Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
Műteremlátogatás Ung váron Lobogó, csillogó, vibráló tájak Soltész Zoltán kárpáton- túli festőművész, pár évvel ezelőtti kijevi személyi kiállításán érdekes élményben volt része. Életművének jól ismert, egy-egy cikkem megírása közben — hogy úgy mondjam — „tanulmány tárgyává tett” képei a szokott otthoni környezetből kiszakítva valahogy egészen újaknak hatottak, és akkor döbbentem rá. hogy mennyire a teljes Kárpátontúl képét adják. Földrajzilag is, mert szinte kerületek szerint lehetett volna az egész éxpoziciót és érdekes tur;s- tautakat tenni az egyes állványok között, de más, mélyebb értelemben is: sokszor vidékünknek ez a szenvedélye», elemző lelkületű megfigyelője négy évtizedes munkássága során tájainknak szinte minden hangulatát vászonra vetítette, a legkülönbözőbb lírai és epikai tartalommal töltötte meg «két. Talán ezért olyan megkapó látvány bekopogtatni twgvéri műtermébe ezekben a napokban. Most tért vissza túrájáról. Ifegy feladatra vállalkozott: területünk tájainak, hétköznapjainak azt az érdekes körképét, mely eddig szinte észrevétlenül, spontán rakódott össze műveiben, most tudatosan is szeretné kiveu- teoi olyan művek egész sorozatával, melyek mindegyike egy-egy jellemző momentumát ragadja meg a Kárpátontúl húsz szovjet évének. Ezzel a ciklussal akar szerepelni az októberi forradalom ötvenedik évfordulóját fogadó nagy reprezentatív tárlaton. Szóval műterme ezekben a napokban szinte valami újabb, miniatűr személyi kiállításnak hat, és a művésznek ez az önelemzése az újságíró számára is nagyszerű alkalom, hogy végigtekintsen munkásságán és ugyanakkor szemügyre vegye új képeit, melyek ezúttal is tartogatnak meglepetést. Azt megszoktuk már, hogy Soltész Zoltán képei mindig bizonyos formájú összegezését adják azoknak a festői élményeknek, amelyeket tájaink olyan bőkezűen osztogatnak az év minden szakában. Idézzük csak emlékezetünkbe néhány ismert vásznát. Itt van például az 195ÍS-ból származó „Eső után”, amely hegyvidékeink lenyűgözően monumentális szépségének érdekes megfogalmazása. A kép hátterét elfoglaló, itt-ott még esőfelhőbe burkolt, metsző hidegséget árasztó kék hegy sor megüt valami borongó, komor alaphangot, de ez a hang hirtelen megtörik: a kép másik felét eső utáni tört napfényben úszó, nyugodt sima rét foglalja el. A rétből valami meleg áramlás indul a hegyek felé, valami vidám, de egészen halk. moll hangon szó ló akkord. És ennek a két merőben ellentétes alaphangnak az összecsengése, a hangulati ellentéteknek érdekes közös nevezőre hozása révén alakul ki a képen valami sok hangú, gazdagon árnyalt, széles érzelmi skálát átfogó harmónia. Soltész Zoltánt tehát mint a kárpátontúl! táj jellegzetes nagy igényű festői témáinak ismerőjét és avatott tolmácsolóját ismerjük — de úgy érezzük, hogy ehhez a fogalmunkhoz idei alkotásai még valamit hozzáadnak. „Kanyargó ösvények” — ez a címe művész egyik legújabb tájképének. Első pillanatra igénytelen témának látszik. Soltész ezúttal nem a puszta tömegükkel is lenyűgöző hegyek világából merítette művének tárgyát: mindennapi, semmivel ki nem tűnő dimbes-dombos tájat ábrázolt. Egy-egy szerényen meghúzódó fűzcsoport, távol kis házak. Szóval nincs rajta semmi, ami csak a mi vidékünkre volna jellemző, a „Kanyargó ösvények” mégis tőről metszett kárpáti tájkép: a művész ezúttal elvontabb, épp ezért nehezebben megfigyelhető és ábrázolható elemekkel érzékelteti a táj jeleget: a levegő sajátos vibrálásával, a hegyi tájainkon annyira jellegzetes fény- és színhatásokkal. S ez a szerényebb keretek közé szorított kép ugyanolyan híven tükrözi tájaink lelkiségét, ugyanolyan mély érzelmi hatást tesz a szemlélőre, mint a szerző már jól ismert hegyi panorámái. Ezt a • hatást még fokozza a dombokon össze-vissza kanyargó ösvények mozgalmassága, amelyeket az epikusabb felfogású képeken szereplő hegyvonulatok dinamikájával ro- koníthatunk. Rengeteg vibráló, sziporkázó levegő hol hideggé törő, hol izzásig hevülő. de mindig vidáman felvillanó nyári színek, nagyszabású festői élmények keresése kisebb igényű témákban is — ezt látjuk Soltész Zoltán idei termésén. Igen sokat felsorolhatnánk és leírhatnánk új festményei közül. Megemlíthetnénk a bizarr meglátásokat lírai melegséggel érdekesen párosító „Eső előtt”-öt, a mély kékekből és lilákból komponált „Folyó- völgy'-et, a „Szinevéri ha- vasok”-at ahol Soltész Zoltán monumentális meglátású hegyi tájaihoz tér vissza, de itt is újat nyújt: valami lefojtott diszkrécióval ábrázolja, pasztellszerű, halk tónusú színekkel jeleníti meg a témát. Soltész Zoltán a „nagy öregek”, Erdélyi Béla és Boksay József nyomdokain közvetlenül elinduló úgynevezett második Kárpátontúli festőnemzedék egyik legkiemelkedőbb egyénisége, nagy múltú, ismert nevű piktor. A huszas évektől kiállít, de pályája igazában a felszabadulás után ívelt magasba. Fővárosi — kijevi, moszkvai tárlatok állandó részvevője, külföldi kiállításokon is szerepel. Mint Boksay-tanít- vány, nagy nevű mesterünk nyomdokain indult, de rövidesen már a maga útját járta. Amit tanítójától örökölt: a tántoríthatatlan realista szemlélet, a hazai táj szenvedélyes, rajongó szeretető, mind újabb és újabb szépségeinek nyughatatlan kutatása. Négy évtizede végzi ezt a munkát, s a kínálkozó lehetőségeket — mint láttuk — még mindig nem merítette ki. Nem is fogja. A tájélmény lelkiségében, művészi szemléletében mind újjá és újjá alakul, egyre nehezebben felderíthető, egyre rejtettebb oldaláról tárul elénk. És éppen művészetének ez a jellegzetessége jogosít fel minket arra, hogy nagy várakozásokkal nézzünk az új ciklus elé. Balia László Jegyzetek a mai magyar drámáról Az igazi nagy dráma mindig a reális ítéletek jegyében fogant. Most az országos érdeklődés által kísért drámapályázat után, valamint a dunántúli színházak kaposvári fesztiválja és több magyar darab bemutatása alapján konkrétabb tapasztalatunk lehet arról: hogyan áll jelenleg a magyar dráma ügye? Számszerűleg és a témák bősége szempontjából, a változatosság terén nincs baj. Hiszen akad drámánk, amely mint H. Barta Lajos „Kiáltás ’-a, a mai konfliktusok gyökerét éppen a visz- szamaradottságban leli meg. Van olyan drámai alkotás is, mely az abszurd módszereivel kísérletezik, mint Görgey Gábor Rokokó háborúja, melyben egy képzeletbeli imperialista birodalom képzeletbeli trösztvezérei, akik egyben miniszterek is, tönkreteszik fiatal-^ emberek életét. Amint ebből a futólagos és hiányos felsorolásból is kitűnik, tematika és műfaj tekintetében egyaránt sokszínűbbé vált az utolsó esztendőben a magyar dráma. A kérdés természetesen nem pusztán mennyiségi és nem is csupán a sokoldalúságot érinti. A legfontosabb ennek az új magyar drámának minőségi problémája. Tagadhatatlan, hogy Örkény István „Tóthék” című komédiája, tematikai és műfaji téren is újat hozott. Drámai szituációkat és humort csiholt azokból a fájdalmas ellentmondásokból, amelyek nem egyszer fellépnek a társadalmi fejlődés folyamán. Honnan fakad ugyanis Örkény István darabjának humora? Onnan, hogy Örkény — még akkor is, ha a cselekményt a második világháború Idejére helyezi, mivel így nagyobb hitelességgel tudja színpadra vetíteni mai érvényű mondanivalóját *— a mához szól. Kétségtelen, hogy a termelésben az üzemben mindenkinek alkalmazkodnia kell az üzem ritmusához. Sokan azonban azt hiszik, hogy nincs ez másképpen a családon belül sem. És ha Örkény azt ábrázolja, hogy a Tóth- esalád fronton lévő fiának őrnagyát látja ily módon vendégül, akkor egyúttal azt is ábrázolja, hogy egyetlen ember sem rendelheti alá mindennapi életét más embernek. S Örkény érdeme az. hogy érzékelteti: a család minden erőfeszítése hiábavaló, hiszen a fiú sorsa nem függ annyira ^z ő kedvességüktől és előzékenységüktől, mint hiszik, sőt mi több, az is kiderül, hogy a fiú, akinek kedvéért az idegbajos őrnagy rabszolgáivá lettek, már elesett. Ha arra gondolunk, hogy a valóságban milyen sokszor fordul elő, hogy egyesek köré vont nimbusz, egyes emberek álnagysága és vélt hatalma milyen szolgaivá tesz másokat, akkor látjuk igazán, hogy Örkény menynyire valóságos húrokat penget meg. Ugyancsak a valóság felé fordulás teszi értékessé Gáspár Margit drámáját is. Az alakok szélsőségesek. A főhősben, Zsapkában szinte veszedelmes hibák sűrűsödnek össze. Mint tudományos intézmény vezetője, beosztottjait egymás ellen ingerli. Minden eszközt fel tud használni arra, hogy önmaga köré sajátos dicsfényt vonjon. Legjobb barátjának tudományos tehetségét kisajátítja, találmányait saját nevén adja ki és így a nagy tudós hírébe kerül. Mindenkihez van kapcsolata, ismeri a nyílt és a titkos ajtókat, a nyilvántartott és titkos telefonokat. Szinte virtuózként játszik, minden lehetőséggel, mert soha sem sérti meg a törvényt formálisan, sőt a legtöbb esetben a leghumanistább főnök arcát mutatja. S vele szemben egy fiatal orvosnő áll, aki rendkívüli ügyességgel és okossággal leplezi le Zsapka üzelmeit. S ez a darab sem érint kisebb kérdést, mint azt, hogy a társadalmi fejlődés folyamán egyesek olyan helyzetbe, esetleg pozíciókba jutottak, melyek segítségével kisajátíthatják mások munkáját, nemcsak mások tollával ékeskedhettek, hanem mások munkájával is. Thurzó Gábor az ördög ügyvédje című darabja, az egyes emberek körül kialakult mítoszok történetét firtatja: hogyan akarnak szentté avatni egy embert, aki különben egészen közönséges és egyszerű szerzetes volt? Hogyan próbálnak meg mindent annak érdekében a Horthy korszakban, hogy egy szentté avatási folyamat, valamint a szentség iránti rajongás elterelje a figyelmet az ország valóságos problémáiról, a háború súlyos nehézségeiről. Még vígjátékaink is ilyen „mitoszrobbantó” szerepet vállalnak. Például Gyárfás Miklós Kényszerleszállás című vígjátéka azt mutatja be, hogy a főhős, aki a boldogságról magányosan szeretne megalkotni száz tézist, hogyan lesz boldoggá a valóságban és hogyan távolodik el az elméletieskedés mítoszától. Ezzel persze nem soroltuk fel az összes érdekes drámai kísérleteket, pusztán néhány irányt említettünk. A régi és új mítoszok szétrobbantására való törekvést. Ebben az évben a közönség, az írószövetség, a minisztérium és a színházak is nagyobb figyelemmel viseltetnek a magyar dráma iránt, mint régebben. A magyar dráma keresi útját és rövidesen — ha a jelekből következtethetünk — megleli azt, Hermann István Pál Gyula: Fiú (festmény). Bába Mihály: Ilyen az ember Kiment a tornácra, a lugas alatt a kerítésig, s kinézett az utcára. Egy lelket sem látott. Hétköznap, tíz órakor ugyan ki járhat az utcán? A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. Meg-megállt a fák alatt, nézegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket, a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Ágain madárfészkek sötétlettek. Vadgaiambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Ko vács Pista bácsi guggolt. Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. Köszönt. — Nagy időre jöttél? — Két napra. — Az öregeket látogatni? Hát kell is. Ki tudja, menynyi időnk van még hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A család? — könyökölt n korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? — Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk egykutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, mé- hészkedem. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik n mézet, hogy egész évben bőviben legyenek, én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradtsággal szereztek. Ilyen az ember. Géza is rágyújtott egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkor-, óta ismert, akinél oly sokat eprészett. Hallgatott és azon töprengett, mit is kérdezzen, vagy mondjon. Kovács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mékkel? — Egyszer Juliskával, ment a gyerekkel. Helyes kis fiú. — Hm. Az. Én akkor láttam, amikor kétéves volt. Azóta nem hozták háza. — Pedig már iskolás. Hát a Pistivel? — Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Aza. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen. húsvétkor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokát se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoztam. — Az urát látták a tv-ben. Fehérek szóltak, mert nekik van. Elmentem megnézni, de én már nem láttam. A tavaszi munkák gépesítéséről beszélt. Azt mondják, okosan, dehát kutyát sem ér a tudomány, ha mindenki a maga feje szerint csinálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt. aki megforgassa, behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett. — Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a kereset. Géza a korlát széléből letört egy darabkát, ujjai között morzsolgatta. — A méhek jól fizetnek? — Tudom is én. Csak bab- rálgatok velük. Nem a haszonért. A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kalapot emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzódott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ő akkor szerelt le. Akkor még élt a nagyapád. A kert is puszta volt. Nem volt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt már apád ültetgette, a szőlőt is. Jó természete van, szeret „ fával babrálni. De a fiatalok — legyintett megint — mind elmennek. Legalábbis az enyéimek. — Gyuri maradt. — Dehogy maradt. Egy éve ő is elment. Nem maradt itthon egy se. Apádéknak jó. mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregeknek... A télen beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De beteg lett az asszony is. Egyik ágyban én feküdtem, a másikban meg ő. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszédok be tudjanak jönni, ha észreveszik, hogy már régen nem láttak bennünket. Két napig csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Keserüné és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt öcsém. Irtunk a jányunknak, hogy küldje haza az unokát. Nem lehet, mert iskolába jár, nem mulaszthat. Szóval, magad uram, ha szolgád nincs... Keserű mosoly bujkált szája szögletében. Megtömte pipáját és rágyújtott. Géza lehajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ők is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem tudsz hazaszaladni mindig, ha baj van... Géza ellépett a korláttól. Lassan, andalogva ment a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anyja a tornácon hámozta a krumplit. — Az öreg Kováccsal beszélgettetek? — kérdezte Gézától. — Azzal. — Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg küldik a pénzt, a csomagot. A Gyuri meg csak egyet gondol és szalad haza meglátogatni az öregeket. A veiét a tv-ben is látták. Nekik jó... nagyon, nagyon jó.., Géza bólintott. Nem bírl megszólalni. Valami rettenetesen szorongatta a torkát Letépett egy szőlólevelet é! addig gyűrte, sodorta, mí^ a zöld, sűrű lé végig néni csordult az ujjain.
