Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-21 / 144. szám
Vasárnap Szalmadpusztán Egyenlőtlen esélyekkel ? Bizonyára meghökkenne az olvasó a kísérleten, ha most megpróbálnánk ösz- szehasonlítást tenni Nyíregyháza két üzeme, a konzervgyár és mondjuk a faipari vállalat között. Mások az adottságaik s a lehetőségeik — hangzana nyomban a válasz. Gondoljunk csak arra, hogy a konzervgyár mennyi népgazdasági beruházást élvezett, vagy élvez, s hogy termékei objektíve milyen előnnyel vesznek részt a piaci forgalomban. Ezek a gyártól és a kollektívától független adottságok együttvéve vitathatatlanul jobb lehetőséget teremtettek s jelentenek a jövőben is a termelés volumenére, a nyereség kialakítására, növelésére. Bármennyire lehetetlennek látszik is az effajta ha- sonlítgatás, egyre többen és egyre gyakrabban beleütköznek. Már csak fél év választ el bennünket a gazdálkodásban bekövetkező nagy változástól melynek alap- gondolata azt is jelenti, hogy a jövőben az eddiginél jobban a saját lábán kell megállnia valamennyi termelő egységnek. Ez önmagában helyes és időszerű követelmény, a nyugtalanító csupán az: mi lesz a kedvezőtlenebb alaphelyzetből induló gyárakkal, üzemekkel? Az új viszonyok között fokozódik az egészséges konkurencia szerepe. Vajon ezek az eddig is főként saját erőből — s éppen ezért hiányosabban — gyarapodó gyárak tanácsi üzemek bírják-e a versenyt a külső segítséggel magasan kvalifikált üzemek ellenében? Érthető ez az aggodalom, hiszen nem kevesebbről van itt szó, minthogy a versenyképtelen munkahely sorsa előbb utóbb megpecsételődhet, ahol pedig — különösen Szabolcs esetében — százak, ezrek találnak munkát, megélhetést. Egyesek már a „kis hal és nagy hal” ismert hasonlatát idézik. Esetlen e hasonlat is de talán nem haszontalan: valaki mondta a napokban, az ökölvívók, mielőtt beállnak a ringbe megküzdeni, kötelező méretkőzésen vesznek részt s csak az egyenlő adottságuak versenyeznek egymás ellen. Mondom, nem a legszerencsésebb ez a hasonlat, de az aggódók ezzel nem sokat törődnek. Pedig alapvető tévedés bukkan elő általa: az, hogy némelyek érzése szerint az új gazdasági mechanizmus ledönti a korlátokat a mértéktelen nyerészkedés, a határtalan „partizánkodás” előtt. S ilyen viszonyok közepette eltűnik rendszerünk egyik alapvető erénye, vívmánya, a humanizmus. Központi Bizottságunk irányelvei félreérthetetlenül leszögezik, hogy a változással csak egy célt, a szocializmus alapjait kívánjuk erősíteni. Persze, ez így — főleg az egyszerű ember számára — nagyon tág fogalmazás, s éppen ezért kell feltárnunk az irányelvek lényegét s a már meghozott vagy kialakítandó konkrét intézkedések célját. Maradjunk példánknál. A jó és a kevésbé jó, vagy egyenesen rossz adottságokkal termelő üzemek közé az új mechanizmus sem kíván mindenáron egyenlőségjelet tenni. Ha így lenne akkor valóban meg lennének számlálva az egykori kis „kócerájok”, a ma már azért mégiscsak figyelmet keltő munkát végző üzemek napjai. Aki itt él, vagy jól ismeri a szabolcsi viszonyokat, tudja, milyen társadalmi gondokkal járna egy ilyen eset. Igaz, megyénk üzemeinek többsége nem vállalkozhat arra, hogy felveszi a versenyt valamely csepeli, diósgyőri, vagy ózdi üzemmel, de az is igaz, hogy ezekre a szabolcsi üzemekre is szüksége van az országnak. Nemcsak termékeit igényli, hanem szá- montartja azt is, hogy ezek a munkahelyek a megye munkásosztályának bázisai. A már ismert és a közeljövőben napvilágot látó konkrét rendelkezések megnyugtatóan rendezik a „kényes” kérdéseket, sokak előtt ismert például a differenciált jövedelemelvonási törekvés, a jobb körülmények között termelő vállalatokkal szemben támasztandó nagyobb követelmények. Emellett a beruházások jövőbeni rendje, a helyi megyei alapok még alaposabb befektetése, felhasználása, továbbá az anyaellátás eddigi — sokszor helytelen — rendszerének megszüntetése, az eddig csak kevés vállalat által élvezett privilégium megnyirbálása: mind mind az erőviszonyok kiegyenlítését célozzák s teremtik meg. Nem szabad viszont megfeledkeznünk arról hogy az adottságokra történő hivatkozással aligha lehet majd a jövőben megmagyarázni a rossz munka bizonyítványát. Ahol a kezdeményezőkészség, az igyekezet és a munkafegyelem eléri a kívánt szintet, ott nem küzdenek majd létkérdésekkel. Angyal Sándor Azért tanult, hogy tanyán éljen Szeretni hell a fiatalokat - vallják és vállalják ftyírlugoson Azt hiszem, kevés olyan tsz-elpök van, mint dr. Mik- ióssy Ferenc, aki éppen a fiatal mezőgazdasági szakemberek neveléséért kapott oklevelet. Itt aztán igazán nem volt könnyű. A Szabadság telep, a várostól való távolság nem ragasztotta volna itt a fiatalokat: Daróczi Sándor kertészmérnököt, Hatvani Gyulát, a főiskolát végzett energikus főagronómust, Melkó Bélát, a főiskolát végzett kertészt, s még Tóth Terézt a felsőfokú iskolán végzett lányt, akire az állattenyésztés gondjai nehezednek. Először kinevették Itt élnek, itt laknak Nyír- lugoson a Szabadság telepen. A föld, a munkahelyük. Hetenként kétszer van busz Nyírbátorba... Valami mégis közrejátszik abban, hogy jól érzik magukat Dr. Miklóssy Ferenc, az elnök ezt vallja: — Szeretni kell a fiatalokat Vastörvénye az életnek, hogy ők lépnek a helyünkre. Egy gazdaság akkor erős és megalapozott igazán, ha megfelelő vezető gárdával rendelkezik. Ha a feladatok máshová szólítanának, úgy érzem akkor sem lenne nálunk probléma. Ezt a felfogást plántálja évek óta itt az emberekbe. Idős Zsuk Miklós kezdet, ben „kinézte” a fiatal szakembereket. Most ezt mondja: — Van bennük akarás, energia. Van egy területünk. Valamikor még a kasza sem hordta össze rajta a rozsot. Az elnök javaslatára a fiatal szakemberek lápi mésztalajt tártak fel. Nevettük. Ezzel a rossz szikkel akarj ák a talajt megjavítani? És kérem, ott most tíz mázsás rozsunk lesz. Kis település. Uj lakások. Készül a negyedik lakás — Ez a főagronómusé — mutatja Miklóssy. — Még nőtlen. Egy évig volt katona, de a tagság fenntartotta részére a lakást. Hátha megnősül. Most készül a negyedik lakás a fiatal szakemberek részére. Nyolcszázezer forintjába van a közösségnek. És úgy látjuk, megéri. Melkó Béla ide nősült. A tsz taníttatta a felsőfokú technikumban. Hatvani Gyulát Zsámbékra küldték, fizették az ösztöndíjukat is. Most várják haza Zsukk Máriát és Csipkés Józsefet. Szálkán végeznek. Csipkést továbbtaníttatják Karcagon. Esteledik. Elérjük Daróczi Sándor kertészmérnök lakását. Itt vannak a többiek is. össze-összejiönnek esténként, megbeszélik a tennivalókat, elszórakoznak. — Nem sokáig — válaszolja. — Nem állt kihasználatlanul. A gépcsoportvezető lakott benne — így az elnök. Hatvani Gyula 1962-ben kerü ) a tsz-be. — Nem volt könnyű a fiatalokat megszerettetni a telepi emberekkel — emlékezik az elnök. — Itt volt a Melkó Béla esete. Lúgosra való, mégsem akarták felvenni a közgyűlésen. Fűtött szobával várták Miklóssy vállalta a felelősséget. Próbaidőre felvették. És azóta itt van. El sem engednénk. Tóth Terézt megmosolyogták. — Nem nőnek való ez — mondták nekem. Otthon sem akarták. Azért tanultál, hogy egy tanyán élj ? — magyarázták a szüleim. De én megszerettem. Itt él. Egy éve került ide gyakornoknak. Hetenként egyszer látogat haza. S lány, de tekintélyt szerzett magának, ö a KISZ-titkár is. — Én a feleségemmel jöttem 1966-ban. Emlékszem esős, szeles, hideg idő volt — magyarázza a házigazda. — Meglepett és jólesett, hogy fűtött szobával vártak. Kifestették a lakásunkat is. Azok az emberek jöttek a bútort lepakolni, akikkel együtt dolgozom a kertészet, ben. Pillanatok alatt be voltunk rendezkedve... Mit is mondhatnék? Jól érezzük itt magunkat. Itt tanít a feleségem is. Itt élnek Nyírlugos mellett a Szabadság telepen. Otthonra talált fiatal szakemberek. Farkas Kálmán Uj otthont a kultúra Uj otthont kapott a kultúra Szalmadpusztán. Vasárnap délután avattak: szépen, ünnepélyesen, szeretettel. Volt itt megnyitó ünnepi beszéd, köszöntő, műsor. És még valami, amit a hivatalos program nem rögzített. Tréfás-komoly beszélgetések arról a közös munkáról, amely ezt az új otthont szülte. Lapunk egy évvel ezelőtti híre így írt Szalmadpusz tárói: „Uj művelődési ház épül a Nyírgelse melletti Szalmadpusztán. a községfejlesztési alap 157 ezer forintjából. A lakosság az építéshez társadalmi munkájával is hozzájárul.” A szűkszavú közleményt ma már új adattal gazdagíthatjuk. A település lakói 47 ezer forintot érő összefogása közös munkája befejeződött a múlt héten. A szép, új művelődési otthon tégláit 625 szalmad- pusztai ember közös akaraUtcabál Szalmadpusztán. ta köti malternál, cementnél is maradandóbban. Az avató ünnepségen Váci Mihály szavaival tettek hitet a közös összefogás mellett: „Nem elég akarni, de tenni, tenni kell I” Ki kevesebbet ki többet, de itt mindenki tett valamit, ezért az épületért. Idős Briz Ferenc tervezte, irányította a munkát, dolgozott Gordon Mihály családjával, idős Enyedi János tanácstag. Ig- nácz János asztalos kisiparos végezte a festéseket. Az új épület láttán egy pillanatra ünneprontó gondolatom támadt: sikerül-e itt, ezen a kis lélekszámú településen tartalommal, gazdag programmal megtölteni a művelődési házat? Hozzáteszem: ez a gondolat néhány nagy község, járási székhely és a megyeszékhely némely kulturális intézményeinek ismeretéből adódott. A választ a kis ünnepség műsora adta meg. Színvonalas irodalmi színpad, tánccsoport és sok más értékes szám váltakozott, amikor először birtokukba vették a dobogót a szalmad- pusztai fiatalok. Volt itt korábban is kulturális élet. A pedagógusnépművelők jó talajba oltották a szép szeretetét. Most az új épületben még többet tehetnek ezért. Dr. Ballács Zoltánné pedagógus már tervezi a közeljövőt. Lesz itt tv-klub. könyvkölcsönzés, ismeretterjesztő előadás. táncpróba. Asztalokra kerül hamarosan a dominó, a sakk, felállítják a pingpongasztalt hetenként egyszer pereg a film a mozivásznon. A művelődési ház előtti téren csapra ütötték a söröshordókat, sült a laci pecsenye, rázendített a nyírbátori cigányzenekar. Önfe- ledt-vidáman ünnepelnek a szalmadpusztaiak. Táncra perdül a kis község apraja nagyja: a művelődési ház építői, tulajdonosai együtt ünnepelnek a járás, a község vezetőivel. Köztük van dr. Hornung Mátyás ország, gyűlési képviselő is, akinek képviselői jelölőgyűlésén az egyik legfőbb téma a művelődési ház építésének ügye volt. Szalmadpuszta már csak nevében őrzi két régi tulajdonságát : a pusztához semmi köze. s alig van itt szaimatetös ház. Négy éve, a villany bevezetése óta pedig megszaporodtak a rádió és televíziókészülékek a lakásokban — közelebb került a tanya a faluhoz, városhoz. Az új m'űvelődési ház pedig az önművelésnek, a népművelésnek, a szórakozásnak ad otthont az akaró és tevő Szál madpusztán Sz. Sa. Sárga kórterem Üjsághírs Arany törzsgárdajelvény* kapott kedden a megyei kórházban harmincéves szolgálatáért özvegy Gál Istvánné ápolónővér. A harminc év mind egyetlen helyen, az Erzsébet, később pedig a megyeinek nevezett kórházban telt el. Nem változtatott, nem vándorolt sosem, úgy gondolta, nincs erre szükség. A kórteremnek — ahol most dolgozik, — nemcsak a fala halványsárga, s tulajdonképpen nem ezért hívják sárga kórteremnek. A betegek sárgák, azaz sárgaságo- sak. — Fertőző osztály, az ajtón is kinn van a felirat, s ha látogatók jönnek, csak elkülönítve beszélgethetnek hozzátartozóikkal. A máj- gyulladás fertőző. — És maguk, nővérek, nem tartanak a fertőzéstől? — Van, aki tart. Érthető is, hiszen súlyos betegség ez. Én hét éve estem át rajta. Nincs is baj, amíg a beteg meg nem kínál valamivel. Ha gyümölcs, kiviszem, s megmosom mégegyszer. Ha tészta, amelyet a sárga kezéből ad át, akkor is elfogadom, de kinn leteszem. Elfogadom, mert tudom, jó, megnyugtató érzés ez a betegnek. A betegeket pedig, különösen a sárgákat, nagyon szeretem. Miért különösen? — Ha a kórházba bejönnek, az sem jó érzés számukra. Gyomorrontásra gyanakszanak, s itt rendszerint besárgulnak. Ez elég rossz lelkiállapotba hozza őket. S ha kinn a folyosón találkoznak „fehér” beteggel, a másik úgy elhúzódik tőlük, mintha... Aztán a betegeim között akad, aki sírva mondja el, mi történt. Ezenkívül tudom, foglalkozni is kell velük, ez is segít a gyógyulásban. De ez nehéz, mert az osztályon, vagy ahogy mi hívjuk, a belemeleten oly nagy a zsúfoltság, hogy a fürdőszobában, a folyosókon, meg mindenütt csak betegek fekszenek. Eseteket említ. A háborút, amikor a civilkórház egyetlen osztályra zsúfolódott össze. Egy nagy kórházi ételmérgezést az ötvenes évek elején, aztán a tragikus faszeszmérgezést, amikor két napig dolgozott egyfolytában. — Óránként kellett a szemükbe csöppenteni, nehogy megvakuljanak, teát kellett adnunk... Csak akkor estek kétségbe, amikor egy ember meghalt. Addig azt emlegették, hogy épp megkóstolták ezt a „pálinkát”. Aztán a részegekről beszél, egyről, aki énekelt a fürdőszobában, aztán nem ismert saját ruhájára, s csaknem mindegyikről mondja azt, hogy az első ébredés után szidják a nővéreket, mintha ők tehetnének a behozatalról. — Szidnak, amikor magukhoz térnek, éppúgy, mini az öngyilkosjelöltek. Ma is találkoztam eggyel, de nem köszönt. Pedig csaknem a másvilágról hoztuk vissza. Egy alkoholistával is találkoztam, aki meg akart szabadulni az életétől, kérdeztem, sikerül-e már a cipőfűzés, mert ezzel bajlódott legtöbbet a kórházban, meg azt, hogy miért csinálja. Azt válaszolta, nem tudja. Később hallom, a villamos elé feküdt az erdőben, s most az idegklinikán van. Emberek, sorsok elevenednek meg, hiszen a beteg szíve az ápolónőnek nyílik meg leginkább. Közben persze a családról is szó esik, s nem is akárhogy: egyedül nevelte 18 éven át két gyermekét. — Mi nővérek olyanok vagyunk, mint a színészek. Ha nagyon beteg valaki, akkor kézzel-lábbal rohanunk, hogy megmenthessük. S ha nem sikerül, az nagyon keserves. Ha ingerült a beteg, nemcsak csitítanunk kell, hanem felejtenünk is. Más nem tudhatja meg, mit kaptunk az előbb valamelyik rigolyás társától. De aztán mindent elfelejtünk, ha a beteg egészségesen kimegy a kórházból. Kan István „.akikért építették.
