Kelet-Magyarország, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
*T!TFT MACÍYAFORSZ.'.G f. oldaf Vfm. f9nT:is 'S! Harmincöt év után — „hazajöttek" a EURÓPA HÍRŰ MŰKINCCSEL GAZDAGODOTT A MEGYE Különleges szállítmány érkezett a közelmúltban Nyírbátorba. Tizenöt tonnás tehergépkocsin, nyolc ember felügyeletével, speciális csomagolással érkeztek haza — harmincöt év után a nyírbátori stallum, a reneszánsz kori bútorművészet maradandó alkotásai. A művészettörténet így tartja számon az európai hírű műkincseket: nyírbátori mennyezet nélküli stallumok. Firenzei mesterek alkotása Miután a műtárgyakat szállító gépkocsi begördült a Nyírbátori Báthori István Múzeum udvarára egy tizenöt éve tartó levelezés, fáradozás után került pont. Mintegy öt- ven-hatvan ügyirat tanúskodik a stallumok hazahozatalának nehézségeiről. 1933-ban kerültek Nyírbátorból a Magyar Nemzeti Múzeumba „örökös elidegeníthetetlen letétként” az 1511-ben Roberto Marone firenzei mester által faragott stallumok. A stallumok jó helyre kerültek, a Magyar Nemzeti Múzeumba, egyikük a mennyezetes stallum ma is ott' látható, de a mennyezet nélkülit az ötvenes években a Debreceni Déry Múzeum kapta meg, itt volt mostanáig. A szabolcsi múzeumi élet fejlődése azonban lehetővé tette, hogy hazakerüljenek az értékes kincsek. Dr. Sza- lontai Barnabás, a nyírbátori múzeum igazgatója elégedetten nyugtázta dr. Fülep Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának hozzájárulását, az újkori osztály, dr. Temesvári Ferenc és dr. Bánkuti Imre álláspontját, s Béres András debreceni múzeumigazgató megértését a szabolcsi „illetőségű” műkincsek „hazatelepítésé- rői.” Terpentinfürdő, restaurálás Tanulmányok, tudományos munkák, magyar és idegen nyelvű könyvek fekszenek | Szalontai Barnabás asztalán a | stallumokról. Az Olaszország- j ban élő magyar származású I műtörténész Bárányné Ober- schall Magda 1937-ben foglalkozott a nyírbátori stallumok- kal, dr. Voit Pálnak, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetőjének tanulmánya olasz nyelven is _ És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomagolóban. Először a kezét vettem észre,... hogy szép a keze... a mozgása, az ügyessége, ez mind behizelgi magát. Meg az, hogy mindig tiszta. Az öreg bőrét újra átfűtöt- te a vér, akarata ellenére bőbeszédű lett. — Nem lesz semmi baj apa. Semmi. Megmondtam. Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem így. Csakhogy akkor ő volt férj S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. „Nem nézek én ebből neked semmi jót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes, erős akaratú. „Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te ízép szemedért...” — Szorgalmas, tiszta, jó, — motyog maga elé az öreg. — Mondtam már, nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kitépi magát a ráhurkolódó emlékekből, feláll, az asztal mögé magamegjelent, Dévényi Józseíné a múzeumi könyvek sorozatában ismertette, de megtalálható a stallum a Művészet- történeti Értesítőben, lexikonokban, európai viszonylatban ismert és számon tartott műkincs, melyhez hasonló csupán a gyulafehérvári, a miskolci avasi templom stal- luma és a zágrábi reneszánsz alkotás. Természetesen a stallumaival kitűnő Firenzén kívül. Valósággal újjászülettek a stallumok a nyírbátori múzeumban. Hegedűs László, a Magyar Nemzeti Múzeum bútorrestaurátora alapos munkát végzett, terpentinfürdőt adott a stallumoknak, különböző modern vegyszeres eljárásokkal szabadította meg a több évszázados tölgyfát a kártékony férgektől, konzerválta, tartósította a méreteiben is hatalmas műtárgyat, majd speciális oldattal vonta be. Régi fényében áll a múzeum lovagtermében. A faragások egy részét is restaurálni kellett, fagyöngysorokat egészített ki, figurális munkákat hozott helyre a restaurátor. Rövidesen végleges helyét is elfoglalja a sodik. Az öreg félénk szemmel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll, mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja — még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyámoltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igazság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit? A fiú gipszbunkója kop- pant az asztalon. — Elszoktunk egymástól, — ennyit felelt érdesen. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huzavona. — Az életnek vannak törvényei, apa. — Hát akkor az öreg temesse el magát?... Belép az asszony. Gömbölyű, ápolt, kerek arcú. A álmennyezet nélküli stallum a harmincezer múzeumi tárgy között. Százezer látogató, 30 ezer műtárgy Ebben az évben újabb helyiségekkel gazdagodott a nyírbátori múzeum, 24 teremben láthatók az értékes leletek, műtárgyak. Évről évre többen látogatják a múzeu mot, 1962-ben 15 ezer, 1967- ben már több mint százezer látogató fordult meg az 1953- ban alapított múzeumban. Neves külföldi muzeológusok, kirándulócsoportok is felkeresik a Bathori István Múzeum állandó kiállításait. A hazakerült stallumokka! kiemelkedő műkincsekkel gazdagodott a megye múzeumi lelettára, melyet az idei múzeumi hónap alkalmával mutatnak be a közönségnek. Egybeesik ez a jelentős esemény a Nyíregyházi Jósa András Múzeum centenáriumi rendezvényeivel, melynek egyik kiemelkedő műsora lesz, tanulmányi kirándulással egybekötve. (P) zése is szerény, kellemes. Süteményt hoz, szépen felszelve egy tálon. — Tessék, most sült, friss. Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán, édesen. Éppen csak piszkálgatták. — Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asz- szony meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. — Apád lehetnék, nem? — mondta csendesen és kiment. — Ebbe mi ütött? — kérdezte az asszony tanácstalanul. A fiú hidegen mosolygott. — Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Uj házasok! Majd elrendezik azt maguk ketten. Utána csak a félnapos némaság maradt Sipkay Barna: I AZ INJEKCIÓ Váratlan vendég érkezett: az influenza. Hathetes házasok között iszonyúan kellemetlen az ilyesmi. De ők példásan viselték sorsukat Csak, amikor a férfi beteg lett, változott a dolog. Piri nagyon szerette az ő kis fekete emberét. — Te lázasabb vagy, mint én voltam — mondta a szoba távoli sarkából, ahová még ezelőtt cipelték a sez- lont, nehogy a férj megkapja a fertőzést. — Szólni kellene az orvosnak, adjon neked penicillin injekciót, nehogy még tüdőgyulladásod legyen. A fiatal férj gyanakodva hallgatott. Bizalmatlan mopszli orrát betakarta zsebkendőjével, csak olajosán sötét szeme ragyogott — Harminckilenc fok nem láz — morogta ellenségesen. — Valamikor harmincnyolccal mezítláb szaladgáltam a novemberi sárban. — Valamikor — hangsúlyozta Piri, — edzettebb voltál. — Nem — vitázott a férfi. — Edzett vagyok. Ha ki. bírtam a gyermekkort, hogy orvost sohasem láttam, akkor engem már nem lehet elpusztítani. Piri csodálkozott. Nem tudta, miért ez az ellenkezés. — Művelt emberek vagyunk állítólag — jegyezte meg. — Nem élünk sem a középkorban, sem a Horthy- korban. Penicillin kell. — Nem kell — mondta élesen Gabi. Piri keze lepkeként rebbent a halványkék paplan felett, aztán összehúzta keblén az áttetsző hálóinget, s lefeküdt. Szőke baba, kék vizben. A férfi villogó szeme a hálóingre tapadt. Csendesen felült, és a papucsba dugta a lábút, de megszédült. — Mész vissza! Hütsd meg magad! Gabi elképedt. Hitetlenkedve bámult a soványka leánytestre, a habokat vető hálóingre, a gyermeki tiszta szempárra. Lehetséges, hogy őt megtagadják? Visszafeküdt, de sütötte a hűvös párna, paplan. Dider- gett — Fázol? — kérdezte Piri halk-édesen. Nem válaszolt. — Haragszik, uram? Hogy tud siklani ez a hang! Be, az ember melle- bőrén, a csontokon, a húson keresztül a szívbe. Mert ott bizsereg. — Nem. Piri felkelt, végigsuhant a szobán. A friss bútorok között lebegett, lefogyva, vék- nyan, súlytalan. Aztán nehéz huppanást észlelt magán a férj. A vastag falitakaró. Piri nedves, hűs tenyere homlokára simult, s erősen köl- niszagú csókot kapott tüzes arcára. De mire Piri után kapott, az visszamenekült ágyába Talán mégsem jön az orvos — gondolta a férfi, s újfent kifújta az orrát. Odakint egy rémült teherautó bőgött. Beleragadt a hóba. Piri az ablakot nézte, a függönyt, amit mosni kellene már. Gabi jobb vállán malomkerekek kezdtek forogni a láztól. Nagy kerekek hengeredtek a levegőben Színyei Pipacsos tájának szinnyomata irányából és süket csengetéssel beszuszakol- ták magukat a fülén. Vasárnap meccs lesz, ennek lőttek. Jön a doktor, reszeli a fiolát. — Nem kell orvos — mondta dühösen. Piri megdöbbent. Aztán nem szóltak egymáshoz. Később Piri kiment, és bizonyos, hogy a szomszédnak szólt, mert később csengettek. — Ez az orvos — jelentette ki Piri határozottan. Az asszony felkapta pongyoláját (fehér narancsbél sárga héjban), s egyszeriben felöltözöttnek látszott. — Influenza? — kérdezte jókedvűen a doktor, s télikabátját le sem vetve nyomta Gabi szájába a kanalat. — Az hát! Láz? Harminckilenc? — Nincs a tüdejének baja? — figyelmeztette szelíden Piri. — Nincs! — mondta a férfi és betakarózott. Hozzá ugyan ne nyúljon senki. Mind az asszony, mind az orvos ránéztek. — Fél az injekciótól — mosolyodott Piri, engesztelőén. A doktor udvariasan nevetett. Kövér, kicsi öregember volt, szelíd és makacs. Lelökte télikabátját és reszelni kezdett egy fiolát. — Semmi az — mondta, s miután letörte az üveget, tűkkel babrált. — Azt nem — hadakozott a férfi erőteljesebben. — Én még sohasem kaptam injekciót, nem is kérek! — Ne gyerekeskedj — szólt rá Piri. — Te meg hallgass! Ne ajánlgasd! Te sem kaptál! Az orvos úgy vizspálgatta, szelíden, mint valami ritka leletet, szép fekélyt, — Komolyan félni tetszik? — Nem! — Akkor jó. — De a feleségem sem kapott! — a férfi görcsösen fogta a paplant. — Igaz — mosolygott Piri. — Tessék nekem is adni doktor úr. Két hete húzom a betegséget. — Akkor nem árt, hanem használ. Piri kapta az elsőt. Gabi nem tudta nézni. Lehunyta a szemét, összeszorította a száját, és engedte, hogy kitakarják őt is. Engedte, hogy combját lemeztelenítsék, s csak akkor jajdult fel, amikor a fertőtlenítő vatta hidegen megsúrolta. Aztán égető, apró fájdalmat érzett. — Ennyi volt, mese volt! Az orvos aztán elment, Piri kicsúszott a pongyolából. Komoly volt. — Nem hittem, hogy eny- nyire gyáva vagy. Gabi még mindig csukott szemmel hevert Megszégye- nülten, lelkében egészen mesztelenül. Undorodott ma. gától. Sírni akart. De nem tudott — Az vagyok — mondta halkan. — Gyáva. Nem tudtad? — Nevetséges vagy. Kegyetlen ezt hallani. Éppen tőle. Vége a szépnek. — Az vagyok. Nevetséges. Nem tehetek róla. Befordult a falnak. Csukott szemmel. Izzadt. Az izgalom heve kiverte. Az asszony valamit motozott, az ágyán és igazgatott — Nem tudsz uralkodni magadon — mondta enyhültebben. Aztán lefeküdt. Hosszú, hosszú volt a téli délután. Malomkerekek görögtek, sípok sipolták, vér csöngetett A férfi csukott szemmel tűrte. Egyszerre megszólalt. — Alszol? — Nem. — Szeretnék mondani valamit. — Mondd. — Mert mi még nem ismerjük egymást. — Nem. — Hat hét kevés. Semmit sem tudunk egymásról. — Nem. — Gyáva vagyok. — Láttam. — De nem tudod, miért? — Nem. — Goldolkoztam rajta. Azt hiszem tudom. Meghallgatod? Piri nem felelt. Nagy volt a csend. — Anyámnak hat gyermeke közt én voltam a legidősebb. Ezt tudod. De azt nem, hogy tizenegy éves koromtól én voltam a férfi háznál, nekem kellett gondoskodnom mindenről. Fáról, vízről, aztán kenyérről, amíg a kisebbek felnőttek. Az anyám velem tárgyalta meg a bajokat, azt is, hogy férjhez menjen-e másodjára? Én tizenegy éves koromtól kezdtem félni. Anyám azt mondta, menjek fáért és szerezzek valanonnan, különben megfagyunk az éjszaka. És én mentem. Messze volt az erdő, állítólag farkasok is jártak. Volt a faluban egy öreg ember, mi fiúk, nagyon rettegtünk tőle. Kint járt az erdőben, fáért. De én mentem. Mert féltem a mag- fagyástól. hogy mindannyian megfagyunk az éjszaka: Érted? — Értem. — Tizenhat éves koromban sehonnan sem jött pénz, csak amit én kerestem. Az isten tudja, hogyan1’ Mindent csináltam. Csomagot hordtam az állomásról. fát vágtam és udvart söpört: m. Féltem, hogy éhen halu k. Amikor este hazavittem egy egész kenyeret, féltem, hogy a testvéreim egvmás keze« bői marják ki. És nem tudtam, holnap reggel honnan szerezzek munkát, pénzt kenyeret. Érted ? — Igen. A férfi felült. Hevesen a hajába túrt. — Hazudtam. Mindenkmek hazudtam. Érted? Amikor az erdőben találkoztam azz ű a rettenetes öregmbenel, elébem állt. Rámvigyorgott. És én fütyörészni kezd em, hogy nem félek. Hátat fordítottam és besétáltam az erdőbe. Követett. De én hátra se néztem, csak fütyörésztem, mintha én volnák a legerősebb ember a világon. Rettenthetetlen bátor! Hazudtam, És hazudtam anyámnak* hogy nem félek az erd be menni, mert akkor ő ment volna el, de beteg volt. S féltem, hogy anyánk meghal, s akkor egyedül maradok kisebb testvéreimmel. Hazudtam! Hazudtam mindig, mindenkinek. A nagyságos úrnak, amikor kevesebb pénzt akart adni, azt mutattam, hogy mindjárt agyon vágom őket. Amikor ka;ona Voltam, engem kitüntettek, mert éjjeli őrségen senki úgy nem viselkedett mint én! Diverzánsokat fog’am el, veszedelmes embereket, de féltem! Majd meghaltam a félelemtől, de hazudlam. hogy én vagyok a legbátrabb ember a világon! Érted? — Mondd csak! — Mit mondjak? Gyáva vagyok!! Mindentől félek, mert gyáva vagyok, és a torkomban dobog a szívem, ha valami ér. Az esküvőnkön majd összeestem az izgalomtól, és percekig gondolkoztam, amíg utánad beléptem szállodai szobánkba, hogy™ hát nem látod, milyen nevetségesen gyáva vagyok?! Most már tudod, mindent tudsz, hazudtam neked, vess meg, már mindegy!! — Gabi! — Rettenetesen szégyenlem magam... — ingatta a fejét a férfi, s nem mert az asszonyra nézni. — Házas ember vagyok... Huszonöt éves. Felnőtt. Becsaptalak. De még nincs későn Szabad vagy, ha akarod, elválok. Piri halkan közeledett. Leült mellé. A férfi hátának dűlt. — Én is féltem az injekciótól — mondta halkan. Pedig már sokat kaptam. De azért hagytam, mert téged féltettelek. — De te nő vagy! — Szamár vagy, édes. Magas a lázad. Feküdj le szépen, holnapra minden elmúlik. Azt hiszed, számit az nekem, hogy te félsz valamitől? Hiszen mindenki fél. De az a gyáva, aki nem néz szembe vele. Te mindig szembenéztél. — Ostoba vagyok. I,e tudtam volna gyűrni ezt is. De olyan jó volt. hogy ha mindenkinek is hazudtam, előled nem kellett tagadnom az igazat. — Előlem sose tagadd. A férfi az ablakra nézett. Malomkerekek görögtek. Elmosolyodott. — Nem is tudnám. Érdekes, az apám pedig hogy tudott valami nagyot mondani U anyámnak!
