Kelet-Magyarország, 1967. október (24. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
Simon Lajosi De Másenyka igaz ■fcfl egszokta már az öregJ-TX ember, hogy idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett hajitásnyira húzódik az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék során, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember. — Lenne egy szál gyufája bácsikám? — Az nincs — mondta —, csak tüzem van. Tüzem az még akad. — Messziről? — kérdezte, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az arcom előtt. — Csak Pestről. — Csak? Hiszen az mesz- sze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza, mert Pest csakugyan messze van. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt. — Egyedül csőszködik az egész szőlőben? — kérdezte: hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megremegett az öregember hangja, 70-en túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára ha- lovány mosoly derült. — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mert messze van már a falu. Vacsorát küld az asz- szony... — Hát reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura vagyok. — Mi volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg szalonna. Elég az egy magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sült szalonna paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava erre megkeményedett. — Ha parancsolom neki küld. Csakhát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. / ' sónkig égett a cigaret- ^ tánk, de még nem sze- delőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és fézst meg zeneirodalmat is tanult. — Nekem nagyon tetszett — mondta a zeneszerző. — A kislány jól játszik. Komolyan kellene tanulnia. — Nyina, menj ki — rendelkezett váratlanul az anya. A leány, aki eddig úgy ült, mint egy kisegér a szénába bújva, kelletlenül távozott. — Ne bolondítsa ezt a lányt! — csattant fel hirtelen ellenségesen az anya. Bizonyára elfeledte már, hogy diplomatikusan akarta lefolytani ezt a beszélgetést. — Ne keverje meg a fejét, csak annyit mondok! Maga komoly, koros ember, s mégis ilyen nem rendes dolgot eszel ki! összebeszéltek talán mi? A zeneszerző úgy vélte, egyedül ő fedezte fel ezt a tehetséget. — És miért nem rendes? — kérdezte sértődötten. — A könnyű életre nem engedem, a művészetre nem adom — mondta élesen az anya. — Nem azért neveltem, nem azért törtem magam érte. Most ő az én egyedüli segítségem! A zeneszerzőt megzavarta ez a váratlan fordulat, de aztán hevesen kardoskodott: a tehetséget meg kell menteni, annak fejlődnie kell. És hogy a művész munkája hát egyáltalán V hallgattunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öregemberek mellett ülni, megnyugtató, mintha csendes patakocska partján heve- részne az ember. Én erre gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodom — mondta. —Mikor megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam. Úgy hallottam, mintha ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk úgyis hiába. — Hátha segíthetek! — Ha álruhás királyfi lenne, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bánkódtunk miatta, már unokám is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e fiam, hogy én amolyan barkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szobrokat faragtam fából, meg kőből, és lefestettem a napnyugtát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy 20 éve, egy keseredett pillanatomban elhatároztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, emlékezetből lerajzoltam. Mig dolgoztam, ott állt az asszony mögöttem, felvont szemöldökkel nézte, nézegette a készülő arcot. Mikor elkészültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten”, megnézem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről. És amikor nem látta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását. — ö ki volt, bácsikám? — Egy szép leány nagy Oroszországban. Még tizenhétben ismertem meg őt. Mikor csak tehettem, kimentem hozzá a táborból, később pedig már vöröskatona koromban, bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy ínség volt akkor, de nem „könnyű élet”. A művészet — szép hivatás. Az alkotás pedig hatalmas boldogság. Ám érezte, ebben a helyzetben ezek a súlyos szavak üresen konganak. Valahol bensőjében pedig sértettséget érzett: • lám, lejön ebbe a kisvárosba, s elmondaná, hogy a lányt felviszi a fővárosba, megígéri, hogy vigyáz rá, tanítja, segíti... Feltette a kalapját, szárazon elbúcsúzott, ■ kiment. Először semmit sem látott Vaktában elindult. A kerítésnél hirtelen mellette termett Nyina. — Nagy a sár nálunk, majd én vezetem — szólt félénken. — Csak lépjen utánam. — Megbékéletlen édesanyád van — mondta a zeneszerző. — És neked mégis tanulnod kell. — Tudom én azt — mondta meggyőződéssel Nyina, ahogy a süldőlányok beszélnek, akik meg vannak győződve, valóban tudják, mit kell tenniök. — Te még keveset tudsz — mondta a zeneszerző. — De majd... — Játszani fogok, tanulni, s jaj, hogyan játszom majd! — kiáltotta hevesen a kislány. — Megmutatom, neki is megmutatom és mindenkinek megmutatom! ő mindig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyar szavakra tanítottam őt, ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam neki, hogy szere- I tem, ő se mondta nekem. Tudtuk mind a ketten... Elgondoltam,* hogy a harcok után hazahozom, ő meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem. Megakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacsorát, a juhtúrós galuskát. Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magával, unaloműzőnek. De minket is kínált, hármasban boroztunk már a félhomályban az ecetfa alatt. Az öregembernek két pohárral is megárt, az én öregem arca is kitűzésedéit, nyelve is megeredt, és úgy mondta nekem a j történeteket, mintha a fia, | vagy unokája lettem volna, j Mondta, hogy a Donnál j egyedül fogott el három j kémkedő kozákot, mondta, hogy kezet fogott Bugyon- nijjal, hogy Szibériában megismerte Ligeti Károly. A messzeség szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy az öreg harcaiból mennyi az igazság, nem is írok erről. A lányról faggattam — Hát Másával mi lett? — Nem tudom, nem tudom... — Fehér kézre került akkor az a falu, mikor visszamentem, nem volt abban i egy ép házacska sem. Má- j sáról senki sem tudott. Fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfaragtam a szobrát, valahonnan talán még elő is kerül, majd egyszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet is, arról a nótáról, amelyikben a szürke gunár száll a folyóra mesz- sze a hegyen túl. A távolság szépít, a bor pedig nagyit, nem. tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett, ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gunár nem száll a folyóra, messze a hegyen túl, az öregember képzeletében immár ötven éve. És ez elég nekem, hogy ne csak az öreg kort, hanem a nagy idők küzdő tanúját is megtiszteljem benne. A zeneszerző cuppantott egyet, majd előhalászott egy cédulát. — Jól van. Tessék, itt a címem. És ha úgy adódik... hm... hát akkor gyere. És a bajánt óvd nagyon: igen jó szerszám, felbecsülhetetlen értékű. Dühösen szuszogott, majd elindult a másik irányba. Másnap egy fülig sáros autóbusz állt a kultúrház elé. A vasútállomás negyven kilométerre volt, s a zsűri tagjai ezen a buszon utaztak odáig. Nagy tömeg jelent meg. A zeneszerző mindenkivel kezet fogott, mindenkitől barátságosan elbúcsúzott, mégis elégedetlen volt. Nyugtalanította a tegnapi párbeszéd, s azoknak a gyöt- relmes gondolatoknak maradványa, amelyekkel álomra tért. Elindultak. A zeneszerző hamarosan felismerte Nyina Mokináék házát. Fülébe csengett a lány hangja: „Megmutatom. mindenkinek megmutatom!” — Nagy melegséggel gondolt arra, hogy ez a lány minden bizonnyal megmutatja. Kabátujjával az ablakot törölgette, hogy még- egyszer megnézze a hozzá oly közel került kis várost. A dombok lassan magukba j rejtették, s köröskörül, egész a látóhatárig csak a letakarított mezőség nyújtózkodott. Ferencz Győző fordítása A mezőgazdasági szakkönyv: termelőeszköz A jó gazca fogalma régen is, ma is egyet jelentett a nagyobb szakmai hozzáértéssel, a magasabb szaktudással. A szakirodalomban felhalmozott több évtizedes termelési tapasztalat és legújabb tudományos eredmények jobb hasznosítása, a szakkönyvek jobb megismertetése céljából alakítottuk meg alig egy éve a mezőgazdasági könyvbaráloli körét. A kör szervezésében és a tagok toborzásában Sza- bolcs-Szatmár megye került országosan az élre. Jelenleg 25 ezer tagja van a körnek és e közül több mint 2000 Szabolcs-Szf.tmár megyéből. A siker titka egyszerű. A megyei párt és tanácsi szervek társadalmi ügynek tekintik a szaktudás emelését és minden segítséget megadnak azok számára, akik e nemes cél érdekében fáradoznak. így vált lehetővé a társadalmi szervezetek, elsősorban a Hazafias Népfront, a TIT, az Agrár- tudományi Egyesület, a MEDOSZ jól összehangolt munkája, amit hasznos támogatással segítettek kibontakozni a népművelési szakemberelv, könyvtárosok, művelődési otthonok és nem utolsósorban a MÉSZÖV. A megyei eredmények közül különösen kimagaslik a csengeri járás, ahol Tóth Margit, a kör társadalmi titkára, valamint a mátészalkai, nyírbátori és kisvárdai járás, ahol Széke József, Papp András, illetve Hegedűs Péter, a kör titkárai tevékenykedtek. Kiváló eredményt értek el a fehérgyarmati, valamint a nyíregyházi városi és járási aktivisták is. A mezőgazdasági könyvbarátok köre titkáraitól kért szakmai tanácsok alapján 2—3000 forintos szak- könyvtárat létesített a nagy- ecsedi, a fábiánházi, a nagyvarsányi stb. tsz. Amilyen mértékben erősödött a szaktudás megbecsülése a tsz vezetőinek szemléletében, úgy szaporodott a szakmunkások, a szakkörök, a szak- könyvtárak száma. Az elmúlt évben közel félmillió forint értékű szakkönyv talált gazdára a megyében a kör aktivistáin keresztül. Helyes, ha a mezőgazdasági üzemek kézikönyvtárat létesítenek. Az üzemi kézikönyvtár nem kölcsönkönyv- tár jellegű, hanem az a célja, hogy minden szakmai beosztásban dolgozó embernek. legyen az agronómus. brigádvezető, vagy egyszerű tsz-tag, — a munkaköréhez tartozó szakkönyv állandóan rendelkezésére állion. A központi állásfoglalás leszögezi, hogy a tsz-tagok- nak, brigádvezetőknek, szakmunkásoknak leghelyesebb állandó tulajdonába adni a munkaköréhez tartozó szakkönyvet. Miután ezek a szakmunkás-kézikönyvek többnyire 5—10 forintos könyvecskék, a tsz-kasszát nem terhelik túlságosan. A tsz-ek az eddigiektől eltérően nemcsak szociális és kulturális alapból vásárolhatnak könyvet, — a gazdálkodásukhoz szükséges szakkönyveket üzemviteli költségként számolhatják el. Ezzel — a Pénzügyminisztériumi egyetértéssel — immár pénzügyileg is munkaeszközzé nyilvánították a szakkönyvet, tehát fogyóeszközként kezelendő. Ez utóbbi azért különösen fontos, mert egyes vaskalapos főkönyvelők csak azért őrizték hét lakat alatt a szakkönyveket, nehogy majd leltár idején híjjá legyen. Ezekután nem revizori téma a szakkönyv számonkérése. Ez maguknak a tsz- vezetőknek a feladata. De ne a könyvet kérjék számon, hanem annak a tartalmát és azt is a termelési eredményekben. Javasoljuk, hogy a szövetkezetek jelöljenek ki egy-egy szakkönyv-megbí- zottat — lehetőleg a szak- irodalmat kedvelő fiatal szakembert — aki a kör járási titkárával tartja a kapcsolatot. Tegyék feladatává az üzemi szakkönyvtár gondozását, _ illetve, ahol még nincs, a létesítését. Bízzák meg a szakirodalmi információ továbbításával, a szakkönyvek vásárlására fordított keret gondozásával és azzal, hogy minden szakértelemhez kötött munkahelyen dolgozó • tsz-tagot lásson el a munkájához szükséges szakirodalommal. Szakkörön belül, vagy ha ez nincs, téli beszélgetések alkalmával gondoskodjék a kiadott könyvek közös megvitatásáról és a tsz adott-' ságai között a tartalom hasznosításáról. A továbblépés, az eredmény, amely elsősorban a szövetkezeti gazdaságok és az egyes tagok személyes érdeke — nem maradhat el. ha a megvalósítás ugyanolyan társadalmi üggyé válik a megyében, mint volt a mezőgazdasági könyvbarátok köre megszervezése. Dr. Sárkány Pál, a Mezőgazdasági Könyvkiadó igazgatója Sok hasznos Javaslat született Az ifj«ságvédelera=társadaIomvédekniniel c. vitacikkünk nyomán Szeptember 24-én indított gyérnek- és ifjúságvédelmi vitánk lezárult. A hozzászólások nem hoztak — nem is hozhattak — végső megoldást. Adtak viszont ötletet, sok olyan használható tanácsot, amit érdemes összegezni. Vitánkat lezárandó elsősorban azokat summázzulc, melyek megvalósíthatók. Mindezek, mind a többi, későbbi írásainkban szereplő téma a hozzászólók mély felelősségérzetét bizonyítottál:. A beérkezett vélemények alapján mondhatjuk, hogy társadalmunk általában enyhének tartja azokat a szankciókat, amelyeket a felelőtlen szülőkkel szemben alkalmaznak. Sok esetben a maximális közösségi erőfeszítéseket teszi tönkre a részeges, munkakerülő, garázda szülő, a nemtörődöm család. Bőséges feladat kínálkozik a gyermek- és if- júságvéde mi albizottságok számára, amelyek sokszor csak formálisan ténykednek. Ritka az olyan kivétel, mint Tiszatelek, ahol a bizottság fellépése nyomán egy részeges férfit „blokád” alá vettek. Nem szolgálják ki a kocsmában, segítik a gyermekeket gondozó anyát, az asszonyt illető pénzt csak neki adják, s szigorral ellenőrzik a férfi családjával szemben tanúsított magatartását. A rendelkezések, a végrehajtás bővítése, a társadalmi bizottságok jogkörének ki- terjesztése tehát gyakorlati és megvalósítható követelmény. Sokan, és igen élesen vetették; fel a lélektani ismeretek 1 hiányát vezetőknél. pedagógusoknál, népművelőknél. Nem vitás, e tudomány oktatása is hiányos, viszont kevés lehetőség kínálkozik megtanulására iskolán kívül. Hasznos lenne ezért akár a népművelők nyári továbbképzéseinek keretében, akár TIT szabad- egyetemen teret biztosítani annak, hogy nevelők, vezetők, népművelési munkások megtanulják: hogyan lehet és kell bánni gyermekekkel, serdülőkkel, mi a felnőtt lélektana, milyen a tömeg pszichológiája. Szabolcsban egy ilyen továbbképzéshez a személyi feltételeket felsőoktatási intézményeink biztosítani is tudják. Ezzel párhuzamosan jelentkezik a fiatalokkal foglalkozók esetében a hozzáértés és hivatástudat. Sajnos. nem mindig a legluva- tottabbak állnak felelősség - teljes posztokon. Kiforratlan felvételi rendszer miatt Szabolcsban is sokan bánkódnak, hogy nem kerülhettek népművelési szakra, holott évek gyakorlati tapasztalatai eredményei álltak mögöttük. Mindez csak azért, mert matematikai vagy tornaosztályzatuk gyenge volt. Viszont népművelők és tanárok lesznek olyanok, akiket nem a hivatástudat hajt, hanem csupán mentsvárnak tekintik a főiskolát. Gondosabb kiválasztás, a képesség és rátermettség mérlegelése szükséges. A vita vetette fel ismételten élesen az ingázók problémáját. Nagyon időszerűvé válik a nagy állomásokon folytatandó művelődési, ne velési munka. Tízezrek — s elsősorban fiatalok! — fejlődése a tét. Az ingázók művelése is megoldásra vár. Eelmerül a kérdés: ha lehet „mozgókocsma” a vonatokon, miért ne lehetne mozgókönyvtár is. Ahogy étkezőkocsi közlekedhet a vonatokon, miért nem járhat egy „kultúrvagon” is. ami szolgálná az ingázók művelődési igényét? Mindezek olyan javaslatok, amelyek praktikusak és vitánk hozzászólóinak ötletességét bizonyítják. Elsősorban fiatal levélíróink sürgettek érdekvédelmet, munka- és szórakozási lehetőséget. Úgy érezzük, hogy ezek a hozzászólások, melyek panaszkodnak arról, hogy szakmunkások nem a szakmában foglalkoznak, hogy művelődési lehetőségeiket megcsorbítják, hogy nincsen ifjúsági ház és klub még a legnagyobb helységekben sem, hogy a fiatalos lendületet sokan poziciófél- tésből letörik — bírálatot jelentenek mindazok felé, akik egy meglévő és jó. az un. 1016-os rendeletet nem ismerik vagy nem akarják ismerni. Az alkotni és dolgozni tudó fiatalság legjobb védelme, ha energiájukat gazdag lehetőségeinken belül aknázzuk ki. Vitánk — ha nem is oldotta meg a gyermek- és ifjúságvédelem bonyolult ügyét, annyit elért, hogy a problémának sokakat megnyert, s a közvélemény figyelmének fókuszába állította azt. <B. L >
