Kelet-Magyarország, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-27 / 202. szám

Ki legyen a gazda ? Évek óta visszatérő prob­léma, hogy nem kielégítő Nyíregyházán a művelődési otthonok, főként a megyei művelődési ház kisugárzó hatása, kevés városunkban a tartalmilag és színvonalban is megfelelő, sokrétű, színes kulturális, program. Nem arról szólunk most, ami van, ami elismerést ér­demel. Az igények szinte ug­rásszerű növekedése, a mo­dern népművelési eszközök azonban naponta új felada­tok elé állítják a város mű­velődésének munkásait. Ho­gyan tud ezeknek eleget tenni a megyei művelődési ház, mint az egyik legna­gyobb művelődési intéz­mény? Megfordítva a kér­dést: hogyan lehetséges a város koncentrált népműve­léséről beszélni, mikor Nyír­egyházán nincs központja, egységes irányítója, szerve­zője a különféle kulturális ágazatoknak? Három éve alakult át a József Attila Művelődési Ház — városi intézményből megyeivé, kettős feladattal, egyrészt a megyei művelődé­si házak tartalmi, módszer­tani munkájának segítését, másrészt a város kulturális gondozását kapta hivatásául. Mint megyei módszertani központ a, legkorszerűbb népművelési eljárások, ta­pasztalatcserék, bemutató foglalkozások, mlritarendez- vények, a népművelők terv­szerű továbbképzése kapott helyet mindennapos munká­jában. Sokáig technikai aka­dályai is voltak — a szemé­lyi problémák mellett — a területi munkának. A közel­múltban kapott a művelődé­si ház művelődési autót, s ha a fenntartási költség és a gépkocsivezetői kulcsszám is megérkezik a felettes szer­vektől, lényegesen hatéko­nyabbá válhat a járási és községi művelődési házak patronálása. De ami a város több mint hatvanezer lakóját érdekli, milyen kulturális „szolgálta­tások” között válogathatnak a megyeszékhelyen? Termé­szetesen a megyei művelődé­si ház nem vállalhatja ma­gára a létező kulturális igé­nyek kielégítését, hisz a könyvtárak, a színház, a múzeum, a mozik és más művelődési intézmények mellett bizonyos speciális népművelési formák, tegyük hozzá zömében hagyományos formák művelése jelenti a profilt. Ez a profil, annak következtében, hogy az utóbbi években előtérbe ke­rültek a modern népművelési eszközök — tv, film, hang­lemez — és a kis csoportos, a speciális rétegek szakköri, kísérletező munkája, a klub­élet — felülvizsgálatra szo­rul. Ez részben megtörtént, részben a nemrég elkészült 28 hónapra szóló munkaterv megvalósítása során ölt tes­tet. Néhány új vonás is ta­pasztalható a művelődési ház programjában. A világ­nézeti nevelés, ismeretter­jesztés, művészi ízlés kiala­kítása, az általános és a szakmai műveltség szélesíté­se rugalmasabb népművelési skálát kíván. Ennek érdeké­ben kísérletezésre, önálló foglalkozásokra is alkalmat adó természettudományos és technikai szakköröket alakí­tanak, illetve korszerűsítik a mostaniakat. A honismereti, foto, képzőművészeti és a csillagászati szakkörök ka­puját egy kicsit megnyitják, feloldják a kissé befeléfor- dulást. Héttagú tanyaszín­házat alakítottak az irodal­mi színpad tagjaiból, akik a legújabb irodalmi alkotá­sokat viszik el a város ta- nyavilágába. Teljesen új tö­rekvés, hogy közelebb hozzák egymáshoz a kulturális és a sportnevelést: a művelődé­si ház nagytermében dísztor­na, vívó és egyéb sportbe­mutatókat, versenyeket ren­deznek. Az esztétikai élmé­nyeket Nyíregyházáról el­származott nagynevű sport­emberekkel való baráti be­szélgetésekkel, külföldi uti- beszámolókkal is dúsítják. Ezek a kulturális elemeket is tartalmazó sportrendezvé­nyek feltehetően olyan réte­geket hoznak be a művelő­dési házbet, melyek eddig távolmaradtak, vagy csak a sport iránt érdeklődtek. > Idézhetnénk még Petras- kó Zoltán igazgató szavait, lapozhatnánk a művelődési ház eseménynaptárában.: fi­gyelemre méltó törekvéseket látunk. Mindez azonban nem semlegesíti, nem szün­tetheti meg a kettősséget, mely a megyei és a városi hatókör egyvelegéből ered. Az útkeresés, a kedvező je­lek ellenére sem mondható son, a harmadik az éjjeö­• szekrényfiókban...” Károly \ hápogott: „Dehát... a műfog- - sort a szájban...” „A mén­kű, aki belevág— Nem sze­retem én azt... Jobban rá­gom a húst az ínyemmel...” — azzal hátra vetette a fe­jét, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő. jVI őst, hogy Károly elmond- ~T < ta a vízcsapot, a meg­szakadt menetet, gondterhel­ten csóválta a fejét: „Min­den attól függ, hogy a sping- li... ÍNo, megnézzük. Gyere ei holnap értem, addigra ösz- szekészítem, ami kell...” Este Károly hamarább ab­bahagyta a munkát Jenőék- nél, egész nap a rozsdás ra­diátorbordákat drótkefézte és míniumozta, azt hitte le­szakad a dereka, kell ez a professzornak, aki lakatos- inasként kezdte a felszaba­dulás előtt — s vágtázott az Opellal Benő bácsiért, és onnan haza. J utka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megér­kezik. „Csókolom, drága só­gor kám, de jó, hogy el- gyütt” — próbálgatja ő is a népnyelvet, Benő bácsi stí­lusát Az öreg mindjárt mun­kához lát, közben elégedet­lenül dünnyög: „Elgyütt, el- gyütt... Már megint az a ma­ga.,. Mondtam már, aki ma­gázik, az fizet egy liffer bort...” Jutka odasúgja Ká- rolynak: „Figyeled, egy Co­las Bregton, írtón élveztem az öreget”, aztán hangosan folytatja: „Na jól van, só­gor bácsi, mit kíván a ben- dő-bácsi?” A sógerka a szerszámait készíti, dünnyög: „Előbb dói­éi, hogy a megyei művelő­dési ház egyben a város művelődési központja is. Hangsúlyozzuk a központi szerepet, mert vannak váro­sunkban kisebb művelődési házak, otthonok művelődési termek, de elaprózódnak az erőfeszítések, nincs tartalmi, művelődéspolitikai, szerve­zeti és anyagi összehangolt­ság. Nem valamiféle szerep vagy névcserére lenne szük­ség, mert az, hogy valame­lyik kulturális intézményt városi művelődési központ­nak keresztelnénk el, hatás­kör nélkül, az nem sokat lendítene a helyzeten. Kihez tartozzon a város művelődése — erre, tudjuk, nem könnyű tőmondatokban felelni, még akkor sem, ha a válasz logikusnak látszik. Sokféle nézőpontot, tárca­érdeket kellene egyeztetni, vitatkozni, s úgy megtalálni a legjobb kulcsot' a megol­dáshoz. Mert az talán még­sem vitás, nagyon-nagyon összefügg .ez a probléma Nyíregyháza kulturális éle­tének bajaival. Páll Géza gozunk, aztán eszünk... Hol az az istenverte spingli? Baj­ba leszünk azzal a spingli- vel. Nem láttad, Karcsi?” Egy valahai lakatosinas­nak igazán kell tudná, hogy mi az a spingli. Károly hir­telen kimelegszik, rádöbben elfelejtette, mi az a sping­li. A szituáció egyébként tö- léletesen ugyanaz, mint inas­korában, Benő bácsi most is ugrasztja a harapófogó­ért, csőkulcsért s morog, mi lesz már azzal az istenver­te spinglivel, nem akar csem­pét is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duru­zsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? Hosz- szú csönd. „Mákostésztát” — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: „Mondta Karcsi, hogy az este is az volt maguknál...” „Már megint az a maga” — méltatlanko­dott a sógor.” Azzal te ne törődj, hogy az este is az volt. Én a mákostésztát éj­jel-nappal megenném. Egy­szer dolgoztam a Flam- meréknál, azt kérdi az asz- sZony, mit főzzön? Mondom mákostésztát. Másnap me­gint kérdi, mondom neki, mákostésztát. Két hét alatt megettem nála tizennégy ki­ló mákot.” — Károlyhoz for­dul: „Add már ide a fran­ciakulcsot. Na, most a ti- zennégyes fogót, aztán a kó- cot. De élénkebbéfl mozog­jon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a deákok­nak...” Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanás­sal odaszúrja: „Benő bá­tyám, ti miért nem tegeződ- tök a Károllyal?” Benő mo­solyog : „Félpertuban va­Olaszországi vázla^füze^ A Sealzi híd környéke Imre György rajza. Tárlat a könyvespolcon Kemény táblába kötött műalkotások, egészvászonba vagy félbőrbe foglalva so­rakoznak itt a fal mellett: tárlat ma már minden ott­honi könyvtári könyvespolc: könyvillusztrációk kiállítá­sa. Vagyis igen színvonalas, igen tartalmas képzőművé­szeti alkotások gyűjteménye. Mi az Illusztráció felada­ta? Díszítés? Azért készül, hogy a nyomtatott oldala­kat változatosabbá tegye a képzőművészet színeivel, vonalaival? Ennyi cél ke­vés lenne önmagában mai művészeinknek. Vagy az Irodalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyebben el­képzelhesse, megérthesse, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállal­koznék : szegénységi bizo- j nyítvány a segítségre szo­ruló irodalomnak, kényel­metlen „segédmunka” a mankóként használt képző- művészetnek. Az első európai könyvek­ben, a kódexekben és az gyünk... Én már tegezem őt pályás kora óta... „Jutka to­vább forgatja a nyársat Kar­csi szívében: „Dehát igazi- bul, sógorkám... Velem tege- ződsz... Karcsikammal mért nem?” Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a keze- fejét is meglengeti: „Azt nem lehet.”; tT ároly dereka leszakad, ő nem avatkozik a vitá­ba. Tudja jól, élmentek az évtizedek, ő Benő bácsinak haláláig az a kisnadrágos kö­lyök marad, akit egyszer, hogy ne lábatlankodjék kö­rülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordítha­tott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mel­lett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtékező hom­lokkal azt mondja, hogy „nem találom a spinglit”, mert igazában nem meri be­vallani, hogy elfelejtetté, mi is az a... Hát egy ilyen al­kalmatlan inassal hogyan te- geződhetne össze a tudós mester?... Benő bácsi behajt egy kó­nuszos menetű, dupla méretű közcsavart a falba, arra te­keri a kócot, rá a vízcsapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell váj- lingban cipelni a fürdőszo­bából. Az öreg berámolja a nagy lábas mákostésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáját. Ezek ketten itt élnek, örülnek egymásnak. S ő arra gondol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, az alkotmány iga- zibul csak a nőket szabadí­totta fel­ősnyomtatványokban ilyes­féle feladatokat is betöltött a betűk közé komponált rajz, festmény. Virágmintá­jával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, iniciá­lészíneivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy — különösen a kö- zépkorvógi Biblia Pauperu- mokban, a szegények bibli­áiban — mesélt az illuszt­ráció: szöveg helyett, kép­ről képre mondta el igen pontosan — hasonlóan a mai újságok képregényeihez — a történetet, hogy az ol­vasni nem tudó nép is meg­értse, megtanulja a szent­ifás példázatait. A modern illusztráció — nálunk is, külföldön is — más feladatra vállalkozik, s a fentiekre kevesebb gon­dot fordít Hiszen — így gondolkodik a modem il­lusztrátor — ha az író szö­vegét önmagában nem le­het megérteni, ha az irodal­mi mű rajz nélkül, önállóan nem érvényesül, hiába a legjobb rajz. S a ma olva­sója a virágdíszt sem igény­li különösebben a könyv­ben: sietve művelődik, gyorsan olvasható könyvet kíván. Mi marad hát az illusztrátornak? Az írott művészet átdol­gozása, értelmezése, ha úgy tetszik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely meg­marad az eredeti vers, re­gény, novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegésziti, gazdagítja azt a maga esz­közeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bársony nesz inog” — írja a költő. De a grafikus nem rajzolja meg a hazamenést, hiú remény, ezt jobban felidéz­hetné József Attilánál. In­kább olyan hangulatú réz­karcot komponál, amelyben benne feszül a Hazám szo­nettjeinek hatalmas patrió­taérzése, vívódása, s benne valami több, amit csak a képzőművészet adhat. Olyas­mi ez, mint a programzene, amely gyakran valamilyen Irodalmi mű témáját dol­gozza föl úgy, hogy a zene értékeivel gazdagítja élmé­nyüket. A modem Illusztráció Is sokféleképpen gazdagítja. A rézkarc finom elegenciájé- val és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illuszt­ráció Vidámságával és a fame'szét komor, fehér-fe­kete ellentéteivel; ezernyi eszköze van a könyvespolci tárlat alkotójának. És aki megszokja a jó rajzot a nívós könyvben, legközelebb talán nem vesz csapnivaló festményt, ízlés­telen pordelánszobrot. A képzőművészeti kultúra ter­jedésének kitűnő eszköze, barátságos lehetősége az otthoni tárlat — a könyv ezen a módon is szépre, jó­ra nevelhet. R. Gy. Rónay György: Nyári album Június Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga rózsaözön a kertben, a peónia-mámor. Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szösz virága. Alkony eső után Zápor volt délután. Csillámuk az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha. Most csupa-gyöngy a temetőkért, s az égen szivárványuk a holtak mosolya. Elvadult kert Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt; látód, a kert mégis dúsan tenyészik: sárj at hoz a gyökér, szárba szökik a mag. Folytatják azt, amit az ember abbahagy. Sétaút Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan. A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak , valahogy rövidebb lett, ami még hátravan. Esti állomás Alkonyul lassan a júniusi vasárnap. Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat. Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat, akik az esti gyorsra várnak. Csanády János: Kenyér Az első harapásra nem emlékszem. Aztán — iskolatáska mélyén újságpapírba bújt szerényen. S jöttek mind nagyobb harapások — és már küzdeni kellett érte. Korai felkelések, kései elalvások; a kapa nyele, a kalapács, az ásó-gereblye Az íze egyre erősebb lett. S egyszercsak hirtelen hiánya a kukoricalisztbe is belopta szagát, pirosát, ropogósát. Testét milliók áhítozták, S eszme lett, világnyira tágult: Seregek drága vére hullt. Kaszák helyett ágyúk küzdöttek érte, a béke szimbóluma lett. Harmadnapon megszületett — nem mannaként hullott e földre — És most egyszerre táplálkoznak belőle a roppant földgolyón a saskeselyük s a galambok!

Next

/
Thumbnails
Contents