácska, tegyél fel teavizet! — fordul Szalija az ötéves lánykához. Na ez nekem szólt. Ajnácska még nem éri fel sem a csapot, sem a tűzhelyet. Belevágom a kanalat az üres tányérba, és indulok teát főzni. Aztán bekapcsolom a televíziót: a „Ballada a katonáról” című filmet vetítik. A feleségem, ahogy leszedi az asztalt, szándékosan csörömpöl az edényekkel. — Mama, oltsd el a lámpát. Jön a film — mondja Aj na. Szalija lekapcsolja a vil_ lányt. Én már láttam ezt a filmet, de megnézem, hogy gondolatban elrepüljek egy más világba, hogy ne gondoljak a jelenre, s az asz- szonyra, aki oly mesterien tönkre tudja tenni az ember hangulatát. Honnan tudhattam én azt, hogy tej helyet kumiszt forralok? Pereg a film. A feleségem a hátam mögött ül és hallgat. Először látja a filmet. Ölében tartja az alvó Da- nijart. Ajnácska a padlón hasal, a csíkos szőnyegen (onnan szereti nézni a tévét), különben 5 j.s csendes. Nagyon komoly, azt hiszem, mindent megért. A katona, tulajdonképpen még csak legényke, kama- szosan rekedtes hangon búcsúzik a leánytól, akivel űt- 'a során találkozott... Életükben először látták egymást és most örökre búcsút vesznek. Emlékezés Dr. jósa Andrásra ötven évvel ezelőtt, 1918 szeptember 6-án nagy gyász érte Szabolcs vármegyét. Meghalt: dr. Jósa András, Nem b lett volna ebben semmi meglepő, minthogy az emberek — és köztük az orvosok is — rendre meghalnak. halálát senki el nem kerülheti. Jósa András azonban nem „akárki”, nem átlagember vagy átlagos orvos volt, s hosszú 84 éves életpályája alatt működése és neve fogalommá vált elsősorban a megyében, de ennek határain túl is. Halálát a „Nyírvidék” című újság a következőképpen adta hírül: „Tegnap este meghalt a vármegyének a legkiválóbb, leglelkesebb, legtöbbet dolgozó, legkedvesebb embere: Jósa András dr., Szabolcs vármegye volt tiszti főorvosa és a Szabolcs megyei Múzeum utolsó napig volt igazgatója, országos hírű nagy tudós, kitűnő journalista... A mai ember nem hogy utolérni, de még értékelni is alig képes Jósa András kivételes tehetségét, és különösen páratlan egyéniségét. Jósa András nagy volt mint ember, nagy volt, mint tudós régész, de legnagyobb volt, mint orvos. Olyan kiváló orvos volt, hogy „a Korányiak szülőföldjén vetélkedhetett a legjobb magyar orvos titulusáért.” (Krúdy) E nagy ember halála óta azonban már eltelt 5 évtized, kortársai és barátai már nem élnek, s új nemzedék — és ezen belül új orvosgeneráció — nőtt fel, amely már alig-alig tud valamit Jósa Andrásról. A helj'beliek általában tudják, hogy van Nyíregyházán Jósa utca, a Jósa- múzeum is ismert, de a névadónak, ennek a zseniális nyírségi orvosnak egészség- ügyi pályafutása, orvosi működése és közegészségügyi működése már kevésbé. Ezek lassan-lassan mind feledésbe mentek volna, azonban szerencsére 1958-ban dr. Csallány Dezső, a Jósa-mú- zeum jelenlegi igazgatója ösz- szegyűjtötte Jósa András hosszú életének irodalmi munkásságát, mely most már minden érdeklődő számára hozzáférhető. Jósa mintegy 334 régészeti és 227 egészség- ügyi közleményt írt. A mai ember, illetve mai orvos számára különösnek tűnik, hogy írásai olyan napilapban jelentek meg, mint ma a „Keiet- 1VÍ agyar ország”. Gyakran előfordult, hogy az Archeológiái Értesítő nevű tudományos réCsendes szipogást hallok a hátam mögött — Szalija sír. Ajnácska felemeli a fejét, látom, amint megvillan sze- mecskéje. — Mama, miért sí-irsz, — nyújtja el a szót — hiszen biztos nem fog meghalni. — Megölik — feleli komolyan Szalija. — Honnan tudod, hogy megölik ? — A bácsikád mondta. Ránézek a kislányomra, gyengéden megsimogatom a fejét. Arcocskája könnyes. Nem tudja elviselni, ha az anyja sír! Nézem az alvó fiúcskát — egészen az anyjára hasonlít. Szeretem mikor alszik. Mindent meg fogok tenni, hogy ő nyugodtan alhasson. Hiszen ezén áldozta életét apám, ezért nem láthatta meg az unokáját... Kikapcsolom a televíziót. Ezekben a percében a mi kicsinyes családi perpatvarunk nevetséges melodrámának hat M'nek vesztegetjük az időt? Miért, látszunk egy_ más idegeivel’ Hát ni>m butaság. Szalija mondd?' Miért hallgatsz? Odafordulok hozzá ö a földet nézi. Vajon m' re gondol? Felemeli a fejét. ■— Szeretsz te engem? — Igen... — Spin ?1SZ? — Tgen Fordította: Várkonyi Katalin gészeti folyóirat közvetlenü > a napilapokból vette át Jósa cikkeit. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy akkoriba: még kevés orvosi folyóira volt Magvarországon, továb bá, hogy Jósa András „Nyírvidék” belső munkatár sa volt. Sokan csak azért já ratták ezt az újságot, hog Jósa szellemes cikkeit, ismr retteriesztő írásait olvassák. S Jósa András orvosi mun kájában éppen ez a legna gyobb és legmaradandóbt hogy már abban az időbe: felismerte a lakosság egesz ségügyi nevelésének; felvilágosításának döntő szerepét az egészségügy fejlesztése és a járványok megelőzése vonatkozásában. Ezt Jósa törnörer így fogalmazta meg, s ez ma Is időszerű: „Egészségügyi vallást kell teremtenünk, hogy a hygienia kereke vígan forogjon.” Azt is mondhatnék hogy Jósa András hosszú életének orvosi és régészeti tevékenysége nem egyéb, mint szakadatlan felvilágosító munka. Képzeljük csak el, mek kora eredmény az, hogy fel világosító és népnevelő munkája hatására a megve lakossága többé nem dobta el vagy semmisítette meg a szántás közben vagy építkezéseknél talált régiségeket, hanem jelentették vagy bevitték a múzeumba. Ugyancsak alapvető egészségügyi meglátása JósánaK, hogy a lakosság egészségügyi nevelését a legalsó fokon, az „elemi oskolában” kell kezdeni, „mert a felnőttek megkeményedett agy velejébe újabb benyomások nehezen hatolnak.” Olyan emberek írjanak egészségügyi kátét az iskolások részére, akik a téma ismeretén felül „Pósa Lajos vagy Benedek Elek talentumával is bírnak, hogy az írott malaszt a gyermek keblében megfakadjon és gyümölcsöt hajtson.” Azt hiszem, Jósa doktor ezen tanítását kellene legjobban megszívlelnünk és realizálnunk. Megemlítem itt még azon javaslatát, hogy az egészségügy tanítása terén legjobb eredményt elért tanítókat külön jutalomban kellene részesíteni. Az emberek olykor még ma is húzódoznak a kórházi kezeléstől és ápolástól, hát még 50—100 évvel ezelőtt mennyire idegenkedhettek tőle. Jósa a 20 éves nagykállói kárház igazgató főorvosi működésé alatt annyira eloszlatta a lakosság bizalmatlanságát, hogy a Korányi Frigyestől átvett 8 ágyas kórházat 84 (!) ágyra kellett fejlesztenie a nagy igény kielégítése végett. Operált kizárt sérvet, megnyitott tályogokat, lymphomákat, amputált végtagokat, nagy sikerrel végzett szemészeti (hályog) műtéteket. Szemmuté- teit a világhírű Graefe, berlini szemészprofesszortól tanulta, de megfordult Langen- beck ugyancsak berlini sebész tanár klinikáján is. Jósa mint ember s mint orvos is igen inventiosus volt. PL: húgykőeltávolításra saját tervezésű instrumentumot használt. Két ízben járt Koch Róbertnál, a gümőbacillus és tuberculin világhírű feltalálójánál, s útjáról a „Nyírvidék” hasábjain nyomban tájékoztatta a „vármegye közönségét”. Életművének csak egy-egy töredéke is megőrizhette volna nevét az utókor számára. Még címszavakban is hosszú felsorolni nevezetes kozeeesz- ’égügyi intézkedéseit, nicgiá- :ásait. Bevezette a betegségi, is halálozási statisztikát, áttervezte a halott kém lést. s nőst már reális adatokra lá- naszkodva állította össze hi- •es „Egészségügyi jelentés”- jit, amelyeket havonta közolt a „Nyírvidék” Hivatalos mei- éklete. Foglalkozott oába- iggyel, a gyermekvédelem rendezésével, kere: zt ül v it. te, nogy a gazdasági cse'édek lakását elfogadhatóvá tették. Nagyszabású ivóvíz javítási programot kezdeményezett: javaslatára a typhus és aho- lerfi járványok megeiőzese céljából megyei szabályrendeletet hoztak, amely szerint minden község 1000 lakosonként 1 kutat köteles fúratni. (kb. 400 kutat fúrtak!) A szembeszökő eredmény láttán a községek elöljárósága és lakossága szívesen áldozott a kutakra. Jósa erről így irt: „csekély anyagi áldozatot ítéli hozni, hogy nagy emberáldozatot ne rakjunk a cholera oltárára.” illetve „Nem akkor kell a tüzet oltani, mikor már az egész falu ég, hanem mikor a fejét felütötte.” Jósa felismerte, hogy megyénkben egyes községekben a himlőoltás karról-karra való végzése következtében egész csecsemő-generációk fertőződtek meg vérbajjal, s az 1896. évi orvoskongresszuson tartott előadása és az illetékesekhez benyújtott memoranduma alapján elérte, hogy ezen ártalmas oltási módszert betiltva helyette a mai eljárást tették kötelezővé. Mind kórházi főorvosi, mind pedig megyei főorvosi működése idején kiterjedt orvosi gyakorlatot is folytatott. Messze vidékről felkeresték a betegek. Abban az időben a megtekintés, tapintás, kopogtatás és hallgatózás mellett más módszer még nem nagyon állt rendelkezésre a betegek vizsgálatánál. Üj módszernek számított akkor még a kopogtatás is, amelynek Jósa nagy virtuóza volt. Türelmesen meghallgatta, kikérdezte, megvizsgálta betegeit „trag valamennyinek ki nem kopogtatta a betegségét.” A maláriát olyan jól felismerte es gyógyította, hogy a chinin-pi- lulát, „Jósa-pilulának” nevezték. Természetesen nem ment minden olyan simán Jósa életében sem. mint ez a felsorolás, s meg nem értés vagy szűk látókörűség esetén gyakran mondogatta: „nem a mának dolgozunk, majd eljön az idő, amikor megértik. ’ Mi megértjük és megbecsüljük dr. Jósg Andrást büszkék vagyunk rá, hogy megyénkben éli és dolgozott. Jövőre lesz múzeumának centenáriuma, illetve halálának félévszázados évfordulója. A Szabolcs-Szatmár megyei múzeum és a megye orvosai készülnek a kettős évforcLuió megünneplésére. Dr. Jósa András Szabolcs- vármegye volt főorvosának élete jó példa arra, hogy — Krúdyt idézve — „No iám, nem mindig közepes a termés Nyírben, nemcsak a szabolcsi krumpli és a piricsoi árvalányhaj termése van biztosítva, hanem a jeles embereké is.” Dr. Fazekas Árpád Film a Tanácsköztársaság idejéről Két új magyar film előkészületei kezdődtek meg a napokban a Magyar Filmgyártó Vállalat 1. számú játékfilmstúdiójában. Gyöngyössy lm re fiatal rendező, „Virágva sárnap” címmel forgatja eh játékfilmjét, saját forgaU könyve alapján. Az 1919-be játszódó történet főhőse, ab — vállalva a történelmi for dulat diktálta feladatokat — a Tanácsköztársaság helyi di rektóriuma mellé áll. Sorsá* nem kerüli el: a fehér terro: darutoilasai megkínozzá! megölik. A történet magva egy, a nép száján élő bállá dából kerekítette a szerző. Révész György írta és rendezi az 1. stúdió másik új produkcióját „Az oroszlán ug- ■ani készül” című filmet. A örténet szerint egy náci pro- bsszor a második világhgbo- ■i idején jelentős eredmé- yekre jutott a baktérium- egyver kialakításában. Felhasználni már nem tudta, s a egyver dokumentációját valahol Jugoszláviában elrejtette. Börtönbüntetésének letöltése után megindul a hajsza a tervek után. Az izgalmas krimi operatőre Hildebrand 'stván lesz, s a tervek szerint a stáb kN etet tölt Jugoszláviában.
