Kelet-Magyarország, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
Ki legyen a gazda ? Évek óta visszatérő probléma, hogy nem kielégítő Nyíregyházán a művelődési otthonok, főként a megyei művelődési ház kisugárzó hatása, kevés városunkban a tartalmilag és színvonalban is megfelelő, sokrétű, színes kulturális, program. Nem arról szólunk most, ami van, ami elismerést érdemel. Az igények szinte ugrásszerű növekedése, a modern népművelési eszközök azonban naponta új feladatok elé állítják a város művelődésének munkásait. Hogyan tud ezeknek eleget tenni a megyei művelődési ház, mint az egyik legnagyobb művelődési intézmény? Megfordítva a kérdést: hogyan lehetséges a város koncentrált népműveléséről beszélni, mikor Nyíregyházán nincs központja, egységes irányítója, szervezője a különféle kulturális ágazatoknak? Három éve alakult át a József Attila Művelődési Ház — városi intézményből megyeivé, kettős feladattal, egyrészt a megyei művelődési házak tartalmi, módszertani munkájának segítését, másrészt a város kulturális gondozását kapta hivatásául. Mint megyei módszertani központ a, legkorszerűbb népművelési eljárások, tapasztalatcserék, bemutató foglalkozások, mlritarendez- vények, a népművelők tervszerű továbbképzése kapott helyet mindennapos munkájában. Sokáig technikai akadályai is voltak — a személyi problémák mellett — a területi munkának. A közelmúltban kapott a művelődési ház művelődési autót, s ha a fenntartási költség és a gépkocsivezetői kulcsszám is megérkezik a felettes szervektől, lényegesen hatékonyabbá válhat a járási és községi művelődési házak patronálása. De ami a város több mint hatvanezer lakóját érdekli, milyen kulturális „szolgáltatások” között válogathatnak a megyeszékhelyen? Természetesen a megyei művelődési ház nem vállalhatja magára a létező kulturális igények kielégítését, hisz a könyvtárak, a színház, a múzeum, a mozik és más művelődési intézmények mellett bizonyos speciális népművelési formák, tegyük hozzá zömében hagyományos formák művelése jelenti a profilt. Ez a profil, annak következtében, hogy az utóbbi években előtérbe kerültek a modern népművelési eszközök — tv, film, hanglemez — és a kis csoportos, a speciális rétegek szakköri, kísérletező munkája, a klubélet — felülvizsgálatra szorul. Ez részben megtörtént, részben a nemrég elkészült 28 hónapra szóló munkaterv megvalósítása során ölt testet. Néhány új vonás is tapasztalható a művelődési ház programjában. A világnézeti nevelés, ismeretterjesztés, művészi ízlés kialakítása, az általános és a szakmai műveltség szélesítése rugalmasabb népművelési skálát kíván. Ennek érdekében kísérletezésre, önálló foglalkozásokra is alkalmat adó természettudományos és technikai szakköröket alakítanak, illetve korszerűsítik a mostaniakat. A honismereti, foto, képzőművészeti és a csillagászati szakkörök kapuját egy kicsit megnyitják, feloldják a kissé befeléfor- dulást. Héttagú tanyaszínházat alakítottak az irodalmi színpad tagjaiból, akik a legújabb irodalmi alkotásokat viszik el a város ta- nyavilágába. Teljesen új törekvés, hogy közelebb hozzák egymáshoz a kulturális és a sportnevelést: a művelődési ház nagytermében dísztorna, vívó és egyéb sportbemutatókat, versenyeket rendeznek. Az esztétikai élményeket Nyíregyházáról elszármazott nagynevű sportemberekkel való baráti beszélgetésekkel, külföldi uti- beszámolókkal is dúsítják. Ezek a kulturális elemeket is tartalmazó sportrendezvények feltehetően olyan rétegeket hoznak be a művelődési házbet, melyek eddig távolmaradtak, vagy csak a sport iránt érdeklődtek. > Idézhetnénk még Petras- kó Zoltán igazgató szavait, lapozhatnánk a művelődési ház eseménynaptárában.: figyelemre méltó törekvéseket látunk. Mindez azonban nem semlegesíti, nem szüntetheti meg a kettősséget, mely a megyei és a városi hatókör egyvelegéből ered. Az útkeresés, a kedvező jelek ellenére sem mondható son, a harmadik az éjjeö• szekrényfiókban...” Károly \ hápogott: „Dehát... a műfog- - sort a szájban...” „A ménkű, aki belevág— Nem szeretem én azt... Jobban rágom a húst az ínyemmel...” — azzal hátra vetette a fejét, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő. jVI őst, hogy Károly elmond- ~T < ta a vízcsapot, a megszakadt menetet, gondterhelten csóválta a fejét: „Minden attól függ, hogy a sping- li... ÍNo, megnézzük. Gyere ei holnap értem, addigra ösz- szekészítem, ami kell...” Este Károly hamarább abbahagyta a munkát Jenőék- nél, egész nap a rozsdás radiátorbordákat drótkefézte és míniumozta, azt hitte leszakad a dereka, kell ez a professzornak, aki lakatos- inasként kezdte a felszabadulás előtt — s vágtázott az Opellal Benő bácsiért, és onnan haza. J utka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megérkezik. „Csókolom, drága sógor kám, de jó, hogy el- gyütt” — próbálgatja ő is a népnyelvet, Benő bácsi stílusát Az öreg mindjárt munkához lát, közben elégedetlenül dünnyög: „Elgyütt, el- gyütt... Már megint az a maga.,. Mondtam már, aki magázik, az fizet egy liffer bort...” Jutka odasúgja Ká- rolynak: „Figyeled, egy Colas Bregton, írtón élveztem az öreget”, aztán hangosan folytatja: „Na jól van, sógor bácsi, mit kíván a ben- dő-bácsi?” A sógerka a szerszámait készíti, dünnyög: „Előbb dóiéi, hogy a megyei művelődési ház egyben a város művelődési központja is. Hangsúlyozzuk a központi szerepet, mert vannak városunkban kisebb művelődési házak, otthonok művelődési termek, de elaprózódnak az erőfeszítések, nincs tartalmi, művelődéspolitikai, szervezeti és anyagi összehangoltság. Nem valamiféle szerep vagy névcserére lenne szükség, mert az, hogy valamelyik kulturális intézményt városi művelődési központnak keresztelnénk el, hatáskör nélkül, az nem sokat lendítene a helyzeten. Kihez tartozzon a város művelődése — erre, tudjuk, nem könnyű tőmondatokban felelni, még akkor sem, ha a válasz logikusnak látszik. Sokféle nézőpontot, tárcaérdeket kellene egyeztetni, vitatkozni, s úgy megtalálni a legjobb kulcsot' a megoldáshoz. Mert az talán mégsem vitás, nagyon-nagyon összefügg .ez a probléma Nyíregyháza kulturális életének bajaival. Páll Géza gozunk, aztán eszünk... Hol az az istenverte spingli? Bajba leszünk azzal a spingli- vel. Nem láttad, Karcsi?” Egy valahai lakatosinasnak igazán kell tudná, hogy mi az a spingli. Károly hirtelen kimelegszik, rádöbben elfelejtette, mi az a spingli. A szituáció egyébként tö- léletesen ugyanaz, mint inaskorában, Benő bácsi most is ugrasztja a harapófogóért, csőkulcsért s morog, mi lesz már azzal az istenverte spinglivel, nem akar csempét is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duruzsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? Hosz- szú csönd. „Mákostésztát” — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: „Mondta Karcsi, hogy az este is az volt maguknál...” „Már megint az a maga” — méltatlankodott a sógor.” Azzal te ne törődj, hogy az este is az volt. Én a mákostésztát éjjel-nappal megenném. Egyszer dolgoztam a Flam- meréknál, azt kérdi az asz- sZony, mit főzzön? Mondom mákostésztát. Másnap megint kérdi, mondom neki, mákostésztát. Két hét alatt megettem nála tizennégy kiló mákot.” — Károlyhoz fordul: „Add már ide a franciakulcsot. Na, most a ti- zennégyes fogót, aztán a kó- cot. De élénkebbéfl mozogjon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a deákoknak...” Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanással odaszúrja: „Benő bátyám, ti miért nem tegeződ- tök a Károllyal?” Benő mosolyog : „Félpertuban vaOlaszországi vázla^füze^ A Sealzi híd környéke Imre György rajza. Tárlat a könyvespolcon Kemény táblába kötött műalkotások, egészvászonba vagy félbőrbe foglalva sorakoznak itt a fal mellett: tárlat ma már minden otthoni könyvtári könyvespolc: könyvillusztrációk kiállítása. Vagyis igen színvonalas, igen tartalmas képzőművészeti alkotások gyűjteménye. Mi az Illusztráció feladata? Díszítés? Azért készül, hogy a nyomtatott oldalakat változatosabbá tegye a képzőművészet színeivel, vonalaival? Ennyi cél kevés lenne önmagában mai művészeinknek. Vagy az Irodalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyebben elképzelhesse, megérthesse, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállalkoznék : szegénységi bizo- j nyítvány a segítségre szoruló irodalomnak, kényelmetlen „segédmunka” a mankóként használt képző- művészetnek. Az első európai könyvekben, a kódexekben és az gyünk... Én már tegezem őt pályás kora óta... „Jutka tovább forgatja a nyársat Karcsi szívében: „Dehát igazi- bul, sógorkám... Velem tege- ződsz... Karcsikammal mért nem?” Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a keze- fejét is meglengeti: „Azt nem lehet.”; tT ároly dereka leszakad, ő nem avatkozik a vitába. Tudja jól, élmentek az évtizedek, ő Benő bácsinak haláláig az a kisnadrágos kölyök marad, akit egyszer, hogy ne lábatlankodjék körülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordíthatott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mellett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtékező homlokkal azt mondja, hogy „nem találom a spinglit”, mert igazában nem meri bevallani, hogy elfelejtetté, mi is az a... Hát egy ilyen alkalmatlan inassal hogyan te- geződhetne össze a tudós mester?... Benő bácsi behajt egy kónuszos menetű, dupla méretű közcsavart a falba, arra tekeri a kócot, rá a vízcsapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell váj- lingban cipelni a fürdőszobából. Az öreg berámolja a nagy lábas mákostésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáját. Ezek ketten itt élnek, örülnek egymásnak. S ő arra gondol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, az alkotmány iga- zibul csak a nőket szabadította felősnyomtatványokban ilyesféle feladatokat is betöltött a betűk közé komponált rajz, festmény. Virágmintájával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, iniciálészíneivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy — különösen a kö- zépkorvógi Biblia Pauperu- mokban, a szegények bibliáiban — mesélt az illusztráció: szöveg helyett, képről képre mondta el igen pontosan — hasonlóan a mai újságok képregényeihez — a történetet, hogy az olvasni nem tudó nép is megértse, megtanulja a szentifás példázatait. A modern illusztráció — nálunk is, külföldön is — más feladatra vállalkozik, s a fentiekre kevesebb gondot fordít Hiszen — így gondolkodik a modem illusztrátor — ha az író szövegét önmagában nem lehet megérteni, ha az irodalmi mű rajz nélkül, önállóan nem érvényesül, hiába a legjobb rajz. S a ma olvasója a virágdíszt sem igényli különösebben a könyvben: sietve művelődik, gyorsan olvasható könyvet kíván. Mi marad hát az illusztrátornak? Az írott művészet átdolgozása, értelmezése, ha úgy tetszik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely megmarad az eredeti vers, regény, novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegésziti, gazdagítja azt a maga eszközeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bársony nesz inog” — írja a költő. De a grafikus nem rajzolja meg a hazamenést, hiú remény, ezt jobban felidézhetné József Attilánál. Inkább olyan hangulatú rézkarcot komponál, amelyben benne feszül a Hazám szonettjeinek hatalmas patriótaérzése, vívódása, s benne valami több, amit csak a képzőművészet adhat. Olyasmi ez, mint a programzene, amely gyakran valamilyen Irodalmi mű témáját dolgozza föl úgy, hogy a zene értékeivel gazdagítja élményüket. A modem Illusztráció Is sokféleképpen gazdagítja. A rézkarc finom elegenciájé- val és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illusztráció Vidámságával és a fame'szét komor, fehér-fekete ellentéteivel; ezernyi eszköze van a könyvespolci tárlat alkotójának. És aki megszokja a jó rajzot a nívós könyvben, legközelebb talán nem vesz csapnivaló festményt, ízléstelen pordelánszobrot. A képzőművészeti kultúra terjedésének kitűnő eszköze, barátságos lehetősége az otthoni tárlat — a könyv ezen a módon is szépre, jóra nevelhet. R. Gy. Rónay György: Nyári album Június Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga rózsaözön a kertben, a peónia-mámor. Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szösz virága. Alkony eső után Zápor volt délután. Csillámuk az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha. Most csupa-gyöngy a temetőkért, s az égen szivárványuk a holtak mosolya. Elvadult kert Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt; látód, a kert mégis dúsan tenyészik: sárj at hoz a gyökér, szárba szökik a mag. Folytatják azt, amit az ember abbahagy. Sétaút Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan. A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak , valahogy rövidebb lett, ami még hátravan. Esti állomás Alkonyul lassan a júniusi vasárnap. Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat. Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat, akik az esti gyorsra várnak. Csanády János: Kenyér Az első harapásra nem emlékszem. Aztán — iskolatáska mélyén újságpapírba bújt szerényen. S jöttek mind nagyobb harapások — és már küzdeni kellett érte. Korai felkelések, kései elalvások; a kapa nyele, a kalapács, az ásó-gereblye Az íze egyre erősebb lett. S egyszercsak hirtelen hiánya a kukoricalisztbe is belopta szagát, pirosát, ropogósát. Testét milliók áhítozták, S eszme lett, világnyira tágult: Seregek drága vére hullt. Kaszák helyett ágyúk küzdöttek érte, a béke szimbóluma lett. Harmadnapon megszületett — nem mannaként hullott e földre — És most egyszerre táplálkoznak belőle a roppant földgolyón a saskeselyük s a galambok!
