Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-09 / 134. szám

IMS. JBnfü* 9. WSLBT-MAGYARORSZÁO 7. oldal A nép iskolái NÉPI RENDÜNK húsz esztendővel ezelőtt, 1948 június II-én államosította az egyházi kezelésben lévő iskolákat. A bányák, a gyárak, az üzemek, a bankok után a kulturáló- dás, a tudomány várai is a nép, a szocializmust építő ál­lam tulajdonába kerültek. Nem túlzás azt mondani, hogy ez az államosítás volt közoktatásügyünk eddigi legnagyobb sorsfordulója, hiszen nem csupán formai változást jelentett. Gyökeresen megvál­toztatta a nevelés és népoktatás szellemét, alapjait, hogy egy merőben új világ felépítésére, meghódítására készítse fel az ifjúságot. Évtizedes mulasztásokat pótolt az államosítás, hi­szen már a fejlett kapitalista országok egynémelyükében is jóval előbb belátták, hogy a közoktatás sajátosan állami fe­ladat, amelyet nem lehet különféle vallási ideológiák és ér­dékek szolgálatába állítani. S különösen nem lehetett egy olyan országban, amely a régi társadalmi renddel szakítva, a szocializmus építésének útjára lepett. Az egyházi iskolák idealista szemléletű, vallási megkötöttségekkel, előítéletekkel terhes szelleme nem illett bele szabad, friss, gyakorlati ten­nivalókkal, tervekkel, szinte telezsúfolt életünkbe. az iskolák Államosítása v<?it tehát kulturális forr /.'.'.Írnunk alapköve. Kezdődött azzal, hogy gondolkodást mag V.rbbezhetetlen merev tételekkel helyettesítő oktatás heh eb* természettudományos módszerek léptek: a gondol- !,. dórra, a cselekvésre való nevelés, amely gyakorlati életre készíti fel-az embert, s amely helyesen kapcsolja össze az ear .'.éti ismereteket a termelő munkával. At egyházi iskolákban tanító pedagógusok nagy többsé­ge s örömmel fogadta az államosítást, hiszen állami isko­ládra tanítani méltányosabb bánásmódot, nagyobb megbe­csülést jelentett. Különösen a falusi iskolák nevelői élezték akik gyakran megalázó feltételek között házról házra fúrva gyűjtötték össze járandóságukat, vagy a vallásos hí* V ökre kirótt .-.dókból kapták a fizetést. A tanulóifjúság helyzete is más lett az államosított is­kolában. Lépten nyomon érezték a szocial.zmust építő or­szág segítő akaratát. HÜSZ EV TELT EL AZÓTA. Ma már az akkori első- osztályos kisiskolások felnőtt emberek. Az államosítás nap­ja pedig történelmi dátum, amelyre mint távoli nagy ese­ményre emlékszünk vissza. Új KÖNYV: Szövetség utca 17. b. A szociológia újjászületésének időszakában mindenkép­pen jelentős vállalkozás újra megjelentetni az értékes szo­ciográfiai műveket. Hamvas H. Sándor Budapest, VII., Szö­vetség utca 17/b című munkája — bár szépirodalom — ezek kőié tartozik. Móricz Zsigmond realista szemléletének egyik nagysze­rű bizonyítéka az a tény, hogy Hamvas H. Sándor írását a Nyugat-ban megjelentette. Igaz, hogy a szerzőnek az a mü­ve feleségének leánykori nevén került az olvasó elé; más­ként a kötet nem kaphatott volna nyilvánosságot, mert írója forradalmi hevületű novelláival a munkásosztály ügye mel­lett „kompromittálta magát”. Hamvas H. Sándor valóban „mozgalmi” író volt, aki a jelenről szólva a jövőt szolgálta. Akkoriban pedig az ilyen író nem kellett azoknak, akik ir­tóztak a pozitív társadalmi változásoktól­Akár egy jó színdarab cselekménye, ennek a könyvnek meséje sem tűri a kivonatoló összefoglalást. Hősei egy 1980-as budapesti bérház lakói. Nagy bérházról van szó, el­ső és második udvarral. Lakói a kor átlagos „kisemberei”, akik ebben a bérházban mind ismerik egymást, valamilyen szálon mind függenek egymástól, valamennyien egyetlen ke­ret foglyai. A bérházé? A kerületé? A fővárosé? Az országé? S amint az olvasó keresi a feleletet erre a nagyon jogos kér­désre, rájön: egy adott társadalmi rend foglyai Ők valameny- syien. Mindegyikük él, ahogy tud, reménykedik, sóvárog, tervezget, elbukik, megmarad. Egy egészen nagy társadalmi lét jellegzetes keresztmet­szete a Szövetség utca 17/b. Mindegyik lakója sok más em­bert képvisel. Munkájuk, bánatuk, örömük azonos „életvi­zekből” fakad, ezért konfliktusaik is hasonlatosak. A célok ösztönös lényege a József Attila-i „föl kéne szabadulni már!” Hamvas H. Sándor művének didaktikája nem tolakodó, alak­jai valódiak, mert éltek és ami a legfontosabb; kritikai alap­hangú humanizmusát igazolta az idő. — Nem tette le? — hallotta a férfi hangját. — Köszö­nöm! így kezdődött. És aztán nagyobb, később egyre kurtább szűr kekkel, hosszú-hosszú hónapokon át folytatódott. Mindig ö hívta a férfit, hiszen a számot csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét. Néhány hét múlva feltárcsázta a telefonközpontot. Most végre megtudja, ki ez a titokzatos fér­fi, aki hetek óta egyre többet foglalkoztatja gondolatban, s aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Nem adhatok felvilágosítást — szólalt meg a telefonos láily. — Titkos az állomás. Csalódottan tette le a kagylót, de aztán még örült is ne­ki. hogy így történt. Nyilván a sors akarja így. Egy telefon- szám — az utolsó számjegy eggyel magasabb, mint Terkáé — es két hang az éjszakában... Volt zz egészben valami múltszázadian avult íz; de vala­mi idegborzoló izgalom is. Néha alig várta már az estet., hogy lenyelje vacsoráját, megvárja az.esti híreket a rádióban, az­tán odakuporodott a telefonhoz. Ö elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül van; hú nevesen unt férjhez, huszonkét évesen elvált és négy év óta magán on Van egy öteves kislánya, a kis Krisztina, őne­ki eh Küiö.-ben egy nagy vidéki vállalat pesti irodájában dol­gozik és önálló argói—német levelező. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszergyár kutató osztályán dolgozik. Beszéllek filmekről, színdarabok­ról, amik■ t láttak, a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről, Ls az életről. Az at -onyt először meglepte, később csaknem lenyűgöz­te a férfi tájékozottsága, tapasztaltsága. Mindenről tudott, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt. amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már ke­gyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony t’ -egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc fSe kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. Fárad­tan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége bük, a lefekvés helyett akár élőiről kezdhette volna a napot. KINCSES BUDA KIRÁLYAINÁL Látogatás a középkori várpalota falai között Mode/n vasrács ** ?•••”: ’ -pun. Itt léphet be a múzeum­látogató a középkorba is. „Budun városának egyik részén, mely rendkívül magas, van a király palotája, amely égig ér.” — Dzselálzáde Musz- tafa így látta, s a maga törökös lelkesedésével így írta le a magyar királyok középkori palotáját, amely már rég nem ér az égig, sőt, éppenhogy a föld ala került, de ma ismét ki­rályi látnivalókkal fogadja látogatóit. Néhány hete ugyanis a Budapesti Történeti Múzeum megnyitotta a legrégibb pa­lota feltárt részeit, s kiállítással is ismerteti a középkori Bu­davára életét. Pontosabban a középkori és a reneszánsz palotáét, sor­rendben tehát az első két rezidenciáét. Mert lényegében legalább négy palota részei állanak egymás fölött és egy­mással keveredve, egymást metszve és eltemetve azon a he­lyen, ahová igyekszünk. Négy történelmi és művészettörté­neti korszak uralkodói emeltették az épületeket, míg sok pusztulás után egy ötödik korszak, a miénk végképp feltár­ta, s most bemutatja, ami a négy előzőből megmaradt. Kezd­ték első királyaink, még az árpádháziak. Első, legrégibb ré­szeit a XIII. században emeltették, a történelmi-építészeti magot jelentő István-torony első lőrés soráig ma is áll. Zsig­mond fejlesztette pompás gótikus. palotává, párját ritkító uralkodói székhellyé a budai Várat. A második nagy építészeti korszak Mátyás nevéhez fű­ződik, ö még úgy gyarapítóit, hogy nem rombolta az elődök munkáját. Ez a második a reneszánsz várpalota, s a kettőt együtt pus/.tította el a másfél évszázados török megszállás, és az annak véget vető kemény budai ostrom. Olyannyira el­pusztította, hogy az 1686-os harcok után új rezidenciát kel­lett építeni, a harmadik palotát. Barokk stílusának szerény­sége, szegényes pompája azonban kevés volt a milleniuml pá vaskód ásnak, ezért ezelőtt hatvan-hetven évvel teljesen átépítették, hogy szinte negyedik palota lett a század elejé­re. kevert, eklektikus stílusú, hatalmas építmény. A negy­venötös pusztulás után tehát éppen négyfajta építészeti stí­lus emlékeit kellett kiásniuk a ma tudósainak, szakemberei­nek, hogy lehetőleg valamennyi kor értékét megmenthessék. Az Aibrecht-pincének nevezett komor boltíves helyiség után máris az 1420 körül épített boltozatos termeibe érkezünk. A föld, a rárakódott törmelék őrizte meg szinte teljes épség­ben ezt a féiezeréves három termet, amely most jól beren­dezett múzeum. Az elsőben pompás szobordíszítésű kályha­csempék között — az ásatások során előkerült zöld és barna, sárga és színtelen, remekművű figurás alakok — korabeli asztali berendezés, megtalált és restaurált tárgyakkal; cse- répkancsók, ovális kerámiatálak és üvegedények, föld marta Egyre többet gondolt a férfira. Napközben is. A hivatal­ban néha kísértést érzett, hogy felhívja, halhassa hangját, megsimogattassa magát a meleg bariton bársonyával. Aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este. de ilyen­kor is gondolnak néha egymásra... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. És megpendítette: mi volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik: hisz volta- képen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kap­csolatuk ilyenformán egy utcai ismerettség zilált rendezet­lenségére emlékeztet.-. A férfi győzködött: az elmúlt hóna­pokban jóbarátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló sokat ígérő kapcsolat. Erre már nem volt mit felelnie, beleegyezett a találko­zásba. A helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött; — Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Felnevetett, annyira groteszk volt ez a kéi-dés. Hiszen ö már régen elképzelte magának Sándort; fekete, nem túl ma­gas, nála talán csak fél fejjel magasabb, széles valló, nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint a detektívregényekben, ugye?... Hát nézze, ne­kem kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy cso­kor virág. Milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta ő, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy drága ám! — És? — kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találko­zás nern ér meg nekem néhány szál rózsát? Hallgatott. — No, és maga? — szólt aztán a férfi. — Én hogyan is­merek maiiéra? Milyen a haja? régi kések és konyha faeszközök. A csempék között, a teli- szekrényben a híres budai kályhadísz Mátyás király alak­jával, s bent, a legbelső teremben Thuróczi krónikáját ii vert idézet utal rá, hogy itt raboskodott bátyja kivégzése után, 1457-ben a későbbi király. A hely emlékére az ásatásból elő­került durva bilincsek, s a palota börtöneiből fennmaradt, keserves rabfeliratok kerültek ide, valamint korabeli 'eljes fegyvertár, tőrrel és rozsdaette karddal, harci csákánnyal é3 alabárddal. Ilyen alabárddal őrizhettek később Mátyást, amikor már díszőrség vigyázott rá Budán: palotacrrég, a királyra. Em­lékét, hatalmas, pompás építkezéseinek maradványait a kö­vetkező terembe gyűjtötték össze. Vörös márvány virágíű- zéres ajtókeretek a falban, fehér márvány bábos kőkorlátok a lépcsőszéleken, bőségszaruval, pihenő harcosokkal díszí­tett vörös márvány kandallók ontják a meleget — így tud­juk felidézni a látottak alapján a reneszánsz uralkodó lak­osztályait. A termek mennyezete kazettás vörösmárvány „és be vadnak szép tarka-barka pádimentomokka! bepáriáiíeh- tomozva” — írta Heltai Gáspár Mátyás padlójáról. A ..szép tarkabarka pádimentomok” a híres budai fazekas,vűhely kerámiakockái címer, könyv- és üstábrázolásokkal tucatjá­val láthatók. A reneszánszból kissé visszatérünk a középkorba. na­gyon impozáns, gótikus nagyterembe. Zsigmond építette ezt is 1420 táján, s eredetileg a királynők lakosztályához tar­tozott, a merész íves, színes üvegablakaival a legszebb du­nai panorámára néző királyi helyiség. Benne most egy re­konstruált diszkályha, s korabeli festmények — köztük az építtető Zsigmond királyról készült nürnbergi Dürer-portré másolata — teremtenek hangulatot. S még ezután következik több tucat királyi pecsét és uralkodói aláírás, szobortöredékek és épületrészek kincstára, majd Nagy Lajos király 1365-ös kápolnájának najjvszerűen rekonstruált terme. Nehéz a középkori magyar királyoknál járó vendégnek, — a hatalmas n vető és értékű műemlék- múzeumot fölkereső látogatónak — oeszámolni a lépcsőkön föl-le ereszkedő, föld alatt jobbra-balra kanyargó, olykor napfényesen megvilágított, máskor titokzatos félhomályban hagyott útról a nemzeti művészet és a magyar történelem emlékei között. Ha megnézte, tisztelettel áll meg a labirintus utolsó he­lyiségében, ahol évszázados vésők, kőfaragó csákányok és kalapácsok idézik János mester és Giovanni Dalmata. Bene­detto da Maiano és a többi mester emlékét, mindazokat, akik a pompás művészetet megteremtették. S kifelé menet a régi várudvaron, elhagyva a gviloklárd “fvf’ * buzoganytorony, a kerek, kövér rondella falait (ezek itt a látott korszakot idézik) ugyanilyen jó szívvel és lelkes elismeréssel gondol a modern szakemberekre, akiknek a regi művészet modern látványát köszönheti. A rég! Buda kiállításának egyik legszebb része n gótikus nagyterem. Zsigmond király 1420-as falait nemrégiben res­taurálták. (Gárdos Katalin felvételeit — Szőke — felelte gyorsan. — Hosszú? — szólt idő múltán a férfi. — Rövid. — Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a má­sik- — Tudja, magát valahogy barnának képzeltem. — Ilyen vagyok. — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három szál rózsái Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok. — Újabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúz­tak is. Éjfélig nem aludt az izgalomtól. Másnap kora reggel fod­rászhoz ment és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt. Két percbe sem telt és begördült egy tömött busz. Aa újságosbódé mellé állt és figyelte a leszállókat. A sok csitri lány és asszony közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék, s vagy ifjon­cok, vagy idősebb emberek. Na. Késik... A következő busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett, szinte futva. Hóna alatt az újság, kéz : ben papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét, és kalapját levéve, megtörölte homlokát­Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. Es fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás, a virágbolttól idáig. Ö csak nézte, s nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyú­lánk, karcsú alakján, hosszú fekete haján át-átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is el róla nyomban. Ű sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét: jólesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le és néha ki­nézett. A férfi háromnegyed hatig toporgott. odakint s szem* mohón tapadt az arra iáró szók« nőle •»»»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents