Kelet-Magyarország, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
M egjegymés Miért csak egy ? ÉNEKLŐ LANTOK (Mohácsi Regős Ferenc grafikája) Zdzislow Wawrzyniak: A nappal Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. Vere j ték-cseppel, dühös lángolással edzett, testünk méhéből fakadó lehellet. Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkba. Reggelre új tetőként reáragyogsz a földre. Fordította: Kassai Ferenc Londonban járt műkincseink A Szépművészeti Múzeum kiállításáról Üreg testvérek Gerencsér M kiás: Vasárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön felfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avas fedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppaná- sok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol De Szitás Béla, ez ■; karika lábú, kajla kalapú oarasztember zaklatottan csavargott a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben brigádvezetője volt. A bri- gadéros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készük Messziről ráköszönt az öregre: — Szép jóreggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppaná- sokat. A brigádvezetőnek Is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: „Hatalmas felfedezés az angol közönség számára a Victoria and Albert Múse- umban megnyílt magyar műkincsek kiállítása. A gyűjtemény, amely a magyar művészet fénykorára, a XV. és a XVI. század művészetére helyezi a fő hangsúlyt, az európai művészetnek olyan aspektusát világítja meg, amelyet Magyarországon kívül eddig nem értékeltek érdemei szerint” — kezdte a közelmúltban „A magyar művészet gazdagsága” című cikkét London egyik legjelentősebb lapja, a Daily Telegraph. Idézhettünk volna sok más, s még elisme- rőbb tudósításokat is; a régi magyar művészetet októbertől január közepéig bemutatott kiállításunknak igazán jó sajtóvisszhangja volt Mindez figyelmeztet az alkalomra: a Londonból frissen visszaérkezett művek egy részét, éppen a XV— XVI. század legértékesebb műkincseit, táblaképeit és értékes faszobrait ismét közönség elé tárja Budapesten gazdájuk, a Szépművészeti Múzeum. A londoni érdeklődők olyasmit is láthattak, amely- lyel megelőzhették a hazai közönséget, s amelyet mi csak most, Anglia után ismerhetünk meg igazán. Mint például azt a zöld szárnyrészletet, amely a Németuj- vári Madonna néven ismert ötszázéves szép festmény baloldalán látható. S amely arra figyelmeztet, hogy a híres kép részlete egy nagyobb táblának, amelyen még angyal állhatott: csak a szárnyvég maradt a képen, kései ismertetőjelként. Mindezt pedig az angol nézők azért láthatták hamarább, mert a londoni kiállítás előtt egy sereg műalkotást újból restauráltak, tisztítottak a múzeum szakemberei, s azok új vonásokról vallottak az érdeklődőknek. Megújítva került a híres londoni múzeumba egyik legszebb középkori szoboralkotásunk, a Barkáról származó karcsú, hatalmas Szent Dorottya szobor is. Itt ugyan újabb titokzatosságok nem derültek ki, de — mint most a Szépművészeti Múzeum látogatója ellenőrizheti — megtisztult, szebb lett az alkotás, félezer éves fájának nagy hasadásait is eltüntették az ügyes restaurátorok. Sikere is volt Londonban, a többi között a nagy tekinté—- Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának ez a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát Állt a Kanász-kaptatón. szíve tele volt szorongással s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia mór egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzót amelyhez annyi éven át igalyű The Times munkatársa is osztotta a hazai véleményt: „Különösen megragadó a bárkái Szent Doroty- tya.” Persze, nem csupán ilyen érdekességeket kínál az új kiállítás. Csaknem hatvan festmény és szobor, faragott és festett Madonna, egészben vagy részben fennmaradt ol- tártábla, feszület és templomi szobor sorakozik a múzeum két hatalmas termében, az áhitatos, majd mindinkább világiasodó, humanizálódó magyar középkor és késő-középkor ritka remekei. A XV. század elejéről származó Mária-gyermek kompozíciói például, amelyet „a II. Toperci Madonna” néven tart számon a művészettörténet, s amelynek tojásdad arcára, kék szemére, finom redőjű ruhájára nézve a laikus is megérti, miért sorolja az úgynevezett „szép madonnák” körébe a tudomány. Vagy az a szinte párját ritkító oltárszekrény Berkiből, amelynek témaja Magdolna mennybeviteie: festett domborművén játékszernek tűnő aprócska, kifaragott várak, „kézzel fogható” pásztorok. birkák ejt.k ámulatba a késői nézőt. Megjárta Londont, s most itt van újra a kiállításon két. Kassáról származó, szigorú- szenvedő arcú gótikus szobor, az okolicsnoi főoltár már reneszánsz nyugalmat és egyensúlyt találó táblaképei, s régi művészetünk büszkeségének, a festőnek alkotásai, akinek nagyszerű művein kívül csak a monogramját ismerjük: M. S. mester néven vált híressé, immár nemcsak nálunk, — a svájci, párizsi és londoni „vendégszereplés” óta — egész Európában. Még egy művet meg kell említeni az együttesből, a kisszebenl főoltárt, annak is egyik, a szentháromságot ábrázoló tábláját. Ezt a részletet is 1516 előtt festették, de két évszázad múltán túlbuzgó utódok lemázolták azt a néhány mezítlábas alakot, akik térdepelnek. Szürke padozat üresedett hát évszázadokig a kép előterében, s csak a londoni utat megelőző restaurálás szabadította ki a festékbörtönbe zárt figurákat. Most újra ott pompáznak zöld és vörös lepleikben, a középkori magyar művészet és a modern magyar restaurálás emlékeként... R. Gy. zodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyik beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa Nem kívánt mértéktelensc- get, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöreged ■ tek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfáj. volt az első, amelyik ősszei elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna Több száz képzőművészeti alkotás került a fővárosi közönség elé a napokban megnyílt XI. magyar képzőművészeti tárlaton. Köztük egyetlenegy, Pál Gyula nyíregyházi festőművész Botpalád című képe képviseli a Szabolcs-Szatmár megyében élő képzőművészek munkásságát. Egyetlen festmény... Nem akarunk a mennyiségi szemlélet hibájába esni és méricsgélni megyénket az ország más tájaival. Azt is tudjuk, néha a kevesebb több. De a Szabolcsban éló és dolgozó képzőművészek alkotóműhelyéből futott volna többre is. Ezt azok az alkotások bizonyítják, melyekkel képzőművészeink már a megyén belül jelentkeztek. S ha elfogadjuk, hogy az irodalomban, a művészetekben egységes magyar képzőművészet létezik, nincs külön tájművészet, indokolt töprengeni, vajon a Szabolcsban élő képzőművészek miért nem jutnak el alkotásaik értéke, milyenségé szerint az ilyen országos Megyénk színházkédvelő közönsége jól ismerte Olasz Jánost, a Déryné Színház művészét, aki az elmúlt napokban búcsúzott el örökre a színpadtól. Barátai, tisztelői kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Olasz János tizenöt évig járta a szabolcsi községeket, nemes missziót vállalt, a színművészet tolmácsolását vágni, de Szitás húzta-ha- lasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fujdogált, ő meg levetette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Úgy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azor a nyílegyenes dülőútor. nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával Alig szólt valamit nap közben. Délután jött a hosz- szú derekú brigádvezető nézegette a kölyökfák katonás sorát. reprezentatív tárlatokra,' mint a XI. magyar képző- művészeti tárlat. Nyilvánvaló. ennek a problémának régebbi gyökerei vannak: nem lehet leegyszerűsíteni a megy'-zélc- r.eiy kiáilítóhelyiség gond- laira, a szabolcsi képzőművészeti csoport működésének nehézségeire, valamiféle elzárkózást hajlamra, és így tovább De mindezek, és más dolgok is. részesei lehetnek az országosan „jegyzett” vagy nem jegyzett szabolcsi indítású képzőművészeti sikereknek, vagy megtorpanásoknak. Érdemes talán éppen a XI. magyar képzőművészeti tárlat ürüe.yén is —• mélyen megvizsgálni az okokat. Hiszen nem a művészek személyes érvényesülési vágya vagy a patrióta szeinellenzősség, hanem a magyar képzőművészet kívánja ezt, melynek — meggyőződésünk szerint — Sza- bolcs-Szatmárban gazdag és egyben „rejtett” értékei vannak. PG a falusi közönség körében. Q maga is parasztgyerek volt, Öcsödön született, 63 évvel ezelőtt, heten voltak testvérek. A kis falusi iskolában az első padban együtt ült József Attilával, aki mint „lelenc” gyerek itt élt egy ideig nevelőszülőknél. Nem vezetett akadálymentes út a színpadig: Budapesten a gázgyárban dolgozott, itt kezdett ismerkedni a színjátszással. Mint műkedvelő sokat fellépett, míg az egyik alkalommal Zilahy Lajos „felfedezte”, s megkapta az első jelentős szerepet a Süt a Nap című filmben. Később még játszott műkedvelő együttesekben, s csak a felszabadulás után lett hivatásos művész a Déryné Színház tagja. Nyugdíjba vonulásakor a Munka Érdemrend kitüntetést kapta, s tovább járta a falvakat. Szabolcsban utoljára a múlt év decemberében láthatta a közönség. Ezután a maradandó művészi élmények, megnyerő emberi viselkedése emlékeztetik u nézőket, színésztársakat az úttörőszinészre. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az síén is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen melléje állt, egy Izmos suhángot szorongatott. Mogorván meg. kérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavaszi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, * amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a tisor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéi lettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten. amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját A szabolcsi falvak színésze volt
