Kelet-Magyarország, 1967. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
Bor Ambrus: Cinkosok Balázs Sándor: Mentőangyal T? lémtoppan az utcán ■“egy férfi reggel nyolc és fel kilenc között, amikor mindenki siet, én is sietek. Nem tudom, hogy a mellékutcából kanyarodott-e ki hirtelen, vagy a kirakatok felől vágott elém két oldalazó lépéssel, mindenesetre előttem áll a járda szélén, kicsit széttárt karral. és mosolyog: — Szevasz, öregem! Nem különösebben jellegzetes arc. Hírtelenében teljesen idegennek látszik. Semmilyen. Azaz, mintha találkoztunk volna már, de hogy hol, mikor, arról fogalmam sincs. Nagyon régen találkozhattunk, évtizedekkel ezelőtt Lehettünk hosszabb ideig is egymás közelében, lehetett közös munkánk, társaságunk, érdeklődésünk, talán gondolatunk is volt közös. De ha a közelség elmúlik, megszűnik a közösség is, és különböző életútakon nyilvánvalóan különböző emberekké váltunk: vadidegen emberrel állok szemben, s nekem olyan fonák, kicsit nevetséges az ilyen találkozás. Csak udvariassági és óvatossági reflexem működik — ha ő felismert nekem is illik őt felismerni —, azonos stílusban viszonzom az üdvözlést gépiesen mosolygok hozzá: — Szevasz öregem! Egy pillanatig néz, mintha kicsit zavart volna, mintha nem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel ? A mosolya még kitart a 6zó már suta: — Nem fs tudom, hány éve találkoztunk utoljára. — Hát — mondom —, én se. Közben szemügyre veszem az arcát Nem is olyan jellegtelen. Velemkorú ember ez, és negyvenen túl egy arc se jellegtelen, csak alaposan meg kell nézni: az a jellege, hogy barázdált gyűrődőben van. Még nem gyűrött az övé se az, de már gyúródik, az övé is. A haja ritkul. — Megfogytál — mondja. — Kicsit kopaszodsz is. b szemű gyre vesz en^ -gém? Alkalmasint De sómmi értelme sincs, ahogy annak sincs, hogy régen eltűnt és váratlanul felbukkanó ismerőst megállítson az ember az utcán: mi közünk egymáshoz? Nem is hasonlítunk. De folytatja: — Mikor is végeztünk, öregem? Negyvenháromban ? Néha eltévesztem az éveket — Negyvennégyben — mondom. De rögtön átvillan rajtam, hogy nem akkor fejeztem be az egyetemet Dehogy akkor. — Negyvenháromban, na. Világos. Negyvennégyben már katona voltam. — Hű de utáltuk a katonaságot — mondja. — Én szerettem volna valahol meglapulni, de azárt nem mertem. . Én se mertem. — Könnyen lelőtték a* embert — mondom Bólint — Az én zászlóaljamat aztán kitelepítették Németországba. Képzeld, mikor hazajöttem, hónapokig szima- tolódtak rajtam mindenütt hogy nem vagyok-e „nyuga- tos”? Most én bólintok: — Magam is nehezen helyezkedtem el. Szeptemberben szabadultam az amerikaiaktól, következő májusban kaptam csak állást — De legalább milliomosok lettünk — nevet — Azonnal. — Cifra idők voltak. Én idejében szántottam, vetettem. fát döntöttem ét hidat építettem, a kerítés mellett, , a falun végig daloltam én Is, olykor re- kedésfp. Jobban megnéztem ezt az embert. Középtermetű, ösz- tövér. öltönye, inge jó, nem a legolcsóbb, nem a legdrágább. Aktatáskája kicsit kopott. — Én aztán mindjárt megnősültem — mondja. — Srácaid? Így csúszik ki a számon. — Két lány, egy fiú. Tizennyolc, tizenhat, tizenhárom. Nagyok. A nagy lányom idén fog érettségizni. — Az enyém isNézem. Kétségtelenül ismerős az arca. Volt az én egyetemi évfolyamomban egy kisebb, eléggé izgága csoport: megszálltuk a kari segítőegylet klubszobáját, örökké politizáltunk, elégedetlenkedtünk, nagy elképzeléseink voltak az életről, a társadalomról: mintha ott lett volna egy vékony fiú. Vagy a büntetőjogi szemináriumban? — Jogi pályán vagy? — kérdem. Fanyarul elhúzza a száját, legyint: — Ugyan. Átképeztem magam. És te? — Ki van ott, ahová készült? Mindenki mást csinál. — Mást. Jól keresel? — Voltak ronda éveim. Kis állás, gyönge fizetés... — Polgári származás, megbízhatatlanság... Tudom. D e nevet. Nevetve folytatja is: — ötvenhatban majdnem kimentem. Már csomagoltunk. — Aztán maradtál. — Hja, öregem: az elvek! Az illúziók! — A kölykök is magyarul tanultak az anyjuktól. Néz. Bólogat, elgondolkozik. — Hogy ml pénzbe kerül három kamasz — mondja aztán. — Nekem mondod? Nézem. — De azért megvagy? Az egészséged? — A gyomrom — vonoga- tom a vállamat. — A fogaim, Különben megvagyok. Nézzük egymást. — Kopik az ember, — Kopik. Hunyorog. Lehet, hogy én is hunyorgok. — Nem panaszkodom — mondja. — Most már nem. Lassan a három gyerek is sínen lesz. — Sínen. És még marad is néhány év. Milyen banális, amit mondani tudunk. De hunyorgunk egymásra. Vagy hunyorítunk? ö meg majdnem harsányan elneveti magát: — Na hiszen! Ami marad! Majd ötvenen túl, az infarktusig... Óriási elképzeléseink voltak, hadonásztunk, megváltottuk a világot. Hogy hívták azt a vékony fiút? Mindegy. Ingerlékeny volt, akárcsak én. ' — Te — mondom —, azért így nézve a dolgot, hosszabb távon, csak megmelózott az ember, és valahogy beleillik az egész mókába... — Uhüm. — Derűsen néz. — Képzeld, tavaly kaptam egy plecsnlt is. — Munka? — Bronz. Igazán csak bronz. Tgén: cinkosan hunyórí- tunk egymásra. És egyszerre nézzük az óránkat: Mindjárt fél kilenc, rohanni kell. Ahogy kezet szorítunk, kemény, csontos a keze, meleg és száraz, s egy pillanatig pontosan beillik az enyémbe: méretre, csiszolatra, hajlásra ugyanaz a kéz. Még a telefonszámunkat sem mondtuk meg egymásnak, de nem baj. összehunyorítottunk: ez elég. Pergőtűzben, sisakban meneteltem, hogy mi « közel, s távol — elfeledtem, de súgás nélkül tudom az egészet, amit tanított mesterem, az Met. Ez a történet abból az időből való, amikor még voltak ötszobás bank- igazgatói lakások és a gyermekek mellett német kisasszonyok. B éluska hároméves és öthónapos volt, mikor egyik este kimászott az ágyából és meztelen kis lábával hangtalanul odatipegett az ebédlő ajtajához. Kinyitotta és megállt ott földig érő fehér hálóingében. Azok ketten abbahagyták a veszekedést, rábámultak, azután apa odaszaladt és felkapta: — Te még fent vagy? — és csókolta az arcát, a nyakát, ahol érte. Azután anya vette át, ő is megcsókolta, majd visszavitte az ágyba. — Micsoda dolog ez? — suttogta szép meleg hangján. — Látod, Bözsike alszik, jó kislány, de Béluska rossz fiú. Hamar behunyni a szemét és aludni, aludni. — Még egyszer megcsókolta, betakarta, azután visszament az ebédlőbe. Csukott szemmel feküdt és figyelt, hogy veszekednek-e még, de nem, csend volt, csak kanálcsörgés hallatszott és ahogy apa visszatette a csészét a tányérra. Nem mozdult, de nem tudott mindjárt elaludni. Maga előtt látta apa eltorzult arcát, mikor rájuk nyitott és anyja könnyes szemét — nem értette. Miért haragszik apa és anya miért sír? Azelőtt ez sohasem volt, de mostanában nappal is veszekednek, amióta Helén kisasszony itt van. Nem szerette a kisasz- szonyt és amilyen jól viselte magát, amíg Gréte volt mellette, olyan rossz lett Helén kisasszony óta. Mintha kicserélték volna, Szófogadat- lan komisz kis kölyök. Most ús kimászik az ágyból. Hallottak már ilyet? Éjfél volt már, mire elaludt. Másnap délután pedig az történt, hogy anyának el kellett mennie a varrónőhöz és Bözsi éppen zongoraórát vett, mikor apa váratlanul hazajött. Ezt mostanában többször megcsinálta és nem a szobájába, hanem a gyerekszobába ment. Helén kisasszony mindig ugyanazzal a mézes mosoly- lyal fogadta és a nyakán kissé kihajtotta a blúzt. Béluska megfigyelte, ez mindig így volt Abban a pillanatban, mikor apa belépett, Helén kisasszony kihajtotta a blúzát és több látszott ki a fehér bőréből, mint addig. Apa mosolyogva lépett a szobába, új szürke nyakkendő volt rajta. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kérdezte kedvesen HeléntŐl. KISPESTET ELHAGYVA, Lőrinc után a hatalmas piros Diesel legalább százas vágtába kezd. Éled, mintha friss levegőt kapna, ahogy megszabadul a házak és a gyárak gyűrűjéből. A fülkében ülő két útitársam a gyorsulást észlelve szemmel láthatóan felvidul. Suttogásukból vettem ki, hogy Szo- boszlóig már nem szállhat fel senki, mert a vonat először ott áll meg. — Felpróbáljuk? — kérdi az asszony a férfitől. — Nem tudom — bizonytalankodik az. Jobban szemügyre veszem útitársaim, látom, hogy a férfinak mind a két kabát- ujja lóg. Válltőből csupán egy-egy arasznyi csonk, mint a harangütő kalimpál, ha beszédéhez éppen gesztiku- lálás illene. Pesttől idáig az útra vásárolt újságokat már átböngésztem, a kiválasztott hosszabb cikkek olvasásához kezdek, amikor az asszony félénken megszólít. — Ha meg nem sértenénk, megkérhetnénk? — Tessék. — Tudja a férjemnek az SZTK-tól most kaptuk meg a műkart, amivel fogni is tud majd. — Mi történt? — Tavaly a cséplőgép... Csakhogy életben maradt szegénykém — néz nagy áhi— Á, der Béluska ist schlimm (ó, a Béluska rossz) — és elkezdte darálni, hogy milyen rossz a Béluska hogy megint nem ette meg a spenótot, hogy feldöntötte a poharat, bepiszkolta a ruháját és hogy őt annyit bosz- szantja, ah, das ist zuviel (ez már sok) — és mindezt úgy csicseregte el, mintha ezzel is apának akarna kedveskedni. Apa összehúzott szemmel nézett Béluskára: — Hát te már nem akarsz megjavulni? Azonnal kérj bocsánatot Helén kisasz- szonytól. Béluska makacsul hallgatott. — Nos, mit mondtam? Azonnal bocsánatot kérni! A fiú arca még durcásabb lett, félre nézett és nem szólt. — Na sehn Sie; Herr Direktor — (Látja igazgató úr) — mondta Helén és elbűvölően nézett apára. — Ejnye, te haszontalan! csattant fel az apa hangja — azonnal bemész a hálóba és a sarokba térdelsz! Addig nem jössz ki onnan, amíg bocsánatot nem kérsz! Majd megtanítalak én téged! Azzal megfogta Béluska kis puha kezét, bevezette a másik szobába és otthagyta. Az ajtót szigorúan becsapta. Sirt a sarokban egy kicsit, majd nézte a tapétát, a sok jól ismert virágot, azután ezt is elunta és méiy megbánás költözött a szívébe. Mennyire haragudott apa, mo6t már biztosan nem szereti, biztosan csak Bözsikét szereti, aki oly elszántan veri az ebédlőben a zongorát A kisfiú felkelt a sarokból és visszafelé indult, szívében a férfias elhatározással, hogy bocsánatot kér és ezentúl jó lesz. Amikor kinyitotta az ajtót, azok szét- ugrottak, apa az ablak felé ment, Helén kisasszony pedig lángvörös arccal nézett rá: — Na also, da ist er shcon! (Na tessék, már itt is van!) Béluska csak nézett, hogy rá se szólnak, de azok olyan zavarban voltak, hogy elfeledkeztek az 6 bűnéről. Apa egyet-kettőt köhintett, aztán kiment a szobából. Béluska egész este nem szólt semmit. Alig evett, a kis arca mintha összement volna. Anya a vacsoránál aggódva nézte. — Beteg ez a gyerek. Fáj valami, drágám? Nem, semmi. Korán ágyba dugták és hamar elaludt. De hajnalban felébredt. még alig szürkült odakint! Kiszállt az ágyából és átment a szomszéd szobába, ahol Helén kisasszony még Csikós Balázsi tattal az egyre vastagodó könnyfátyolon át férjére. — Akkor, ha meg nem sérteném — kezdi újra miután letörli szeméről a köny- nyet — felpróbálhatnánk? Mert ugye, van aki nem szívesen lát ilyesmit. Szo- boszlóig hadd gyakorolja egy kicsit. Én is jobban megismerem a felcsatolását. — Egész nyugodtan —válaszoltam gépiesen, majdnem úgy, mintha egyik újságomat kérték volna olvasni. Attól kezdve, hogy a cséplőgépet említette az asz- szony, én már csak látszatra voltam a fülkében, gondolataim valahol szülőföldemen jártak, időben vagy harmihc évvel visszább. ★ A KÉT ASZTAG között rekkenő meleg volt, úgy go- molygott, szinte állt a por a töreklyuk körül, hogy onnan a cséplő elejéig sem láttam. Huszonnégy zsák lejáratása után váltottuk egymást. Már a huszadik körül tartottunk, amikor kejavában aludt. Béluska odatipegett a kisasszony éjjeliszekrényéhez és halkan leemelte a poharat, amelyben Helén a hamis fogsorát tartotta. Kivette a fogsort, a poharat szépen visszatette, azután bement a hálóba, aminek az ajtaját az aggódó anya nyitva hagyta. Béluska szíve nagyon vert. amikor apa ágya felé tartott, ahol az ágy mellé oda volt kikészítve apa szép virágos papucsa. Béluska óvatosan lehajolt és Helén kisasszony fogsorát az egyik papucsba dugta. Azután, mint aki jól végezte dolgát, visszament az ágyába és csakhamar elaludt. Reggel nagy járás-kelésre ébredt. Helén kisasszony keresgélt a lakásban és anya, a jó anya, segített neki. Apa is felébredt és mikor felkelt, szokás szerint papucsba dugta a lábát. Itt felfedezte az erősen keresett fogsort. Helén kisasszony még aznap kilépett ANTI gyetlen sikolyt hallottam. A kévevágó lány jajveszé- kelt a dob tetején. Ahogy kifutottam a porfüggönyből azt láttam, hogy az egyik ember vasvillával próbálja a nagyszíjat lelökni a tárcsáról. A kévehányók pedig a kazalról a dob tetejére ugrálnak. Végre leállt a cséplő, nagyot csattant a földre huppanó hajtószíj. A dob tetején Kácsor Antit húzták ki az etetőnyílásból. Eszméletlenül feküdt a véres kévéken, könyökig ledarálta mindkét karját a dob. Egy kévével leütötték fejéről a kalapját, ami a dobba esett, ő pedig utánakapott. A gépész nagyon ügyes ember volt. Gyorsan elkötözte Anti karját. A jóval később érkező orvos meg is dicsérte érte. Kácsor Anti abban az esztendőben töltötte be huszonegyedik évét. ősszel kellett volna bevonulnia. Sorozáskor azt mondták neki, a hidászokhoz viszik, mert az ilyen erős emberekre ott van szükség. Amikor a veDofcumenfumfilm Zalka Mátéról A Magyar Filmgyártó Vállalat katonai stúdiójának munkájáról, terveiről tájékoztatta az újságírókat a MAFILM Könyves Kálmán körúti telepén Illés Mihály őrnagy, a stúdióvezetője. A tájékoztatást követően levetítették a katonai filmstúdió bemutatásra váró filmtermését, így a Zalka Máté életéről az íróról és a legendás harcosról forgatott filmet. Egy bolygó nem tér vissza címmel. A filmben — felesége, leánya, kortársai, köztük Münnich Ferenc és Ilja Ehrenburg emlékezései alapján — kirajzolódik Zalka, alias Lukács tábornok protréja. Kiss József rendező és Zöld István operatőr a közelmúltban Vietnamban járt. Útjuk eredménye a „Dávid’’ című kisfilm, amely megrázó erővel ábrázolja a vietnami nép hősi helytállását. Levetítették az „Oda’* című kisfilmet is, amelyet Kolonits Ilona Leninről készített lebeliek vonultak be, ő éppen azon a napon szabadult a kórházból. Az apja hozta haza, mert kar nélkül tehetetlen volt, egyedül utazni sem tudott. OKTÓBERTŐL TAVASZIG, ha nehezen is, de valahogy csak eltelt az idő. A családban mindig akadt valaki, aki Antit kiszolgálja. Esténként még kártyát is osztottak neki, a tízéves öccse tartotta a lapokat, ő pedig dirigált. Enni legtöbbször az édesanyja kezéből evett. — Hej fiam, ezt sem gondoltam volna, hogy újra etesselek — mondogatta gyakran édesanyja. — Adion nekem leves helyett lúgkövet — fakadt ki sokszor Anti. — Ne mondj ilyenekéi) mert megver az isten. — Én már meg vagyok verve, csak legalább annyira tudnék fogni, hogy i polcról levegyem a marói szódás üveget. Miért is néni Nyikolaj Rilenkor: Súgás nélkül.. # Kis képek nagy művekrők Miniatúrák és diapozitívek múzeumaink világhírű festményeiről Parányi bőrkötésű könyvecskék jelentek meg a napokban a könyvesboltokban és reprodukciókat árusító múzeumokban. A Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalatának gondozásában láttak napvilágot a 3x3,8 centiméter nagyságú könyvek, amelyek két híres múzeumunk a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum 28—28 legszebb festményének kicsiny reprodukcióit tartalmazzák. A Kossuth Nyomdában készültek a kiadványok. A bevezető szövegek és a képek adatai hasznos útbaigazítást nyújtanak. Akik már ismerik a kicsi képek eredetijét, természetesen nem kapják vissza hiánytalanul a világhírű festmények minden részletszépségét, de az emlékeztető visszaidézi az eredeti élményt. A miniatűr kiadványoknak már népes gyűjtő tábora él a világon; rájuk is gondoltak, mikor elhatározták az új képzőművészeti könyvecskék megjelentetését A kiadványok ugyanis négy nyelven: — magyar, német angol és francia — kísérőszöveggel kerültek forgalomba, és az idén folyamatosan jelenik meg belőlük 64 ezer példány. Közöttük 22—22 ezer a magyar, 5—5 ezer a német, 3—3 ezer az angol, és 2—2 ezer a francia nyelvű kiadvány. A bibliofil könyvecskék rendkívül tetszetősen, kicsi műanyag tokban jelentek meg. Bőrből készült címlapjukon aranyozott és ezüstö- zött betűkkel ez áll: Kis képek nagy művekről. E két kiadvány csupán első két kötete egy sorozatnak. Várható nagy sikerük után követi őket a többi, elsőként ismét a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum kincsei alapján állítják ösz- sze a további kis reprodukciókat, később pedig olyan világhírű múzeumok anyagaiból készülnek a miniatúrák, mint a leningrádi Er- mitázs, a párizsi Louvre és a madridi Prado. A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum kincseinek legszebbjeiből diapozitíveket is készítettek a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalat és a Diafilmgyártó Vállalat Kiadásában. A dianézőn át megismerhető, vagy vászonra vetíthető keretes álló képekből néhány már megjelent ugyancsak a közelmúltban, és még az idén fokozatosan sor kerül két képtárunk összesen 110 híres festménye diaváltozatának megjelenésére.
