Kelet-Magyarország, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-03 / 181. szám
ÍM8 augusztus S. rBLET-MASYARORSZAö f: «Ms« Januárban kérdeztük : hogyan lesz ? Késmárki György Páka Imréné Pataki Sándor Dzsedik Anna Angyal Sándor Négy munkás válaszol hogyan lett az új mechanizmusban Pozitív válaszok az első fél év tapasztalatairól Valljuk meg: tartottunk a gazdasági reformtól, az új ványitási rendszer következményeitől. A nagyobb önállóig nem vezet-e önkényes kedéshez? Milyen tempót dik- . Inak ezután, s mi lesz azzal, aki nem tud lépést tarta- i? A családoknál ezt kérdezték: mennyiből és hogyan tutink kijönni, jut-e majd legalább úgy mindenre, mint ed- 'g?... Fél év már eltelt s most a válaszokra voltunk ki- áncsiak a Nyíregyházi Gumigyárban. Késmárki György auril üzemi munkás, Pataki Sándor művezető, Páka Im- éné laboráns és Dzsedik Anna gépkezelőlány volt munkatársunk, Angyal Sándor beszélgető partnere. KÉSMÁRKI ÁTLAGA Késmárkinak láthatóan kedvére való volt a normát feszegető kérdés: jobban kell-e hajtania magát a munkásnak, mint azelőtt? Kurtán mondta előbb: „Ha az ember több pénzt akar, jobban is kell igyekeznie.” Ot éve van lassan a gyárban, alapitónak ' számít. „Januárban sem kelt másfelől fel a Nap. Ott volt a munka, hát csináltuk. De az is igaz, most valahogy kevesebb a ráérő időnk, talán kevesebbet is beszélünk meccsről, meg másról. Persze, ennek is megvan az igazi oka.” Nyomban kiderül, hogy ezt ők, maguk kívánták így. Jött a „vezérkar” le a tauril üzembe, közölte, kell a termék, amennyi csak lehetséges, hát vesznek fel embereket. Késmárkiék tudták, ezt megsinylené a keresetük, s mit szólna otthon az asszony, aki már megszokta a jó forintot, felül a kétezren. „Inkább a gépekből kellene többet kihozni, azzal kezdeni, mi is jobban járnánk.” Mi tagadás, tiltakoztak a gyors létszámemelés ellen s a „vezérkar rájuk bízta a dolgot, a termelékenység növelését. Késmárkiék nj'ertek. Átlag 100—150 forinttal keresnek többet, mint az „ómechanizmusban”. Késmárki például átlag 2400: forintot visz haza havonta. Háromszázzal többet, mint Pataki Sándor, a művezetője. — Furcsa, de így van és érthető, A tauril üzem egészségre ártalmas munkahely, jól megfizetik a fizikai munkásokat. És műszak közben kötelező pihenőidőkről kell gondoskodni. — kapcsolódott a beszélgetésbe Pataki, aki eredetileg közgazdásznak indult, de érettségi után vegyésznek csapott fel, a gyár „saját nevelésű” szakembere, 23 éves fejjel egész üzemet irányító művezető. Azt mondja most: — Húszmilliót megtermelni ötven emberrel, nem gyerekjáték. Nemcsak az igazgatók, a magamfajta kisebb irányítók is szabad kezet kaptak: csináljuk, szervezzük úgy a munkát, ahogy legjobbnak látjuk. Persze, ez sokkal nehezebb, mint a korábbi. Sose elég, amit az ember tanult, menet közben kell kiegészíteni az ismereteket. Van erre lehetőség a gyárban, de nem sajnálja a pénztárcáját sem a szakirodalomért. S mindezt havi 2100 forintért. Ráadásul fiatal házas, ifjú apa. Gyorsan felderül az arca, amikor kiderítjük: nincs messze az idő. hogy lakást kap a gyártól. „Ezt sem szabad kifelejteni a fizetésből”! A GYÁR — JÖVŐ Póka Imrénének nincs lakásgondja, a családi házban élnek házasságuk óta, a most már kilencéves kisfiúkkal. Itt, a gumigyárban dolgozik a férje is, lent, a hengerüzemben. Kettőjük keresete együtt ha eléri a 2800-at. — Ebből bizony a mostani árak mellett nem lehet fényűzően élni. — Ha a zöldségre, gyümölcsre gondol, vagy arra, hogy esetleg bútor, ruha kell, televízió, meg színház, akkor tényleg kevés. — így a fiatal- asszony. — Csakhogy mi nem vagyunk „tipikus” eset. Meg is tudjuk mihamar: a Póka-házaspár biztos, szépen jövedelmező állást hagyott el a gumigyárért, vállalva az anyagi kiesést. Gyárba vágytak, olyanba, amely közel van az otthonukhoz s amelynek jövője van. Sikerült a tervük, most férj, feleség együtt végzi a munka mellett a vegyipari technikumot Debrecenben. Segít a gyár, anyagilag, ahogy tud, de nekik is rámegy a keresetük egy része. „Tudtuk ezt, tartalékoltunk s most szerényebben vagyunk, jóformán csak a könyvekkel.” Ha végeznek — nincs már olyan messze — mindketten előbbre lépnek. KISPEST HELYETT NYÍREGYHÁZA Dzsedik Annát talán el sem lehetne kergetni a pvc üzemből, úgy megszerette munkahelyét, ahol 1300 forint pedig már szép keresetnek számít. Ennyire szerény volna Anna? — Februárig Vecsésker- tekaljáról jártam be Kispestre egy üzembe, kéthetente meg haza, Sóstóhegyre. Képzelheti, az albérlet, a koszt, az utazás után mennyi maradt a keresetből. De nem tehettem mást, itt a közéiben nem kaptam munkát. Most végre kapott, közel az édesanyjához, aki maga is a gumigyár dolgozója. Kevesebbet keres most, mint pesti szövőnő korában, de mégis jobban jár, több jut a keresetből a darabonként gyarapodó staférungra. Ez a helyzet, ilyen a hangulat fél év múltán a gumigyárban, ahol ugyanúgy kételkedtek az emberek a változás előtt, mint a többi munkahelyen. Erzsi, Kati, Mari RÉVBE JUTNAK — Mi már általános iskolában dolgozó nőnek készültünk. Lovagolni jártunk, úszni, na meg rengeteget bunyóztunk — nevet Dudics Erzsi Gátjalvi Katira, aki szorgos kézzel jésüli a haját. Vidoven Mari is vidáman üldögél az új, Vécsey utcai jodrásziizlet székében. Mind a három kislány a Vúcsey közi 12-es általános is’ólában végzett. Abban m i ndannyia n megegyezte k. hogy nem tanulnak tovább gimnáziumban, hanem dolgozni mennek. Gátfalvi Kati elvégezte a hároméves iparitanuló-isko- lát, most júniusban vizsgá- zo t és már önálló keresettel rendelkező, „dolgozó no”. — Tanulni lehet estin is. Különbözetit kell csak tennem, és a harmadik-negyedik osz’.üyt szerelném elvégezni a K' „suliiban. Fizetésem iTi • >n <--■ • í f,?' "1 mozog. Ha >z ' időm vau. legszívesebben alszom. De szeretek moziba járni, olvasni és hát otthon is akad — Egyenesen ezt a szakmát választotta? — Nem. Ide találomra jelentkeztem. Megszerettem, most niár itt maradok érettségi után is. — Az én életem elég kalandos volt! — tárja szét a kezét Dudics Erzsi, és nevet. — Először egy áruházba jelentkeztem tanulónak. Megígér íék, hogy az illatszer osztályra vesznek fel, de aztán a méterárura küldtek át. Ez nagyon rosszul esett és otthagytam. Beiratkoztam az es'i gyors- és gépíró szakra. Itt egy évet húztam le. mert a gyorsírás nem ment valami jól. Gyorsan elmentem dolgozni az ELEKTFR- FÉM Ktsz-be. Nagyon jó helyem volt, 900 forintot kaptam. De hamar rájöttem. hogy tanulni kell, anélkül nem élhet meg tz ember. Mezőgazdasági technikumba jelentkeztem. Pechem volt. A délelőttire öreg voltam az estire fiatal. Pedig mindig vonzott a növénytan, állatban. Agronómus szeretnék lenni — komoly arca felderül. A gumigyárnál kötöttem ki. Itt irodán dolgozom, 6 órát. Jó hely, fizetés is elég jó. De a legjobb, hogy tanulhatok. Hátha lesz valam; az agronóniusságból is! — újra nevet. Most Vidoven Mari ült Kati elé, aki nagy lendülettel fogott a munkához. —Én egyből a munkára szavaztam. Sokkal jobb, ha az ember kesében ■ biztos szakma van. — Először a dohánygyárba kerültem. Két évig dolgoztam itt, előbb csak félműszakban. Igv hamar szoktam meg a munkát. És soA „jó kezű“ ember munkája, gondja, öröme A nyíregyházi vásártér mellett a Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat új üzemcsarnokában nemrégen kezdték meg az MVE—280-as esztergapadok generáljavítását. E szolgáltatásnak szinte az egész ország a megrendelője. A 33 éves „bácsi" Aki az új üzembe, csarnokba lép félszáznál több munkába feledkezett ember, vagy harminc óriás méretű esztergapadot, s a terem közepén mint góliátot egy hatméter magas fúrógépet lát. A munka sokrétű. Ami feltűnő sok a fiatal arc, negyven év körüli embert alig látni. így a bácsi szó ritka, egy embernek azonban gyakran kijár. Tanulók, ifjú segédek így szólítják egyik szaktársukat: „Sanyi bácsi.” Sanyi bácsi, Palsák Sándor 33 éves. Csoportvezető. Most éppen nyakig olajos, ami nem csoda, hisz könyékig benne van az egyik esztergapad orsóházában és gyakorlatban mutatja meg, hogy kell a munkát végezni. Az apró termetű ember jellemzésére ott az üzemben sok jelző forog közszájon. Mondják; jó kezű, érti a dolgát, sőt az ifjabbak egymásközt; „jo tag”-nak titulálják. Fent és lent elégedettek vele. Miért? Erre talán leginkább saját szavai adnak magyarázatot. Az igények — 1957 március 1-től dolgozom itt. 1952-ben Miskolcon lettem lakatos szakmunkás. A végszerelőnek így én vagyok a legrégibb embere. — Tizenkét forint az órabérem, plusz csoportvezetői pótlék... Hát persze, hogy elégedett vagyok, mert nekem elvem, hogy annyit keressek, ami az igényeimet kielégíti. — Mi az én igényem? Hat a ház, az már megvan, 1959- ben építettem Oroson, ott lakom. Aztán a házba a berendezés. a bútor. Jórészt az is megvan. Meg hát igényem hogy úgy éljek, mint njüiden átlagember. Egy évben öt- ször-hatszor szeretek színházba járni, szeretem a tévét nézni és a ház körül a pár négyszögöles kertben dolgozgatni. „Mint minden átlagember”. Talán ez az a mondat, amiért azt mondják a fiatalok egymás közölt; jó tag és talán ezért jelentik ki más szakemberek, hogy Palsák Sándor példamutató. De lényegében a 33 éves lakatos mégiscsak csoportvezető. Vezető átlagon felüli szaktudással és mértéktartó okos szerénységgel. — Nekem nincsennek káros szenvedélyeim. A kollektívával megiszom ugyan egy-két pohárral, ha valahol összejövünk, de azon túl semmit. Nem dohányzom, nem költőm olyanra a pénzem, ami nem célszerű. . — Hogy mi okozza nekem az életben a legtöbb gondot? Most jelenleg az, hogy rossz az anyagellátásunk. Az első negyedévben például 22. a másodikban 23 esztergagépet csináltunk, s a harmadik negyedévben már 50-et kellene elkészíteni. Júliusban csak négy darab készült el. Mar szóltam is érte, hogy ez nem jól van így. Melyik a jó pénz? A szerelőműhelyben órabérben dolgoznak a munkások, órabérben, ami azt jelenti akár négy, akár tíz gépét készítenek a fizetésük nem csökken, megkapják ót a- bérüket. Miért okoz hát gondot ez Palsák Sándornak? — Nem mindenkinek 12 forint az órabére. Előfordul, hogy jönnek hozzám a szaiv- társak órabéremelésért. Es én jogosnak is találom, hogy javasoljam, de hogy tegyem ha saját hibánkon kívül nem tudunk dolgozni, nem tudjuk bizonyítani, hogy megdolgozunk érte. Aztán ha több gépet készítünk a prémium is nagyobb. így egyáltalán nem örülünk annak, ha nincs mit csinálni. Különben én személy szerint azt a pénzt szeretem, amiért megdolgoztam. Azt hiszem, így van ezzel más is. A végszerelők — 18 ember — nemrég szocialista brigádot alakítottak. Brigádvezetőnek egyhangúlag Palsák Sándort választották. Nem kell azt indokolni, hogy miért. Seres Ernő TOLDI It íltOLlM: VÁDOL: bílnös volt az sí világ1! Ahogy elhagytuk Fehérgyarmatot, mindjárt az első község végén, Penyige előtt népes tömörülés. Itt szélesedik ki a kis Szenke csatorna, s annak a partján ácsorogtak érdeklődéssel. Két csónakot néztek. Halászok indultak a csónakokkal. Mai technika „segítségével”: elektromos halászathoz kezdtek. Hát ezt akarták látni, akiknek idejük engedte. — Igen bizony. Most ez. De vissza lehet itt ugrani jó hatvan évet. Az nem volt ilyen látványos. Toldi Ká- rolyné tud arról leghűbben szólni — közli a megálló idegennel egyik középkorú férfi. Még el is magyarázza, hol lakik Toldi Károlyné. * — Hogy elmondjam megint, kedves. Szívesen tékát segített az, hogy szeretek dolgozni. Most a konzervgyárban dolgozom, mint gépkezelő. Három műszakos vagyok, így meg lehet keresni az 1300—1400-at is. — És a tanulás? Végleg abbahagyta? — Nem. Estin szeretnék leérettségizni. — A három műszak nem zavaró? — Nem. A gyárban segítik azt. aki tanulni akar. — Mi a helyesebb? Előbb érettségi, azután szakma, vagy fordítva? — Aki dolgozni akar, annak feltétlenül előbb a szakma. aztán az iskola. így jobb. — szerintem — ahogyan én csinálom. — Szórakozás? Mozi. színház, olvasás, és játszom a színjátszó csoportban. Ez ugyan a dohánygyáré. de még visszajárok a próbákra. együtt lépek fel velük. A dohánygvárra mindig szívesen gondolok vissza. Sok még az élmény. De a legfontosabb hogy — • ha zökkenőkkel is — mindhár- : man révbejutnak. Sipkay Monika szem én akárki érdeklődőnek. Mert iszonyú nagy tragédia volt az. Egyedül én éltem túl. Emlékszem pontosan: 1905, május 8-án történt. Tizenhárom éves voltam. Akkor küldtek először uradalmi napszámra szüleim. Azt mondták: ha megéhezek, akkor jöjjek haza. A falu elülső oldalán gyülekeztünk. Hogy majd csónakon kerülünk át a másik oldalra, az urasági búzavetéshez. Acatolásra mentünk napszámba. Húsz krajcárért egy napra. Mai szemmel nézve mit is ért az? Dehát akkor a szegénység igencsak parancsolt. Előbb átmentek a csónakon nyolcán. Visszajött ti- aennégyőnkért. Igen gyatra tákolmány volt, folyt bele a víz. Mire értünk vissza jött, már majdnem egészen megtelt. Mi azért, hogy kereshessünk napi húsz krajcárt, mind bele sorakoztunk. Farkasné evezett. Már nem emlékszem a férje keresztnevére. Elég az hozzá, hogy mindjárt, mikor elindultunk, igen veszélyesen megimboly- gott a csónak. Húzta lefelé a víz. Két férfi volt köztünk, azok ki is ugrottak. Kiúsztak vissza, a közelebbi partra. Mi még haladtunk, amikor egyszercsak teljesen megtelt az az átkozott tákolmány. Mind nők voltunk. Én a legfiatalabb. Nagyon megijedtünk. Mozgolódás keletkezett, mivel szinte egyszerre fel is borult a csónak. Ajjaj. Az a visítás, hörgés, csapkodás. Az életért!... Én valamiképpen fel tudtam kapaszkodni a csónak hátára. A többiek egymást markolászva, tépve merültek el. Egymást húzták le a vízben. Azon a helyen több méter mély. (Könny folyik a néni szeméből. Köténye alját emeli fel, azzal töröli arcát, szemét. Jó pár perc eltelik, míg újra tud szólni.) Mind oda vesztek. Az evező Farkasné maradt még meg valamiképp. Azt máig se tudom, hogy. De ő sem élte túl négy napnál... Nyolc szép lányt elvesztette a víz. Farkasné lett hozzájuk a kilencedik áldozat. Aztán azt hadd mondjam még el, a rettenetes nagy riadalmat. Mikor megtudta a tömeges halált a falu. Anyám is, szegény, magán kívül rohant a vízhez. Alig bírták megfogni, hogy bele ne pusztítsa magát a vízbe. Még nem tudta, hogy én megmenekültem. Ott feküdtem, kipihenni az iszonyú ijedtséget az egyik parti bokor árnyában. Majd én kiáltottam oda: Anyám! Édes jó anyám, én élek! Ne tegyen rosszat magával! Meg még az, hogy később én mutattam meg a hálóval keresőknek, hol vannak a... vízbehaltak. Ki is tudták venni mind. Aztán az lett a legfájdalmasabb, úgy tűntek el mind, mintha azelőtt se lettek volna. Már úgy értem, hogy senki felelős nem akadt értük. A szülők, hozzátartozók semmi elégtételt nem kaptak. Pedig biztosan gonosz volt az uraság, amiért engedte, hogy azzal a mi haszna csónakkal jussanak át a vízen a napszámba igyekvők. Bűnös az a világ is, melyikben ilyen szörnyűség megeshetett... Csak egyedül a nép, a falu, az őrizte meg, őrzi a borzasztó eset szomorú emlékét. Még ének is született róla. # Álltak az érdeklődők a szelídnek tetsző Szenke partján a műúí mellett. Nézték az elektromos halászatra induló két csónakot. De a szelíd viz iszonyú tragédiát mutat hatvanhárom év távlatából. Az egyedül életben maradt fájdalmas emlékezetével, vádjával. Miszerint „bűnös az a világ, melyikben ilyen szörnyűség megeshetett.” Asztalos Bálint
