Kelet-Magyarország, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

M egjegymés Miért csak egy ? ÉNEKLŐ LANTOK (Mohácsi Regős Ferenc grafikája) Zdzislow Wawrzyniak: A nappal Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. Vere j ték-cseppel, dühös lángolással edzett, testünk méhéből fakadó lehellet. Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkba. Reggelre új tetőként reáragyogsz a földre. Fordította: Kassai Ferenc Londonban járt műkincseink A Szépművészeti Múzeum kiállításáról Üreg testvérek Gerencsér M kiás: Vasárnap már virradat­kor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön felfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csen­desség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avas fedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán cso­portokban vonuljanak a ta­vaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csat­togás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppaná- sok. Visszaverődtek a paj­tákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra, hiszen olyan közönsé­ges dolog, ha fát vágnak valahol De Szitás Béla, ez ■; karika lábú, kajla kalapú oarasztember zaklatottan csavargott a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyal­ka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalember­rel, aki a szövetkezetben brigádvezetője volt. A bri- gadéros ünneplőben feszí­tett, mint aki lakodalomba készük Messziről ráköszönt az öregre: — Szép jóreggelt, Béla bá­tyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, regge­lizni — hazudta az öreg, pe­dig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatal­ember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelő­dött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppaná- sokat. A brigádvezetőnek Is fel­tűnt az egyhangú, szakadat­lan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: „Hatalmas felfedezés az angol közönség számára a Victoria and Albert Múse- umban megnyílt magyar mű­kincsek kiállítása. A gyűjte­mény, amely a magyar mű­vészet fénykorára, a XV. és a XVI. század művészetére helyezi a fő hangsúlyt, az európai művészetnek olyan aspektusát világítja meg, amelyet Magyarországon kí­vül eddig nem értékeltek érdemei szerint” — kezdte a közelmúltban „A magyar művészet gazdagsága” cí­mű cikkét London egyik leg­jelentősebb lapja, a Daily Telegraph. Idézhettünk vol­na sok más, s még elisme- rőbb tudósításokat is; a régi magyar művészetet október­től január közepéig bemuta­tott kiállításunknak igazán jó sajtóvisszhangja volt Mindez figyelmeztet az al­kalomra: a Londonból fris­sen visszaérkezett művek egy részét, éppen a XV— XVI. század legértékesebb műkincseit, táblaképeit és értékes faszobrait ismét kö­zönség elé tárja Budapesten gazdájuk, a Szépművészeti Múzeum. A londoni érdeklődők olyasmit is láthattak, amely- lyel megelőzhették a hazai közönséget, s amelyet mi csak most, Anglia után is­merhetünk meg igazán. Mint például azt a zöld szárny­részletet, amely a Németuj- vári Madonna néven ismert ötszázéves szép festmény baloldalán látható. S amely arra figyelmeztet, hogy a hí­res kép részlete egy nagyobb táblának, amelyen még an­gyal állhatott: csak a szárny­vég maradt a képen, kései is­mertetőjelként. Mindezt pe­dig az angol nézők azért lát­hatták hamarább, mert a londoni kiállítás előtt egy sereg műalkotást újból res­tauráltak, tisztítottak a mú­zeum szakemberei, s azok új vonásokról vallottak az ér­deklődőknek. Megújítva került a híres londoni múzeumba egyik leg­szebb középkori szoboralko­tásunk, a Barkáról származó karcsú, hatalmas Szent Do­rottya szobor is. Itt ugyan újabb titokzatosságok nem derültek ki, de — mint most a Szépművészeti Múzeum lá­togatója ellenőrizheti — megtisztult, szebb lett az al­kotás, félezer éves fájának nagy hasadásait is eltüntet­ték az ügyes restaurátorok. Sikere is volt Londonban, a többi között a nagy tekinté­—- Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott be­szélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy do­logról szó. Hiszen minden fának ez a sorsa, hogy egy­szer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé ren­geteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még min­dig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szán­dékát Állt a Kanász-kaptatón. szíve tele volt szorongással s amíg nézte az óriási nyár­fát, a kezét se merte moz­dítani a zsebében. Az az ön­ámító hiedelme támadt hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia mór egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzót amelyhez annyi éven át iga­lyű The Times munkatársa is osztotta a hazai véle­ményt: „Különösen megra­gadó a bárkái Szent Doroty- tya.” Persze, nem csupán ilyen érdekességeket kínál az új kiállítás. Csaknem hatvan festmény és szobor, faragott és festett Madonna, egészben vagy részben fennmaradt ol- tártábla, feszület és temp­lomi szobor sorakozik a mú­zeum két hatalmas termé­ben, az áhitatos, majd mind­inkább világiasodó, humani­zálódó magyar középkor és késő-középkor ritka remekei. A XV. század elejéről szár­mazó Mária-gyermek kom­pozíciói például, amelyet „a II. Toperci Madonna” néven tart számon a művészettörté­net, s amelynek tojásdad ar­cára, kék szemére, finom redőjű ruhájára nézve a lai­kus is megérti, miért sorolja az úgynevezett „szép ma­donnák” körébe a tudo­mány. Vagy az a szinte pár­ját ritkító oltárszekrény Berkiből, amelynek témaja Magdolna mennybeviteie: festett domborművén játék­szernek tűnő aprócska, kifa­ragott várak, „kézzel fogha­tó” pásztorok. birkák ejt.k ámulatba a késői nézőt. Megjárta Londont, s most itt van újra a kiállításon két. Kassáról származó, szigorú- szenvedő arcú gótikus szobor, az okolicsnoi főoltár már reneszánsz nyugalmat és egyensúlyt találó táblaképei, s régi művészetünk büszke­ségének, a festőnek alkotásai, akinek nagyszerű művein kí­vül csak a monogramját is­merjük: M. S. mester néven vált híressé, immár nemcsak nálunk, — a svájci, párizsi és londoni „vendégszereplés” óta — egész Európában. Még egy művet meg kell említeni az együttesből, a kisszebenl főoltárt, annak is egyik, a szentháromságot áb­rázoló tábláját. Ezt a részle­tet is 1516 előtt festették, de két évszázad múltán túlbuz­gó utódok lemázolták azt a néhány mezítlábas alakot, akik térdepelnek. Szürke pa­dozat üresedett hát évszáza­dokig a kép előterében, s csak a londoni utat megelő­ző restaurálás szabadította ki a festékbörtönbe zárt fi­gurákat. Most újra ott pom­páznak zöld és vörös leple­ikben, a középkori magyar művészet és a modern ma­gyar restaurálás emlékeként... R. Gy. zodott, amely mindig meg­mondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dol­gozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hama­rosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fej­szecsattogások szilánkok módjára egytől egyik beleta­láltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábá­ról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése em­lékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa Nem kívánt mértéktelensc- get, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hoz­zátartozója lett, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó test­vérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöreged ■ tek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfáj. volt az első, amelyik ősszei elhullajtotta a lombját. Gaz­dája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna Több száz képzőművészeti alkotás került a fővárosi kö­zönség elé a napokban megnyílt XI. magyar képző­művészeti tárlaton. Köztük egyetlenegy, Pál Gyula nyír­egyházi festőművész Botpa­lád című képe képviseli a Szabolcs-Szatmár megyében élő képzőművészek munkás­ságát. Egyetlen festmény... Nem akarunk a mennyi­ségi szemlélet hibájába esni és méricsgélni megyénket az ország más tájaival. Azt is tudjuk, néha a kevesebb több. De a Szabolcsban éló és dolgozó képzőművészek alkotóműhelyéből futott vol­na többre is. Ezt azok az alkotások bizonyítják, me­lyekkel képzőművészeink már a megyén belül jelent­keztek. S ha elfogadjuk, hogy az irodalomban, a mű­vészetekben egységes magyar képzőművészet létezik, nincs külön tájművészet, indokolt töprengeni, vajon a Sza­bolcsban élő képzőművészek miért nem jutnak el alko­tásaik értéke, milyenségé szerint az ilyen országos Megyénk színházkédvelő közönsége jól ismerte Olasz Jánost, a Déryné Színház művészét, aki az elmúlt na­pokban búcsúzott el örökre a színpadtól. Barátai, tiszte­lői kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Olasz János tizenöt évig járta a szabolcsi községeket, nemes missziót vállalt, a színművészet tolmácsolását vágni, de Szitás húzta-ha- lasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. To­vább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyan­csak mozdulatlan volt. Lan­gyos szél fujdogált, ő meg levetette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a ka­lapot, de félúton megállt a keze. Úgy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Az­tán lassan megindult az egész roppant korona. Csen­desen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyor­sabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés ro­baja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett És világo­sabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darab­bal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azor a nyílegyenes dülőútor. nyolcvan nyárfahusángot ál­lított gödörbe harmadmagá­val Alig szólt valamit nap közben. Délután jött a hosz- szú derekú brigádvezető nézegette a kölyökfák kato­nás sorát. reprezentatív tárlatokra,' mint a XI. magyar képző- művészeti tárlat. Nyilvánvaló. ennek a problémának régebbi gyö­kerei vannak: nem lehet le­egyszerűsíteni a megy'-zélc- r.eiy kiáilítóhelyiség gond- laira, a szabolcsi képzőmű­vészeti csoport működésének nehézségeire, valamiféle el­zárkózást hajlamra, és így tovább De mindezek, és más dolgok is. részesei lehetnek az országosan „jegyzett” vagy nem jegyzett szabolcsi indítású képzőművészeti si­kereknek, vagy megtorpa­násoknak. Érdemes talán éppen a XI. magyar képző­művészeti tárlat ürüe.yén is —• mélyen megvizsgálni az okokat. Hiszen nem a mű­vészek személyes érvényesü­lési vágya vagy a patrióta szeinellenzősség, hanem a magyar képzőművészet kí­vánja ezt, melynek — meg­győződésünk szerint — Sza- bolcs-Szatmárban gazdag és egyben „rejtett” értékei van­nak. PG a falusi közönség körében. Q maga is parasztgyerek volt, Öcsödön született, 63 évvel ezelőtt, heten voltak testvé­rek. A kis falusi iskolában az első padban együtt ült Jó­zsef Attilával, aki mint „le­lenc” gyerek itt élt egy ideig nevelőszülőknél. Nem vezetett akadálymen­tes út a színpadig: Budapes­ten a gázgyárban dolgozott, itt kezdett ismerkedni a szín­játszással. Mint műkedvelő sokat fellépett, míg az egyik alkalommal Zilahy Lajos „felfedezte”, s megkapta az első jelentős szerepet a Süt a Nap című filmben. Később még játszott műkedvelő együttesekben, s csak a fel­szabadulás után lett hivatá­sos művész a Déryné Színház tagja. Nyugdíjba vonulásakor a Munka Érdemrend kitünte­tést kapta, s tovább járta a falvakat. Szabolcsban utoljá­ra a múlt év decemberében láthatta a közönség. Ezután a maradandó művészi élmé­nyek, megnyerő emberi vi­selkedése emlékeztetik u né­zőket, színésztársakat az úttörőszinészre. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az síén is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen mel­léje állt, egy Izmos suhángot szorongatott. Mogorván meg. kérdezte: — Ezt hazavihetem? Ott­hon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogy­ne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidő­ben fogott a falatozáshoz. Egy tavaszi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, * amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ülte­tett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elbal­lagott a kanálishoz, a tisor végébe. Gödröt ásott a bak­háton. Ez volt a legmaga­sabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a su­hángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrá­sok feketéi lettek körülötte. Lapátjával gondosan össze­szedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez A többi földet vigyázva ra­kosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő majd a legna­gyobbra — morogta elége­detten. amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját A szabolcsi falvak színésze volt

Next

/
Thumbnails
Contents