Kelet-Magyarország, 1967. október (24. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
Szabolcs-szatmári tájakon •Soltész Albert rajza Hiába keressük a régi térképeken, a monográfiákban. Története csak 1954-ben kezdődött. Tiszateleknek igen, akkor. De embereinek, a kétezerháromszáznak, s őseinek már ezer éve. 1945-ig Kál- layak és tuzséri hercegek, nagybérlő Kiárok és középbirtokos Ambrózyak szolgálatában állt a mai község területének huszonhárom kisebb-nagyobb települése. Ez volt a rend: hajnal háromkor kolomp, ébresztő. Özönlött az ember, asszony, gyerek a négyes és nyolcas pitvarú házakból megdolgozni a kommencióért. Este tízig. Huszonhárom egymástól Is elszigetelt, sárbaragadt tanya és kétezerháromszáz földhözragadt lakója kezdett új életet. Kilenc nyár múlt el negyvenöt óta, amikor új községet avattak Szabolcsban. Tiszateleket. Szépek a házak. A sarkon egy, mint valami igazi kastély. Előtte — minden ház előtt — jonatánfák hordják piroslő terhüket. Mindenütt fa, beborítja az utcákat, az új házakat. Táblától tábláig hét kilométeres a távolság. Pormentes, bitumenúttal. A villany mindenfelé eljutott. Huszonegy kilométeres hálózatból. Kisvonat döcög a faluban. Nagy szolgálatot tesz: viszi az embereket az egyik nagy tanyáról, Kétérközből a másikra, a központba. Ott a tanácsháza és az orvos, meg az egészségház a védőnővel. Iskola és kultúrház kettő van. Hogyan élnek 1967-ben a tiszatelekiek? Negyvennyolcban alakult az első szövetkezet, azután még kettő. Idén újra egy van, a Béke, benne a falu. Voltak jó és rossz évek, azt mondják, inkább rosszak: a Vörös Október Tsz-ben két és fél millió volt tavaly a mérleghiány. De azért az emberek nem nélkülöztek. A földek jók, takarmány bőven termett, szarvasmarhát neveltek és eladták. Meg tejet — esztendő alatt százezer litert. A bizalom a a szövetkezetben megkopott. A januári döntés szerencsés volt. Negyvenegy forintot ígértek az egyesülés utáni első évben. És minden munkaegységre havi húsz forintos előleget. A tagság nem ,hitte, de már tizedik hónapja, hogy kapja. És ezentúl kapni is fogja. Helyreállt a bizalom, jobban megy a munka. Kérdezem, ha filmet csinálnának most a község népéről, a tegnapról és a máról, mit vendének bele? A szövetkezet udvarán szüreti hangulatban préselik a rizlinget, kövidinkát. Nem sokat teketóriáznak: A múltból? A nagy nyomorúságot. Hogy csupasz kenyeren, meg paprikáskrumplin kellett kapálni. Most? Hát van két éve orvosi rendelőnk, saját orvosunk, egészségházunk, kultúrházaink, mozink, harminc színházbérlet Nyíregyházára, rengeteg újság, képeslap minden házban. Rádió, már vagy kétszáz tv. És a gép elvtárs, a gép, azt nem felejtenénk ki. Az aratáshoz — az volt a legnehezebb munka — alig ér már emberi kéz. A burgonyát, a répát is gép emeli ki a földből. Könnyebb lett az élet. Még az asszonyoknak is. Olajkályha, cserépkályha a lakásokban. Gáztűzhely, porszívó, mosógép az asszonyoknak... Nem kapál már senki kenyéren. Bimba Lajos, a fiatal orvos azt mondja, még baj is, hogy sok a menüben a hús, a zsír, előadásokat tartott a helyes táplálkozásról. Amivel persze, különösebb baj nincs, mert hagynak itthon bőséggel tejet, tojást, almát egész télre, s befőttet készítenek, meg vesznek citromot. A film, ha elkészülne, végtére is azt mutatná: hogyan lett ember az uradalmi cselédből. Ez a legnagyobb vívmány. Sokan nem lépték át ezelőtt Tiszatelek, de még a tanyájuk határát sem. Ha mégis, elmentek Nyíregyházára gyalog, vagy amikor be kellett vonulni. 1967-ben százan jártak Pesten, a kiállításon és voltak üdülni Harkályfürdőben, Debrecenben, Sóstón, Szo- boszlón, Lillafüreden kirándultak. Gondok, panasz? Ketten is törik a fejüket a válaszon. Az utak hiánya, a szétszórtság, ha bejön az eső, az emberek, a gépek megrekednek. Járda, merthát állandóan terjednek az utcák. Ivóvíz, hiszen tizenegy mélyfúrású kút van, de huszonhárom település. És van, aki három kilométert is megtesz egy kupa jó vízért. Kellene iskolai napközi, tanulószoba, bölcsödé, állandó óvoda, nagy segítség az anyáknak, a szövetkezetnek. Azt mondják, ebben még különbözik a falu a várostól. Miben egyezik? Mozi van heti kétszer, KISZ-klub magnóval, az idei táncdalfesztivál számaival. Van színházbérlet, tv, táncmulatság nyíregyházi szaksza- fonosokkal, gitárzenekarral. A ruházkodás az már a legutolsó divat szerint, főleg a lányoknál. Ismeretterjesztő előadások, filmekkel télen, a Tisza-parti camping nyáron — nem tudnak annyi halat főzni, hogy elég legyen. Itt a szüret, jönnek a lakodalmak. A kétszázházasok. A tsz minden tagjának ötszáz forintot ad hozományképpen. Mit ad a lánynyal a szülő? Sorolják, hogy ágy, dikó és komód helyett (ezt adta egykor) szoba és konyhabútort, ágyneműket, ruhát legalább tízet, kabátot hármat-négyet, vagy harmincezer forint értékben. Két éven belül építenek is. A szövetkezet segít nekik vályoggal, faanyaggal, fuvarral, olykor mesterrel. Megérdemlik a fiatalok. Nyáron — így mondják — ők húzták ki a közöst a bajból. Hetventagú ifjúsági munkabrigádot alakítottak. Havi harminc forintot adtak előlegként nekik egy munkaegységre. Ez ezerkétszáz — előlegbe. Az almát pedig készpénzért szedték. Jól keresnek, — jönnek is haza, akik elmentek a városba, az iparba. Az öregeknek, a százharminckét nyugdíjasnak, száz mázsa búzát adtak. Aztán tüzelőt, takarmányt, fogatot a háztáji betakarításához. Hol van már az az idő, mikor az időst kitették az istállóba?! Számolnak, aki dolgozik, nem jár rosszul. Az átlagos jövedelfem idén a tsz-ben ezerkétszáz, a háztájiból is legalább ennyi. 2400 forint havonta már nem kevés. Most osztanak újabb négy- százezret. Sipos Mária negyvenéves sertésgondozó — summáslány volt éhbérért — a hónap közepén felveszi e havi jövedelme felét: 3400 forintot. Kaponyás Jánosnak igaza van; többet keres mint sok vállalatvezető. A filmhez tartozna, amií. Bertalan Lajos és Angyal Mihály iskolaigazgatók meséltek el. Bertalan hat, Angyal tíz éve tanít, él itt. „Sár volt és pocsolya, 110 gyerekből 25 kimaradt. Könyörögni kellett, hogy jöjjenek a dolgozók iskolájába. A könyvtárat alig látogatták. A kultúrházban vastagon volt a maghéj és nagy volt a zsinat. Koszos volt a gyerek ruhája és a füzete. „Ut van azóta és járdák, Kétérközön a lakosság csinált járdát hatszáz méteren. Egyetlen gyerek nem marad ki. Százan végezték a nyolc általánost a felnőttek közül, most újabb tizenöten. Tisztaságra nem lehet panasz. Az iskola megkapta a címet, s nem érdemtelenül: „Tiszta iskola, egészséges tanulóifjúság.”. * Egy évezred változásai évek alatt. Mi hatott? A tv, a gépek, az iskola, az előadások, a mozi, a színház. Kitágult a pupilla, beszökött a nagyvilág. Jó fejű gyerekek kerülnek el innen. Ibrány és Nyíregyháza gimnáziumai szívesen fogadják őket, s nem romlik a jegyük félnél alább. Ez lesz Tiszatelek jövője. Részben ez. Részben a szövetkezet fejlődése. A gyümölcs, s a nagy hagyomány, az állattenyésztés. Istállókat építenek, egy év alatt kétszázzal gyarapítják a szarvasmarha, főleg a tehén- állományt. Öntöznek négy berendezéssel, s ha a Tisza II. vízlépcső belép, nem lesz terület aszályban sem víz nélkül. Hegyes Károly, a tsz új elnöke és Oláh József párttitkár arról beszélnek (mindkettő megkóstolta a cselédek keserű kenyerét), hogy jövőre már könnyebb lesz. Huszonhárom kisebb-nagyobb településből létesült község Tiszatelek néven, tizenhárom esztendeje. Huszonhárom sárbaragadt, egymástól is elszigetelt településből. Csak- ott, egy napot töltve is látni, hogy rohan az élet. Kopka János Őszi megyei könyvhetek, 1967 Darvas József kereken 25 esztendővel ezelőtt a Szabad Szóban az akkori könyvnapok tanulságait összegező cikkében szomorúan állapítja meg, hogy a könyvnap kizárólag a nagyvárosok eseménye. „...De ki kívánhatja a falusi vagy külvárosi nehéz életben küszködő s mindennapi kenyérért' is keserves küzdelmet folytató parasztokról, munkásoktól, - hogy, nyolc, tíz, vagy éppen tizenöt-húsz pengőt adjanak egy könyvért?...” (Egy kiló cukor ára akkor egy pengő 10 fillér volt.) Napjainkban felesleges bizonygatni, hogy a falusi embereket nem tartja vissza a vásárlástól a pénzhiány: akár fél kiló cukor áráért is kapható könyv, méghozzá magyar, vagy világirodalmi klasszikusok, s a mai irodalom legkiválóbb alkotásai. Felkelteni a könyvek, az olvasás iránti vágyat a falusi emberekben, megismertetni velük azt az élményt, melyet egy regény, novella, vagy vers elolvasása jelent azonban olyan feladat, mely valóban túlhaladja a „hivatásos” könyvpropagandisták erejét. „Könyvet minden falusi házba!” — ezzel a célkitűzéssel indulnak az idén október 15-én az őszi megyei könyvhetek, mindazon társadalmi- és tömegszervezetek részvételével, melyek tevékenységének szintere a falu. A szövetkezeti könyvterjesztők első ízben hét esztendővel ezelőtt t szerveztek őszi könyvheteket. Tapasztalták ugyanis, hogy a hagyományossá vált ünnepi könyvhétnek május végi, június eleji időpontját nem éppen a falu testére szabták. Mert azok a falusi könyvbarátok, akik egész évben többé-kevésbé rendszeresen vásárolnak, s a községi könyvtárból kölcsönöznek könyvet, az ünnepi könyvhéten ugyan a szokásosnál egy-két kötettel többet visznek haza, ám az ünnepi könyvhét napjaiban sem került el a könyv azokhoz, akik addig is megvoltak nélküle... Ezért került sor éppen a falusi emberek számára megfelelő időpontban az őszi megyei könyvhetek megrendezésére, melynek célja azóta sem változott: zsugorítani a könyvkultúránk terjedésének térképén lévő fehér foltokat, eljuttatni a könyvet azok kezébe, akik számára a könyv még nem vált „szükségleti cikké”. Az elmúlt hét esztendőben jórészt kialakultak a cél megvalósításának módszerei. eszközei is. Ezek közül első helyen a „házról- házra” könyvárusítást kell említeni. Egy-egy vasárnap délelőttre a falusi könyvterjesztők addig szokásos „létszáma” erőteljesen felszökik. Falvainkban a szövetkezeti boltokon kívül általában lehet könyvet vásárolni az iskolákban, könyvtárakban, továbbá tsz-ek, ktsz-ek, állami gazdaságok könyvbizományosainál. Hazánk falvaiban (a járási székhelyeket is beleértve) csaknem tízezer könyvterjesztő működik, átlagosan tehát minden 600 lakosra jut egy könyvbizományos. Az őszi megyei könyvhetek során rendezett könyvbarát* vasárnapokon (mert így nevezik ezt a napot) a tanácstagok, a Hazafias Népfront és a nőtanács aktivistái, az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezetek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjai, a szövetkezeti boltosok és vendéglátók, felvásárlók és könyvelők, KISZ-esek és úttörők könyvet vesznek a hónuk alá és bekopogtatnak „házról-házra”: vásároljanak könyvet! Vagyis — egy kis túlzással szólva —■ a falu egyik fele, amellett, hogy maga is vesz egy-két könyvet, felcsap könyvárusnak: hogy a másik fele is vegyen. Az a gyakorlat alakult ki, hogy a szervezetek felosztják maguk Jrözött a falut, ügyelve arra, hogy valóban ne legyen ház, amelyet a könyvárusok elkerülnek. Igen sok helyen, még aznap este a fogyasztási szövetkezet megvendégeli a legjobb eredményt elért aktivistákat. Nem csoda, ha ezen az egyetlen napon több könyv, talál gazdára, mint azt megelőzően esetleg hónapokig. S a könyvbarát-vasáma- pon akcióba lép a TIT is: az irodalmi ankét, a szakkönyvismertető előadás, a műsoros irodalmi est mindmind alkalmas arra, hogy kedvcsináló legyen a könyvvel való barátkozás- hoz. Az utóbbi időben — főként a tv hatására —, falvainkban is elterjedtek, a szellemi vetélkedők, az irodalmi Ki mit tud?-ok, melyeket ugyancsak az őszi megyei könyvhetek keretében rendeznek. S mivel íróink szívesen eleget tesznek a falusi könyvbarát bizottságok meghívásának, az ilyen alkalommal rendezett író-olvasó találkozóknak is a könyvbarát-vasárnap ad méltó keretet S hogy az esti programból se hiányozzék a könyv, a könyvbarát-bálra is fflő elmenni, (aholis a belépődíj nem ep^éb, mint egy könyv megvásárlása), s az itt rendezett könyvtombola is azt szolgálja, hogy olyanok kezébe is eljusson a könyv, akinek egyébként ezért bizony ritkán nyílik ki a pénztárcája... Az idei őszi megyei könyvheteknek a társadalmi összefogás jegyében szervezett mozgalma alkalmas arra, hogy a könyv valóban minden falusi házba eljusson. Hogy a Petőfi megálmodta szellem napvilága minél több ház ablakán ragyogjon. (V.| Üj könyv: Sík Endre: PRÓBAÉVEK A szerzőt ismertük, mint történelmi tudományos írót, olvastuk munkáját, mely a diplomáciai élet érdekességeit summázta. De minden ismert írói erénye ellenére se gondolta az olvasó, hogy a Próbaévek szerzőjében avatott regényírót fedez fel. Sík könyve a forradalom 50. évfordulója tiszteletére jelent meg a Zrínyi Kiadó gondozásában. Műfaját teljes pontossággal nem lehet behatárolni. Saját életének eseményeit írja le, de több mint önéletrajz. A szibériai forradalmi eseményeknek állít emléket; könyve mégse memoár. A legbravúrosabb hadifogoly-sztorikat és kalandokat fűzi össze, mégis műve több mint kalandregény. A Próbaévek a szerző oroszországi fogsági élményeit, házasságát, hányattatását fűzi össze, s közben kibontakozik előttünk a fiatal hadapródj elölt Sík alakja, aki az események logikája, környezete hatása alatt forradalmárrá nő. A könyvben nem találkozunk nagy hősökkel, de annál több egyszerű szibériai orosz emberrel, intervencióssal, fehérterroristával és hadifogollyal. Sík Endrének bőségesen van ereje ahhoz, hogy alakjaikat emberré formálja, s olyan személyeket vonultasson fel, akiket vagy szeretünk, vagy gyűlölünk, akiket megpróbálunk megérteni vagy sajnáljuk őket. Természetes könnyedséggel teremt típusokat. Kevés író képes ennyire ura maradni hatalmas élményanyagának. Ritka olvasmányélmény, olyan könyv, amit nem lehet letenni. (b) Tímár Máté: Egyszerű történél' Tsmerős-ismeretlen arc. •1 Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüst keret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogy nem... — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezetfogunk, leülök mellé, s a „fehér” fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncutkásan nem ola- jozgatná. —■ Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Odesszában.!.' Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézünk, mig spontán úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé sorjáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor visz- sza idézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk... rPimár Nándornak hfv- -1 nak, kilencszázhatba.n születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az odesszai Présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon felköszöntött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást neveli Telkek a Tiszánál
